Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2002 május

Andrassew Milosnak, szeretettel
(amíg bírom szusszal)  Cseke Gábor

        (a legfrissebb oldal)

Május 31. (péntek) Mifelénk nem rúgták fel a szokást, mint odaát, Nálatok és megőrződött június elseje a gyermekek nemzetközi napjának, amikor is az embernek legalább egy gyermekkobakot megsimogatnia. Ahogy hallom, Magyarországon az elmúlt vasárnapon ülték a gyermekek napját - végül is mindegy, a lényeg az, hogy tegyünk úgy, felnőttek, mintha valóban Ti, gyermekek lennétek gondoskodásunk, érdeklődésünk és elkötelezettségünk középpontjai. mert sajnos, a valóságban ez nem így működik. Az alább küldött versek - amúgy a nyolcvanas évek elején születtek - azt példázzák, a fotókkal együtt, hogy a gyermek olykor felnőttebb a felnőttnél, a felnőtt pedig nem egyszer a gyermek szellemi szintjét se éri el.
Az első fotó címe Ártatlanok játéka, Székely Sándor alkotása, a második (Leszámolás a Háborús Bűnössel - a bukaresti Szász Attila felvétele) azt a pillanatot ábrázolja, amikor a külföldi közvélemény hatására, mely szemére vetette Romániának, hogy a háborús bűnös Antonescu marsall kultuszát elnézi a szélsőséges köröknek, az egyik bukaresti templomudvaron felállított mellszobrot úgy tüntettek el, hogy egyszerűen a fejére húztak egy zsákot. Volt Antonescu, nincs Antonescu...

csak a szőlőt

még roskadoztak a szilvafák
a szomszéd kertjében a szögesdróton
át kilestük miként hasadnak
boldogan a túlérett gyümölcsök
a férgek neszezését is hallani
véltük csak az a drót
csak a dróton azok a szögek
ne lettek volna különben
szívből utáltuk a szilvát mi
a szőlőt szerettük igazán

borotválom már

kidobták a lezuhant sárkányt a szemétdombra
a levágott angyalfürtöket a padlóról kisöpörték
felmosták a kőről az első bicskavágás vérét
kibelezték a hajnalt harsogó repedt torkú kakaskát
borotválom már beretválom a lángoló pofonok helyét

annyi ágat

annyi ágat törtem le
hiába
a természet kiheveri
de a fák
de a bokrok

valaha inkvizítor

valaha inkvizítor voltam
szétvertem volna a fiam fejét ha bőgött
nagyokat csíptem rajta éjjel ha felsírt
voltam szigorú jéghegy

valaha majdnem gyilkos lettem
voltam megszeppent kivégzőosztag

valaha ártatlan voltam
gyermekdalokkal az ajkamon ébredtem
megmintázhatták volna rólam a szelídség szobrát
voltam a nagy ígéret

valaha csalhatatlan voltam
valaha nagyon elbotoltam
valaha voltam ami voltam

Május 30. (csütörtök) Némileg a tegnap megkezdett csapáson lépek tovább, Miloskám, mert tapasztalt távgyaloglóhoz illően tudom a végső tanulságot: az út azért van, hogy végigmenjenek rajta.
    Én megyek, s Te majd követsz, amikor odaérsz, hogy mehetnéked támad.
    Tegnap meséltem arról a hitemről, hogy mindenáron jó és becsületes meg ilyesmi akartam lenni. Ez a hitem kitartott azokban az években is, amikor családot alapítottam, amikor első gyermekeim születtek és cselekedeteimben igyekeztem ehhez igazodni. Ekkoriban kerültem kapcsolatba a német konkrét költészettel, tudod, amikor a költő elveti a megszokott költői sallangokat és metaforát, hasonlatot félretéve, a dolgokat néven nevezve világosan fejezi ki gondolatait - azok egyszerűsége, lényegre csiszoltsága hordozza magában a lírát. Szörnyen rokonszenves lett számomra ez az irányzat, amikor a világ a szóvirágok felé terelte a közgondolkodást, amikor 1970 után a párt és országvezető kultuszát kezdték újból elültetni egy ország fejében, s hatása alatt egy sor versem is született. Különösen büszke voltam az alábbira, amely címet se kapott - annyira önmagáért beszélt - és egy 1980-ban megjelent verskötetem egyik indító verse lett:


szépen
igazul
elvszerűen
sose önzőn
bátran
lelkesülten
bölcsen
másokért is
makacsul
utolsó leheletig
mintha csak egy nap lenne az élet


    Akkoriban egy Bukarestben megjelenő, az egyetlen romániai magyar ifjúsági hetilapnak voltam a főszerkesztője. Az újságot, akár csak minden kiadványt akkortájt, a pártközpont irányította, oda kellett előzetesen benyújtanunk a lapterveket, utólag meg már a kefelevonatok alapján betördelt félkész lapot. Ami nem tetszett, avagy disszonáns volt odafönt, azt egyszerűen törölnünk kellett, különben nem ütötték rá a terjeszthetőségi pecsétet.
    A nagy Vezető születésnapja január végén volt s eljött az idő, a mikor leszóltak odafentről: minden kiadványnak kötelezően meg kell emlékeznie a hőn szeretettről. Az ember berzenkedett magában, kereste a kibúvót, az egérutat: amilyen szinten én magam voltam, nehéz lett volna a retirálás. Annyit tehettem, hogy kollégáimat nem kényszerítettem semmilyen "nemszeretem" lépésre. A kritikus nap előtt kínomban elővettem a fenti néhány sort és kis tépelődés után feléje írtam, címként:

Az Elnök hite


   Így küldtük nyomdába, születésnapi köszöntő gyanánt.
    Odafent fél napig töprengtek, hogy rábólintsanak-e vagy eltanácsolják. Végül is azért nem tudtak belekötni, mert mindaz, ami bennem eszmény volt, kivetítettem az elnökre. Ha pedig valaki azt állítja, hogy ezzel csúfot űztem az illető hitéből, akkor maga alatt vágja el a fát.
    A vers aztán sokszor megjelent, ilyen-olyan alkalmakkor, díszkötetbe is került, román nyelvre is lefordították, az évente egymást követő születésnapok alkalmával - jobb híján? - elő-előkerült.
    Sajnos, az első kompromisszum után már a másikat könnyebb volt megtenni, a harmadikat, negyediket pedig már azzal a gondolattal, hogy - most már úgy is mindegy.
   
