Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2002 november (május, június, július, augusztus, szeptember, október)

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal)  Cseke Gábor          

November 29. (péntek) Kiürült a szerkesztőségi folyosó. Már csak én silbakolok itt és a szemközti román lap szerkesztőségből (Ultima Ora - értelemszerűen: Lapzárta lenne) egy szépreményű, szakállas srác, aki pár év alatt Senior editor-rá lépett elő. Ő is olyan magányos lélek lehet, szeret csöndben, maga kiszabta munkával elmatatni, közben jobbnál jobb zenét hallgat. Teljesen megbízok az ízlésében, ő ügyesen kihangosítja, zúg tőle a folyosó, de hozzám, a nyitott ajtón át már csak a hangzatok kellemesebbik hullámai érnek el. Pótcselekszünk? Meglehet.
    Pedig ma is, a lap befejezte után apró dolgokat építettem: beolvastattam pár tucat fényképet, néhány lézernyomtatóval szedett kéziratot, a Recognita iszonyú sebességgel szedéssé változtatta.
    A mai munka kimerített: egész délutánig Budapestre füleltünk: nem szerettünk volna úgy megjelenni, hogy a budapesti kormányfői húzd meg-ereszd megből a lényeget ne közvetítsük a szombati lapszámra. Az utolsó pillanatig csöngettem be a szolgáltatóhoz, hogy lássam, jönnek-e képek a román vendég látogatásáról. Lapzárta előtt pár perccel Ilonka kolléganőm is bejelentkezett, rögzítőre mondta, azon nyersen a sajtótájékoztatón elhangzott információkat, a füleseket, a háttér-ügyeket, az előzményeket és a kilátásokat, abból gyúrtam húsz perc alatt elfogadható beszámolót. A többit megoldja a tudósító: hadd élvezze ki a részleteket, hétfőn majd alaposabban tájékozódhat, akit érdekel.
    Apropó, Ultima Ora... Elképzeltem, milyen izgalmas dolog lenne egy kizárólag csak lapzártás, friss információkra profilozott lapot szerkeszteni: nem kellene túl nagynak lennie, de igen gyorsan el kellene készülnie. Hajnalban fognék neki a szerkesztésének, természetesen internetet és hírügynökséget keményen használva, a munkatársakat is úgy válogatnám meg, hogy hajnalban bejelentkezzenek az este és az éjszaka befutó információkkal. Elnézem a szomszédok kiadványát: miben sem különbözik a többi laptól, sőt, kora este már kész van - nem hogy lapzártás hírei nem igen vannak, de a többi napilaptól is lemaradnak. A címe viszont hangzatos...
    Eszembe jut az első bukaresti lakásunk, hányszor gyújtottam úgy rá cigarettára, hogy kikönyököltem a dolgozó szobám ablakán, s elnéztem a szomszédban, a panelházak között árválkodó munkatelepet - a fertály beépítése ugyanis még nem fejeződött be. Csakhogy a munka 1968-ban is ugyanolyan hullámokban, kihagyásokkal kúszott előre, mint mostanság. Hetek teltek el, hogy az éjjeliőrön kívül lelket se lehetett látni a csövek, kábelek, acélidomok, cementeszsákok garmadája közt, de még a géppark környékén sem. Akkor, két cigarettát elszívva, egy délután született egy versem is, azt most megtaláltam, ideírom.
    S hozzá meg Pusztai Péter Pogány keresztek, illetve a mikóújfalusi Ilyés András Zsolt Kíváncsiskodás c. képeit mellékelem.


valami álljon

Ízekre szedve
színesen,
bénán
a nagy-daru
hetek óta fekszik a sárban -

Már-már úgy tetszik,
elfelejtem
ebben a pompás olvadásban.

Csak egy gép,
hallom máris,
s kész a fintor
- végezd a dolgod, hadd heverjen!

Megfogadom, ám ordít a hiány
- valami álljon azon a helyen,

mely mocorog,
csönget, zsibong,
fordul, feszül, kínlódik, lüktet.

Valami, ami tesz is valamit,
meginti langy szívünket.

November 28. (csütörtök) Ma megünnepeltük az évfordulós számot. Házi ünnep volt: némi falnivalóval, vodkával, sörrel. Kimerült idegekkel. Természetesen összekaptunk. A kótyagos ember könnyen veszekszik, pláne, ha évgyűrűi egyre megszámlálhatatlanabbak. Idegpályái rövidre vannak zárva, mindenről ugyanaz jut eszébe (teljesen mindegy, hogy mi, a lényeg a lemezjátszó-effektus), mint Móriczkának, mondhatod a legmeggyőzőbb érvet, úgy surran el a füle mellett, mint az okos denevér, aki nem szereti a karambolt, de vészesen közel suhan el a céltárgy mellett. Kevesen vagyunk, unjuk egymás rigolyáit. Ha ellazulnánk, ha hagynánk egymást igazán ellazulni, néhány órára, nagy nyereség lenne. Így újabb feszültségeket halmozunk a meglévők mellé, még jobban bebetonozzuk a sündisznóállásokat, és elég egy szó, egy hangsúly, kigyúl a vészjelzés, befuccsol a kommunikáció, emelkedik a hangfekvés, nő a szavak súlya.
    Pedig a lényeg az, hogy túléltük ezt is. Hogy minden fenyegető hézagunk ellenére kilábaltunk a kilátástalannak látszó helyzetből. Még egy esély, nekifutás, egy tűzijáték a nagyközönség előtt, hogy vagyunk, tudunk és nem hagyjuk magunkat.
    Amiben nagyon sok az igazság.
    Szeretem ezeket a póker-ízű győzelmeket, amelyek mégsem a szerencsére, hanem a hozzáértésre, a kapcsolatokra és a tapasztalatra alapoznak.
    Immár a harmadik Magyar Szó jelenik meg a teljesen új köntösben. Gyönyörködök benne, mintha nem is a gyermekem, hanem a kedvesem lenne. Pedig hát a mi izzadtságunk tapad hozzá.
    Az ünneplés közben előjöttek az 1989-es, rendszerváltásos emlékek. Érdekes, és mégis törvényszerű: mindenkinek más jutott az eszébe, teljesen egyénien, a saját személyiségét felértékelve emlékezik az eseményekre, időpontokra, történésekre. Hányinger volt. Mintha nem valamennyien lettünk volna az a gyáva kukac tömeg, aki hallgatott, reszketett, és csak akkor ébredt fel benne a mersz, amikor jobbról is, balról is hallotta a szentségtörő szirénhangokat, amelyek - ma is meggyőződésem -, jól irányzott diverzió elemei voltak. Arra ment ki a játék, hogy fellazítsa az emberek szorongását, hogy a tömeget fogékonnyá tegye a rebellióra - hogy senki ne féljen, s a csúcsfőket elűzve, átmentse magát egy egész siserehad. Ami tökéletesen sikerült.
    Ma versben fura vagyok: egyben játékos és komoran töprengő. A közeledő év végi számadás hangulata lenne?
    Ami a képanyagot illeti: Máthé Éva kolléganőm két remek dokumentumfotóját küldöm, amelyek valami isteni szerencse folytán megőrződtek a számítógépben (amíg felleltem ezeket, döbbentem rá: kincsesbányám gazdagabb, mint hittem volna!). Ma délelőtt, lapzártakor idős hölgy kopogtat, egy külföldnek készülő bukaresti imidzs-lap műszaki szerkesztője, egyszer kisegítettem valami néprajzi fotóval a romániai kisebbségek életéből, ezért remélte, hogy most is talál nálam egy fotót a honi cigányság cifra palotáinak egyikéről, amelyek annyi galibát okoznak számos vidékünkön: Temesváron, Krajován. Tulajdonosaik nyugaton koldulnak, lopnak, rabolnak, selyemfiúskodnak, lányokat futtatnak, a hazajuttatott pénzből pedig kacsalábon forgó fantáziapalotákat rittyentenek, mindenkit megkenve, minden szabályt felrúgva, hivalkodva - anélkül, hogy életmódjukon fikarcnyit is változtatnának - sakkban tartják a törvényességi egyensúlyt. (Ebben az ügyben még nem igen látunk tisztán, időnek kell eltelnie, hogy érvényes választ fogalmazhassunk.) Fél óra alatt megtaláltam Éva tavaly ősszel készült felvételét egy erdélyi, Aranyosgyéres melletti palotáról és büszke lakóiról, ugyanakkor annak pandantját is: egy valódi cigány vityillót. El is neveztem a fotókat: Palota és Anti-palota címűekre. Évának sikere volt a román lapnál. Remélem, közlik is a felvételt, a szerző feltüntetésével. Ezt alapvető feltételként kötöttem ki...

a töltés oldalán

tolat egy mozdony - mormolom
de jó lenne egy mozdonyon
játszani szénnel gőzzel tűzzel
egy lapáttal
puhuló kezemnek valami mással
ne sikló gyönge szót teremtsen
papíron
s mindezt elfelejtsem

mély kútba hull a hűvös ég
mohos kövek rabja talán
dohog egy mozdony éjszaka
megyek a töltés oldalán


gyönge békák

gyönge békák szökkennek ősz ez
őszül apám haja mint a kifehéredő téli éjszaka
északon toronnyá duzzadt fellegek
felhős homlokomat hűti a szesz
szesztestvér micsoda nóta járja itt
hol nótafa görnyed elég két deci cujka s egy ládára dől
ládafiában kotorászok otthon a csöndben
csendes a sűrű sötét elaltat
alvó feleségem a mellemen pihenjünk
jó pihenőt talál magának a Vénusz
vörös csillag az emelődaru karján
darutoll a kalapomon
kalapom kalapom csurgóra

Erdélyi és csángó költészet   Romániai Magyar Szó  Andrassew Iván naplója 

November 27. (szerda) Rövid leszek, Milos. Tudom, most irtóra el vagy foglalva magaddal, s ez így természetes. Amit te most fölfedezel, arra senki nem tud megtanítani. A mostani napjaidból-hónapjaidból lesznek az első emlékek. Apád roppant élvezetesen közvetíti mindazt, ami veled történik. Szinte látom magam előtt ravaszkás öntudatra ébredésedet. Magamon pedig, ahogy telnek a napok, a mind jobban elhatalmasodó fáradtságot, amely úgy húz lefelé, mint egy túlméretezett, borzasztóan kitömött nagykabát, mely még ráadásul a bokáját is verdesi az embernek. Reggel eltervezek valamit, megy is egy darabig a gépezet, aztán a délutáni zöld tea után egy darabig még tart az "eufória", majd meredeken zuhanni kezd a figyelem, s mire a Milos könyve elé ülnék, már összecsapnak felettem a hullámok.
    Erre a lelkiállapotra jól illik az alábbi versike a hazatántorgó prímásról, akinek hamuszínű az arca, szája szélén cigarettacsikk fityeg, félig odaszáradva, mert ha meggyújtja, akkor egy-kettő elfogy és akkor honnan a többi? A képet sokszor láttam fiatal koromban, Kolozsváron, a házunk közelében, egy kis utcában kertvendéglő működött, ott muzsikált egy öreg meg a fia, este kezdték, hajnalig húzták, aztán botorkáltak haza, magukba mélyedve, a Rákóczi út (akkor még) macskakövein.
    Rájuk gondolva születtek e sorok.
Meg egy kép is került, Egyed Ufó Zoltán Öreglegénye.


Hová tettük a hegedűt

mint hajnalig tartó muzsikálásból hazafelé
a prímás
imbolygunk a valahol megásott
kétésfélszeregyes gödörhöz
zsebünkben üveg sör
habzik
mire elfogy
hová tettük a hegedűt
ajkunkon keserű tajték

Erdélyi és csángó költészet   Romániai Magyar Szó  Andrassew Iván naplója 

November 26. (kedd) A nyugdíj-történet ma tovább folytatódott.
    Igazán sajnálom, meg szégyelem is, hogy a történés fonala e könyvben amolyan naplóssá sodorodott, de mert a tegnapi csupán a történet eleje, gondolni kell a folytatásra is.
    Az történt, hogy a feleségem nem nyugodott bele olyan egykönnyen, hogy a helyettesítő postás olyan könnyen kicsúszott a kezeink közül. Telefonon utasított, hogy keressem meg az iratai közt az utolsó nyugdíjszelvényét, s azzal menjek el a postára, mert egy napig még tartják az összeget, azután küldik vissza a nyugdíjhivatalhoz, aztán hónapokba kerül, míg kérvényezések, kilincselések és járkálások után az embernek kegyesen kiutalják - azt a keveset, ami mindenképpen az övé.
    Csakhogy nincs az egészre hivatalos, hitelesített meghatalmazásom - replikáztam -, meg aztán itt az ünnepi szám, az új grafikájú lap kivitelezése, mindenki kapkod, minden új, nem tudom, mikor szabadulok.
    De ez nagyon fontos - győzködött tovább -, légy szíves, tégy meg mindent, hogy megoldjad a dolgokat. Holnap ismét felhívlak...
    Dühös voltam, ideges, s elsősorban azért, mert egyáltalán nem tűnt biztosnak - sőt, egyenesen bizonytalan volt az akció sikere. Nekem pedig halálom, ha valami sikertelen dologra pazarolom az időmet.
    Ahogy közeledett a délután és a lapzárta, úgy érlelődött bennem a szándék, hogy azért mégis meg kellene próbálni. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nyomdában voltak már a dokumentumok, amikor észrevettük, hogy a nagykövet neve, akivel interjút közöl a lap, István helyett Isván maradt, még hozzá két helyen és címben!
    Gyilkos tévedés a címbeli elírás: hányszor tapasztaltuk, hogy az eredendő elírást, ahány szem végignézi, könnyedén átsiklik felette. Szerencsére, még lehetett segíteni a dolgon, egy fél órányit megkéstünk.
    De legalább elindulhattam a postahivatal felé.
    Szabályosan leizzadtam a sietségtől. Odabent dögmeleg, párás ablakok, ingujjra-blúzra vetkőzött tisztviselők. A szolgálatos tisztviselőnő előtt még egy fickó állt, s mikor ellépett a pulttól, elhadartam előre felépített mondókámat: feleségem elutazott, csak napok múlva jön vissza, megbízott a nyugdíj átvételével, de a postás kitolt velem, máskor jött, mint szokott...
    A nyugdíjat csakis személyesen adhatom ki - szögezte le a szigorú, szemüveges nő, mire én rábólintottam, hogy ezt tudom, s ez helyes is, de itt most speciális eset forog fenn, né, nálam van az utolsó szelvény, meg a személyi igazolvány száma is, a személyi számmal együtt.
    Dohogott még kettőt, de azért elvette az átnyújtott iratokat és előkaparta a friss nyugdíj szelvényét. Aláíratta velem, leszámolta a pénzt és megfenyegetett a mutatóujjával:
    - Aztán nehogy probléma legyen a dologból!
    - Szó se lehet róla - alázatoskodtam és millió kézcsókkal búcsúztam, a korábbinál sokkal könnyebb szívvel. Már az sem izgatott, hogy vissza kell térnem a szerkesztőségbe, folytatnom a félbehagyott robotot, ismét csak késő estig.
    Valamit, valamiért...
    Illusztrációként Daczó Dénes kollégám sárga virágát küldeném, aki e sorok kíséretében küldte el a szerkesztőségbe ma reggel:

   Vidéki levél
    Kedves kollégák!
    A sárga irigyég meg tudna ölni azért, hogy Ti már látjátok, kezetekben fogjátok az 55 év-et. Gondolom, ma izgalmas lesz a holnapi újszülött lapon dolgozni. A sárga irigység mellé társul egy fotó is. Jó munkát, Dénes.

Örök hinta

lengő szálló majd megálló
nyikorogva rámtaláló
hinta te örök szerelem
sudár fák hegyére látó
kábulat maradj velem

Felé

hazafelé vagy elfelé
mindig csak valami felé
kolomp szól az idő nyakán
és kengyel lóg az oldalán
az út akármerre vezet
hazamehet vagy elmehet

    November 25. (hétfő) A láz, a nátha nem ereszti a torkom. Most a homlokom mögül is egy jó adag váladék ereszkedik alá, szüntelen, megállás nélkül, amitől eldugul az orrom s csak dünnyögni tudok meg szimmogni. No, de nem untatlak ezekkel a kis prózai nyavalyákkal, de azt már szóvá teszem, hogy nincs rohadtabb érzés, mint másnak a nyugdíját várni.
    Az történt, hogy feleségem, immár havi rendszerességgel egy-egy hétre leruccan Csíkszeredába, hogy mozdítson egyet a lakásfeljavításon. Legutoljára parkettet rakatott le, csiszoltatott és lakkoztatott, most az utórendezéseket végzi, s éppen mára volt esedékes a nyugdíja. Ha ilyenkor nem ül otthon, akkor napokon át járhat és kérvényezhet a pénze után, amíg valahogy megkapja. Délután kettőre én is megszöktem a munkából, azzal, hogy miután elintéztem a dolgot, visszajövök, s tovább maradok bent. Két és fél órán át járkáltam a lakásban fel és alá, minden felvonózajra, ajtócsapódásra fülelve, de már jócskán szürkülödött, s még mindig nem volt sehol a postás. Felhívtam egy pár emelettel lejjebb lakó nyugdíjas szomszédot, s ő mondta nagy nevetve, hogy az ismerős postásunk szabadságon van, aki helyettesíti, már egy órakor járt s tovább állt. Én meg idegfeszültségben, teljesen terméketlenül eltöltöttem két és fél órát, most pedig este nyolc van s még mindig itt bütykölök a számítógép előtt, legalább egy órai munkám van hátra. Ráadásul az is kiderült, hogy hiába talált volna odahaza az új postás, mert csak hivatalos meghatalmazással fizette volna ki feleségem járandóságát, míg a másik a jutalmul csúsztatott néhány ezer fejében jóságosan szemet hunyt a formaiságok fölött.
    Közben, mire visszaértem a szerkesztőségbe, a mellékletet kinyomták, de csak a holnap készülő szám mellé csapjuk oda. Egyelőre lelkesen gusztálgatjuk elegáns, tartalmas lapjait.
    Néhány hevenyészett vers mellett két fotót küldök: Miklóssy Gyula Háziúr és Csomafáy Ferenc Szépek karéja c. munkáit.


