A COCKER SPÁNIEL
Mivel kicsi és neki van a legeslegepekedôbb tekintete
a világon, kiváló társasági kutya, és
sokan azt hiszik, hogy pontosan ezzel a céllal is jött a világra.
Ezzel szemben a cocker spániel igazi munkakutya, harcias kedélyû
és rendkívüli képességû, rettenthetetlen
vadász – tudjuk meg a Spektrum Televízión futó
Kutya ABC címû sorozat utolsó epizódjából
szeptember 1-jén 16.55-kor (ismétlés: szeptember 2. 19
óra).
De vajon spanyol vagy angol fajta? Mert a neve ugye… Kétséget
kizáróan angol… angolabb már nem is lehetne. Igazi
szelekciója a XIX. század végétôl kezdôdött
el, de a britek már a XVI. században is vadásztak ilyen
típusú kutyákkal. 
A legvalószínûbbnek az tûnik, hogy
az elsô spánielek a középkori keresztes lovagokat követve,
Keletrôl érkeztek a kontinensre. Ôk honosították
meg ugyanis Európában a solymászatot, a spániel
típusú kutyák egyik fô foglalkozását.
A cocker név a szalonka angol nevébôl,
a woodcock-ból ered, mert eredetileg a cocker spánieleket ezeknek
a madaraknak a vadászatára használták.
Kezdetben azonban ezek a kutyák jóval nagyobb
termetûek voltak. Mai kisebb méretüket minden valószínûség
szerint a japán csinekkel való keresztezôdésüknek
köszönhetik. E fajta képviselôi a XVII. században
jelentek meg Angliában. Portugál misszionáriusok ajándékozták
ôket II. Károly ugyancsak portugál nemzetiségû
feleségének.
A keresztezés célja kezdetben valószínûleg
az volt, hogy jól meghatározott, a többi kutyáétól
eltérô színváltozatokat hozzanak létre. A
tarka japán csinek tehát hozzájárultak a cocker
spániel génkészletéhez, melyhez a Marlborough hercegek
tulajdonában levô Blenheim kastély szolgált helyszínül.
Attól kezdve a „blenheim” szó a spánielek fehér-vörös
foltos színváltozatát jelenti, és a kastélyt
elsôsorban ezzel kapcsolatban emlegetik Nagy-Britanniában. Még
akkor is, ha parkjában nem kisebb személyiség, mint Winston
Churchill van eltemetve.
Igazi cocker spánielrôl azonban csak 1879-tôl
kezdve beszélhetünk. Ekkor történt ugyanis, hogy egy
angol kynológus, Mr. Buddett Venust, a fekete-fehér szukát,
összepárosította Frankkal, a fekete-cser színû
kannal. Ebbôl a párosításból született
meg Obo, aki genetikai fontosságát tekintve valódi nemzetségfônek
tekinthetô.
A Kennel Club 1892-ben ismerte el a fajtát, amelynek
a testsúlyát hamarosan 11 kg-ban maximálták. Ez
a szigorú megszorítás, amely kizárólag a
testsúlyra vonatkozott, és egyáltalán nem vette
figyelembe a típusjegyeket és a viselkedést, nem tett jót
a fajta fejlôdésének. A tenyésztôknek végül
1901-ben sikerült eltöröltetniük a súlyhatárokat,
és az egyedek minôsége sokat köszönhet ennek a
változásnak.
Az örökké mozgó farok a fajta egyik
legfontosabb jellemzôje: az a cocker, amelyik nem csóválja
a farkát, nem is lehet igazán szép, még akkor sem,
ha az összes többi részlet tökéletes rajta.
A cocker spánieleknél mindenféle színváltozat
elfogadott: az egyszínû egyedeken fehér folt csak a mellkason
lehet. Néhány évvel ezelôtt még mindenki arany
spánieleket akart: ma már a többi színváltozat
is egyre nagyobb népszerûségnek örvend.
Mivel e kedves jószág igen kicsi, és „úgy
néz, hogy annak nem lehet ellenállni”, a cocker spániel
az idôk folyamán vadászkutyából gyakorlatilag
szobakutyává változott. De tisztázzuk még
egyszer: NEM ez az ô igazi mestersége.
Ne feledjük, hogy a cocker spániel hihetetlenül
temperamentumos, kivételesen élénk és mozgékony
állat. Ha nem engedhet szabad utat a felgyülemlett energiáinak,
az könnyen stresszé alakulhat. Ilyenkor a cocker szeszélyessé,
a többi kutyával kötekedôvé, az emberrel szemben
pedig harapóssá válhat: különösen akkor,
ha a gazdi hagyja, hogy kedvence a fejére nôjön.
Hagyjuk tehát, hadd keresgéljen, hadd kövesse
a nyomát valaminek, tanítsuk meg apportírozni, mert biztos,
hogy nagyon fogja élvezni. Nem baj, ha nem a lelôtt vadat hozza
vissza, hiszen egy eldobott labda is ugyanúgy megteszi! Így hasznosnak
érzi majd magát, boldog lesz, ha megdicsérjük, és
felfrissülve, elégedetten tér vissza velünk az otthonunkba.
Ha lehetôségünk van rá, vigyük
vízközelbe. Remekül úszik, és a pancsolás
vagy a vízbôl való apportírozás is kedvelt
szórakozásai közé tartozik.
Ne feledjük, hogy a cocker nagyon kemény kutya,
és szinte bármilyen feladatra könnyedén megtanítható.
Az ô bátorságával és szívósságával
a legsûrûbb, legtüskésebb bozótoknak is nekivág
– hagyjuk, hadd szórakozzon.
A mozgás hiányának másik káros
következménye – fôleg, még ha bôségesen
is tápláljuk –, hogy kutyánk elhízik, amint
az sok rosszul tartott spániellel elôfordul. Az elhízott
kutyák pedig fokozottan hajlamosak a máj-, vese- és bôrbetegségekre,
továbbá ízületi problémáik is felléphetnek.
A csontjaikat is megviselheti, ha nem rájuk méretezett súlytöbbletet
kell hordozniuk.
Vigyázzunk tehát kis kedvencünkre! Aki pedig
szívesen vesz még egy-két tanácsot, szeptember elsején
feltétlenül kapcsoljon a Spektrumra!