    Amikor 1989 végén nálunk is fejetetejére fordult a világ, majd az agyondicsért vezetőt pillanatok alatt falhoz állították, és szitává lőtték, a következő, az 1990-es januárban, a születésnapi dátum közeledtével próbáltam írói számvetést készíteni magammal. Ennek a nyoma az alábbi, korabeli jegyzőkönyv:

Ilyenkor már a penzumon

járt az eszem
minden kényszerű sor le nem mosható szenny
az életemen
soha többé hozsannát senkinek
fogadom
és ez már nem az első
alkalom
minden magyarázatom csupa nevetség
holnapi énem hallgatom
soha többé tollat a kézbe
de hát tehetem-e
birkózik bennem a szégyen s a versfaragás
szelleme
mint aki elkártyázta minden pénzét
egyetlen éjszaka
fázik éhes
de tudja soha se mehet
már haza

    Azokban a napokban világossá vált előttem: a megváltás nem következik be könnyedén, önmagától. Lehet, hogy soha sem talál rám, hiszen az aljasságot szülő szabályozott rend most hirtelen fellazult és ellenőrizhetetlenné vált. Most már nem csak egyvalakitől vagy valamitől tartottunk, hanem minden irányból gyaníthattuk az ütést.
    Azóta se sokat változott a helyzet.
    Mintegy magamra mért penitenciaként visszaparancsoltam magam az irodalmi életből a hallgatásba. Hosszú éveken át nem mutattam, nem adtam verset közlésre senkinek. Ezzel mitsem akartam bizonyítani: így találtam illendőnek.
    Az itt mellékelt két kép - a Nagytakarítás (Székely Sándor munkája) és az Erőszak nélkül (Victor Stroe fotója - a falra írt szavak románul vannak: fara violenta) - azoknak a tisztulni vágyó napoknak a lenyomatai, akár csak a mai napot záró verssorok:


Vezeklés

Vakon hittem hogy veszély les reám
a hóban katona topog tova fegyver kelepel
a kinyomott újság kötegével a fejem alatt
egy íróasztal lapján szunnyadtam el

álmomban mindenki mindenkivel harcolt
torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok
aztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal
ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok

Május 29 (szerda) Kedves Milos, te még annyira az út elejét taposod, hogy a felnőtt lelkizések szerencsére, még nem érinthetnek meg. Tudod, most, hogy már jókora időt eltöltöttem benne, kezdem úgy elképzelni az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely növekedésünkkel mind jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember menekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért ilyen helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől minden rossz eredendően származik.
   A továbbiakban kénytelen leszek ilyen lelki szellőztetéssel elviselhetőbbé tenni a szobában tartózkodást, amíg az egyáltalán esedékes. Életem olyan időkkel vágott egybe, amikor mi, felnövekvő gyerekek, miközben a nyakunkba kötötték a piros úttörő nyakkendőt (s milyen büszkén viseltük, mikor azt mondták, hogy az országban csak összesen száz gyereket ért még e kitüntetés, s az egyik mi voltunk!), egymással versengve fordítottunk hátat szüleinknek. Abban a minden népit egekbe emelő hangulatban elhittem, hogy tanár szüleim tétova harmadik utasok, kerékkötők, becsületesek, ámde kijátszhatók, korrumpálhatók, eltéríthetők. Büszke voltam, hogy az iskolában orrunk előtt meglobogtatott ateizmus okán hátat fordíthattam a vallásnak, a klérusnak (a szenteskedést azóta se tűröm - de nem csak vallásgyakorlók esetében...). Szerettem volna magam is munkás-paraszt társaim szerencsés helyében lenni, akik közül nem egy becsületesen igyekezett mindenben az élre érdemelnie magát, mások meg csak az előjogok közelébe kívántak kerülni, élni, majd visszaélni velük.
   Becsületesen szembenézve a múlttal, a megtett úton mindenütt a gyalázat sara is ott van, s cipőnktől kezdve a lelkünk mélyére is rászáradt. Érdekes, nyíló eszemnek volt egy olyan felderengése, hogy én leszek az a szerencsés, akitől tovafelé immár csakis igazságos, jogos és elvszerű dolgok történnek. Hogy elég a kormányosnak bemérni a törekvés irányát, és a szélfúvásokkal mit sem törődni, tartani a kormánylapát dőlésszögét.
   Sajnos, elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként, nemzedékként sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk letudni, be kell ismerni: magyarázatra igen, mentségre semmi szükség...
   A nemrég tragikusan fiatalon elhunyt marosvásárhelyi Molnár Dénes kiváló grafikus, karikaturista remek sorozatot rajzolt egyénről és tömegekről. Ebből küldöm most a Zászlóvivő-t.
   A másik kép a csíkszeredai Ádám Gyula fotója, kászoni cigánynegyed szétdúlt díszletét ábrázolja: mikor a helybeli cigányok összeférhetetlenségére hivatkozva, a kilencvenes években a falu székely lakói felgyújtották a cigánytábort. Hosszú évekig tartó tömegper lett belőle és székely szégyen...

Gyónás helyett

vallani köpni kikotyogni
elszólni mintegy mellékesen
bedobni
kimondani
talán
de bűnbánatért soha

tetteinket míg elkövetjük
földre szállt angyalok vagyunk
utána
csak utána
kapunk észbe hogy eltörtük az egyetlen poharat

szilánkjai sebeznek
szívünk alá gyűlve
szőnyeg alatt a szemét
az irgalom tanyáján

a szárnyak bénák szennyesek
elrejtenénk de hová
lógnak csapzottan érdesen
lessük az ég szavát

Május 28 (kedd) Olvasom, hogy borongós a család kedve, a Milosé meg egyenesen oltás-nyűgös, ami azt jelenti, hogy vége ám a gondtalan, zsenge babanapoknak. Te is beléptél immár azok sorába, akiknek kötelezettségeik vannak - hogy a jogokról most ne is beszéljünk, mert azok a kutyát sem érdeklik a dolgok jelenlegi állása közepette.
   Hát ez bikfanyelvűre sikeredett, de sebaj, mert a különféle oltások mellé a felnőttek nyakatekertségéhez is meg kell szerezni a tolmácskészséget.
   Mindenesetre, most egy kis derűlátást igyekszem belopni házatokba, bár most itt is kergetőzik a vihar, amely a saját farkába akar harapni, ezért aztán olyan forgószeleket rittyent, hogy csak úgy rizegnek beléjük az ablakok. Azt mondják, ismerősök között nem illik eluralkodni hagyni a tömeges borongást. Ezért most innen, Bukarestből küldeném a halványka kedvet a folytatáshoz.
   Annak ellenére, hogy itt hetek óta azt rebesgetik: katasztrófális földrengés elé néz ez a város. Ami azt illeti, a kilencedik emeleten jól meglógatna minket egy komolyabb földmozgás. Kívánom, ne ismerjétek meg ezt a fajta élményt.
   A mai versekhez Kósa Gergely két fotója illik: a Kertkapuból, no meg a Nagyapó.

Képkivágat

kapualjak
kijáratok
látványhoz
képkivágatok
amire rávetül a fény
a felszikrázó tünemény
mindig a valóság maga
a dolgok jobbik oldala

Tökéletes világ

sehol egy ránc egy gyűrődés a tájon
csak tűnékeny sóhaj sirályfohász
gyöngén támadó szél borzolja maradék hajam
mintha csak nagyapám lenne csontkemény
merev ujjaival
ahogy sose tudott életében símogatni
csak a fát
a papírost
a térképeket
a menetrendek csomópontjait
hágók és tengerfokok menedékét
hegycsúcsokat krátereket és vöröslő őszi tisztást
a város fölött

mindig csak későn ébredünk
mikor már elhamvadt tüzek
mélyén a felgyémántló bölcsesség kilátszik
elnézek visszafelé
a mélység
fölzenél egy hangolt hárfa
feszülő húrjain

még élek
és ez elég elég

Május 27 (hétfő) Amikor 1994-ben Kanadában jártam, sok-sok reggelen jókor felpattant a szemem, amikor az ég éppen csak derengett, s a hálószoba ablakába könyökölve elnéztem a mókusok játszadozását. Egész kanadai utamon végig jelen volt ez a játékos állat: kíváncsian, már-már pimaszul kért helyet magának a városlakók életében. Parkok, ligetek fái, bokrai teli vannak odúikkal. Vidáman hancúroznak a sétára vitt kutyákkal, szorgalmasan elássák az emberek ajándékozta mogyorót, amit már nem tudnak megenni. Keresztül-kasul járta a ház előtti veteményest, s ha csönd volt a konyhában, a kertre kinyitott ajtón át bemerészkedett az asztal alá, emberszagot szimatolni.
   Mindenütt jelen vannak, gyorsak, mint a gondolat, s ha tőlem függne, próbálnék valamit kitalálni, amivel hasznos munkára foghatnánk őket. (Mókusék szerencséjére: nem tőlem függ...)