képzelgés lábaidnál

homályos arcodon a gyönge lámpafény
dereng a szerelem akár a jó remény
elbújnak a szeplők el a ráncok a végső
nagy ölelésben a fáradt mozdulatok a vérző
íny löttyedt has a buja restség
hagyván az ujjaknak ami maradt azt is keressék
mintha egy összekuszált vad bozótban járnánk
nem tudni hogy a vadonban még mi vár ránk
nem tudni nem látni nem hallani már
képzelegni csupán maradékunk lábainál
hunyt szemmel ahogy zenét hallgat az ember
testünk csupa zengés eltelik szelíd türelemmel
s mikor agyonmosott kifőtt kezedhez érek
pörölyként sújtanak rám a becsapott elszalasztott évek

gurulás

gurul a perc és gurul az óra
guruló almák szanaszét

November 24. (vasárnap) A ködből az lett, hogy nagyon komolyan begyulladt a torkom. Szombaton este zuhogó esőben mentem haza, a cipőm beázott, a forgalom még nem indult meg, az amerikai elnök és kísérete akkor vijjogott el szirénázó autókaravánban a közelünkben, amikor félúton voltam hazafelé. Aztán útközben még utolért egy beinduló busz, felfértem rá és még egy kissé meg is melegedtem. A legrosszabb éjszaka volt, amikor arra ébredtem, hogy ráspolyozzák a torkomat. Pontosabban magam voltam az, aki hörögve, horkolva, krákogva próbáltam eltávolítani a torkomról azt a valamit, ami rátapadt, s egy pillanatig úgy tűnt: nagy kegyesen leválik, pár percig jól is érzem magam, utána mintha mi sem történt volna - ismét a szorítás, a kaparás, a tapadás, a fojtogatás. Azt hiszem, félig-meddig lázálomban fetrengtem át az egész éjszakát, majd eszembe jutott, hogy a fürdőszobában, valamelyik polc mélyén még búsul egy flakonban méhszurok-permet (propolisz), alkohollal preparálva, ami remek a nyílt vagy égetéssel keletkezett sebek gyógyítására, de minden más fertőtlenítésére. Mikor már nem bírom tovább, abból szoktam a torkomra ereszteni néhány fuvintást. A család ki nem állhatja a szagát. Én kimondottan szeretem, a gyermekkorom jut eszembe, amikor apám mellett inaskodtam a méhkasai mellett... Nem tudom, ki és hogyan vehette rá apámat a méhészkedésre, amikor az egyetemen tanítván épp elég idejét elvette a fiatalokkal való foglalkozás. De ő minden falusinak tartott foglalkozásban - tyúktenyésztés, méhészet - valami jó kis pihentető kalandot talált. A lakás megtelt szakirodalommal, népszerűsítő füzetekkel, újságcikkekkel, apám hagyta, hogy bámuljuk, türelmes volt velünk, kérdéseinkre is használható válaszokat adott, pontosabban olyanokat, amitől egyből megvilágosodik az ember agya. Csak egy kicsit billent a gondolatmeneten, valamit összebogoz a fejben, és ettől, mintha összeérne a drót, kigyúl a kicsi lámpa, vagy lámpák egész sora, és boldog vagyok, hogy értem, és nem értem, hogy hogy nem értettem addig, ami pedig olyan egyszerű... Ezt tudta velünk tenni az apánk, s így csöpögtette belém a méhészet tudományát is. Pár napi oktatás után odaállított, hogy én feleljek a méhek itatásáért. Ő nagyapám gyalupadján összetákolt egy ügyes kis fatálcát, amelynek lapjaira centiméterenként vékony lécecskéket szegezett, de úgy, hogy a lécek és a keret között egy tökéletes labirintusrendszer kacskaringózzon. Ezt a tálcát kellett mindig vízzel feltölteni, de úgy, hogy a palló szerepét betöltő lécek ne kerülhessenek víz alá. Azokra szálltak meg a méhek, onnan szivornyázták fel szívócsöveikkel az éltető nedűt. Egyik-másik olyan mohó volt, hogy valósággal belebukott a vízbe, ahol a szárnya, a teste annyira megázott, hogy képtelen volt önerőből kikecmeregni a "vizesárokból". No de miért álldogáltam én a közelben? Amellett, hogy nagy érdeklődéssel figyeltem az itató jövő-menő forgalmát, egy hosszú fűszállal felsegítve a vízbe tottyanó mohókat vagy balszerencséseket, amelyek aztán, a lécecskék valamely végére húzódva, az áldott napsütésben megszárogatták szárnyaikat, potrohukat s aztán nagy lomhán vagy betaláltak a közeli kas bejáratán, vagy tovaszálltak a közeli domb virágos mezejére.
    Dehogy féltem én tőlük, hogy megcsípnek! Hiszen láttam apámat tenni-venni a kaptárban, lépeket cserélt, műlépet helyezett el odabent, anyakirálynőt választott le, hogy új családot telepítsen, de úgy zümmögték körül mozgékony, kék, duzzadt erekkel behálózott, már fonnyadásnak indult kezét, mintha kézcsókra járulnának egy főpaphoz, aki a nyáj gondviselője. Üresek voltak a napjaim, amikor megtudtam, hogy a nyári táborozásra apám bérbe adta a méheket olyan vérbeli méhészeknek, akik 40-50 családdal, teherautóval járták az országot s mindig ott táboroztak le, ahol egy-egy gazdag vadászterületre leltek. Álltam a kaptárakat tartó karók négyszöge előtt, melyek között, a kaptárak vetette árnyék miatt oly sápadtan, szinte sárgásan zölldelt a fű, de már oly régen elmentek a méheink, hogy a satnya füvek kezdtek életre kapni, derekasan szálasodtak, s végre, amikor ősszel minden a helyére került s a méhésztől meghoztuk a család kipergetett termését - természetesen, miután az illető levette a jóelőre kialkudott sápot -, már a hűvös nappalok jöttek, csak a herék kitoloncolását láthattam, vergődésüket a rozsdásodó fűben, zsugorodó pusztulásukat. Már nem nagyon volt forgalom az itató körül, a méhek téli álmukra készülődtek, apám szalmával bélelte körül a kast, jócskán cukroztuk a vizet is, hogy vele együtt táplálékot is vegyenek magukhoz a dolgozók, elvégre csak a minimális mézmennyiséget hagytuk meg náluk.
    Három éven át figyelhettem a természet körforgását a kaptárak körül. Akkor egy közeli kert permetezése miatt a méhek mind egy szálig elpusztultak, még a méz is hasznavehetetlen lett, annyira telítődött méreggel. Benzinlámpával perzseltük ki az írmagját is a szerencsétlen bogaraknak, de a kaptárat nem tudtuk eladni: nem kellett senkinek. Régimódi, behemót tákolmány volt, vihar verte, valami furcsa: méz, füst, kátrány, szurok illatkeveréket árasztott, amit ma is érzek, ha időfüstölte gerendák közelében, százados erdőrengetegek mélyén vagyok.
    A méhszurok ma reggel is megtette a hatását: letisztította a torkot, néhány órán át hagyott élni. Most már újra hiányzik, hogy elűzze a fojtogató lepedéket.


eddig minden elmúlt

hallod nem hallod úgyis mindegy
az egész testet vitustáncba hozó reszketést
a gyakorivá váló fogvacogást
tekintheted jelnek is
valahol mélyen benned megindul
az iszony lázadása
a lerakódott múlt felkelése

ekkor még mindig nem félsz
pedig már utolért a veszély
a nyakadba liheg szakálla szúr
lehellete sörborpálinka szagú
fogai az a kevés ami még előmeredez vigyorából
harapni készek

elmúlik mondod
eddig minden elmúlt
akár a nap az éj
a felbolydult majd megülepedett idő
de lám mégis minden megmarad
ezen a földön
lábnyomok kövületek ürülékek üledékek
térdig gázolunk az avarban a sárban a lápban a mindent ellepő
vizekben

ekkor már tudni véled
nincs menekvés
gyomrod lüktető ütemes rángásai
elfojtott lövések pukkanások
a megváltás torkolattüzei
csupa élet és csupa múlás
elvetélt tiltakozás és megújult remény

mindent tudsz és semmit
ez ad erőt ez éltet ez visz el
halk robbanások kísérnek napjaidban
nem is tudod
te vagy a csönd vagy a legyőzhetetlen
dunnyogó moraj

    A kolozsvári Miklóssy Gyula három fotóját küldöm: most tűnt fel látómezőmben, rokonszenves természetközelisége, s még ha édeskés is szivárványos képe, egy szivárvány nem hiányozhat éppen ebből a könyvből.

    November 23. (szombat) Még itt van a Bushnak nevezett fenomén. Nemsokára bottal üthetik a nyomát. Jelenleg semmitmondó, üres kartonszavakat rikoltoz egy mikrofonba, amit buzgó fordítók transzponálnak ugyanolyan papundekli szlogenekké. Ma még ünnepel az utca, aztán holnap újra itt maradunk: kisszerűségünkkel, nyomorunkkal.
    A küd ma reggel tán még sűrűbb volt, mint a tegnap. De délre - láss csudát! - fürge szél kerekedett, s az amerikai lobogókat kezdte rázni, vele együtt pedig elfújta a szürke homályt, az égből eső kezdett szitálni. Most meg, hogy a nap éppen lehanyatlik, valószínűtlenül veres az ég alja.
    Erre mondják: szélvihar lesz holnap.
    Egész napom az ünnepi szám tördelésével telt el. Végre, most már a helyén minden, az utolsó kép is. A szövegek illesztése volt a legnehezebb, hogy ugyanaz a betűnagyság, sortávolság ne szenvedjen módosítást. Innen vágni kellett, ott meg beszúrni még egy képet, amott a címet kellett lerövidíteni, másutt megnyújtani.
    Legjobban úgy lehetne mindezt intézni, ha az ember maga tördelne, javítana. Az egyszemélyes számítógépes manufaktúra nem bolondság, de teljesen kiszipolyozza az embert. Pedig micsoda előny, amikor nem kell engedélyt kérnünk valakitől a változtatáshoz, hanem a helyzethez igazodva úgy és akkor módosítunk az elképzelésünkön, ahogy nekünk tetszik.
   

plen air

a medve bambán hentereg
a mohában teli
hassal elégedetten
böffentő tóni a medvebőrön

November 22. (péntek) Egész nap köd volt. Most, estefelé valahogy eloszlott kissé, de az átláthatatlan, hűvös homály nem enged. Ha pedig a sajtóház körüli tavakról holnap újabb sűrű párafelhő száll a levegőbe, és áthatolhatatlan fallal állja el a kilátást, akkor bonyodalmas lesz az amerikai elnök érkezése és négy órás biztonságos bukaresti tartózkodása.
    A köd hirtelen eszembe juttatja azt az 1975. decemberi napot, amikor egyik percről a másikra, három gyerekes apaként három szobás lakás helyett egyből négy szobát ultaltak ki - mindez kizárólag a véletlenen múlott.
    Az történt, hogy az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként éveken át hevert kérvényem az ifjúsági szövetség központi bizottságánál egy nagyobb lakásra. Azt már megtapasztaltam, hogy messze nem mindenki kap lakást, bárhogyan is joga lenne rá a törvény szerint, de azt is tapasztalnom kellett, hogy nagyon sokan jutnak állami lakáskiutaláshoz olyanok, akik gyermekeiknek, unokáiknak igénylik a teret, jogtalanul vágva a rászorultabbak elé.
    Így aztán egy percre sem volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy kérvényemet beadjam.
    Hosszú hónapokon át hitegettek azzal, hogy a pártapparátusban dolgozók számára négy panelház is épül a sajtóház közelében, eszményi zöldövezetben, s mikor azok elkészülnek, nekem is jut bennük egy lakosztály.
    Hittem, s vártam türelemmel.
    Aztán kerülő utakon, egy barátkozó kedvű KISZ-aktivista révén meghallottam: a házak felépültek, szét is osztották őket, az egyik kollégája, négy gyermekes családapa kapott is egy lakáskiutalást az utolsó, a 9. emeletre, de miután megnézte, úgy nyilatkozott, hogy nem fogadja el, mert azon túl, hogy az utolsó emeleten van, ráadásul a tengerpartra vezető vasúti főútvonal is ott vezet el, négy sínpáron az ablak alatt, állandó zajártalomnak kitéve a családot.
    Az esetet meghallva, másodpercek alatt döntöttem: megpróbálom megszerezni azt a lakást. Délután kihallgatást kértem a KISZ első titkárától. Szerencsém volt, valami miatt a székházban tartózkodott, nem is hívták el gyűlésre, viszonylag gyorsan fogadott. Elmondtam neki a tényállást, ő még nem tudta, hogy embere elutasította az ajánlatot. Miután telefonon ellenőrizte az általam mondottak hitelét, utasította az adminisztrációt: azonnal mutassák meg nekem a szóban forgó lakosztályt, s amennyiben megfelel, hajtsák végre a formaiságokat is.
    Gépkocsiba ültettek, meg sem álltunk a gyakorlatilag még lakatlan panelházig. Mikor megérkeztünk, költöztek be éppen a legelső lakók. Még a felvonó se volt beszerelve, a belső simításokat is csak felületesen végezték el, de a lakásra váró emberek türelmetlenek voltak. Akkoriban az a divat járta, hogy az elmaradt munkálatokat végül a lakók, saját költségükön befejezték, annak fejében, hogy biztosan megkaphassák a lakást.
    Az üres, délkeletre nyíló lakás várakozáson felül tágas volt. A padlón parkett - korábbi lakásunkban linóleum padlót szereltek, hideg is volt koraősztől késő tavaszig -, az ajtók egyetlen hosszú, tágas folyosóról nyíltak, hatalmas loggia. Éreztem: ha most finnyáskodom, válogatok, az élet soha többé ilyen esélyt nem hoz elém. Azonnal beleegyeztem, elfogadtam. Örömtől kábán értem haza s meséltem el a tényállást feleségemnek, majd a gyerekeknek. Mind egyetértettek a döntéssel, örvendtek - hát hogy is ne?
    Másnap reggel, szerkesztőségbe menet furdalta az oldalamat az új lakás. Azt mondtam: mi lenne, ha munkábamenetel előtt megszemlélném a lakosztályt, hogy meggyőződjem: nem álmodtam előző nap. Odakint vastag köd ülte meg a várost, amely a sajtóház felé közeledve egyre áthatolhatatlanabb lett. A lakás közelében jártunk a trolibusszal, de én nem ismertem a környékre - egyik panelházsor olyan volt, mint a másik, ráadásul hat lépésnél távolabb az istennek se lehetett látni. Fél órán át bolyongtam a ködben, járókelőktől érdeklődve, akik ha lehet, még inkább összezavartak. Végül kibotorkáltam valahogy a vasútig, s a sínek mentén lépdelve találtam meg álmaim házát, amelyben ma is élek, s amelyből aztán gyerekeink rendre tovaszéledtek.
    Azóta se érzek lelkiismeret furdalást: se az eljárásom miatt, se azért, hogy miközben én megkaptam azt a lakást, sokan , ugyanolyan rászorulók hiába vártak a jószerencséjükre.
    Ezt művelte az emberrel az a rendszer: az egyszemélyes, kicsinyes örömet.
    Hát ennyi mindent idézett ma fel bennem a bukaresti köd, no meg egy verset is eredményezett, amely egy élet nyereség-veszteség rovataiban próbál egyensúlyt teremteni, kétségbeesetten tapasztalva, hogy erre nincs lehetőség.


vasreszelék

eveztem egyszer ár ellenében
szívem majd kiszakadt
úgy próbáltam magam alá gyűrni
a szembe rohanó habokat
evezőm karom csápolt csattogott
már-már az égbe vitt
ijedten láttam hogy a vízsodor
meghátrálásra kényszerít
még reménykedtem talán csodában
majd minden erőm elhagyott
azóta bevont evezővel
az ismeretlenbe rohanok
mozdítanám karom de látlak
távolodó szemedben szorongás
vágy szánalom bizonytalanság néma
vád elorzott öröm elveszett zsongás
feléd tartok ma is a lelkem
sodorral szemben halálraváltan evez
miért siklasz mégis egyre messzebb
micsoda játék része ez
úgy kötöz engem életemhez
hogy téged elémbe hozott
majd fordított a mágnesek sarkán
nem vonzott már de taszított
észak északkal nem fér össze
se dél a déllel látlak-e még
didergek szívem körül gyűl csak gyűl
a rátapadó vasreszelék

A képek ma a bukaresti Kósa Gergely új terméséből valók: Bolond tuják, Növényhalál címmel.

    November 21. (csütörtök) Minden vonalon felfokozott aktivitás. A NATO bővül, Romániát is meghívta majdani tagjai közé, ez most már biztos, ujjongtak a helyszíni riportereink, éppen csak siettükben egy kissé félrehallottak, s a NATO-főtitkár Robertson elhangzó szövegét úgy kommentálták, hogy a felsorolt országok közül elsőként Romániát említette, lám-lám... Aztán fél óra múlva kénytelenek voltak elnézést kérni és helyesbíteni, mentegetőzve, hogy sajnálatos félrehallás történt, Roberston Bulgáriával kezdte, érthetően, ábécé sorrendben, azt hallotta a buzgó rádióközvetítő Romániának, amiből mindjárt filozófiát gyártott.
    No mindegy, a hírre országszerte kigyűltek a népek a terekre, mint egy kiadós, győztes meccs után szokás, a munkahelyeken sűrű koccintásokkal zárták a félig ledolgozott munkanapot. Kétlem, hogy holnap, pénteken valami komoly munka folyna majd a munkahelyeken, aztán meg fejünk fölött lóg a Bush látogatás, amikor gyakorlatilag lebénul majd egész Bukarest forgalma, a reptérről a központba és az elnöki palotához vezető fő útvonalakat lezárják, még a légy se repülhet ott keresztül. Nekem szerencsém, hogy a sajtóház közelében lakom, s a várost elkerülve gyalog is megközelíthetem a munkahelyet.
    Felforrósodott az ünnepi szám készítése. A tördelő keményen dolgozik az új grafikán, legalább is a kereten, sikerült a 16 tervezett oldalt lefedni a minden gond nélkül beérkezett, mondhatom, igen színvonalas anyaggal, tegnap és ma az illusztrációval és a tükrökkel voltam elfoglalva, a tördelésre szombaton és vasárnap kerül sor.
    Tehát az aktivitás...
    Aztán megdobbant a szívem, amikor elolvastam, hogy milyen ijedelmet okoztál, Milosom, a famíliában. Ilyen dolgokat tudom, mi is produkáltunk, egyikünk-másikunkkal bizony, megesett, hogy a magas etetőszékből, amelynek pedig jól megépített karfái és támlája volt, a gyereket pedig becsületesen oda lehetett szíjazni, szabályosan fejest ugrott a konyha kőpadlójára. Persze, ehhez az kellett, hogy a szülői figyelem lanyhuljon és fölöslegesnek tartsa a gyermek állandó bekötését.
    Aztán egy megható kis levelet kaptunk Anna lányunktól, Torontóból, aki leírja, hogy a napköziben, ahová az unokánk jár, tegnap tartották a Nagyszülők Napját, s az a szokás, hogy minden gyerek meghívja valamelyik nagyszülejét - ha lehet, mindahányat - az előadásra, a gyerekmulatságra. A kis Andrea pár hete sírva ment haza, hogy lesz az a bizonyos nap és neki egyik nagyszülője sincs Kanadában, és most kit vigyen magával? A lányom hirtelen jött ötlettől vezérelve mondta: felhívják az én Ági húgomat, az úgyis a Nagytata testvére s hátha elmegy a mulatságra. Ági nagyon rendes volt és ráállt, mire a kislány megnyugodott, s boldogan telt az egész délutánja, ketten jöttek haza: unoka és "Nagymama".
    Hát ilyesmiket produkál ez a kiszámíthatatlan, összetorlódó élet.
    Hirtelen csak erre a naplószerű bejegyzésre futotta. A fejezethez mellékelek néhány érdekes képet az ünnepi számból: Daczó Dénes Szobor nyílt mezőben c. fotóját, az Egyesült Államokban élő, Kolozsvárról elszármazott fotóművész, egykori hírlapi fotós Frank Deák Székelyudvarhelyi temető és az Előre hajdani fotósa, ma nyugaton élő Evellei László felvételét a buzgón körmölő erdélyi riporterről, Beke Györgyről.


a golgotán utánad

a golgotán utánad
ki látta villó lábad
százezrek nyomról nyomra
vonulnak egy akolba
sodornak mint a hullám
fortyognék mint a vulkán
utunk egy mégse látlak
lentről fel más a távlat
s fentről míg leereszkedsz
csapódsz minden kereszthez
ki-ki a bánatával
botorkál önmagával
szenvedve hogy a másik
sorsába belejátszik
és meg se tudja lesni
hogy ne hagyja leesni
pedig már itt vagy érzem
reszket belé a térdem
te le s én felvonulva
zavartan elpirulva
hordjuk egymást halálig
új s újabb golgotákig

November 20. (szerda) Ma kaptam egy levelet Kolozsvárról, mindjárt mellékelem. Lehet, hogy Téged, Milos, az ilyesmik még hidegen hagynak, s úgy is van jól, engem se zavarnának különösebben, ha érteném, hogy mi folyik, zajlik körülöttem. Ha tudnám, hogy nem engem akarnak eladni holmi emberkereskedőknek, hanem csak az ügyeskedés próbálhatja az oroszlánokéhoz nem túl hasonlító körmeit (karmait?).
    A levél csak azért akadt fenn háborgásom szűrőjén, mert befutása előtt kb. egy órával érkezett egy másik levél is gyors, elektronikus szárnyakkal fölszerelve, amely arról próbált kiokítani - nem csak engem, a szerkesztőséget is -, hogy egy bizonyos pályázat benyújtásához milyen formaságokon kell, hogy átverekedje magát az emberfia.
    Az osztrák-magyar monarchia bürokratizmusáról nem csupán legendák, hanem történelemleckék is keringtek - talán még ma is keringenek - az időben. De azt hiszem, az akkori nyakatekertség, útvesztőhálózat kismiska ahhoz, amit a magyar bonyolítóügy produkál. Szerintem külön minisztérium illetné meg a zabhegyezést és a tintahaleffektust koordináló buzgómócsingokat. Én azt hittem, hogy amiként kilábalunk a huszadik századból, még lélegzünk is valamennyit a formaiságok egyszerűsödésével. Ami természetesen nem jött be.
    No, de itt a levél, amely gondolom, Apád előtt sem idegen, valószínűleg ő is megkapta, s hogy ha érti, majd lefordítja nekem - nem ékes magyar nyelvre, hanem paraszti észjárás utáni cselekvési programmá.
   
From: "Egly Janos" <janos.egly@eurosoft.ro>
To: <rmsz@pcnet.ro>
Cc: "Moldovan Istvan" <moldovan@oszk.hu>; <rmsz@com.pcnet.ro>
Subject: Cseke Gabor figyelmebe
Date: Wednesday, November 20, 2002 11:44 AM

Tisztelt uram!

Egly Janos vagyok, az Erdelyi Magyar Muszaki Tudomanyos Tarsasag (EMT)
kiadoi elnokhelyettese.
Moldovan Istvantol kaptam meg az on cimet.

Szeretnem tajekoztatni nehany fejlemenyrol, mely kapcsolatban lehet az Onok
altal szerkesztett irodalmi oldallal.

Az ev vegeig Kolozsvarra kerul egy MEK tukorszerver, melynek celja, hogy a
MEK gyorsabban legyen elerheto Erdelybol es Romaniabol. Az EMT vallalta
ennek a szervernek a mukodesbe helyezeset es karbantartasat.

Ezen tulmenoen, ami joval fontosabb az EMT felvallalta, hogy lehetosegei
fuggvenyeben szerepet vallal az erdelyi magyar kultura digitalizalasaban,
szorosan egyuttmukodve a MEK-el es az OSZK-val.
Tervben van egy digitalizalo muhely megpalyazasa a MEK Egyesulet altal. Ha a
palyazas sikeres lesz jovo evtol Kolozsvarra kerul egy digitalizalo muhely
is, mely nagy segitsegere lehet azoknak akik az erdelyi magyar kultura
digitalizalasaban dolgoznak mar evek ota.

Moldovan Istvan a nemreg megmutatta nekem az Onok munkajat es arra a
kovetkeztetesre jutottunk, hogy a palyazat altal komoly segitseget tudunk
nyujtani Onoknek, ami ennek a digitalizalasi munkanak a kiterjeszteset
illeti, hisz a palyazatnak van egy tartalomfejlesztesi resze is. Ebben
azonban szuksegunk van az Onok segitsegere is.
Ugy tudom, hogy Moldovan Istvan mar irt Andrassew Ivannak az ugyben.

Tisztelettel,

Egly Janos

    Remélem, Égly János nem sértődik meg, hogy szövegét, annak típusát így kifektettem a nyilvánosság előtt. Balszerencséjére, most éppen ő futott be a csőbe.
    Mindenesetre, örvendek, hogy éveken át vitt szórakozásunk (de azért mégis: munkánk) valamiképpen felkeltette egyesek-kettesek figyelmét, csak az nem világos előtte, hogy nekünk mi a feladatunk abban - vagyis mit segíthetünk mi abban -, hogy valakik a segítségünkre siessenek.
    A szerencsés megfejtők között Kucsera Jenő barátom egy ihletett aktfényképét fogom kisorsolni.

    A mai fejezethez Vetési László református tiszteletes felvételét mellékelem, aki az utóbbi időben igen sokat utazott le a verespataki körzetbe az erdélyi magyar történelmi egyházak képviseletében, hogy ne vesszen el a már félig pusztuló, sok-sok történelmi relikviánk az ördög szeme, az arany újabb kacsintása által. A képen: három templomunk szorosan egymásba kapaszkodva a Csetátye hegye alatt.


ellenállás

mire a fadöntők megérkeznek
csak villámsújtott erdőt találnak

mire a fadöntők nagyot káromkodnak
hamueső hull szájukba szemükbe

mire a fadöntők látják hogy ennek fele se tréfa
vadvizek zúdulnak föléjük

mire a fadöntők nagy nehezen szárazra vergődnek
rájuk törnek a kiéhezett vadak

mire a fadöntők számba veszik veszteségeik
megnyílik alattuk a föld

mire a fadöntőkből csak szekercéik maradnak
himbáló ág emlékén csapzott madár dalol.

November 19. (kedd) Ma Erzsébet napja. Anyám napja. Meg a nénémé, Zsókáé. Meg valamennyi kedves és kevésbé kedves Erzsébeté, Erzsié, Böskéé.
    Szerintem az, hogy valaki kedves, szörnyen relatív. (Magyarul: hozzávetőleges, de méginkább: viszonylagos...) Mert lehet, hogy velem igen, de mással, akit utál vagy győlöl éppen, nem. És fordítva. A kedvesen viselkedő ember, az persze más: az mindenkivel szemben türelmes, jóságos, odafigyelő, meghallgató, az emberekből az őszinte, keresetlen szót, a kendőzetlen igazságot kihegedülni tudó...
    Tehát Erzsébet-nap...
    Pár hete említést tettem Ágnes húgomról, a legkisebb testvérünkről. Egy-két napra rá Pusztai barátom küldött egy dokumentumfotót az egyik közös szilveszterünkről, valamikor a hetvenes évek legelején. Lelkesen tette, hiszen azon a szilveszteren tulajdonképpen ott volt Zsóka néném a férjével, akkor fényképezgettünk is, a legtöbbet Péter, de néha kölcsön adta a masinát is, persze csőre töltve, beállítva, csak az a varázslatos keccintés maradt hátra. Péter a nénémet most a húgomnak vélvén, akaratlanul is megérintett egy másik szálat, ama szilveszternek a történetét.
    Zsóka néném valósággal gyerekfővel ment férjhez, első éves egyetemista korában. A férj is egyetemista volt, az orvosin, romantikus egy kapcsolat volt, a srác korábban tulajdonképpen Zsóka két legszebb osztálytársnőjének udvarolt, rajtuk keresztül kerültek ismeretségbe, s Géza rástartolt. Tudtommal az ő ötlete volt a házasság, amivel sikerült meglepniük mindkét oldalon a szülőket. Egy ideig a fiú szülői házában laktak, aztán átköltöztek hozzánk.
    Nekem imponált, hogy nagyjából velem egyidős sógorom van, aki mohón falja az irodalmat s ráadásul nagy kedvvel is beszélget olvasmányélményeiről. Sokat beszélgettünk irodalmi divatokról, regényhősökről, filmekről, nagyon el tudott érzékenyedni, ugyanakkor könnyen indulatba is jött, olyankor durva lett, mint a pokróc. De hát velem sose bánt így, nénémmel állítólag éppen elégszer, s ahogy telt az idő, mind jobban.
    A lényeg: a házasság nem ment, megfeneklett, sikerült gyorsan kiezközölni a válást. Zsóka életében ez nagy trauma volt. Magába zárkózott, megközelíthetetlen lett, emlékezetem szerint akkor öltötte magára azt a titokzatos - önvédelmi? - burkot, amelyen - bármilyen közel is kerülj hozzá - senki se tud már áthatolni. Gézából mellesleg orvos lett, de mindinkább kibújt belőle a költő, körorvosként dolgozott vidéken, megjelent néhány igen jó kötete és aztán egy szép napon befuccsolt. (Ha a verseit olvasom, eszembe jut magas, langaléta alakja, amint Szinaján, a Kárpátok e legelegánsabb üdülőhelyének zegzugos, hegynek menő, s végül jókora szerpentineken, a 2000 magasságon lévő szállodához érő úton, télikabátja feltűrt gallérjába bújva, hajadonfővel a metsző, havat kavaró szélben lépdel kimérten, kesztyűs kezében tartott könyvbe bújva... Igy találkoztam vele, végzős egyetemistaként, amikor a nyáron végzett hazafias tábormunka jutalmaként két hetes ingyenüdülést biztosított számunkra a diákszövetség a téli szünidőben, és éppen Szinaján. Itt találkoztam Gézával, akkor már nem volt sógorom, de valahogy én mégis annak tartottam, nem tudtam elképzelni, hogy egy emberi kapcsolatnak ilyen hamar vége szakadhat. Beszélgettünk egymással, de láthatóan őt is feszélyezte a helyzet, állandóan közömbös témákat kellett keresnünk, és hát nem volt könnyű, mert a maga módján tovabbra is ragaszkodott a nénémhez, dehát a szentencia kimondatott... Én akkor jobbára kollégáimmal múlattam az időt, velük laktam egy fedél alatt, Géza más villában, más társakkal, csak néha láttuk egymást, csatangolás közben, úttalan utakon, mesés havasi világban, közeledőben, de mind jobban távolodóban... Szeretettel, ragaszkodással őrzöm mindazonáltal emlékét, nagy költő távozott vele el, természetesen nem tudot oly naggyá lenni, amilyen lehetett volna. Az antológiában is szerepel, aki akarja, kibarchobázhatja, kiről van szó.)
    Zsóka pár év válságos bizonytalanság után, az egyetem befejezésének éveben váratlanul járni kezdett egy kollégámmal, aki Csíkszeredából jött fel Kolozsvárra, szülei az illegális munkásmozgalom emberei voltak, ő maga harcos, elvszerű ifjúsági aktivistaként mutatkozott be, igen jó képességekkel és nagy meggyőző erővel, ugyanakkor vehemenciával is. A női nemhez való viszonyulása ellentmondásos volt: egyrészt szerette legeltetni a szemét egy-egy mutatós példányon, ugyanakkor kispolgári beütésként fennhangon megbélyegezte, ha az illető túlságosan dekadens frizurát viselt, netán festette a haját, a körmét vagy rúzsozta az ajkát, vagy - horribile dictu - cigarettára is mert gyújtani, méghozzá rendszeresen... Úgy tűnt, hogy neki sikerült megszabadulnia minden emberi gyarlóságtól s úgy éreztem magam a társaságában, hogy meg nagyon sokat kell fejlődnöm, amíg egyáltalan a nyomába érhetek. Irigyeltem pontosságát, határozottságát, pattogó, biztosan fogalmazó beszédmódját, nyers őszinteségét, ugyanakkor féltem is tőle - mintha nem kollégám, pajtásom lenne, hanem a bírám, aki fölöttem áll, és akinek föltétlenül el kell nyernem a tetszését, ha azt szeretném, hogy nyugodt életem legyen közelében e földön.
    Az egyetemen mindenki feltűnően szokatlannak és hihetetlennek tartotta ezt a kapcsolatot, s ámulva tapasztaltuk, milyen metamorfózison megy keresztül barátunk: vörös apacsinget kezdett hordani, szűkített a nadrágszárán, táncmulatságokra is eljárt. Hogy Zsókának köszönhető ez a változás, ma sem tudom, de tény, hogy nem sok idő telt el az udvarlással: még az egyetem elvégzése előtt összeházasodtak. Tették ezt természetesen azért is, hogy ugyanarra a településre legyen esélyük kerülni kihelyezéskor, mint férj és feleség.
    Így is történt. Radnóton éltek pár évig, majd Csíkszeredába költöztek. Két gyerek is lett, majd következett a már ismert kaland: Zsóka Franciaországban maradt.
    A család mára teljesen felbomlott.
    De akkor, amikor közös szilvesztert terveztünk, még minden napsütötte volt, legalább is annak látszott. Hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy az év utolsó napján ők leutaznak, mi megvesszük a vacsorához valókat s az asszonyok közösen elkészítik a szilveszteri vacsorát.
   És itt jön az én húzásom: az utolsó pillanatban meghívtam Pusztai Péteréket, akik a szomszéd lépcsőházban laktak, fiatal házasok, vidám fickók, arra gondoltam, oldják a hangulatot, ami sose árt, és hát hatosban vidámabban telik. Meg sem fordult a fejemben, hogy létezne valamilyen protokoll, íratlan szabály, amely törvényt szab a társasági életnek. Igen, ma már tudom, úgy illett volna, hogy jóelőre bejelentem Zsókáéknak: né, erre a társaságra gondolunk, megfelel-e nektek vagy sem, döntsetek. Természetesnek vettem, hogy az én barátaim az ő barátaik is, egyáltalán idegen volt tőlem az emberi kapcsolatok minden formalizmusa, a legváratlanabb helyzetet is természetesnek tudtam elfogadni. Sajnos, a meghívásból az lett, hogy végül is jól eltelt a szilveszter éjszaka, de Zsókáék nehezteltek - nem Péterékre, nem is miattuk, hanem az én eljárásom miatt. És meglehet, igazuk volt.
    Hát ez az a szilveszter est, amire Péter emlékezett s amelyről a most elküldött emlékfotóját most betűzöm a könyvbe, melléje pedig egy fotót, amit a tegnapi fejezet hatására postázott nekem azzal, hogy juttassam el az öcsémnek. A címe: Peti-virág.


járőr

fekete lovasok fakó mezőben
egy egy fogyó hold félmúlt időben
amíg fényeibe kábul az éji táj
a sok pata idebent rúgtat kapál

hosszú séta

vigyázva át a városon
ahogy a nappal eloson
végig a jegenyesoron
hol az a sok fa nő az égig
csak le ne kopjon a lábunk
térdig