Mókushajnal

mókus inal át hajnalomon
szökellve bátran könnyedén
akár egy dallam ütemébe zártan
hogy inal!
bokortól bokorig
a csönd tisztásán keresztül
az alig kiserkent tavaszi gyepen
futás közben még vissza-visszanéz
követem-e
nyomába szegődnék de jaj ha elijesztem
oly kedves törékeny
annyira önmaga
megfoghatatlan
talán ígéret
talán sosemvolt éjszaka
tébolyult álom emlékűzés
huncut varázslat
maga a menekülő szándék
volt nincs
a bújdosó bánat

   Kanadában a Niagara vízeséshez ellátogatva eszembe jutott az a riportkönyvem, amit még a rendszerváltás előtt állítottam össze, de már a romániai fordulat után került piacra. Álruhában a címe, s a történetek hősei - egy matematikus, egy tévériporter, egy hajóskapitány, egy hegymászóházaspár, egy geológus stb. - egyes szám első személyben mondják el életük kalandját vagy nagy kalandjait. A történeteket ők mondták tollba, én magam csak a bőrükbe bújva megszerkesztettem a mesét. A vízesés mellett reménykedni kezdtem: végre, itt állok a világ egyik leghíresebb látványossága mellett, s könnyen megeshet, hogy a következő pillanatban magam is egy váratlan, valódi kaland részese lehetek. Csak hát hiába csapkodott a préri felől érkező erős szél és csapta a szemünkbe, szánkba, orrunkba a vízesés permetét, ezen kívül nem történt velem semmi - a kalandok, ahogy én látom, mindig másokkal esnek meg. Mi csak hallgatjuk és végigborzongjuk a történeteket...
   Pusztai Péter barátom Szamarak a tetőn c. képe egyike az ilyen, mások számára tartogatott kalandnak. Érdekes, ugyanabban az országban járva, úgy lehet, nem vettem volna észre...

Álruhában

bennetek megsokszorozva
a legbensőbb gondolatba öltözve
onnan kikandikálva fintorogva de mindig
a bőre szabott álca mögött
lapulva élem végig sorsotok
egyiket a másik után

vagyok a tengeren hányódó kalandor
az elorzott álmú repülős a magaslati
mámor kínozta hegymászó
a rendezett agyú matematikus az életet
habzsoló természetjáró
vagyok az örök don juan a kaszát
forgató mezőpásztor

honnan ennyi tapasztalat ily érdeklődés
ki oltotta belém e bújkáló létet
amelyben minden elképzelhető
kaland hőse magam vagyok
mégis
mások pusztulnak belé

Május 26 (vasárnap) Az élet egyik legizgalmasabb és legfigyelemreméltóbb arcát az illúziók adják.
   Milos barátocskám, tulajdonképpen már Te is egy illúzió tárgya vagy, tehát átéled mindazt, amiről alább szólok.
   Mamád-papád úgy hiszik (joggal), hogy Te egy két hónapos bébi vagy, aki korán jött ugyan a világra, de azért végül is sikerült megkapaszkodnia, és áldozatos segítségükkel kilábaltál a kockázatos helyzetből. Ez természetesen így van, de azt hiszem, a teljes igazsághoz tartozik, hogy Te is nagyon akarsz élni, ergo nem vagy ám olyan öntudatlan, mint ahogy azt a felnőttek gondolják.
   Illúzió a mese is, akár csak nagy mesemondónk, Benedek Elek, akinek szobráról és kisbaconi kúriájáról (ma múzeum, emlékház) küldök most neked nézegetni valót. Elek apóról még hallani fogsz: meséi közkézen forognak ma is. Akkora legenda övezi, hogy legszívesebben föllebbentenénk róla a fátylat és mögéje néznénk: van-e ott egyáltalán valami, vagy csak képzelődünk?
  Az illúziók olyanok, mint minden, aminek két pólusa - sarka, véglete - van: mondjuk, egy hideg és egy meleg. Van, aki inkább a meleget érzékeli, más inkább a hideget és tulajdonképpen a langy középútban találkoznak s csapódnak le a sarkított benyomások.
   Sebaj, ha most fogalmilag nem igazán tudsz követni és az elvont gondolkodástól jócskán megsajdul ifjúi koponyád. Ezt bízzad egyelőre ránk. Te most arra törekedj, hogy a későbbi kockázatokhoz, kihívásokhoz szükséges ellenállásodat megszerezzed.
   Nőj, gyarapodj, alkalmazkodj, használd ki a jó napokat, aludj, amennyi beléd fér, nyújtózzál, ásítozzál, csücsöríts, kuncogj, tiltakozz, sikkants, kápráztasd el az otthoniakat, s tanulj meg jó nagyokat szellenteni, mert attól mindjárt Embernek érezheted magad. Ráadásul egészéges is. (Később majd azzal hoznak zavarba: nem illedelmes. Ez is igaz... - nos, hát ilyen az Élet mifelénk...)

Könyöklő

szélesre tárom a tenger ablakát
hadd zúduljon be rajta mindaz
amit föld és ég ringat
egyetlen furcsa ütemre
le fel

de csak szél iramlik
akár egy fölösleges sóhaj
és már nem tudom
én könyöklök az ablakban avagy a hullám simul makacsul
kisebesedett könyökömhöz

Deszka

a fenyődeszka érett illata mint a méz
az erdei méhek zsongó odujából
soha nem láttam mézvár őrizőit
a deszka csontszíne messzire világol

mézüket se kóstoltam soha még
csak egy illúzió iratja velem e verset
az összefüggések mint a jelenvaló holtak
egy fenyődeszkán ülve dalra kelnek