November 18. (hétfő) Ma hirtelen eszembe jutott a nagyobbik öcsém, a Péter, aki valahol Budapest dzsungelében, egy hűvös bolt(ocska) mélyén (képzelem én!) naphosszat másodkézből vett televízió- és rádiókészülékeket javítgat. Ismeri már mindahányat, legyen szó bármely típusról, álmában is kitapogatja a hibát. Azt mondja: mind egy lére mennek. Nincs bennük semmi ördöngösség. És én elhiszem neki. Csak hát nem mindenki férkőzik közel a gépek, gépezetek, műszerek, tákolmányok lelkéhez. Én például meg tudok csodálni egy japán rádióbelsőt, de azon kívül, hogy a precizitás külső jeleiben gyönyörködöm, nem sokat mondanak a színekben pompázó, egymásba szaladó pályák, huzalkötegek és mindenféle kötések, pöttyenetek, félvezetők (kezdetben azt hittem, elírásról van szó - mi az, hogy félvezető? - ki akartam javítani félrevezetőre...).
    Nem úgy a könyvek, a tájak, az emberek.
    De azért irígylem Petit - mi így szólítjuk magunk között - azért, amit ő tud és én nem tudok. Pedig tudhatnék, ha volna bennem elég érdeklődés és ambíció a műszakiak iránt. De nincs. Csak tisztelet. És valami szorongó félelem, hogy éppen akkor hagynak bennünket, embereket cserben - amikor már teljesen függőségi viszonyba kerültünk velük -, amikor nem is számítunk rá.
    Pedig ha jobban felidézem Peti öcsém szűkszavú intelmeit, akkor semmin sem szabad meglepődni: kell hagyni a világot, hogy kifussa, s ha kedve van rá, túlfussa magát. Akkor meg sose mi leszünk azok, akik orra bukunk, hanem mindig mások. Érdekes: az egyedüli ember volt, aki úgy vezetett autót, hogy a tökéletes biztonságot éreztem mellette. Sosem káromkodott, idegeskedett, nem küldte el sehova az őt akadályozó vagy zavaró sofőröket, fanyarul mosolygott rajtuk: hagyd, hogy siessenek. Hagyd, hogy előzzenek. Hagyd, hogy szabálytalankodjanak. Te maradj mindig egy lépéssel hátrább.
    És mégis: ő volt az, iskolás kora óta, akit a rendészek számolatlanul sokszor kiszúrtak maguknak. Nonkomformista alkat lévén, akkor járt hosszú hajjal és szakállal, amikor a szocialista etikett az ilyen külsőt társadalmilag is megbélyegezte mifelénk. Nem volt ritka est, hogy valakit csak azért igazoltattak az utcán - hát még éjnek idején! -, mert szakállat és torzonborz ún. hippi frizurát viselt. Peti e kitartó külsőségei miatt gyakorta beesett a csőbe, de nem csoda, hiszen a leglehetetlenebb időpontokban - nem egyszer éjfél után kettőkor - igyekezett hazafelé, kézitáskájában mindenféle szerelőszerszámmal, alkatrésszel, huzallal. Egy egész bazárt hurcolt mindenhova magával; igaz, így aztán mindenütt feltalálta magát, s ha a család valamely tagja, valamelyik ismerőse megkérte, hogy legyen szíves, nézze már meg, mi baja a tévéjüknek, akkor rendszerint azzal állt fel, hogy a készülék ment, ő meg legyintett: semmibe se kerül, majd a jóisten megfizeti.
    Balek? Bölcs?
    Tény, hogy sokszor behurcolták őrszobára. Itt, Romániában is, meg odaát, az anyaországban is. Mihelyt a rendészek elkezdtek vele szívóskodni, azonnal becsukódott és kinyújtotta sündisznó tüskéit. Ismerte az emberi jogait és a fonák helyzetet a végletekig feszítve próbálta bebizonyítani a közegeknek, hogy bunkó módra, csizmaként járnak el. Nem tudom, mi értelme volt e demonstrációinak, de ugyanúgy csodáltam (irigyeltem?) értük, mint műszaki zsenijéért.
    Sose adott az egészségére; én se sokat, az igaz, de azért a mértékletességet mindig kéznél tartottam. Sose panaszkodott, legfeljebb ha nem bírta, elaludt akár ültében is. Volt úgy, hogy éjfél után hazatérve a tányér leves mellé borult a konyhában, miközben az étel hajnalra jócskán kihűlt...
    De miért elmélkedem ma róla? Nem is tudom.
    És ez a vers, ami előjön a múltból, mintha megint csak őt meg a magafajtákat idézné.
    Eszembe jut, amikor félbehagyta az egyetemet és menten el is vitték katonának. Felhasználván, hogy akkor még sűrűn kellet Bukarestbe utaznom, egyszer elugrottam a román főváros közelében fekvő kaszárnyába (egy akácerdő mélyén rejtezkedett, mint később kiderült, rakétaelhárító egység székelt ott, Peti meg a rádiólokációs műhelyben mindeneskedett), s meglátogattam. Nem sokra rá nyoma veszett, életjelt sem adott magáról, hónapokig sóhajtozott anyám, a megadott telefonszámon azt mondták, hogy misszióban van. Aztán egyszer érkezett egy képes levelezőlap a Szovjetunióból, majd néhány napra rá beállított Peti pár nap szabadságra, egy műanyagkarddal és egy Matrjoska babával. Azt mondta, Moszkvában vette őket: a kardot Attila fiamnak, a babát Zsóka néném kislányának. Többet nem volt hajlandó elárulni küldetéséről. Évekkel később tudtam csak meg tőle: tulajdonképpen szibériai rakétatámaszponton voltak, kiképzésen, de erről tilos volt beszámolniuk bárkinek is. Leszerelése után hosszú éveken át kilincseltek nálunk a katonai szakértők, arra akarták rávenni, hogy maradjon hivatásos tisztes a hadsereg kötelékében, magas tiszti rangot kap, csak ne hagyja cserben a műszaki alakulatokat. Ő tudja, hogyan rázta le az őt kapacitálókat.
    Hát ilyen öcsém van nekem. Bonyolult, értékes, lepusztuló féle állapotban, helyettesíthetetlen, egyszeri, gyöngéd (s ha kell, durva pokróc), igazságszerető, bölcs, elnéző, hű, sosem felejtő, de mindent megbocsátó.
    Azon töprengek: mit tehetnék érte?
    Azt hiszem, semmit. Ő lenne az első, aki gáncsot vetne szándékaimnak.


hát kinek beszélek

mikor bevitték kopaszra
nyírták szálas szőke
haját learatta egy zümmögő törpe
kombájn és aztán puff
a hátára a vállára ahol
érték micsoda dolog hogy
nem vallja be ami bevallható
bizonyság rá egy vaskos iratcsomó miért
néz nefelejcskék szemével oly
merőn tán nem
kapott eleget vagy mi a
túró miért nem pislogsz ebadta még
most se rezzensz pedig
csak a hús helyenként
már csak a csont árulkodik arról hogy
megcsúfolva is vérbefagyva péppé
puhítva se hallgatsz a jó
szóra hát kinek beszélek a kutya
úristenit

Daczó Dénes fotóját mellékelem hangulaterősítőként, címe: Székely bajusz.

November 17. (vasárnap) Úgy lenne jó, ha vasárnap valami derűs, pihentagyú sztorival lepnélek meg, hiszen a hétköznapok súlyát amúgy is érezni soraimon. Sajnos, ez a vasárnap se volt szerencsésebb: egyre jobban fölém tornyosul a készülődő ünnepi számunk árnyéka.
    Ami jó benne: jó embereink nem késlekedtek válaszolni felkérésünkre és az eltelt héten szinte naponta futottak be a jobbnál jobb kéziratok, szerkesztői szívet melengető tematikai szórásban. Korábban már tartalékon volt egy RMSZ-es veterán, Beke György viszaemlékezése-vallomása a kezdetekre, illetve Domokos Géza, az RMDSZ első szövetségi elnöke, író és könyvkiadó, kultúra szervező átengedte közlésre nemrég megjelent önéletírása lapunkról szóló fejezetét. Magyari Nándor érdekes elemzést küldött Közvélemény és média-diszkurzus címmel, a holnapi információs követelményről. Siklósi Nándor ravaszul megpörgetett parabolában teszi helyére a magunkfajta lapot és olvasóit. Szonda Szabolcs barátom és tanítványom két elemzéssel is előállt: egyikben a lap 1993-ban indított és 94-be nyúló Előszoba irodalmi pályázatát teszi mérlegre, megállapítva, hogy az ott feltűnt fiatalok valóságosan is a holnapi erdélyi irodalom derékhadának egy részét alkotják. Másik írása némileg meglepetés: egy Romániai Magyar Szót ismertet, amely a romániai kirakatpolitika hordozója kellett volna legyen a külföldi magyarok előtt és csak pár számot ért meg. Szabó T. Attila biológus Méliusz Juhász Péter Herbáriumának keletkezéstörténetét, kiadásának körülményeit és mai szemmel bemért jelentőségét részletezi, a munka 425. évfordulója küszöbén, valóságos tudománynépszerűsítő krimi formájában. Megszólal a lap hűséges fotós munkatársa, Kucsera Jenő AFIAP is, aki úgy mond véleményt az RMSZ-ről, hogy közben mai közéletünket jellemzi, s fotókat is ígér - postán. A stockholmi Gergely Tamás Kirunai székelyek c. esszéjét küldte az elsők között arról, hogy mennyire kell összetartani a széthúzásban. Máthé Éva kollégám lapunk egyik jeles főmunkatársa saját életpályáját állítja érzékletes párhuzamba az egy évvel idősebb lapéval, Ötvenöt mínusz egy címmel. Farkas Zoltán kollégám az andorrai modellt elemzi a civilizáció szempontjából, úti benyomásainak summája az, hogy kicsi ám a bors, de erős. Müllner Péter pár hónapos hallgatás után immár stabilnak látszó új állomáshelyéről, az olaszországi Trentóból küldte penzumát, amelyben a spanyol politika példáját teszi nagyító alá, amikor is az ország nagy érdekei mentén a pólusok képesek voltak kezet nyújtani egymásnak a múlt fölött, a jövőbe tekintve. Éltes Enikő tudósítónk a lap egy meghatározó személyiségét, Kiss Zsuzsát idézi föl, aki a rendszerváltás után éveken át életet lehelt a lapkészítés döcögő gépezetébe, Dancs Artúr barátunk - mellesleg az Előszoba pályázaton tűnt fel s azóta van jelen az erdélyi írásbeliségben - Finnországba szakadt barátaival beszélget el otthonról, hívásokról és taszításokról...
    Itt most megállok, Milos, mert a végén beleszédülök az egyszerű felsorolásba is. A többi legyen egyelőre titok, és bízom benne, hogy holnap-holnapután még rakódik e rétegre komoly adalék.
    Mielőtt hazamennék, a hétfői lapból ide emelem Máthé Éva igen kedves jegyzetét a furcsán megenyhült őszről. Nem másért, de pazar fotó is társul hozzá. Második illusztrációm Daczó Dénestől származik, az ünnepi számhoz küldte, címe: Csíkszeredai garázsfestő.

Élet-kép

Novemberi pitypang

    Kész szédület! Ahogyan ez a bolondos novemberi napfény áthatol az átmeneti kabáton és izzadságcsöppek peregnek a csigolyákon; ahogy a korai fagyok miatt már felhúzott tavalyi-tavalyelőtti-mégazelőtti, most fényesre suvikszolt csizmába valósággal beledagad a láb; ahogy a szédült, őszről itt maradt, poros szobasarkokban már télies álmot alvó, most feltámadó legyek imbolyognak a fűtéstől tikkadt levegőjű panel-szobákba besütő novemberi napsugarak nyalábjai között...
    Nem tudom, hogy novemberben szokott-e máskor is virágozni, majd pelyhes magburát teremni a pitypang. Én már jó sokat éltem, de ilyesmit nem láttam. A lóhere is oly zöld mellette, hogy már-már azt hinné az ember: soha többet nem lesz tél, növényhalál. Pedig lesz. Csak haladék ez, kegyelmi idő fűnek, fának, pitypangnak...
MÁTHÉ ÉVA

Ide már csak egy rövid versecske fér:

alul és felül

derékig érő sajgó hidegben
testhezálló kristály levegő vesét
dermesztő lengő hullámain
miközben köldöktől fölfelé
dohogó mozdony köhögő melege
árad a kettős
kizárólagosságban szorongva akár
egy fülledtre sikerült ősz avagy
egy hűvösre mért nyár
kegyeiért esedezve.

November 15-16. (péntek-szombat) Ez is a csütörtöki furcsa történések tartozéka, de a döbbenettől kissé kábán azt mondtam, aludjunk egyet rá.
    Tulajdonképpen még tartott a szerkesztőségi öröm, hogy megkaptuk a Kertész-kézirat közlésének jogát, s arra készülődtem, hogy Domokos Gézától, a Sepsiszentgyörgyön megtelepedett ex-politikustól, ex-kiadótól, de nem exírótól néhány méltató sort rögzítsek a Kertész Nobel-díjának erdélyi percepciója kapcsán, amikor elektronikus postán, egy vásárhelyi fedőnevű soproni címről, ahonnan korábban soha egy sor küldeményt nem kaptunk, egy csatolt friss újságszemelvényt kaptuk, V. Éva által aláírt kísérőlevéllel, amelyben ennyi állt:
    Imre
    A Soproni Ász hetilap tényfeltáró riportja.
    Megjelent: 2002. november 14-én..
    Kétszer 24 órával az események után egyre nagyobb a meggyőződésem, hogy ez igenis, a nyilvánosságra tartozik. Ha nem is a szöveg, amely mint beigazolódott - bevallom, kezdetben kételkedtem az egész valóságában, ízetlen, rossz tréfára vélvén az ügyet - valóban megjelent november 14-én, és valóban a Soproni Ász nevezetű lapban, de az alattomos támadás ténye igen. A "dicső" lapról máig nem tudok semmit, soha se is járt a kezemben. A cikk fölött természetesen ott volt a figyelmeztetés, hogy a hetilap internetes változatába csak egy hét elteltével kerül föl az írás, a gesztust tehát úgy kellett vennünk, hogy valamilyen oknál fogva nekünk a lehető leghamarabb tudomást kell szereznünk e szövegről.
    Vajon miért? Mitt tettünk mi, a lap, hogy ennyire felkeltettük a távoli, ismeretlen "ismerős" figyelmét? Talán túlságosan is tiszteltük az első magyar irodalmi Nobel-díjast? A tényt magát, hogy végre a magyar irodalmat is ily jeles kitüntetés érte, függetlenül attól, hogy ki kapta? De hát annyira azért még sem vagyunk oly rettenetesen erős véleményformáló fórum, s nem az anyaországban, hogy éppen Sopronból vessen felénk lasszót az, akinek valami nem tetszett az érvelésünkben, vagy bennünk.
    Mi nem kértük az írást, kéretlenül, mondhatni agresszív formában érkezett. Csapdának szánhatta küldője, hogy a szenzáció kedvéért majd a cinkosai leszünk a rágalom terjesztésében. Az érdekes nem az, hogy valahol megjelenik a hazugság, hanem hogy a méreg, a szenny minél nagyobb körben terjedjen tovább.
    Apád, az internetes világ (és alvilág) jó ismerője szerencsére figyelmeztetett, hogy mi ilyenkor a web-etika, a cikkről ezért csak azt a hírügynökségi jelentést teszem számodra nyilvánossá, amely a valóságba emeli ezt a raffinált, ugyanakkor ostobán megkomponált obstrukciót.

Kertész Imre reagálása egy személyét érintő cikkre

    Budapest, 2002. november 15., péntek (MTI) - Kertész Imre nevetségesnek és méltatlannak tartja a csütörtökön "egy magyarországi sajtótermékben" megjelent, személyét érintő cikk tartalmát, s az ügyet jogi útra kívánja terelni.
    A Nobel-díjas író közleményét a Magvető Könyvkiadó pénteken juttatta el az MTI-hez.
    Az MTI úgy tudja, hogy a sérelmezett cikk a Soproni Ász című lap csütörtöki számában jelent meg.
    A lap által tényfeltáró riportnak nevezett írás "Kertész Imre író saját nevén mutatta be barátja vígjátékát" címmel látott napvilágot.
    "Tudomásomra hozták, hogy 2002. november 14-én egy magyarországi sajtótermékben személyemet érintő közlemény jelent meg. A benne foglaltakat nevetségesnek és méltatlannak találom. Az ügyet jogi útra terelem" - írja a Berlinben tartózkodó Kertész Imre a közleményben.

BKV    < bel@mti.hu >
KHO    < kul@mti.hu >

MTI 2002. November 15., Friday 18:29

    A Mai Nap természetesen szombati számában ráharapott a témára, ismertetve a cikket, meg azt, hogy az inkriminált vígjáték a Csacsi-fogat c. zenés vígjáték...
    Próbálgatom a cikk logikája felől közelíteni a kérdést: no nézd csak, hát vajon a Csacsi-fogatért adták a Nobelt, vagy valami másért? Tegyük fel, hogy a hajdanán írt zenés miegymás körül öszebogozódtak a szerzői és az érzelmi szálak, de vajon Kertész megírt, megjelent, többszörösen díjazott munkái a mások érdeme lenne?
    Gyorsan kiszálltam e gondolatszövevényből, mert éreztem, hogy a szöveg ravasz kelepce mindazoknak, akik olvassák. Figyelem elterelő hadművelete a hivatásos mocskolódásnak, kísérlet arra, hogy a stockholmi díjátadás küszöbén, amikor éppen díszpolgárává fogadta Budapest, alattomosan belemarjanak abba, aki nem szeret lakatot tenni a szájára és igazságai nem minden fülnek hangzanak kellemesen.
    Kissé sűrűn idézem Pusztai Pétert, de beszédes képei sokszor rárímelnek a szövegkörnyezetre - most is. Két képének címe: A menekülő lábbelim és Rendszerváltás (Budapest).

vendégség

nelém költözött ki se
tehetem a szűrét
a bánat

úgy kért menedéket mint
rég nem látott távoli
rokon

ahogy húzza úgy
táncolok mintha az ő
vendége lennék

és nem tudhatom mikor
áll tovább egyelőre jól
érzi magát velem

ha még sokáig ül a nyakamon magam
lépek le

nem szólnék semmit
de elviselhetetlen

November 14. (csütörtök) Különös dolgok történnek errefelé. Tegnap este hazamentem, s egy nagy boríték várt az asztalon. Feleségem nem bontotta fel: amit nekem címeznek, azzal kínlódjak én. Szokásom, hogy ha postám jön, jóformán még le se rakom a táskámat, s nekiesek a bontogatásnak, olvasásnak.
    Most is forgatom, a feladó Pestről címezte meg, de romániai bélyegekkel és pecséttel volt ellátva a levél. A név annyit mondott, hogy egy osztálytársamnak volt azonos nevű testvére, akiből színész-rendező lett, ki tudja, hol él most, de hát ő miért írna nekem?
    A borítékból gyászjelentő esett ki: osztálytársamról szólt, aki október utolsó napjaiban hunyt el Magyarországon, úgymond hosszú szenvedés után, 62 éves korában. Okleveles építészmérnök volt, az erdélyi magyar műemlékvédőket tömörítő szakmai civil szervezet, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, a rendszerváltás első heteiben Kolozsvár alpolgármestere, az iskolában mindenki által kedvelt és szeretett Ferkó, aki nagy lelkesedéssel vetette bele magát néhány osztálytársunkkal együtt a vízilabdázásba, versenyúszásba, kisportolt deltáit fájó szívvel irigyeltük, s figyeltük, ahogy csodálják a lányok. Magas, jóképű fiú volt, akár az édesapja, az erdélyi magyarság egyik vezetőembere, B. Edgár bácsi, akit sokan szerettek, de legalább ugyanannyian szidtak is, fantasztának nevezvén őt, Szlovákiából a két háború között kényszerből áttelepült baloldali gondolkozó volt, meg is maradt mindhalálig annak, hozzá fűződik a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon vállalkozásának elindítása, halálával mintha lefékeződni látszana a folytatás, a betetőzés, Ferkó fia építészmérnök lett, Andris fia Tháliának hódol.
    Nézem a jelentőt, s elképzelem: Ferkó az utolsó iskolai években mindig a hátam mögött ült, külön padban, hogy méreten felüli hosszúságú lábát valahogy kinyújthassa. Össze-összeműködtünk órákon, feleléskor, ráadásul egy fertályban is laktunk, sokszor érkeztünk együtt az iskolába vagy ballagtunk haza együtt.
    Szervusz, Ferkó, szombaton helyet csinálnak Neked a Házsongárdban. Nem leszek ott, mint ahogy nagyon sok temetésen nem tudok ott lenni, de gyászollak.
    Jócskán elkezdtünk hát hullani, mint a fogak. Egyik a másik után.
    Másik furcsaság az, hogy a főszerkesztünk pár hete levelet intézett a Magvető igazgatójához, amelyben leírta: a Romániai Magyar Szó igyekezett az esemény jelentőségéhez mérten becsülettel tájékoztatni az olvasókat Kertész Imre Nobel-díjáról, annak jelentőségéről, a Magvető szerepéről az író kiteljesedésében. Arra kértük a kiadót, járna közben a szerzőnél, hogy az erdélyi magyarság számára, aki a fogyatékos szellemi kommunikáció okán még annyira se ismeri a Kertész-művet, mint egy anyaországi, engedélyezze valamelyik munkája - ha nem a főműve, akkor legalább Az angol lobogó folytatásos közlését a lapban.
    Váratlanul megjött Morcsányi Géza úr válasza, méghozzá a lehető legkorrektebb és nagyvonalúbb megfogalmazásban: "Kertész úrral történt megbeszélésünk során arra jutottunk, hogy Az angol lobogó folytatásos megjelentetéséhez mind a szerző, mind a kiadó hozzájárul. Kérjük, a megjelenéskor tüntessék föl, hogy a közlés a szerző és a Magvető Kiadó külön engedélyével történik. Munkájukhoz sok sikert stb."
    Hamarosan tehát az erdélyi, egyszerű olvasó is megkapja a maga Kertész-élményét. Ha nem is mindjárt a slágerré vált munka nyomán, de egy sodró erejű, érdekes, körkörös felépítésű, önmagába visszatérő önvallomás formájában.
    És hogy minden teljes legyen, Florin elküldte a Fekete méz szövegét. Ráismertem, már olvastam, de nem mertem a fordítására vállalkozni. Most, mivel megígértem Neked, félretettem minden munkám, amíg ki nem izzadtam az alábbi változatot.