Május 25 (szombat) Amíg Bukarestben, ebben a délromániai, alföldi városban meg nem telepedtem, nem kóstoltam halat. Itt megtanultam: valamikor a szegények eledele volt, a telemeának nevezett sóstúróval, a puliszkával, az olajbogyóval (maszlina) és a savanyú ciberével (bors) együtt, ami kötelező bármilyen leves - itt csorbának mondják - készítéséhez. Aki szegény volt mint a templom egere, ezen megélt. Fillérekbe került. Sőt, a bukaresti ember sokszor ingyen is hozzájutott a nagytestű, kövér pontyokhoz vagy a kárászokhoz: a román fővárost övező tavak teli voltak tenyésztett hallal, amit aztán a jónép úgy lopkodott, ahogy nem szégyelt. Mondják, koraősszel olyan halsűrűség volt a tavakban, hogy ha beléállt a vízbe az ember, kézzel is kiemelhette az ebédre valót.
    Az első hónapokban képtelen voltam betelni a halhúsok ízével. Mert ahogy a sajtokból is sokféle van, így a halfajták íze is nagyban különbözik egyik a másiktól, mindegyiknek van egy olyan sajátossága, amiért az emberek élnek-halnak érte.
    Mára a szegények eledelének nevezett étkek legalább olyan elérhetetlenek a pénzteleneknek, mint például a fekete kaviár. Csakhogy míg a legegyszerűbb hal is drágább a disznó vagy a csirke húsánál, tehát ha a szegény embernek van némi pénzecskéje, akkor azt biztosan nem halra költi elsősorban - az után csak a nyála csorog legfeljebb. Tehát ha a hal méregdrága lett, akkor a fekete ikra szörnyen méregdrága hozzáképest, de mert erről is, arról is lemondunk, testvérek lesznek a mellőzésben.
    A mai versezet - fabula, mert állat szereplője is van - egy fiók mélyéről került elő, ahová eldugtam a kíváncsi szemek elől. Már nem is emlékeztem rá, egy elkeseredett hangulatomban írtam, még az 1980-as években, s egyszer meghökkentésül fel is olvastam egy irodalmi esten, zsúfolt hallgatóság előtt. Érdekes kísérlet volt: azokban a nem túl dicsőséges és vigyázz-állásos időkben, amikor a halandók számára a külföldi utazás elérhetetlen álom volt, rejtjelezve illett megszólítani az olvasóközönséget, hogy értse is, meg nem is, hogy miben él, milyen csapdában élünk mindannyian.
    Az első részét nevetgélve, hangos érdeklődéssel fogadták, de ahogy kiejtettem azt a szót, hogy "ottfelejtett mikrofon", megfagyott a teremben a levegő: olyan sűrűvé vált a csend, hogy a fele is elég lett volna. Hiába fejeztem be a verset, senki nem merte összeverni a tenyerét, még udvariasságból sem. Sokukon láttam: legszívesebben nem is lennének bent a teremben, vagy elbújnának, hogy ne lássa őket senki. Nagyon megsajnáltam őket és elszégyeltem magam a provokációnak is felfogható gesztusért. Akkor dugtam el jól a szöveget, s nem kezdtem volna hozzá a napokban az élet-leltárhoz, ki tudja, mikor került volna és kinek a tekintete elé?
    A Fabulához leginkább a bukaresti Kósa Gergely fotója illik; Gergő atomfizikusnak tanul pillanatnyilag Bukarest mellett, egy campusban és tehetséges fotós, grafikus is. Nem csoda: tehetségét édesanyjától, a karikaturista Keller Emesétől örökölte, aki a Szegények karácsonya c. rajz szerzője.

Fabula

friss hallal a hóna alatt
beállított hozzám a tenger istene
részeg volt de
nem látszott nagyon rajta

a tátogó síkos jószágot egyetlen
mozdulattal az asztalra
csapta
és inni kért

nem adtam néki

hogyis ne
még majd azt mondanák
hogy titkon
világkörüli
útra készülődöm

biztosan megorrolt
de azért sikerült kitennem
a szűrét

néztem néztem a halat
mit ottfelejtett
akár egy rejtett mikrofont

hát akkor elő
a kést hisz fejtől
büdösödik mint tudjuk

filéztem sütöttem roston rántva
pikkelyeit szálkáit
kidobtam

így lett a hal kelendő
így maradtam halandó

Május 24. (péntek) Milyen az, amikor az embernek nincsenek még emlékei? Azt hiszem, kedves Milos, erre Te sem tudod a választ, hiszen már biztosan neked is megvannak a kis élet- és környezet azonosító jeleid: megismered a mama és a papa szagát, egy-egy erősebb fény vagy árnyékmozdulás forrását, és emlékeszel már hangokra, szófoszlányokra, most mindinkább záporozik rád mindaz, amit el kell raktároznod a világból, hogy otthonosan érezzed magad benne, hogy hinni tudd: ez igenis, a Te világod, neked hajlik a falomb, ha fektedből felnézel a magasba, neked csácsognak a madarak, téged szolgál, mert egyre érettebbé tesz a múló idő. Csak hát ezalatt az emberben olyasmi is lerakódik, megmarad, amiről később úgy gondolja, hogy a legjobb lett volna elfelejteni. És ha történetesen, valamilyen betegség folytán az ember felejteni is kezd, a teljes emlékezetkiesés oly ritka! Valami csak marad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, mint a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszaderengő dallamot vagy egy homályba vesző történés gyökerét.
    Emlékezni kell, és nem szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nem kívánatos vendégeink.
    Segítségünkre vannak a képek, a betűk: ó, ezt már láttam, ezt már olvastam (így is hallani fogod majd, ítészi szájból: déja vu, déja lu...) valahol, ez olyan ismerős táj - de hol? mikor? - és bármi legyen is rá a válasz, ne féljünk kimondani.
    Szentes B. Lajos csíkszeredai fotós, képzőművész és költő képei ilyen vérbeli, "már láttam, de hol" látványok közül valók.


Régi fénykép

még romlatlan minden ezen a tájon
még munka a munka és fű a fű
úgy zengenek ifjú korunk húrjai bennünk
mint csöndben a mélyhegedű


Érintés

királyló gyümölcs ághegyen
mosolyog rád a szerelem
már már hiszed elérheted
nyújtózik még egy keveset

mind magasabbról kandikál
kikezdte már egy víg madár
s míg tenyereden tarthatod
hívó mosolyát láthatod

a tiéd lett mint annyi más
hol van a tikkadó varázs
majszolod nézed forgatod
hátha valamit visszalop

a tűnt napokból idelenn
és belefáradsz hirtelen
tán nem is benned élt a vágy
megérinteni legalább


Aláaknázott kertek

ahogy felfénylik a szomszéd ház homloka
háttérben fenyvessel havassal
ahogy a pajta a farakás a körtefa és a kapu
kihúzzák magukat a hajnali derengő
homály méhében ahol a nagy álmok
fogannak vagy elvetélnek
ahogy az ég aljába a vörös
szívedbe lopja magát a furdaló vágy
vissza ó vissza az időben
nem nagyon messzire
nem a gyermekkor ártatlan titkaiba
nem a szerelem elfúló torkú trilláihoz
csak az utolsó keresztút érdekel téged
de senki se hív
senki se biztat
az idő útjai aláaknázott kertek
legszebb gyümölcseik pokolgépek
bárhova lépsz
ó hova lépsz

Május 23. (csütörtök) Miloskám, a meleg visszalopta magát napjainkba. Ha kutya lennék, lógó nyelvvel feküdnék egy hűs cementlapon és sűrű nyálcsorgás mellett lihegnék egyvégtébe. Ha tyúk lennék, gyakran odaszaladnék a cserépitatóhoz és behunyt szemmel nyeldegélném a folyadékot. Ha disznó vagy bivaly lennék - ez utóbbi olyan, mint a tehén, csak fekete -, akkor keresnék egy jó agyagos pocsolyát és beleforgatnám felhevült tagjaimat.
   De ezek közül egyik sem vagyok, csak egy testes vénember, aki úgy vesz revansot a nyári hőség miatt, hogy mit sem törődik vele, és megpróbálja elmondani neked, hogy miért szeret elidőzni a régi várakban, kastélyokban. Szerencsére Te is, én is olyan országban élünk, ahol nem kevés a régi építmény, amit azért emeltek, hogy megvédje a falai mögé rejtőzőket a támadóktól, akik életükre törtek.
   Sokféle várban jártam: lovagvárban, hercegi várkastélyban, várbörtönben, végvárban, földvárban, favárban, királyi várban, erődítményben... Valamennyi helyen hosszú ideig forgolódtam, nézelődtem, bámultam a régmúltat idéző, megkopott falakat, oszlopokat, odúkat és azt kérdeztem magamtól: mire jó manapság egy vár? Hogyan lehet benne élni, amikor minden lépésnél titokzatos, végletes: hol igen sötét, hol meg vakító fény-árnyék játékok riasztják az embert, félelmetes élőlények suhanása, surranása, cikkanása, rejtezése teszi feszültté a környéket, legendák, komor történetek, véres fordulatok kísértenek falai között s mindenütt pusztulás, porló kövek, hámló mennyezet, roskatag kapualjak, vaksi ablakok, egyenetlenné kopott lépcsők, foghíjas kövezet vesz körül.
   Segesváron, majd Prágában - s részben Budapesten, bár az ottani vár inkább palota benyomását kelti - sétálgatva, kapualjakon be-betérve, lépcsőházakban osonva, várfalakon lépegetve rájöttem: díszletről van szó, amelynek belső világát saját mai kedvünkre alakíthatjuk. Demonstrációként beillesztem a könyvbe Heddi Löffler bukaresti fényképész segesvári képsorát. A néni ma már nem él, egész életében a legnagyobb nyomdaipari vállalat fotólaboratóriumának művészeti vezetője volt, a fényképésztechnika kiváló ismerője. Erdélyi szász családból származott, egyszer vendége voltam a műtermében és nem tudtam betelni azzal a precizitással, amivel képein visszanézett rám a Világ.
Azt hiszem, később még válogatok számodra a képeiből.

Fénygyepen

csak könnyedén a fény felé
amerre kanyarog az út
ne kísértsen a félelem
míg belököd a kertkaput

a felszikrázó fénygyepen
árnyékcsordák kolompja szól
lelked közöttük félszegen
kutyakölyökként kóborol

Reflektor

a vár utcáin a macskaköveken
a hajlatokban a boltíveken
a szobrokon a harangokon
a lőréseken a kriptákon a temetőn
a lépcsősorokon a toronyba zárt időn
a falakat málasztó repkényeken
az orgonasípokon a kőmedencén az állványokon
a kőmőves déli ebédjén az árkádokon
a habzó szennyvizen mely utat talál a völgybe
végigpásztáz a nap
reflektorát rádszögezi tűnődve
mintha valamiért gyanús lennél neki
vizsgál mint férges vackort a gyermek
mielőtt beléharap

Győzelem

égnek törő falakon
fürtös csapatokban kúszik a fény
a tekintet

nézzük csak nézzük a várakat
míg bennünk elesnek

s a látvány győzelmi zászlaja
már fölöttünk csattog

Május 22. (szerda) Életem egy igen jelentős része a vasút közvetlen közelségében telt el: az eddigi hatvanból közel harminc esztendőről elmondhatom azt, hogy valahányszor otthon vagyok, hallom a házunk közelében kanyargó három pár sínen minden irányban elrobogó vagy eldöcögő, legváltozatosabb vasúti szerelvények zaját. Sőt, gyakran előfordul, hogy tilosra állítják a pálya mellett álló váltó szemaforját - ablakunkból éppen odalátni, -hallani -, s olyankor meghatározatlan ideig hallani a kényszerű veszteglésre ítélt, éppen odaérkező vonat türelmetlen fújtatását, prüszkölését. Mintha a szerelvény elé kötött mozdony sokezer tüzes lóként kapálná a földet türelmetlenségében és azt kérdezné nagy berzenkedve: mikor mehetek utamra?
   De mese nincs, a piros fény tilos jelzést jelent, azt minden vasutasnak be kell tartania, s csak amikor a legközelebbi állomásról, egy kapcsolóval zöldre váltják a sínek melletti jelzőlámpát, akkor folytathatja útját ez az egész világot behálózó, zakatoló fémalkalmatosság.
   Lehet, Milos, hogy ezt a fajta járművet, és még inkább szállítóeszközt - hihetetlen terheket képes elvonszolni jókora távolságokra - egyszer megkérdőjelezi és felszámolja majd az idő. Az is meglehet, hogy már a Te idődben, vagyis amikor a felnöttkorodat éled majd, annyira lehetetlenné válik a vasút fenntartása anyaggal, pénzzel, munkásokkal, technikával, hogy szép csöndesen, szakaszonként és vidékenként haldoklásnak indul, mint a pusztuló fák elhaló ágai, tőrzsrészei.
   De a nagy, a szárazföldre kiterjedő világ hálózat egésze nehezen pusztulhat el, mert szinte mindenütt jelen van, ahol emberek élnek. Valamikor, gyerekként arról ábrándoztam, hogy mozdonyvezető leszek, lesz egy vonatom, de azzal nem csak a síneken robogok ám - hiszen azok előre megszabott, kényszerű pályák -, hanem mindenütt: kertben, utcán, országúton, sőt még a vízen is. Képzelgéseimben még azt is természetesnek tartottam, hogy az én vasútom ne vasból, fémből készüljön, hanem csak deszkából, azt pedig nagyapa is könnyen össze tudja ám tákolni a pincéjében. A nehéz vaskerekek helyett fakereket szerelünk rá, s hogy megspóroljuk a motort, mindig lejtőre indítom, egy gördülődombról, amilyenek az állomások közelében emelkednek, a vonatok tolatását innen irányítják, s akkor a nehézkedéstől majd vígan elgurulok egy szakaszon. Elvégre nem kell nekem mindjárt olyan messzire eljutni...
   Kis Milos, az ilyen képzelgések annyira normálisak, hogy egészen biztosan Téged is hamarosan utolérnek. Aztán egy idő után kezded elfelejteni őket, lesz egy időszak az életedben, amikor kuncogni fogsz a gondolaton magán, hogy ártatlan és mesékbe illő képzelgésekkel töltötted az idődet, aztán mire eltelik az élet, s közben végigzakatol életeden hol a vasút zaja, hol az országúti forgalom robaja, rájösz, hogy a képzelgéseid jelentették az élet maradandó értékeit: kitartottak melletted, te pedig örvendesz neki, hogy egyáltalán voltak, és van mire visszaemlékezni...
   Két fényképész ismerősöm képsorait is megőriztem a vasút világáról, lényegéről. Az első, a nagyváradi Bíró Károly a mozdonyvezető világát és hatalmát foglalta néhány megindító, szorongó képbe. A csíkszeredai Szakács V. Sándor pedig a Kovászna melletti Komandó műszaki relikviáját, a fakitermelésnél használatos siklóvasutat örökíti meg. Ez a magashegyi iparvasutacska már évtizedek óta haldoklik, mert nem tartják fontosnak felújítani, továbbéltetni, csak a történészek és a minden vesző értékért kiálló közemberek, de hát tiltakozó beszédekkel és beadványokkal nem lehet vasutat üzemeltetni.
   Tudod, arra gondoltam: ha a komandói sikló valahogyan megmenekül és új életre keltik, akkor a vasút ügye világszerte nincsen veszve. Ha viszont fordítva történik, akkor az Egész pusztulása elkerülhetetlen.