MIRCEA FLORIN SANDRU   
Fekete méz

Fekete méz, te keser-édes
Nyelvemhez ér s már istenedek,
Fény aprította árnyékszeletek,
Múlóban a nyár, elhagyni képes.
Fatörzs mélyén vadméhek odva
A füst a rajt jól tova űzte.
Levelek, ágak fúlnak a tűzbe,
Gömbölyű forgács gyűl ma halomba.
A kas lepusztult, tünedezőben,
Kezem a lép után matat.
Keser-édesség a nyelvem alatt,
Fekete vadméz, istenedőben.

Két festményt küldök a csíkszeredai születésű, de most Magyarországon élő Nuridsány Éva tűzzománcaiból, nemrég idehaza rendezett tárlata nyomán.

November 13. (szerda) Miután tegnap egész este tűvé tettem jegyzettornyaimat és mindent megtaláltam, amit Sandruval kapcsolatban írtam vagy fordítottam, a "fekete méz" viszont nem került elő. Képzelheted, mennyire begerjedtem. Éppen, mint egy vadászkutya, akivel megszagoltatták a nyomot.
    A Fekete méznek márpedig a végére kell járnom!
    Ma délelőtt felcsörgettem Sandrut telefonon. Álmos, fáradt hang jelentkezett a kagylóban: - Itt a szenátus sajtóirodája, mit óhajt, kérem?
    Mondom, hogy kit keresek.
    - Én vagyok az, miben segíthetek?
    - Kérek egy köcsög fekete mézet...
    - Hogyan?!!!... Ó, te vagy az? Így már minden egészen más.
    Mondom neki: megérkeztek a könyvek, nagyon köszönöm.
    Erre közbevágott: elég, ha átlapozom őket, s nyugodtan dobhatom a szemetes kukába.
    - Majd odébb - vigasztaltam -, amikor a fekete méz végére jártam.
    - Mi van azzal a mézzel? - kiváncsiskodott. - Az az egyik kötet címe, na és?
    - Igen, csak hogy nincsen benne a kötetben semmiféle méz!
    - Szándékosan hagytam ki, mert az egy nagyon keserű világot sűrít magába, nem illett volna a kötet anyagába.
    - No de a cím, hát mégis azt a címet adtad neki!
    - Igen, mert nagyon szeretem ezt a verset és a címét. Gondoltam, erre majd ráharapnak...
    - Tudod mit, Florin, én azt hiszem, valahol olvastam már ezt a versedet, s talán meg is van az irataim közt, de most nehéz lenne előásnom. Nem faxolnád át nekem a barátságunk fejében?
    - Én akár mindjárt tollba is mondom, a legkedvesebb verseimet fejből tudom, de azért mégsem teszem, hogy ne tévedjek. Inkább várj holnapig, magammal viszem az irodába, s onnan átküldöm.
    - Különben hogy vagy? - udvariaskodtam.
    - Kösz, ahogy könyökvédővel lehet. A kis tisztivselőcske a kicsike pult mögött. Vagyok a kicsi gépezet... Emlékszel?
    Felemlítettem neki, hogy meglepődve láttam: antológiái legalább felében feltétel nélkül megegyezik az én válogatási értékítéletem az övével.
    - Hiába, többször rájöttem én is, hogy rokonlelkek vagyunk...
    Ebben maradtunk.
    Eszembe jutott 1988 ősze, amikor a frissiben megjelent fordításkötettel meghívtak kettőnket Homoródalmásra, az ottani kulturális napokra. A székelyföldi nagyközség tulajdonképpen a nagy erdélyi szobrásztehetség, Román Viktor szülőhelye, aki a hatvanas években fényesen futott föl Bukarestben modern szobraival, valahol etalon volt és mindent eldöntő ítész, aztán kiment Párizsba, ott egy jeles szobrász inasa lett, ott is halt meg, távol a szülőföldtől, de szülei, ősei ott fekszenek a homoródalmási temetőben. Florinnal kisétáltunk oda, enyhe, napsütéses délelőtt volt, az olvasótalálkozóig még hátravolt másfél óra, sétáltunk az elvadult sírok között, az ódon fejfákról olvastuk le a székely neveket. Florin csodálkozott e gazdag lustrán, sose járt magyar temetőben, meglegyintette a hely szelleme, s a találkozó után, ahol őszinte lelkesedéssel kaptunk tapsot román és magyar szövegeink hallatán, a csíkszeredai szállodaszobában, ahol az éjszakát töltöttük, azt a kérdést tette föl nekem: ha ilyen jól megértjük egymást mi ketten, akkor miért akartok ti külön vonulni, külön iskolába, egyetemre?
    A válaszom az volt: azért, mert ettől még nyugodtan lehetünk együtt.
    Igen, de ő nem tudja az én nyelvemet.
    Ha akarnád, megtanulnád.
    Miért, te meg akartál tanulni románul?
    Nem, de egy idő után szükségem volt rá, és megtanultam
    Tudod, amikor nekem is szükségem lesz a magyarra, megtanulok.
    Rendszerváltás előtt volt, szállodai szobában, Csíkszeredában, nem folytattuk a vitát.
    A "fekete méz" helyett most két újabb versét küldöm. Szépek, igazak...


MIRCEA FLORIN SANDRU
Csöndben
(In liniste - Ün linisté)

Csöndben, a pince imára kulcsolt boltívei alatt
az ódon fal tövében amelyen gördülő
vízcsöppek fénylenek verejtlkezik a föld
egyedül halántékra szorított kézzel
menten meghallod a felpolcolt alma
lágyan moccanó neszét amint
friss fenyődeszkán forgolódik
cikkan mint sok-sok
hűvös harang lebegve
miként a köddé vált lelkek
almák lüktető nagy vörös vértestek
a téglaboltív alatt almák
a szénában roppant súlyosak
almák vékony dérpáncél rajtuk
bennük még fellüktet gyermeki lelkünk


Küküllő
(Tarnave - Türnávé)

Fekete szőlő bús szeme
könnyek a szempillák alatt
az ősz gerezdes szelleme
sok szivárványló gömb marad
szénába rejtett fürtjei
illatát távolról megérzed
szemed a határt kémleli
nyomát élő és holt levélnek
a hang oly tiszta illanó
üveg mélyén csendülő s elhal
ablak mögött birsalmaláng
deres fénye játszik a nappal
az alma hűs halomba gyűl
parázsló gömbök hamva málik
a kertben kiterít az ősz
mindent mi selyem fény és árnyék
(Cseke Gábor fordításai)   

            Illusztrációként a bukaresti Kósa Gergely Botanikus kert, illetve Székely Sándor Kósza levél c. fotóit küldöm. 

November 12. (kedd) Két könyvet is hozott ma a posta. Feladójuk egy és ugyanaz a személy: Mircea Florin Sandru költő.
    Kissé eláll a szavam.
    Pár napja hívott ugyan telefonon és jelezte, hogy sikerült kiadnia két új kötetet, amelyekből kötelességének érez nekem is juttatni egy-egy példányt, talán bele is lapozok, s aztán ha nincs rájuk szükségem, el is dobhatom őket.
    Majd csinálok nekik helyet, esetleg eldobok más könyveket - replikáztam vissza, vidáman, ahogy fiatal korunkban froclizni szoktuk egymást.
    Mármint én Florint, mert ő mindig tiszteletteljesen, a némileg idősebbnek kijáró alázattal szólított meg, még akkor is, amikor már alkotói közösségnek lehetett bennünket nevezni.
    Barátságunknak története van.
    Amikor a Kriterionnál fordításkötetem jelent meg tőle, egy ifjú riporter ki is faggatott: miért éppen Mircea Florin Sandrut választottam ki a sok-sok élő román, s nem egyszer hangzatosabb nevű költők közül?
    Akkor hirtelen így válaszoltam:
    - Véletlenségből. Fiatalabb korunkban, az ifjúsági szervezet vezetőségében rengeteg gyűlésen kerültünk egymás mellé, beszélgettünk, ismerkedtünk. Ő a bukaresti diáklap egyik vezető szerkesztője volt, én a magyar ifjúsági lapé, volt közös témánk, elfoglaltságunk. Kezdetben udvariassági gesztus volt a fordítás részemről, mert valahányszor egy-egy kötete megjelent, mindig dedikált egyet számomra. Később egyre több versét kedveltem meg, ültettem át. Amikor A nagy teremben c. fordításkötet gondolata megszületett bennem, már mintegy kéttucatnyi Sandru-vers fordítása állt a hátam mögött.
    A következő riporteri kérdés arra vonatkozott, hogy mégis, mi fogott meg ebben a költészetben, amit bemutatásra méltónak tartottam a magyar közönség előtt.
    - Életközelsége - válaszoltam -, egészséges szellemi nyitottsága. Sandru az élet, a mindennapi apróságok átlényegítésének költője: nem ködösít, nem használ artisztikus, művi elterelő hadmozdulatokat, cseleket. Úgy írja a verset, mintha olyan kavicsokkal játszana, melyek pontosan illeszkednek egymáshoz. Ezt az illeszkedést egy teljesen más nyelvi megközelítésben újrateremteni, izgalmas feladatnak bizonyult.
    Erről meggyőződni viszont már fel kell keresni a Román költők antológiáját, amelybe felvettem egy csokornyit a Kriterionnál megjelent verseskönyv anyagából. Azokból az ember lemérheti, mennyiben helytálló a megítélésem.
    Rendkívül hálás volt ezért a gesztusért, bár maga sem tudta, hová tegye, nem fért a fejébe az, hogy ha én tőle nem kaptam semmit, akkor én miként vagyok kapható ilyen nem mindennapi cselekedetre irányában. Beszéltem neki belső kényszerről, meg arról, hogy mialatt verseit átültettem anyanyelvemre, magam is rengeteget csiszolódtam poétikai iskoláját gyakorolva, újrateremtve, imitálva.
    Ugyanez a furcsa megilletődés kapta el, amikor arra vettem rá, hogy írjunk közösen egy verseskönyvet a gyermekkorról. Közösen kiválogatunk ötven, témába vágó művészfotót a nálam halmozódó képgyűjteményből, majd naponta hol az egyikünk, hol a másikunk szállít hozzájuk egy-egy verset. Amikor az ötven kép mellett ott lesz az ötven vers, kölcsönösen lefordítjuk egymás munkáit - nagylelkűen vállaltam a nyersfordítást is számára, hogy átlendítsem a magyar nyelvi fogyatékosságán - s mindkét nyelven kiadjuk. A terv szép volt, lelkesítő, én magam el is készültem a részemmel, elkészítettem a Florin verseinek fordítását is, sőt átadtam neki a saját verseim nyersfordítását is. Egy hét múlva ígérte a végleges kéziratokat.
    Aztán jött a rendszerváltás. Továbbra is találkoztunk, de őt is, engem is felszippantott az újfajta újságírás forgataga. Egyre kevesebb szó esett köztünk a kötetről, aztán egyszer csak megkeresett azzal, hogy ha nem haragszok, ő kiadná a saját verseit, külön, mert képtelen arra, hogy lefordítsa az én verseimet.
    Haragudni nem haragudtam, keserű lett csupán a szájam íze, természetesen szabad kezet kapott saját verseit illetően, hiszen semmilyen jogom nem volt fölöttük, meg aztán azt mondtam magamban, azok a versek egy képvilágra tapadva születtek meg, s bár önmagukban is élnek, valódi hatásuk csak akkor van, ha beilleszkednek egy magasabb rendű rendszerbe, amelyre valamikor elszerződtünk.
    Az, hogy a kötet mégis megvan, ha csonkán is, ha csak magyarul, apádnak köszönhetem, Milos, aki, mint azóta is mindig, messziről felismerte az értelmes kalandokban a maradandót.
    Mircea Florin Sandru éveken át emlék volt csupán a számomra. Egyik napról a másikra odahagyta a szerkesztőséget, ahol dolgozott, így megszakadtak találkozásaink természetes körülményei. Arra hivatkozva, hogy nyugdíjas éveire szeretne összegyűjteni néhány jól fizetett esztendőt, elszegődött a parlament sajtóosztályára előrehátra mozdítónak, tisztviselőnek, névtelen csinovnyiknak.
    Pár hete jelentkezett újra.
    Elmesélte: az interneten szörfözött éppen a parlamenti irodájában, s kiváncsiságból egy keresőprogramba beírta a saját nevét. Elsőnek a Színes kengurut, közös kötetünket jelölte találatként a program, s nem sokra rá a Román költők antológiáját. Magyarul tudó kollégája segítségével nagy nehezen megértette, miként került a világhálóra és a meghatottságtól nem tudott eléggé hálálkodni. A könyveket is azért küldte, hogy törlesszen valamit abból a rettenetes adósságból, ami örök hálára kötelezi.
    S most itt van a két kötete. Forgatom őket: más-más kiadónál jelentek meg, egy év különbséggel, de tartalmuk szinte azonos. Szorongó szívvel tapasztalom: a kötetek anyagának szinte fele ugyanazokat a verseket, tartalmazza, melyeket magam is beválogattam a Kriterion-kiadásba. Az új versek pedig, valami szörnyen barokkos, avítt, halálfélelmekkel teli, már számtalanszor megverselt víziókat, fordulatokat tartalmaznak, hogy nem ismertem az én valamikori emberemre. Kezdetben azt reméltem, hogy legalább egy mai vers erejéig gazdagítom e könyvet számodra, Milos, de nem sikerült. Újra és újra visszatérek mindegyik darabra, de vagy benne van már a magyar kötetben, vagy nem éri meg a fáradozást.
    A most megjelent kötet címe viszont ismerős: Miere neagra (mijéré néágrö) - annyi, mint Fekete méz. Érzésem szerint lapközlésben olvastam, fordítottam is, de hiába lapoztam át harmincszor is a könyvet, a címadó vers hiányzott belőle.
    Ígérem, ha közben megtalálom, pótolom a mulasztást. Az a gyanúm, hogy azt a verset Te is szívesen olvasnád. Ám meglátjuk.


Gépversek-3

túszul ejtettem magamat

elkeseredésemben hogy ellopták az életemet
minden amiben nevelkedtem amit az orrom alá dörgöltek
odalett
csupa szakadozott sztaniol pattogzó festék
az nem lehet hogy máról holnapra minden elvész
hogy agyaggá válik az arany porrá a test
az elmúlás a veszteség a fokozatokhoz szokott
az utolsó pillanat bármilyen illó hetek hónapok előzik meg
és utána is kitart még mint egy távolodó bandérium trombitahangja
vagy lehet hogy csak káprázat a múltam
s mint aki sorsába rohan
én vagyok a védő a bíró s a hóhér maga


egy óra s minden eldől

vagy már annyi se a feszült
várakozás lesben álló vadakká tett bennünket
mindent megtanultunk a múltból és mégis semmit
hiába írtak teli könyvtárakat a bölcs
mondásokat is hiába ötölték ki akik tehették
botladozó öszvérekként lépdelünk őseink megkövült
nyomdokába apáink háborús csömöre odalett bennünk
ismét harcra éhesen csattanó vezényszavakkal
ágál a gőg és forr a fej
fel fel vitézek a csatára most vagy soha
ez a harc lesz a végső
csak nehogy igaz legyen
csak nehogy így legyen igaz
amikor már egy óra sincs hátra a beláthatatlan
robbanóképes
ostobaságig.

    (A gépversek keltezése: 1990-91)

A képanyag: a két Sandru-kötet - Henry Moore-, illetve Kandinszkij illusztrációval díszítve.