Ördögök

vonat kúszik a völgybe fel
sikkant egyre: jövök-jövök
acélkerekek nyűgölődnek
zabolátlan kis ördögök

sírnak az élesre fent kanyarban
göcögnek a váltók felett
könnyedén mintegy öntudatlan
vonszolják el a terheket

játékos kedvük ronthatatlan
hallgatom forgalmuk dalát
jönnek nappal és éjszakánként
egy egész életen át

Május 21. (kedd) Kezdenek besűrülni a napok, Milos pajtás, ilyenkor kurtábbra fogom.
   A tegnap a házról írtam neked, meg arról, milyen fontos az, hogy az embernek otthona legyen. A kérdésről még szó lesz odébb is, de most egy olyan ház jut az eszembe, amelyet sokáig csak képzeletben építettem fel magamban, a leírtak és fényképen látottak alapján.
   Kanadában megtelepedett barátomról, Pusztai Péterről és feleségéről, a bukaresti Georgetáról (ha majd ki akarod ejteni, így tedd valahogy: Dzsorzseta), aki valamikor fiatalon, diákként ott inaskodott a bukaresti ifjúsági lapnál, a kezem alatt. Mind fiatalok voltunk, de ő még minket is lekörözött. Úgy mondtuk: bűnösen fiatal hozzánk képest...
   Nagyon megszenvedtem az elmenetelét.
   Előbb csak egy ugrásra volt tőlem, valahol Svájcban. Aztán átkelt az Óceánon.
   Olyan volt, mintha egy csomó levegőt elszívtak volna mellőlem. Látni tanított rajzaival, fényképeivel, székelyesen parasztos, mindig tömör és lényegrelátó megjegyzéseivel. Ma is kapcsolatban állunk egymással, de ez már nem az az igazi, mint amikor naponta találkoztunk, együtt szilvesztereztünk. Egyszer, 1994-ben alkalmam volt rá, hogy felkeressem Pierrefonds-ban, Montreal közelében.
   Akkor láttam igazából a házát, a házukat. Amelyikben úgy töltöttem néhány napot, hogy állandóan azon töprengtem: mi lenne, ha ez a villa (palota?) az enyém lenne, ha én laknék benne, ha be kellene laknom? Ha minden nap az asztalomon lenne egy nehéz fémtál, feltornyozva minden elképzelhető gyümölccsel, déliekkel és másfélékkel vegyesen? Ha kapcsolóval pillanatok alatt be tudnám állítani a lakás fűtését? Ha enyém lenne a házhoz tartozó kicsiny, de vadregényes kert, liget...
   Nehéz volt ez a képzelgés, mert hát a valóság minden percben a tényleges képét mutatta: vendég vagyok csak, akinek ideje előbb-utóbb lejár. Ez az, amit a Péterék kandúrja nem tudott. S én, aki a vendégeskedés ideje alatt abban a hálószobában aludtam, ahol az éjszaka késeig dolgozó Péter szokott általában nyugovóra térni, amikor nem akarja zavarni már mélyen alvó feleségét, az első reggel arra ébredtem, hogy két tüzes szem néz rám merően a padló irányából a hajnali félhomályban.
   A többi tanulság megtalálható az alábbi versekben.

A ház surranó szelleme

hajnalban kattan a pattan az ajtó
mintha a szél kaparászna
jelezne rajta hogy megindult a világ
légzése működik az óriás légcsavar
pedig csak a ház surranó szelleme
az idejében kiherélt kandúr
üzen kalauzt mímelő gesztusával
hogy
föl kellene kelni
elég volt az ájult magunkba süllyedésből
ételt a tányéromba uraim
villan két mélytüzű
smaragd szeme
egyenesen rám
néz néz
vádlón korog az üres gyomor


Csendélet

a kosárban
alma narancs szőlő banán
ez a csendélet hazakísér
a tengeren túlra
mikor a világ összezsugorodik
egy alumíniumdobozba
benne szalonna hagyma
pár szelet sületlen kenyér

már rohad a sok illatos gyümölcs
akár a túlérett szerelem
mint lucskos szennyes kötés alatt
a vér

Lesz ébredés

talán egy megvalósult álom ilyen
visszavonhatatlanul nyomasztó
nem léphetek ki belőle
föl se ébredek már
ez a ház
ez a kandalló a pattogva leégő tűz
a tálcán a gyümölcscsendélet
a minden sarokból rám leső antik bútorok
a mennyezetet támasztó húsos szobanövények
a kertben a hó a hóban a dermedt fák
a fák alatt a türelmetlenül füttyögő barna cinegék
az éjjeli világra hangolt rádió
az asztalon felejtett pipák
mind létező együvé tartozó
valóság széthullásra ítélt szilánkjai
egy élet ára
amit valahogy mind leélünk
ki rosszabbul ki jobban
előbb utóbb mégis csak felébredünk
a mellünkre nehezedő végső napokban

Május 20. (hétfő)

      Miloskám, még egy nap eltelt, összeütöttünk egy jó kis hétfői újságot. Nem unatkoztam. Remélem, te sem, hiszen a világ megismerésében még nagyok a behoznivalóid. Gondolom, amikor nyitva a szemed, alaposan végigpásztázod vele mindazt, ami körülvesz. A látvány a tiéd, azt nem veheti el toled senki. Amit látsz, lassan lepréselődik benned és már akkor is látod, ha olyan sötét van körülötted, hogy káprázik tőle a szemed.
   Ilyen mélysötétek, titokzatos csönddel övezve vettek körül, valahányszor szüleim végső menedékébe, a csíkszentkirályi fél-kúriába bevettem magam egy-egy augusztusban, pihenés gyanánt. Írtam volt, a múltkor, hogy az a ház már nincs meg. Vagyis hát megvan, de jobbnak láttam visszaadni eredeti gazdájának, mert immár annyira magára hagyatott volt, hogy kezdett lakhatatlan lenni. Tudd meg: ha valamit elhanyagol az ember, valakit vagy valamit hosszabb időre magára hagy, legyen az élőlény vagy akár tárgy is, az egészen biztosan elindul - hol lassabban, hol gyorsabban - a tébolyodás, a romlás útján.
   Jól esik erre a házra emlékezni. Minden érzékszervemmel látom, érzem, s megpróbálom veled is elhitetni, hogy mindig az az ember igazi otthona, ahol fenemód jól érzi magát.
   Ugyanakkor nagyon fájdalmas, amiért meg kellett keményítsem a szívemet, hogy máról holnapra hátat fordíthassak neki. Egy bolond márciusi délelőttön összehordtunk mindent sietősen a három szoba közepibe s egy alkalmi teherautóra felhajigáltuk, ami éppen felfért, a többit otthagytuk a gazdának, rakja a tűzre.
   Közben bőszen havazott, felázott tőle a kert, a földút, a megrakott teherautó besüllyedt az agyagos sárba, úgy kellett kihúzni, a közeli fakitermelés dömperével.
   Mintha a ház nem akarta volna, hogy elszakadjunk tőle. Mintha a sárral is marasztalt volna bennünket: hova mentek? miért hagytok itt? hát nem látjátok, milyen lerobbant állapotban vagyok? mit vétettem nektek, hogy eldobtok magatoktól?
   Ilyen és ehhez hasonló dolgokat kérdezhetett volna a szerencsétlen ház, ha beszélni tud. És könnyebb lett volna elviselni nyugtalanító kérdéseit, mint vádló némaságát.
   Kívánom, hogy a Ti házatokról szóló kedves élményekből soha, de soha ne fogyhassál ki!