November 11. (hétfő)   Egy éve múlt, de lehet több is, hogy Stockholmban élő Gergely Tamás nevű barátom, akivel az évek során már elkövettünk ezt-azt közösen a neten (igaz, pér évvel az Ifjúmunkástól való elköszönésem előtt került a laphoz, nem sokat dolgozhattunk együtt, de a kölcsönös szimpátia megmaradt: becsültem, kiváncsian követtem mindazt, amit csinált, kicsit orroltam is rá, amikor meglépett (mint különben szinte kivétel nélkül mindenkire - valahogy minden elmenetellel egyre gyengébbnek, fölöslegesebbnek éreztem magam), aztán pár éve vettük fel újra a kapcsolatot.
    Mondom, tavaly volt, amikor megakadt a Tom szeme egy lapunkban közölt nyilatkozaton, amelyben az egyik igen tehetséges és sokat ígérő, különben Gyergyószentmiklóson élő prózaíró, Győrffy Kálmán kijelentette: nem éri meg neki, hogy továbbra is irodalommal foglalkozzon, mert nincs pénze arra, hogy kihordja a regényeit.
    Tom felszólította: jó, de akkor küldje el neki a bezápult, elvetélt ötleteit, mert azt nem tudja elhinni, hogy semmilyen írói elképzelés ne foglalkoztatna egy írót, aki mögött néhány igen komoly könyv sorakozik.
    Megkért engem, juttassam el Kálmánhoz a levelet, amelyben így fogalmaz:
    "A helyzetedből egy ötlet született, minek alapján kialakítottam egy internet-oldalt, melynek a címe: Elvetélt szó, s a lényege, hogy az ilyen vagy olyan okból meg nem írt irodalmi alkotásokból azt teszünk ki a webhálóra, ami azokból mégis megszületett, egy alapötletet, egy címet, egy szinopszist".
    Kálmán nem reagált a felkérésre, nekem viszont meglódította a fantáziámat, mert eszembe jutott jó pár zátonyra futott irodalmi tervem, félbe maradt, kidolgozatlan kéziratom, amiket évről évre halogattam, különösen az utóbbi évekből, amikor a napi munka teljesen kiszipolyozott és minden félbe-szerve maradt az asztalomon.
    De eszembe jutottak írók, költők, akik hozzám fordultak istápolásért, fiatalok, középkorúak, akik előmenetelét valamiképpen egyengettem. Köztük volt elsőként Levinschi Szávuly Attila, akinek tragikus sorsáról már írtam Neked, de mások is. Ott volt a szerkesztőségünkben dolgozó, most Sepsiszentgyörgyön élő és a lap gyermekrovatát szerkesztő költőnő, Éltes Enikő esete, aki bár olyan költő biztatta, mint Lászlóffy Aladár, nem tudott betörni a könyvpiacra, s kezdő kötetével, amely a maga nemében valóban jó, érdekes, puritán, de nagyon érzékeny líra, némaságra ítéltetett.
    Ezekre gondolva bíztattam Tomot, hogy segíteni fogok Neki klienseket szerezni szokatlan és nem minden fantáziát nélkülöző ötletéhez, mert magam is azt hittem, hogy ha annyi mindent írnak össze az emberek, akkor az elvetélt művek a megjelentek és befejezetteknek a sokszorosa kell hogy legyen.
    Hogy nem így történt, az abból a téves premisszából adódott, hogy egy elvetélt művet műnek neveztünk ki, viszont egy valamilyen módon már formát öntött műre azt kellett mondanunk, hogy ez nem érdekel bennünket, mert ez a mű létezik, éppen csak nem a nyilvánosság számára. Ez lett a sorsa az Éltes versesfüzetének, amit a weboldal indításának gondolatára küldött meg Tomnak, de így jártam én is a Jégmadár című regényemmel, mert amikor elkezdtem a honlap számára papírra vetni a szinopszist, akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen azt csinálom, amiben annak idején megakadtam: tovább írom, s ha nem vigyázok, befejezem az elvetélt művet.
    Mikor ez a fogalmi zavar tudatosodott előttünk, azt hiszem, mindketten belefáradtunk egymás győzködésébe: el kellett ismernünk, hogy az Elvetélt szó ötlete épp úgy bezápult, mint akármilyen más írói gondolat.
    Kóstolóként néhány verset ide csempészek Éltes versesfüzetéből, amelyhez ezt a rövid előszót biggyesztette Tomnak:


    A kötetnek (1986-1991) története van, márcsak azáltal is, hogy a zivataros kamaszkor után, abban a periódusban születtek a versek, amikor úgymond versben éltem. Azok a költők, akiket nagyon szerettem - és szeretek -, József Attila, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Kányádi Sándor, de Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád, és sokan mások, táncra keltek bennem, és mindenüvé kísértek, minden lépésemnél ott voltak. És nem mondhatnám, hogy kíméltek, s én kíméltem magam. Minden perc megkínzott, mert mindent érteni akartam. Mindent. Tehát mégis, még egy kicsit utánam kapaszkodott az utólag sokszor oly szépnek látott kamaszkor…
    Lélektani tudományos könyveket böngésztem, filozofikus regényeket olvastam, megrázó, gyönyörű orosz regényekben, filmekben éltem, és sóvárogtam a szépre, miközben mindenben a hiányt láttam meg…
    86-90 között még dúlt Romániában a diktatúra. Nem az anyagi-, és élelmiszerhiányt érzékeltem, hanem a szabadság hiányát, a szó, a gondolat láncrakötöttségét. S néha olyannyira, hogy megkísértett a halál, értelmetlennek tűnt minden bujkáló cselekvés…
    Beszélni sohasem tudtam, gondolataim kifejezésében csak a papír és a toll segített/segít, mert csak így, hangtalan szabadulhattam fel gátlásaim alól. És egyszer csak ömleni kezdtek a szavak, mintha versbe igyekvően, de ma sem tudom - bár a fedőlapon rajta van - hogy versek-e ezek, vagy véresen előtörő fájdalomszilánkok, szisszenések.
    Megjárták már neves könyvkiadó szerkesztőségét is ezek a versek, de türelmetlen voltam, két év után visszakaértem, és úgy kaptam vissza, ahogy elküldtem. Maradtam a biztatással, s a kínzó kérdőjelekkel. Aztán félretettem úgy, ahogy volt, azután se vettem elé, csak költözködésekkor. Leírtam. Nem kerestem kiadót számukra, nem házaltam…
    S hogy most mégis előkerültek erre a felhívásra, örülök neki, mert ennyi idő után is, úgy érzem, lesznek fiatalok, akik magukra találnak ezekben a szisszenésnyi versekben. Hiszen, ha valakik még olvasnak verset, azokat közöttük kell keresni. Éltes Enikő

Nehéz elindulni

Párás reggelek tüdővészes sóhajában
mennél te is buszon, villamoson,
metróval és gyalog, oda, ahol
állítólag számon tartanak,
De nem mersz felébredni,
mert egy macska megint
veled álmodott és nyújtózva
átsettenkedett hószagú,
friss álmodon.


Ott kell kiszállni

és akkor a vonatban
valahogy megtetszett
egy fiú mert olyan
álmatlan álomba ringatva
zakatolt velünk a vonat
ismeretlen falvak
ismerősnek tűnő
életei mellett mintha
örökkön örökké így
robognánk arcunkon
a tehetetlen mosoly
nyomát kaparva
a feledni akarás
élesre fent pengéjével
de nem
nekünk ott kell
kiszállni ahol ismerősök
vagyunk hiába
ringatnak azok a falvak is
ismerősöknek tűnő életeket
ott kell kiszállnunk
ahol annyira ismerős
hogy már nem érdekel
ahol mosolyunk kilép
az értelmetlenség tyúkszem-
nyomorító topánkáiból hogy
ismeretlen ismerősökként
keringjünk az üdvözlő
utcákon keresztül
ahol még a madarak is
mintha megismernének
a villanyoszlopok
térdet hajtanak
megszokott nyomorunk előtt
hát kiszállunk
amazok soha meg nem
ismerhető ismerősségéből
saját ismeretlenségünkbe
és végül is jobb így
mert nem ismerkedtünk
össze azzal a fiúval
hagytam hogy elvigye
nagy barna szemében
a megismerhetőség utolsó
talán legutolsó
lehetőségét

   
Tájkép

Ezek a madarak
Ez az eső utáni fény
A szomszéd arcán
Tájszólásban a kedvesség
Ez a sár
Ez a sár

Ez a csicsergés
Ez a fátyolzizzenés
A betolakodó
Fájdalmas veszekedés
Ez a tocsogás
Ez a tocsogás

Ezek a szürke tollak
Ezek a fakó selymek
A próbálkozástól véres
Szögesdrót kerítések
Ez a vonzás
Tapadás…

Ó ez a táj


Mennyszagú avar

Miért kívánjátok,
hogy tarisznyában szavaimmal,
egy marék földdel fogaim közt
elcsatangoljalak, és itthagyjalak
a mennyszagú avarral,
a mennyszagú avarral,
üres marokkal,
ellenség nélkül,
társtalan!?

    S végül a tegnapi "gépvers-sorozat" folytatása.

Gépversek-2

K.O.

volt egy lehangoló gondolatom.
felröppent, majd szétfeslett a levegőben.
néztem, mint egy naplementét. szorongva.
hogy majd újabb támad.
súlyosabb. de nem ily sértődött.
a lágy líra most legyen a másé.
kemény szavakat indítok útjukra.
megannyi járőrt.
kevesebb hajlongás. még kevesebb lélek.
balegyenes. jobbegyenes.
K.O.

Mai hangulatomhoz most valahogy a karikatúra illik: Keller Emese kolléganőm hozott be "kissé színezett" karikatúrákat azzal a megjegyzéssel, hogy így legalább nem csak a fekete-fehér oldalakon kap helyet a lapban.  

November 9-10. (szombat-vasárnap) Megüzentem Apádnak szombat délben, hogy rendhagyó módon ne várjon tőlem újabb fejezetet, mert egy kicsit lazítani fogok. Tulajdonképpen semmi különösre nem kellett nekem az így felszabaduló kicsinyke idő, csak hát felborult a hétvégi rendem azzal, hogy péntek délután hivatalosan értesítették a szerkesztőséget: vasárnap reggeltől délutánig szünetel az épületben az áramszolgáltatás, hogy a végére járhassanak a napról napra makacsul ismétlődő kieséseknek. Ez viszont lehetetlenné tette, hogy hétfőre lapot hozhassunk ki: legfeljebb csak olyat, ami megjelenik ugyan vasárnap este, de majd csak hétfő délután viszik el Erdélybe s kedd reggel ér az olvasóhoz - ha elér. Szomorú tapasztalatunk, hogy a nagyritkán, valamilyen okból megkéső újságok teljesen ki vannak szolgáltatva a látszatrenden kívüli általános káosznak, mintha kivonták volna őket bármilyen rendszer alól.
    Ezért aztán úgy határoztunk, hogy keddre halasztjuk a hétfői számot, s egy vastagabb újsággal letudjuk tartozásunkat az olvasó felé. Ergo, vasárnap délig otthon maradhatok, mint jópár évvel ezelőtt is, amikor még nem létezett hétfői kiadásunk, lassúbb és nyugodtabb - pontosabban háziasabb - életütemre fogva, s a heti takarítást, amit rendszerint szombat délután magamra vállaltam, nyugodtan átdobhatom vasárnap reggelre, amikor a nappali fényben jobban látni a tisztogatás részleteit.
    Szóval, lazsáltam egyet.
    (Vasárnap délután aztán kiderült: egy percre sem szünetelt vasárnap délelőtt az áramszolgáltatás... Kész téboly!)
    Itthon elővettem a könyvespolc legtetején álló Canon márkájú elektromos írógépemet, jó fél éve múlt, hogy be se kapcsoltam, a számítógép hűtlenné tett a masina iránt.
    Pusztai Péter barátom ajándékozta nekem 1990 kora tavaszán, amikor a nagy fordulat után végre ő is hazaugrott, megnézni, miként élnek, boldogulnak szerettei, barátai, társai, volt tanárai. Pár napig itt volt Bukarestben, egy-két éjszakát nálunk töltött, s bár a masinát egykori szerkesztőségének, az Ifjúmunkásnak szánta, hirtelen ötlettől vezérelve nálam hagyta. Én meg örömmel nem ellenkeztem, az egész éjszakát szenvedélyesen átbeszélgettük, ha jól emlékszem, a nyakára hágtunk egy egész üveg whiskynek, de mintha meg se kottyant volna, hajnalban ledőltünk, pár óra alvás után beloholtam a szerkesztőségbe, ahol akkoriban a gyorsan pergő, alakuló társadalmi események fordulatainak kába foglyai voltunk.
    Magyarországon azokban a napokban készülődtek az első szabad, valóban demokratikus választásokra, a szerkesztőség úgy határozott, hogy engem küld ki tudósítani, kapóra jött az akkori Ország-Világnak a rendszerváltás meleg napjai utáni nagylelkű meghívása: egy hétig vállalták ottlétem finanszírozását, beleértve a szálloda árát is. Péter még itt volt az országban, elugrott Sepsiszentgyörgyre és Ajtára, amikor én búcsút vettem tőle, tulajdonképpen akkor kezdődtek igazán a marosvásárhelyi "fekete március" eseményei, amikor románok s magyarok egymásnak estek, máig tartó traumát okozva a város életének, hangulatának. Az események alakulását én már csak Pestről figyelhettem tovább, onnan természetesen minden egyszerűbb volt és biztonságosabb: csak meg kellett hallgatni a legutolsó híreket, de különben a készülődő tavasz, a panyókára vetett pesti politika vett körül... Pesti unokaöcséim, akkor még ifjú legények, lelkesen meséltek a Fideszről, nagyon cikisnek tartottak, hogy a fiataloknak is van egy pártjuk. Orosz fogságot is megjárt, ludovikás nagybátyám viszont fennen korholta őket és minden erejével az MDF mellé próbálta őket terelni, mindhiába...
    Ott, a Duna Palotában berendezett sajtóközpontban találkoztam először testközelből elektromos írógéppel - a Pétertől kapottat még időm se volt kibontani, kipróbálni, csak feltettem a polc tetejére. A sajtóközpontban talán egy egész estét is elbíbelődtem, amíg szabadon kísérletezve rájöttem a gép működtetésének fortélyaira, olyannyira, hogy még a bonyolultabb parancskódokat is eltaláltam végül. Igaz, a kézirat nem lett a legtökéletesebb írásképű, no meg a hagyományos stílusban ütögetett billentyűk is túl könnyen szaladtak meg az ujjaim alatt, ám a kaland felkeltette az érdeklődésemet az otthon maradt masina iránt, s alig vártam, hogy hazatérve munkába vehessem.
    A francia nyelvű brosúrát könnyű volt áttanulmányozni, hiszen ott voltak hozzá a budapesti alapismereteim is: most már az elméletben mentem végig mindazon, amit gyakorlatban már kipróbáltam. Természetesen, a Canon némileg fejlettebb volt a Budapesten használt német márkájú gépnél: kis képernyőn nyomon lehet követni az éppen beírt szövegből mintegy másfél tucat karaktert, ugyanakkor menet közben e mezőn belül vissza lehet térni bármilyen korrekcióra, a gép képes memóriában tartani egy teljes sort, hogy a végére érve egyszerre írja ki az egészet, míg az ember a folytatás megkomponalásán töpreng. Gondolatserkentő, egyenletes munkatempóra sarkalló, a gépi intelligenciától némi ihletet is merítő teljesítményre képes, nem beszélve arról, hogy négy betűtípusban, azok különböző cifrázásában ír. Egyetlen hátulütője: speciális, egyszeri használatú írókazetta kell hozzá, s amikor az miniatűr szalagként végigtekeredett a gép elektromos írófeje előtt és leégett róla a sorjázó betűk egész sora, el lehetett dobni az egészet. Végül is, úgy sikerült munkában tartani, hogy az időközben Kanadában megtelepedett Attila fiam rendszeres utánpótlást küldött belőle: egy lakásuk közeli szaküzletben ugyanis felfedezte a szükséges kazettát. Utoljára már figyelmeztették a boltban - ezt a fajta masinát, mert divatja múlt, többé nem forgalmazzák, így kazettát sem hozatnak többé, ami van, az a végső maradék, ha kell, vásárolja fel az egészet. Úgy is tett.
    A Canon ma is működik, de már inkább csak relikvia. A számítógép valósággal a földbe taposta. Valahányszor egy évben kétszer-háromszor előveszem, olyan az, mint egy szertartás. Mielőtt bekapcsolnám, újra frissítem a tudnivalókat a prospektus alapján, majd újra és újra megcsodálom intelligenciáját, annak ellenére, hogy közben azon bosszankodom - még a leggyengébb számítógép is többet tud nála.
    Nem szívesen válnék meg tőle, bár tudom, hogy egyszer csak kileheli a lelkét. Valamilyen lényeges komponense jut olyan állapotba, hogy képtelenség lesz helyettesíteni.
    E távlati eshetőséggel számolva gondoltam azt, hogy elmondjam: a Péter-féle Canon olyan okos, hogy még verseket is írt. (Persze, ez így blöff: annyi történt csupán, sikerült engem rávennie arra, hogy kipróbáljam, miként lehet direkt az elektronikus írógépbe verset írni.) Az ekkor készült verseket elneveztem "gépverseknek", készítésük általam felállitott szabálya az volt, hogy írás közben a gépnek nem volt szabad megállnia: miközben egy sort kiírt, már a másodiknak is készen kellett állnia, hogy szünet nélkül nyomtathassa, s közben született a harmadik, majd a következő s az azután jövő sor... Tudtam e verseim létezéséről, de tényleges meglétüket most, szombat este sikerült beazonosítanom. Három napi bejegyzéseim mellé időzítem őket, a mostani az első csokor.

Gépversek-1

Madárhangon a macska torkából

nem sólyom és nem kánya szól
nyomorú csíz talán
vagy alvó pinty
mindenesetre
siralmas panasz világraszóló
leleplezés
csipcsiripp ptyiu ptyiu fííííí
ahogy a macska torkán kifér


elfut a láng

szinte meghaltam e zavaros időkben
mint egy tarkónlőtt túsz
már vallattam is magamat
te gané
miért hallgatsz talán a frász
állt beléd bőnös lélek áruló senki
mert a valaki az mindig más akit a felszín
ringat gyöngéden mintha isten tenyerében
tudom hogy rám mindig ujjal né te né
te gané
jobb ha magamra mutatok
én vagyok az
engem kell gyalázni köpni tőz alá venni
én vagyok a kivégzőosztag
az esküdtszék a felmentő szabadcsapat
az elfutó láng amely a hajnallal
a szívünkön a holnapba fúl

(A gépversek keltezése: 1990-91)

    Melléjük, stílusosan Pusztai Péter képsorát mellékelem: (Kanadai) ünnep.

    November 8. (péntek) Most, hogy odakint szakad az eső és a felhős ég szinte a nyakunkba lóg, legalkalmasabb a virágokról beszélni, visszatérni Ferenczi Béni Virágoskönyv-éhez. A kötet életrajzi adatai: Magyar Helikon, 1974. A jeles művész virágfestményei mellett - mindig a jobb oldali lapon helyezkednek el - átellenben, a bal lapon a következő sorrendben sorjáznak nagy költőink virágos versei: Ady Endre, Juhász Gyula, Babits Mihály, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Kassák Lajos, Áprily Lajos, Nadányi Zoltán, Erdélyi József, Sárközi György, Szabó Lőrincz, Illyés Gyula, József Attila, Jankovich Ferenc, Radnóti Miklós, Vas István, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Rákos Sándor, Kormos István, Nagy László, Garai Gábor, Juhász Ferenc.
    A képeket Ferenczy Béniné, a verseket Katona Tamás válogatta. Nyomta a Zrínyi Nyomda, 13 000 példányban.
    Feleségemet ajándékoztam meg vele annak idején, aki rajong, valósággal él-hal a virágokért. Nagy becsben is áll a könyvtárban, a legjobb költők mellett a helye, most is csak azért hoztam be magammal a szerkesztőségbe, hogy kóstolót adhassak belőle, no meg írhassak róla.
    Én csak ámulni tudok azokon, akik a virágokkal beszélgetnek, egyenrangú élőlénynek tartva azokat. Ahogy telik az idő, mind jobban szorongok: hátha nekik van igazuk? És akkor a virágok ellen elkövetett számlálhatatlan, világméretű agressziót egyszer csak, amolyan Ludas Matyi módra, háromszorosan fizeti vissza rajtunk, gyanútlan Döbrögiken...
    Mondhatnánk azt is, hogy a virágok - a természet csodái. És nem tévednénk, csupán annyiban, hogy ha nagyon alaposan megnézzük, akkor nem igazán találnánk a földön olyasmit, amit ne sorolhatnánk ebbe a skatulyába.
    Jó nagy skatulyája van a természetnek, hála annak, aki megteremtette, amin én elszősorban rendszert és rendezőelvet értek, mert hogy annak szálait ki és mi mozgatja, az még hosszú távon is felderítésre vár, s talán az ember nem is az a lény, amely a kellő távlat magasába emelkedhetne. Ahogy elnézzük, nem annyira a természetes kíváncsiság, hanem a megrendelők állította feladatok mozgatják a tudomány hajtómotorjait. Persze, a kutatáshoz eleve kíváncsiság kell, mert aki csak le akarja tudni a feladatot, az nehezen hajt rá, ritkán használja az intuíciót, mert nem ábrándozik, nem képzeleg, csak a fát vágja, a vonalat húzza, a csapot nyitja-csukja, akár a száját.
    Merüljünk most el kissé a virágok világában. Szándékosan három ismert, nagy költőnket idézem meg, mert ők példázzák azt, hogy legmegkapóbban csak az alázat egyszerűségével lehet közeledni a virágokhoz.