Csigaház

hallod az éjt sűrű csöndje hogy neszez?
sötétje anyásan befödi az ijedező egeret

a macskának is menedék s mindennek ami él
valahol fény gyúl rádió búg egy jazzband zenél

úgy hull a nyugalom a hűvösség mint a jótékony eső
szárnyak suhannak álmot érlel egy gyöngén verdeső

pillangó az ablakon túl hol az éjszaka tanyáz
úgy símul a világra mint hálás lakójára a csigaház

Mikor mindenki elment

mikor mindenki elment beszivárgott a csönd
rátelepedett a házra alant és odafönt
csak a szú perceg kint és bent csak egy légy csapong
vergődik szabadulást keresve a szutykos ablakon
no és az órainga mely az időt apró darabokra tördeli
zengő imája félóránként a csöndet fölveri
lassan bekapcsolódik újra mi körülöttem mozog és él
a kapunyikorgás az eső a nyakunkba zúduló szél

Ezüst élet

a holdfény reggelre elcsorog
földre borult bödönből a méz
már csak csilláma illata él
ezüstjét váltja a hajnali réz

állok mintha fa lennék
alámankózott roskadozó ágaim fájnak
dísze vagyok és szenvedője
az őszbe forduló búcsúzó tájnak

éjszaka míg a hold kering
leltárt készítő magányban
ezüst életre ébredek
sápadtan halálra váltan

2002. május 20.

Hogy néznivalód is legyen e lapokon, most három fényképet küldök, ebből kettőt magam készitettem egy Ljubityel amatőrgéppel, az egyiken Péter fiam bámulja, négy évesen egy bukaresti nyári szinház mészkő oszlopait - ilyen lelkesen tudott bámulni, alulról fölfelé, mindent, ami az útjába került -, a másikon a kilencedik emeleti panellházunk loggiáján a feleségem által megteremtett kis üvegpalota, mindenféle virággal. Bámulat és Loggia - ez a képek cime.

A harmadik képnek Rohanásban cimet adta készitője, néhai Imreh Albert - igy hivtam: Berci bátyó -, aki egy kis Zágon melletti faluban, Papolcon élte le nyomorú életét, mindkét lábát combtól levágták, nehogy elüszkösödjön, s úgy tengette napjait, felesége mellett, ágyban, olykor egy rokkantaknak való kosaras motorbiciklibe merészkedett, de az utolsó években már egy-egy ilyen utazásból mindig csak tüdógyulladás lett. Ő épitett magának fényképezőgépet, nagyitógépet, kipróbált minden egyszerű fotótechnikát s a végén még könyvet is irt kisérleteiről. Nagyon szerettem, olykor felkerestem, de mint a sérült emberek általában, szörnyen érzékeny volt, minden meg nem gondolt szóra felkapta a fejét, duzzogott. Úgy kaparták el szegényt, nyomorúságban, mint egy kutyát. A fia nem törődött vele, most is csak járja a világot...

Május 19. (vasárnap)

   Nagyon izgattak mindig a postaládák. Mindenek előtt az, amelyikbe a postás dobta a nekünk szánt leveleket és egyéb küldeményeket, de az is, amelybe mi dobtuk be azt, amit másoknak akartunk küldeni: borítékban, felbélyegezve.
   Egy ilyen ládát, házi használatra, magam is összeütöttem hajdanán - nagyon-nagyon rég volt ám! -, azt nagy büszkeségemre felszegeztük a kertkapura belülről, pontosan illesztve a deszkába vágott hasítékhoz, amin keresztül a postás bácsi (mindig csak bácsik jöttek annak idején, sose nénik!) becsúsztathatta azt, amit a mi címünkre valaki elpostázott.
   Jött oda minden: képeslap fürdőhelyről, születés- és névnapi üdvözlet tántiktól, mindenféle rokontól, telefonszámlák, később egy-egy szerkesztőségi válasz, idézések, csomagküldő szelvények, ritkásan egy-egy levél Nyíregyházára kitelepedett (egyik, az anyai) nagyapámtól, aztán kérésemre kis nyugdíjából elkezdte küldeni nekem a Nagyvilágot is, amit különös izgalommal lestem hónapról hónapra s olvastam át az elsőtől az utolsó betűig...
   Ez a láda sokáig élt. Édesapám aztán magával vitte, amikor nyugdíjas korában Kolozsvárról a Csíki havasok alá, egy falusi házba költözött. De akkortól aztán lassan meggyérült a ládikó forgalma - bár öten voltunk gyerekek szüleinknek, nem törtük össze magunkat azért, hogy rendszeresen írjunk nekik, legalább néhány sort. Ma már tudom, mert érzem a saját bőrömön: elég lett volna hetente annyi is, hogy "jól vagyunk, amihez hasonló jókat Nektek is kívánunk, vigyázzatok magatokra..."
   És akkor úgy várták volna üzeneteinket, mintha személyesen mi érkeztünk volna.
   Képzeld csak el, Miloskám: öt ilyen üzenet egy héten, hát ne örvendezzék tőle az ember?
   A valamikor méregzöldre festett ládikó - a festék az esőtől, a rothadástól védte a deszkaanyagot - édesanyám, majd édesapám végleges eltávoztával magára maradt. A falusi portára, ahol nagyritkán - eladásáig - meg-megjelentem, már senki se küldött levelet. Madarak vertek benne tanyát.
   Ma már meg sem merem nézni, hogy a kerítés, amelyen fityegett, létezik-e még egyáltalán...

Zöld postaláda

1.

Hírektől nyög a postaláda
éjszaka mikor senki se látja
sírva fakad majd felnevet
rázkódnak benn a levelek
s a leselkedő virradatra
útra kelnek ki erre ki arra

2

Kerítésen a zöld postaláda
énekes stiglicek háza
ideszoktak jól érzik magukat benne
magam ácsoltam gyermekkorom hajnalán
asztaloskodó nagyapámnak még volt hozzám türelme
megkorhadt mohalepte félfarasan fityegő
a piheágy belőle sose fogy el
a rés mögötti sötétség dalok otthona lett már
az egész kert a jókedvű trillákra figyel
vihar tépázzon lombot eső csurogjon egyre
ő csak fújja a magáét a láda koncertterem
rohadjon le róla valamennyi deszka
a hűség halhatatlan dalt terem
Bukarest, 2002. május 19.

Arra gondolt Apukád, hogy ha már itt van ez a szép nagy könyv, még szinte csupa üres lapokkal, hát tegyünk bele képeket is, hogy a szemnek is megadjuk azt, ami neki kijár.