Kosztolányi Dezső
A napraforgó

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí, és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.

József Attila
Derengő rózsa

Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal száll fölötte,
szárnyával hátba is ütötte,
és ő mosolygott, a balog,
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,
derekán kórókoszorú.
Derü, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dűlj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.

Radnóti Miklós
A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik,
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó,
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

    A könyv illusztrációiból már válogattam, ide most Daczó Dénes, illetve Máthé Éva kollégám egy-egy ihletett fotóját mellékelném, a korán jött tél agressziójáról. Az első címe: A korán jött tél címere, a másiké: Zöld álom.

    És egy saját vers is:

Új rajongók

tegnap temettek
már áll a márvány
testemen nem fog
se kín se járvány
mint egy homokzsák
bomlik ki végül
emlékem fáj még
de már szépül
új testek jönnek
új rajongók
a bokrok mélyén
felsikongók
ó hogy dübögnek
hogy tapodnak
igásai
múló napoknak

November 7. (csütörtök) Az idén 55 éves a lap, amelynél megöregedtem, s amelyhez hozzáidomultam (vagy tán ő igazodott hozzám?). Hónapok óta tervezgetjük, nem túl nagy lelkesedéssel az ünneplést. Mert hát az úgy illik minden házban, ahol valamit is adnak magukra. Éppen csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy mit is ünnepeljünk: talán a múltat? az eltelt 55 évet? De hát azt mindannyian jól tudjuk, hogy árulások, megalkuvások és nagy hazugságok története szinte mindaz, ami mögöttünk van. Erre nem mentség az az általános közeg, amelyben egy, az állam, a hatalom által pénzelt és fenntartott sajtóintézmény tulajdonképpen nem is viselkedhetett másképp. Az, hogy nem váltunk hősökké, nem is lehetett másként, hiszen mindannyiunkon rajta tartotta szemét a figyelő tekintet, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy rajtunk kívül álló személytelen hatalom, egyfajta égi szem vizslatását; mi figyeltük egymást és tettünk keresztbe, rántottuk be egymást a mocsárba, sároztuk be egyik a másikat, a szégyen szolidaritását és közösségét teremtve meg. Nem csoda hát, hogy egy ilyen múlttal a hátunk mögött nem sok kedve van az embernek ünnepelni. Persze, már akinek.
    Persze, háttal a múltnak lehet még a jövőbe tekinteni. Csak hát hogyan? Kinek van rá ereje, amikor a karrierje végére ért és nem igen látja maga mellett, mögött a fiatalság egészséges nyüsletését. Persze, egy bankettel több elodázhatja kedvünk fokozatos elkopását. De nekem most nagyobb a gondom: az eseményhez illő ünnepi számot kell összekalapálni. Ehhez pedig munkatársakat kell megnyerni az ügyhöz, akik határidőt betartva, lehetőleg minimális anyagi - vagy csak jelképes - igénnyel fellépve, felveszik az értelmes ünneplés kesztyűjét és támponttal szolgálnak tántorgó, foghíjas kisebbségi létünkben. (Mely kisebbség nem csak onnan ered, hogy a többséghez képest kevesen vagyunk, hanem hogy önmagunkhoz képest is állandó fogyásban, lepusztulásban látjuk sorainkat, köreinket.) Szomorú, hogy az erdélyi magyarság nem tudja eltartani a sajtóját, a könyvkiadását. Az okokról sokat lehetne beszélni, vitatkozni, egymásra ujjal mutogatni, de az nem lehet jövős, hogy örökké a kinyújtott, kéregető kéz reflexe hosszabbítsa meg az életünket.
    No, mindegy, még fegyelmezett katona vagyok, mindjárt elvonulok leveleket gyártani, címeket gyűjteni, majd megfelelő helyre elpostázni, hogy lehetőleg pár héten belül egy vastagabbra sikerülő számmal jelezhessük magunknak: egy újabb mérföldkőhöz értünk, amelyet elhagyva vezethet fel, de éppúgy még lejjebb is az út.
    E tépelődéshez és a benti-kinti fagyos hangulathoz illesztettem az alábbi verset, no meg a képanyagot is: egy velejéig fagyos Trabcsit a netről (nem tudni, ki készítette, de mert ma volt a kisautó 45. születésnapja, hát "ünnepeljük meg" - apámnak is volt egy trabcsija, jó 15 évet szolgált s még mindig szalad valahol, valakinél Csíkban: piacra szállítja az eladni való pityókát...), egy zöldmozgalmi jelenetet a mai bábonyi tüntetésről (MTI) és a mikóújfalusi Illyés András Zsolt felvételét (Téli patak).


minden oly tiszta

Minden oly tiszta fagyos és csikorgó
csak a szó párál lüktet feldadog
elapadt vizét siratja a csorgó
még megvagyok azért még megvagyok

varjak gyászhangján elsötétlő felhő
behunyt szemem egén míg átvonul
nem tudja senki ki lesz majd az első
ki visszafogja röptét szótlanul

és szembeszáll vergődve bár az árral
s tollát hullatva bukni kénytelen
hóba dermedten kiterített szárnnyal
mint ki remél de hinni képtelen

November 6. (szerda) A latyak mellett most beállt az alföldi hideg is: a távfűtés erre természetesen bemondta az unalmast, mindenki fűtött, ahogy tudott, legtöbben villanymelegítővel. Délelőtt a villanyszolgáltatás kétszer összeomlott, fél-fél órára kikapcsolt bennünket a szerkesztőségi életből, csak néztünk magunk elé a félhomályban és a dermesztő hidegben, vicceket mondtunk, de nem igazán jókat, s természetesen a nevetés is elmaradt, a lap nagy döccenőkkel, valahogy elkészült. Minden évben ugyanaz a nóta, ősszel és tavasszal: amikor a hideg átfordul melegbe, illetve fordítva.
    Szerencsére, az embernek ilyenkor van kedve mesélni, s most folytatnám ott, ahol tegnap abbamaradt: Anna után most hadd valljak apjáról, Attiláról, akit gyerekkori jópajtásomnak neveztem. Igaz, hogy nem jártunk egyazon iskolába, de kamaszokként egyazon társaságban forgolódtunk, zsúrokon összejöttünk, aztán az egyetemen, talán a katonaságnál is. Komoly, konok és kissé sótalan, de talpig becsületes fiúnak ismertem meg. (Ez nem azt jelenti, hogy magam kimagasló személyiség lettem volna társaságban, viszont nagyon imponáltak nekem a rámenős, vagány fiúk, akik kitűnően beszélték a csajok nyelvét...) Fiatal újságíró koromban egyszer kiutaztam Kalotaszentkirályra, s hát, mit ad a sors, Attilát éppen ott találom, természetrajz tanárként (fene tudja, hogy hívták akkor a botanika tudományát, de valahogy így...). Nagyot dumáltunk, elmesélte ottani életét, riport lett belőle, valahol az ifjúsági lap elsárgult és elfelejtett lapjain. Aztán ő bekerült Kolozsvárra, családot alapított, én meg disszidáltam Bukarestbe, családostól, olykor levelet, levlapot váltottunk, tudtunk egymásról.
    Engem külön kötött hozzá, családjához az a legenda, amit anyám sokszor nevetve, de jó adag lelkes beleérzéssel adott elő, hogy az Attila édesaspja, a nyelvész legény korában el-eljárogatott hozzájuk, talán még olyan udvarlásforma is alakult volna, de a lányok mindig túl komolynak tartották, akivel nagyon jól lehetett beszélgetni, hűséges volt meg minden, de nem volt vérbeli társasági ember... Mikor mindezeket felelevenítette anyám, az apám rendszerint megorrolt. Nyilván: féltékeny volt még az ilyen ártatlan, lánykori emlékekre is. Annál inkább mulattatott a dolog, hiszen a jeles nyelvész professzorom volt, s nehezen tudtam elképzelni udvarlóként: az egész embert annyira kitöltötte, legalább is látszólag a tudomány s az érte érzett felelősség, hogy szinte csak annak a súlya alatt lépkedett, lélegzett és ítélte meg az embereket, diákjait is. Látszólag nem voltak szimpátiái, bárkit elismert, aki tudott és nem volt előtte pardon a szélhámiának. Ismertem, tudtam ezt a régivágású tanártempót, apám is ezt a vonalat követte, akkor is, amikor mindinkább eluralkodott a társadalomban az adj, hogy én is adjak elve, a kölcsönös puhítások, zsarolások, bemártások módszerei. Apám sose szerelte le a protekcióért hozzá bekopogókat, viszont mindenkinek értésére adta: csak abban az esetben segít, ha a kedvezményezett részéről a minimális jóindulatot és a törekvést meglátja.
    Attila nem esett messze az apai fától. Máig észben tartom, s lapjait őrzöm, azokat a kedves és gyorsan jött sorait, amikkel frissen megjelent könyveimre reagált. Nem kényeztettek el dicséretekkel, de az ő irányából jött biztató szavak hitelesen hangzottak, hittem nekik. Becsültem és magaméhoz közelállónak éreztem családközpontúságát és -tiszteletét. Keserű veszteségként éltem meg az ő távozását is a határon túlra, aztán egy bő évtizedre valahogy függöny zuhant közénk.
    Az újabb felvonás tavasszal állt be, amikor egy jeles erdélyi földrajztudós budapesti fényképkiállításának megnyitására kérték fel. Neszét vettem az eseménynek, pesti tudósítónk el is ment rá megbízásomból és attól kezdve élénk levelezésbe kezdtünk, szerettem volna bevonni egy természettudományos melléklet távszerkesztésének kalandjába. Remek tervet dolgozoott ki rá, naponta, kétnaponta jöttek-mentek az üzenetek, aztán az anyagi fedezet terén nem sikerült biztos támpontokra lelnünk, a veszprémi egyetemen ő nyakig volt az oktató munkában, ki tudja, hány csalódás érte már őt is az életben, hiába, elszállt felettünk szinte egy emberöltő, aztán közbejött a nyári szünet, a magyarországi választások, mindenki mással foglalkozott, jegeltük a problémát őszig. Az ősz eljött, részemről, a legnagyobb sajnálattal, semmilyen biztatót nem tudok mondani, amit ne mondhattam volna el már a tavasszal, s érzem, hogy rászedtem azzal a kell, mert muszáj enyhén avitt és értelmetlenné váló lelkesedésemmel, fakírságommal, amelynek valamikor ő is katonája volt, de amelynek kényszerét sikerült leoldania magáról.
    Tudom, hogy várja levelemet, de azt a levelet egyre nehezebbnek tűnt megírni. Sokkal könnyebb elmondani a Neked szánt könyvben, mert hát a történet tanulsága sokkal mélyebb és emberibb, minthogy a privát szférában a szőnyeg alá söpörjük. Én tudom, érzem, nagyon jól együtt tudtunk volna működni. Csakhogy vannak égtájak, ahol a feladattal együtt a befektetést se hallgatják el. Mifelénk vatikáni valutával megy minden kifizetés. Csak amit lopsz, lopnál, az a tiéd - de aki nem rátermett, elsőnek fázik rá. Úgyhogy marad a tízparancsolat: Ne lopj!
    Mára csak egy régi versemet csatolom e vallomáshoz, s két Ferenczy Béni vízfestményt, mely egy 1974-ben megjelent, csodálatos Virágoskönyv illusztrációi közül való. Valamelyik nap a könyvről s a benne rejlő virágversekről is beszámolok.

Anyák

Két anyám van - a föld s a nap.
Egyik csöndes
virágokat
nevel, a másik
koronás fákig
kísér.

Föld-anyám kendőt köt,
lábán csomós az ér,
mosolya ringó reggel,
együtt ballag a tehenekkel,
és gondolatban mindig
odavár.
Ráncos, elkínzott, kedves,
szöszhaja
nedves,
tövig harmatos fűbe jár.

Nap-anyám apró, meleg
asszonyka,
az égen talpal
(nem tudom, hogy is bírja talppal),
ahol csak járok, ő vezet,
kenyeret
ad, sátorrá ő feszít a fákon
százezer levelet.

Alkonyatkor
az ég szére ülnek diskurálni,
az egyik köt, hamvas sötétet,
a másik földi csöndet
horgol,
és most már nem tudnak felállni,
békéről beszélnek, gyermekekről,
szavuk fülemnek élő strófa, rím,
s míg alszom, lopva
olvassák
verseim.

November 5. (kedd) Ami Pesten havaseső volt, az Csíkban, Gyergyóban és Suceaván bőséges hózápornak bizonyult, itt meg szeles, paskoló, hideg eső. Az egyik kép természetesen - Daczó Dénes fürge riporteri buzgósága folytán - az esti csíkszeredai hótakarót mutatja, lámpák ragyogásában.
    A következőkben viszont vallomás jön: egészen belehabarodtam az e-book készítésébe. Még nem tudok sokat, de próbálgatok: minden szabad percemet, szusszanásnyi időmet a számítógépeken felhalmozott kéziratok form ába öntése foglalja el. Egyszer kiismertem a technika nagyját. Aztán rájöttem, hogy ha szövegszerkesztővel alaposan átgondolva, könyves terv szerint haladva megcsináljuk a könyv grafikáját, akkor az felfénylik a technika fürgesége folytán.
    A tavasszal kaptam például egy csodás verseskönyvet, szedett és szerkesztett word dokumentum formájában Szabó T. Annától, aki Pesten él és az idén kapott József Attila díjat. Édesapja Szabó T. Attila, a jeles erdélyi nyelvész (bár mondhatnám azt is, hogy polihisztor) botanikus fia, gyermekkori jópajtásom és azóta is igen jó emberem. (Még a nyáron bemutattam néhány természetfotóját ebben a könyvben, valahol itt lapulnak azok is a "mélyben").
    Azokban a napokban találtunk ismét egymásra a neten, amikor Anna a gyerekét várta és kiderült, hogy a József Attila díj is rámosolyog. A kéziratot azért küldte, mert Attilától megtudtam, hogy az általam valamikor csak kislánynak tudott Anna azóta költővé - s lám, most már asszonnyá - érett. Tudod, Milos, most nyugodtan hivatkozhatnék arra, hogy Anna-komlexusom van, és ez is kíváncsivá tett a ráadásul számomra nem idegen Anna nevű költőnőre.
    Akkor voltak aztán az idei könyvnapok is, amikor a Fény c. kötetet piacra dobták.
    Amikor megkaptam a kéziratot, az a szándék vezérelt, hogy Annát hazahozzam. De hogy hitelesebb legyek, ide másolom azt a pár bemutató sort, amit az irodalmi mellékletünk válogatása elé biggyesztettem:

SZABÓ T. ANNA bemutatkozik olvasóinknak

    A fiatal, magyarországi költőnő - aki a jeles erdélyi nyelvész, Szabó T. Attila unokája - a nemrég odaítélt idei József Attila-díjak birtokosainak egyike, a kolozsvári Orbán János Dénessel együtt.
    Szabó T. Anna harmadik kötete a közelgő könyvnapokra jelenik meg. Engedélyével ebből válogattunk egy bevallása szerint Húsvétra még meg nem jelent verset.
    Hozzánk eljuttatott kötetét olvasva leszögezhetjük: versei a díjhoz illően rendkívüli tisztaságú, precíz alkotások - a mellékletünkben való közléssel a gyerekkorában Kolozsvárnak búcsút mondott Anna - hazatalál. (csg)

    A közlés természetesen megvolt, aztán örömmel láttam Anna verseit feltűnni a kolozsvári Helikon lapjain is.
    Most pedig, a délután elővettem a fényt és átkonvertáltam e-book-ká. Minden sallang, illusztráció nélkül. A szerkesztéssel minden kinyílt, minden világos lett, a versek természetesen, önmagukban lélegzettek és felfénylettek.
    Azt szeretem bennük, hogy olyanok, mintha a lelkemből írták volna. Lehet, soha nem írtam volna meg egyiket sem, de isten bizony, most, hogy olvasom őket, de szívesen megírtam volna őket.
    Minden áttetsző, tiszta, szomorúságba oldódó józanság és jóság sugárzik nem túl bőbeszédű versszövegéből.
    Annyira a hatása alá kerített ezen a délutánon, hogy most már, befejezésül csak őt tudom megidézni, néhány verse révén.


Titkosírás

illat aminek nincs neve
megfészkel az emlékezetben
de nem kötheto semmihez
mondhatatlan idézhetetlen
az illattal telt pillanat
megállsz egy lélegzetnyire
van valami de nincs neve
emlékszel rá de nincs mire

úgy olvasni a jeleket
gyökerek kalligráfiáját
giliszták írását a földben
pockok göcsörtös betuit
avar között a bogarak
kérgen a hangyák verseit
mint oszi erdo talaján
a szimatoló rókaorr


Szeptember

Most lengén ring a maszlag tárt virága:
párálló illat bódítja az estét.
Araszos virágtölcsérekbe bújnak
a szorös és kövér éjjelilepkék.

Fuszálak hegyén harmat imbolyog.
Csuromvizesen cidriznek a tücskök.
A tágas égen zúgva ível át
egy zilált, zöldsörényu égi üstök.

Kihult a nagy nyár lükteto szíve
,de, mint a gyíkok, ko alatt kivárja,
amíg fehérré forrósul a fény
-és akkor búvik ismét napvilágra.


Valahol

imazászlók a hegy fölött
a szavak zizegnek a szélben

a völgyekben megült a köd
ág roppan az erdo beszéde

valahol nagy hó valahol
nagy fenyveserdok sustorognak

ott csend magasság egyedül
az Istennek az állatoknak

a hosszú télben egymaga
ág roppan ez a tuz beszéde

hó roppan ez a csend szava
sötétség fekszik küszöbére

künn hold süt és a nagy fenyok
zúzmarás zászlaja ragyog

tutulnak: vérért melegért
imádkoznak a farkasok


Adjon nekünk a Fennvaló sok-sok ilyen pazar olvasmányt!

Másodikként Antal Imre gyimesi festő fekete-fehér grafikáját csatolom. Illik a versekhez.

November 4. (hétfő) A tegnap sikerült feltennem a gépre egy kétezres office-t, s a MReader konvertor ragyogóan működik. Aminek egyenes következménye, hogy alulírott játszadozni kezdett a számítógépén felhalmozott kéziratokkal, mindenek előtt a Periszkóp Pál-Bakter Bálint verskötetet, amivel Pali barátomat kívántam meglepni, merthogy két napra felruccant Sepsiszentgyörgyről Bukarestbe.
    Döbbenetes, hogy jó előkészítés után milyen gyorsan könyv lesz a kéziratból.
    Közben eszembe jutott, hogy nagyon sokan kérdezték: miért is bújtam meg a Bakter Bálint álnév mögött a Robogni örök úthengeren avagy mit vétettek a dáliák szerzőpárosában. Válaszolni erre lehet azt is, hogy: csak, de ez nem eléggé intellektuális, ráadásul semmivel sem visz közelebb a világ megértéséhez. Meglehet, amikor Bakter szerepemet felvállaltam, magam sem tudtam, milyen belső indíték vezet szándékomban. Természetesen befolyásolt, hogy tudtam: a Periszkóp Pál legalább olyan mesterségesen teremtett személy, mint az ő fegyverhordozója, akkor tehát a mesterséges névadás a természetes. De hogy jutott eszembe éppen a Bakter?
    Ma reggel találtam meg a magyarázatot: egy 1969-ből származó feljegyzést a kézirataim közt, amelyben az alábbiakat írom:
    Ötlet: Az éjjeliőr éjszakái
    Versciklus vagy rövid novellafűzér.
    Nagyvárosi építkezés, skatulyaházak között, fölszaggatott földek méhében. Az éjjeliőr - a bakter - emlékeivel takarózik, hogy ne fázzon. A reggel elűzi onnan, mindig csak akkor van jelen a színen, amikor a munka már leállt, és sötétbe vesznek a körvonalak, lámpák pislákolnak az éjszakában, s magányos emberek botorkálnak át gödrökön, elhányt vasidomokon, víztócsákon, megkövesedő betonmaradékon... Tüzet csak kunyhójában gyújthat, hogy látását ne zavarja. Kutyája nincs. Mire gondol? Mit jelent neki az éjszaka? És mi az éjszaka nekünk, többeiknek? - ezt firtatnám az egésszel...

    A tervből mindössze az alábbi vers valósult meg:


Éjjeli tűz

A deszkabódé nappal vak doboz
ajtaján rozsdás a lakat,
és rengve reng, ha betonkeverőgép
emészti a majdani falat.

Benn, a vaságyon szomorodnak a bolhák
baktersubába bújva, éhesen
fáradt kígyó a kutya lánca
csikorog mérgesen

kandúr motoz a dúlt kátránytetőn
rést keres talán beférne
izgága inasok dobálják
nyálukat nyelik ebédre

lelkünk fölött virrasztó kunyhó
lám megcsúfol a nappal
esténként kihúzza magát
hasán a feszülő lakattal

s a tűz mely gyorsan fellobog
életre kelti társát
a bolhák fészkelődve, bent
várják az éj királyát.

    Ezek után számomra nyilvánvaló, hogy bakterkedésem valahol eleve be volt tervezve, nem is választhattam volna más nevet, mint a subás bakterét, akit hosszú hónapokon keresztül figyeltem meg lakótelepi szobám ablakából, amikor végül családom is fedél alá jutott Bukarestben, az ötödik emeleten.   

A Bálintot természetesen, az alliteráció kedvéért, de egyik legjobb barátom nevéből kölcsönöztem.

    A képanyagot ma Székely Sándor barátomtól szereztem be, két képének a címe: Az ősz szimfóniája.

   November 3. (vasárnap) Te ülésben jeleskedő, egyre filozofikusabbá váló barátom, nagyon kíváncsi lennék, mi kivetnivalót találtál apád zenei próbálkozásában, hogy annyira megzavartad őt ártatlan kísérletében? Mi szólhatott a füled irányában ama hangok képében, hogy annyira kivetkőztél magadból, hogy akárhogyan is, de tiltakozz a zenélés képében érkező agresszió ellen?
    Irtam már, még a nyáron, hogy Attila fiam születése előtt egy kevéssel, Zsiga barátom jóvoltából egy folyosónyi szeletet levalásztottunk a négy testvéremmel együtt közösen lakott óriási hodályból (anyánk következetesen táncteremnek nevezte, ami annyiban találónak is tűnt, hogy Ágnes, a legkisebbik testvérem egy időn át nagy előszeretettel produkálta magát a tánc, a balett területén, olyannyira, hogy néhány évet a kolozsvári balettiskolában végzett, amit azért hagyott oda, mert nem tudott megfelelni annak az életrendi szigornak - gondolok itt a testsúlyt szabályozó kegyetlen diétára -, amit a tanárai előírtak a számára. Ágnes akkoriban minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a hozzánk betévedő ismerősöknek és ismeretleneknek, ha csak néhány piruett erejéig is, bemutassa tudományát. Ilyenkor, most bevallhatom, nagyon szégyelltük magunkat - helyette...). A testvéreimtől elválasztó deszkafalon át az akkor divatba jövő televízió hangját hallottuk elzárkózó magányunkban, a másik falat tulajdonképpen egy több szárnyas, fehérre mázolt üvegajtó képezte, amely mögött a szomszéd lakásban élő zenészházaspár lakott - férj és feleség is hivatásosan zongoráztak. Mivel az ágyam családalapítás előtt évekkel is a túloldalon vásznakkal és deszkákkal elkendőzött ajtó mellett lapult, ifjúkorom mondhatom Chopin, Beethoven, Liszt, Csajkovszkij, Rahmanyinov zongoraműveinek ízekre, taktusokra szedett hangzataiban telt el, kora reggeltől késő estig - már amikor otthon tartózkodtam. Nem csoda, hogy ha csak meghallok e zeneszerzőktől pár dallamfoszlányt, szinte önkéntelenül, fül után, miként a cigány zenészek, felébred bennem az egész melódia, tovabb tudnám dúdolni, vagy akár el is játszani, ha... tudnék zongorázni.
    Rajtam múlott, hogy végül is nem tanultam meg. Szüleink Zsóka nénémet és engem még igen ambíciózusan prólbáltak terelni a zenelés felé, ami érthető, hiszen mindketten komoly zenei nevelésben részesültek gyermekkorukban, apámat többször csábították mint igen jó hegedűst, különféle kamarazenekarokba, de matematikus karrierjét fontosabbnak tartotta a passziónál. Általános iskolás korunkban Zsókával az ötvenes évek elején alakult kolozsvári zeneiskolába jártunk, ő a zongorára hangolt, én a hegedűt választottam. A választás pedig annyiból állt, hogy a szülői szándékot ismerve, ha már mindenáron oda kellett járnunk, akkor a szükséges rosszból a kevésbé rossznak tűnőt jelöltük meg.
    Először ugyanis a zongoraleckék kínjait voltam hivatott megismerni. Nem volt ínyemre az a stílus, hogy a tanárnő, aki mellettem ült, minden vétéskor egy pálcával rácsapott az ujjaimra. Azon túl, hogy ez fájt, szörnyen megalázónak tűnt...
    Aztán, cseberből vederbe: hiába választottam később a hegedűt, amiben talán nagyobb sikereim lehettek volna, tanárnőm ugyanazt a módszert alkalmazta: pálcás körmös járt minden melléfogásért. Kezdtem kimaradozni a zeneórákról. Tekeregtem, a kolozsvári ferencrendiek klastromában berendezett zeneiskola középkori folyosóin, termeiben lebzseltem (nem egyedül!), s csak azokon az órákon jelentem meg, melyekhez kedvem volt. Nem egészen fél év alatt kiderült a turpisság, s akkor szüleim valaszút elé állítottak: vagy megkomolyodom és maradok, vagy kivesznek a zeneiskolából. Ma sem tudom, honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy nemet mondjak. Szüleim viszont minden további nélkül akceptálták - így kerültem aztán az unitárius fiúiskolába, ahol rögtön be akartak szervezni a kórusba. A zenei élettől való csömörömben azt eszeltem ki, hogy amikor a zenetanár valamennyiünket levizsgáztat, hogy a legjobb hangúakból felfrissíthesse az iskolai énekkart, készakarva falsul fogok énekelni, csak megszabaduljak a végeérhetetlen próbáktól, skálázástól, a gyakorlás nyűgétől. Amúgy szerettem volna zenélni, ha született vadzseni lehettem volna, akinek nincs szüksége tanulásra, csak a szebbnél szebb hangzatokat röppenti föl, akár a torkából, akár valamely hangszeréből. Szerettem azt játszani, amit biztosan tudtam, begyakoroltam. Szerettem a zenekarban megbújni, nem szólista lenni, csak összhangzó, aki a kotta és a karmester jelei alapján, betartva a zenei receptet, része a harmóniának.
    Turpisságom nem sikerült. Tanárom háromszor is elénekeltette velem a falsra torzított dallamot, majd nevetve csóválta a fejét: fiam, te olyan muzikális vagy, mint a vöcsök! Még a fals hangjaid is zeneiek...
    Hogy ilyen jól lelepleződtem, nem sikerült teljesen szakítanom a zenével, amit később nem is bántam meg. Különösen az egyetemen láttam hasznát, hiszen a kolozsvári egyetem kórusa országos díjakat vitt el, külföldi meghívásokra válaszolt. Nekem nem volt olyan szerencsém, hogy külföldre menjek vele, de azért bejártam Bukarestet, Nagyváradot, Szatmárt, egyszer meg még az állami és pártvezetőknek is felléptünk a kolozsvári Nemzeti Színházban, kaptunk is akkor az éppen soros pártfőtitkártól, Gheorghiu Dej-től egy jókora virágkosarat és nem tudom hány mázsa narancsot meg cukorkát, amit testvériesen elosztottunk valami kétszázan.
    Érdekes, kisebb testvéreimmel már óvatosabban bántak szüleink, ami a zeneoktatást illeti. Megelégedtek azzal, amit az iskolában oktattak számukra. Jött a gitár-divat, s aztán sorra mind a három nekilátott a pengetésnek, saját szórakozásukra. Úgy tudom, Tamás öcsém és Ágnes húgom most is aktívan foglalkoznak a saját szórakozásukra művelt zenéléssel. Én meg már dalolni is oly ritkán szoktam, talán ha egyedül érzem magam valahol vagy egy ritka jó hangulatú társaságban - aminek az esélye egyre távolodóban.
    Ma nem küldök saját verset, de találtam Illyés Gyulánál egy szép lírai futamot, amit a költő 100 éves születésnapjára való tekintettel, emlékül ide teszek.

ILLYÉS GYULA
Vidéki állomáson

Egy kortynyi vigaszt, örömet
ígértél, Uram. Mosolyogjak?
Előre megfizetteted.
Ízét veszed az italomnak.

- Jönnek, mennek a vonatok,
hozzák a jövőt, ahogy jönnek
s mind kedvesem nélkül robog
be és el. Szívem egyre könnyebb.

Testemben érzem, hogy vál múlttá
a jövő, hogy csepeg belül
percenként, amit adni tudnál,
hogy nő múlásommal az űr,

hogy ürül velem is az élet.-
Topogok fagyos síneken.
Ahogy lemondok, meg úgy értlek:
győztesen, ünnepélyesen
te érkezel a semmiben.

    Festők munkáit küldöm ma hozzád: a nagybányai Balla József Polifónia és Mózesné Finta Edit Az ég arca c. munkáját.  

November 2. (szombat) Ma játszadoztam egy kicsit, vagyis hát elpazaroltam a kis maradék időmet, amit számítógépközelben tölthettem. De hát mindennek a kútfeje az apád, te Milos, mert ő fertőzött meg az e-book írással. Elkövettem azt a merészséget, hogy letöltöttem nem csak az olvasót, de a wordot lit dokumentummá transzformáló programot is. És elkezdtem egymás után alakítgatni különféle kéziratokat, könyveket. Persze, rájöttem, hogy azt nem szabad gépiesen csinálni, ugyanúgy megvannak a szerkesztési és az esztétikai szabályai, mint a szövegszerkesztőnek. Ráadásul csak 2000-es Worddal megy, az én 98-asomra alkalmazhatatlan. Ezért most be kell szereznem valahonnan gyorsan, külön erre a célra egy kétezrest. Remélem, napok kérdése az egész.
    Közben a beolvasó visszakerült eredeti helyére - kár, mert így csak fekete-fehér maradt a kezem ügyébe. De amíg közelemben volt az ügyes UMAX, addig feltöltöttem egy bizonyos mennyiségű tartalékot.
    Most előkeresek néhány jó képet és lírai hétvégét kívánok mindnyájatoknak.

két apró

magasból a világ
szomorú játék
üres rejtvényrács
meglesett szándék

fentről olyan de olyan
nevetségesek vagyunk
ragyogásunk oda
és oda a szavunk

két apró figura
tétován lépeget
pedig én magamban
hordalak tégedet

mint erszényes a kölykét
kupori imádott aranyát
beteg a hűs kezet
árva a tűnt anyát

Két Jakobovits Miklós festmény mellett döntöttem: a jeles erdélyi festő, aki a Barabás Miklós Céh elnöke, Nagyváradon él és nemrég kapott a magyar államfőtől magas kitüntetést alkotó és szervezőmunkájáért.

   November 1. (péntek) A napokban előkapartam néhány jegyzetfüzetemet. Tudtam, hogy pár évig naplót vezettem a nyolcvanas években, de valahova elraktam őket és most előkerültek. Szinte borzongó áhítattal lapoztam beléjük, de valami taszított is. Talán az, hogy rohanóvá vált, hajszás életembe sehogy se fér meg az elmélyült böngészés. Márpedig ahhoz, hogy az ember fölidézze azokat a napokat, heteket, éveket, amelyekről csak hevenyészet, sokszor kiolvashatatlan bejegyzések tanúskodnak, s az sem valószínű, hogy a lehető legőszintébben - tartva attól, nehogy valakinek a kezébe kerüljenek, és a túlzott nyíltságot ellenem fordítsák. Ámbár, abból kiindulva, hogy magam is csak olyan 60-70 %-os biztonsággal vagyok képes kiolvasni a hajdani bejegyzéseimet, no meg a feleségem is azt mondja, ne is írjak le neki semmit kézzel, mert számára értelmezhetetlen a jócskán eltorzult, a gyors jegyzés és a természetellenes íráspozitúrákban kifacsarodott, elnagyolt íráskép, ha nem is hieroglifa, de valami hasonló. Úgyhogy felstószoltam az íróasztalomon az előkerült füzeteket, időrendi sorrenbe raktam őket, s várom a megváltó időt, amikor unatkozni fogok és kisilabizálásukhoz menekülök. De az is lehet, hogy kidobom az egészet, számos más kacattal együtt. Pedig ezek azok az évek, amikor családom életében sarkalatos változások álltak be: Attila fiam sikeresen leérettségizett és első éves egyetemista lett, Anna lányomat valami jószándékú, de túlságosan naív elgondolás folytán "száműztük" az ország túlsó sarkába, Nagyváradra, hogy tanítóképzőt végezzen s visszatérjen tanítani az egyetlen bukaresti magyar iskolába, oda, ahol ő is és testvérei is - meg annyi bukaresti magyar család gyereke (bár nem annyian, amennyien megtehették volna) - tanult. Hirtelen Péter maradt számunkra az egyetlen, akiről napról napra gondoskodni kellett, hiszen még csak elemibe járt, már nem volt nagy testvér, aki segítsen neki eljutni a 7-8 kilométerre fekvő iskolába, legtöbbször én utaztam vele buszon az utolsó sarokig, ahonnan hosszasan meglestem, amíg biztonságban az iskola kerítéséig ér és apró, sovány alakja eltűnik a kapuoszlop mögött.
    Ez volt az az idő, amikor nekiláttam a Bozót c., máig legjobban sikerült regényem - riportom? - kásahegyének, miután több kiló papírt, jegyzőkönyvet, beszélgetés átírását, alpinista irodalmat gyűjtöttem hozzá össze. Ekkor fogtam neki a kocogásnak, amelyet aztán pár év múlva egy szívbillentyű gyulladás félbeszakított és orvosi tanácsra abbamarasztott. Ekkor kezdett el mind jobban mélyülni a romániai ellátási válság, ekkor ültem több, mint egy hónapot kórházban, úgy, hogy a család életéből teljesen kiestem, mintha nem is ezen a világon lettem volna: egy vaságy foglya voltam, amelyen jobbára szunyókáltam, időnként felkeltem, aztán valami belső sugallatra írni kezdtem, s elejétől a végéig újraírtam, emészthetőbbé tettem a Bozótot. Akkor készült, odabent az Öböl című kötet, amelynek születését nagyban előrelendítette az a tény, hogy karácsonytól újév utánig hazaengedtek a kórházból és a fotógyűjteményemben szabadon tollászkodhattam. A képek hívták életre azt a pár verset, amelyek a képek lépcsői közti repedésekből ütik fel a fejüket, miként a fű. S ez az a periódus, amikor egy orvosi műhiba folytán majdnem megözvegyültem, feleségem hónapokig lebegett élet és halál között, súlyos trombózisveszélyben, s végül is egy szakmai továbbképzését végző kovásznai doktornő, Tatár Márta hozta vissza a gyógyulás ösvényére azzal, hogy bizalmat öntött belé és el tudta hitetni, hogy a gyógyítás félig-meddig orvos és páciens közötti rendkívüli bizalmon, a barátságig menő meghitt vonzalmon fordul meg. Mártával azóta is jó kapcsolatban vannak: ha nem is túl gyakran, de a téli ünnepekkor és húsvétkor legalább üzenetet váltanak. És akkor volt Csernobil is, feleségem a kórházban élte át az eseményt, a betegek közt rémtörténetel, szóbeszédek keringtek a katasztrófáról, az orvosok titkolóztak, mindenki be volt ijedve, hát még mi, hamarosan hazahoztuk Ilonkát, szereztem a telefonhoz egy irdatlan hosszú kábelt, hogy elérjen az ágyáig, egy ideig ágyhoz volt kötve, annyira legyengült, véralvadási zavarai is lettek, állandó vérelemzésre szorult - szóval, nehezen másztunk ki abból az időörvényből, amelybe azok az évek sodortak. Közben Anna lányunk nem bírta a távollétet és visszatért körünkbe, az iskolát régi iskolájában fejezte be, keserű élményekkel és tapasztalattal lépett a felnőttkorba...
    De erről talán majd akkor, amikor valóságosan is megnyitom azokat a hieroglifákkal teletűzdelt füzeteket... (Vagyis: mégsem dobom el őket??!! Hm...)


család

tudom egyedül
nem lenne annyi pofázás
és mégis mintha kettesben
könnyebben telne az idő de
még így is fennáll a veszély hogy
véletlenül egyetérünk és akkor
mi lesz szerencsére
öten vagyunk

    A képek egy fiatal bukaresti leányzó, Butu Flavia Ioana (ejtsd: Butu Fláviá Joáná) alkotásai. Úgy nevezem magamban, hogy lírai fotós. Neki is helye van e könyvben.