Igy aztán hirtelenében elővettem a számitógépemből egy pünkösdi képet, amit Daczó Dénes csikszeredai újságiró kollégám készitett a csiksomlyói Mária kegytemplomban a csodatévő szoborról. Azt mondják, hogy a szobor megérintése szerencsét hoz, gyógyulást, miegyebet. Jó annak, aki ezt hiszi s be is következik neki a csoda. De mert a pünkösdi búcsúban jó párszázezer ember megfordul, s nagy része csodát vár aranyos Máriától, képzelheted, hogy kopik az a szobor, amelyik ráadásul még fából is készült. A képen a piros mellénykés székely leány zsebkendőt tart a kezében, úgy érinti meg Mária lábát - fél a fertőzéstől.

A második kép az Óperencián túl készült, a kanadai partvidéken, New Foundlandban, s egy srácot ábrázol, amint az udvaron hófehér bálnacsontok között játszadozik, mint minden gyermek a világon. A képet Pierrefondsban (Montreal egyik alvóvárosa) élő művészbarátom, Pusztai Péter készitette.

Május 18. (szombat)

Kedves Milos pajtásom!

   Elhatároztam, hogy 2002 Pünkösdjén nyitok a számodra egy virtuális könyvet, amelyben megosztom Veled gondolataimat. Nem gyermekverseket faragnék bele, mert azt írtak s még írnak majd mások. Inkább olyanokat, amik annak az embernek szólnak, aki már Benned van, de még nem sokat tud magáról. Biztosan, pár év múlva már megértesz belőlük valamit, én meg már ki tudja, merre leszek, a világegyetem mely tájain.
   Hetek óta kering fölöttem valami megmagyarázhatatlan búcsú-hangulat. Az őszről szokták mondani, hogy az elmúlást idézi, de lám, belőlem a tavasz csalja elő ezeket az érzéseket. Talán csak azért lenne, mert tavasszal-nyáron értek a legnagyobb veszteségek? Nyár volt, amikor édesanyám, pár nappal a 40. születésnapom után gyógyíthatatlan bélrákban kiszenvedett. Tavasz volt, amikor pár év múlva az apám esett össze a kolozsvári utcán: megállt a szíve. Április vége volt, amikor egyik legjobb munkatársam és barátom, a lapnál elődöm, egy éjszaka agyvérzést kapott és mire megmenthették volna, már menthetetlen volt. Pár hete hunyt el volt magyar tanárom, zabolai Fejér Miklós, aki az irodalommal annak idején megfertőzött, de akitől azután is állandóan csak kaptam - emberségben, tapasztalatban, ambícióban. Az elpusztíthatatlanság élő jelképének tartottuk - megjárta a Don-kanyart, a szibériai hadifogságot, 1957-ben megírta az első erdélyi magyar irodalom tankönyvet (mely ma is a legjobbak egyike), majd egy helyesírási szótáruk miatt - koholt vádak alapján - több évi börtönnel sújtották, majd a tanügyben lehetetlenné tették működését. Többször eltört a lába, combcsontja, kétszer volt infarktusa is, megszámlálhatatlan tüdőgyulladása is, de ő minden tavasszal kilábalt belőlük. Az idén ez egyszer nem sikerült neki. Ne csodálkozz: hiszen a 90. évet töltötte volna 2002 végén.
   Milos Barátom, azért választottalak Téged, mert Te még nem sokat tudsz a világról és mindaz, amit most, e búcsúhangulatban gondolok, érzek, valamiképpen jó lenne, ha megmaradna s valakinek a hasznára is válna. Előfordulhat, hogy sohasem látjuk egymást az életben, de addig, amíg e könyvet írom, gondozom, gazdagítom, talán még haladékot adok a körülöttem, fölöttem settenkedőnek, hogy ne siesse el a dolgát.
   Tudod, rólunk, újságírókról azt mondják, hogy akár a bányászok, igen veszélyeztetett emberfajták vagyunk. Vagyis, jóval idő előtt könnyen beadhatjuk a kulcsot. Nekem ehhez aztán minden előfeltételem meg is lenne: hiszen 1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, megszakítás nélkül újságot írtam, szerkesztettem. Most pedig búcsúznom kellene a szakmám szervezett művelésétől, hogy ne a munkahelyemről vigyenek el egy délelőtt vagy délután szirénázó kékcsillagos autóval, de a sors nem hagyja, még robotolnom kel egy-két évig, így módosult a törvény, pedig hát az alább következő sorokat nyugodtan írhatnám Neked a nyugdíj árnyékából is, valahonnan Csíkszeredából, a Hargita tövéből, ahová visszavonulásomat készítgetem.
   Vedd úgy az alábbi bejegyzéseket, amelyek szeszélyesen készülnek majd el, amikor úgy érzem, hogy valami megszorítja a szívemet, hogy annak szólnak, akik mi lehettünk volna valamikor, de immár csak Te lehetsz igazán.
   Apádnak pedig azt üzenem, ne szégyellje a könnyeit, mert az mélyen férfias megnyilvánulás - bizonyíték vagy rá Te is, Barátocskám, aki mint hírlik, egyáltalán nem türtőzteted meg magad. Így is a jó: egyelőre ami a szíveden, az a szádon legyen.

csg bátyód

Bukarest, 2002. május 18.

Fészek

a remény fészke még pihével teli
jóformán ki sem hűlt
s már újra engem ringat
ahogy a szél lóbálja az ágat
elnyúlok a mélyén szemem az égre vetem
otthon vagyok otthon otthon
zakatol bennem az öröm vonata
már szinte alszom de mégis félig ébren
úgy érzem magam mint
a mesében egy átváltozás hőse
mint a gebe akiből táltos
lesz parazsat nyelő vagy elvarázsolt
kiebrudalt királyfi

Nagyüzem

Meglestem a reggelt. Lebegett.
Ködben. A rét s a folyó felett.
Szemében bágyadt könny ragyog.
Bepárásodott ablakok.
Gólyák. Féllábon. Gyönge szél.
Enyhén serkentő. Utolér.
Volt-nincs. Elszállt az éjszaka.
Munkába indulsz. Vagy haza.
Ujjongó madárhad. Dal. Hamis.
Beledúdolok magam is.
Illatozó sarjú. Reggelem!
Gyermekkor. Titok. Szerelem.
Már tűz a nap. Izzik. Megáll.
Makacs. Te önfejű szamár!
De vele már a dél üzen.
Lüktető élet. Nagyüzem.

lámpabúra

az elpattanó lámpabúra
ráijeszt a fényre, meging
hiába cserélem ki újra
a romlás mibennünk kering

mi gyártjuk a lámpát szemünk
vaksin mered az éjszakába
mi vagyunk a kezdet és a vég
vagyunk az éber és a kába

látjuk mit nem kell, s mit kellene nem
mondjuk a semmit szavunk a furcsa csönd
görcsösen kapaszkodunk a földbe
bár tudjuk: nagyszerű odafönt.

almák szülője

este az almafára ült a nap
ott hunyorgott az érett arany bogyó
mintha ő lenne a sápadt almák szülője
pangó vizek közt egy valódi folyó

egy pillanat varázsos tán még annyi sem
a zizgő fűben döbbent puffanás
nem tudni férges alma hullt a földre
vagy hamvába roskadt az égi parázs