1974. szeptember 15-én születtem, egy napon Antonio Tamburini autóversenyzővel és Bócz Péter web-programozóval - akit egyébbiránt nagyon irigylek, és aki feleségem, Annamária nagyon távoli rokona (állítólag minden Bócz rokon szegről-végről, akárcsak minden Csiki).

Zombai Általános Iskola (Zomba, az egy falu Tolna megyében): nagyon élveztem, jó tanuló voltam. Úgy hat-hét évesen írtam egy levelet a Volvo göteborgi központjába, és kifejtettem nekik, hogy imádom az autókat, a svéd luxus-márkát mellesleg rajongásig. Küldtek egy rakás prospektust: nekem, a parasztgyereknek, Zombára! Ezzel nagyjából eldőlt minden, legalábbis az, hogy életemet az autók és a zene fogja meghatározni. Merthogy hét éves koromtól zongorázni tanultam, először a falumbéli Füzi János, később a szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskolában Dobainé Zsuzsanna tanítványaként. Egyébként Füzi Mester volt az, aki eztán majd tíz évig verte belém kíméletlenül az összhangzattan, a szolfézs - valamint nemhivatalosan a jazz - tudományát, én pedig a mai napig úgy érzem, hogy amit a zenéről tudok, az közvetve-közvetlenül Tőle származik.

Ennek ellenére - az autók és a technika iránti tudásszomjam csillapítása végett - nem művészeti szakközépiskolába, hanem a hajdan volt Rózsa Ferenc Műszaki Szakközépiskolába vezetett az utam (1988-1992). Megtanultam reszelni, kovácsolni, ív- és lánghegeszteni, szétszedni egy magnetofont (összerakni már nem) és mindenféle elméleti dolgot, amelyekből persze mind ötös voltam. Gyakorlati műszaki érzékem viszont az iskola elvégzésével változatlan szinten maradt, így napjainkban egy bicikli-lánc felhelyezésével sem tudok megbírkózni.

Szóval volt ekkorra már zongora, zeneelmélet, műszaki ismeretek, meg minden egyéb, ami egy kamaszt érdekelni szokott, de életemben utoljára 1992-ben hallgattam Füzi Mester unszolására, és felvételiztem a Zeneakadémia....KARVEZETÉS SZAKÁRA! A gyakorlati vizsgán bemutatott görcsös, szánalmas kalimpálásom ellenére elméleti tudásom meggyőzte Párkai Tanár úrékat, és felvettek a tanszékre. A Nagy Öreg mindenesetre hamar "levette", hogy klasszikus értelemben vett énekhanggal nem rendelkezem, ezért idejében felhívta a figyelmem, hogy a fürge ujjak, meg az összhangzattan hosszú távon nem lesz elég. A tanszéken ugyanis dalolni kell tudni, mégpedig sokat.

Elszántam magam, hogy énekelni tanulok, mi több: életemben először ellátogattam az Operaház egyik előadására (1993 ősze), ahol Melis Györgyöt volt szerencsém hallgatni, Mozart Cosi fan Tuttéjában. A Zeneakadémiai énektanulmányok révén hamar kiderült, hogy egyre vékonyabb és magasabb hangon tudok énekelni, így a tenor szólamba átülve magam is kezdtem azt hinni, hogy eme hangfajhoz tartozom. Énektanárnőm, a drága Kapossy Margit javaslatára komolyabban kezdtem foglalkozni az énekléssel, így felvételiztem a Weiner Leó Művészeti Szakközépiskolába, ahol öt évre (1996-2000) Németh Gábor tanítványa lettem.

Az Operaház mára már nyugdíjba vonult kitűnő baritonistájára mai napig úgy tekintek, mint példaképemre: pedagógusként a türelem és a meg-nem-alkuvás, előadóművészként a fegyelem és a művészi tartás, énekesként a kifinomult, tudatos énektechnika megtestesítőjére. Ő volt az, aki sok-sok munka árán megértette velem, hogy az éneklés tudományának tulajdonképpeni esszenciája EZ ITT. A mai napig nála tanulom az éneklés mesterségét, és remélem, ezt hosszú évek múlva is elmondhatom majd.

Szóval a Zeneakadémia... Öt feledhetetlen évet töltöttem az éület "menedékében", ám kiváló tanáraim sora (Jobbágy Valér, Párkai istván, Erdei Péter, Sári József, Dubrovai László, Tihanyi László és a többiek), sikeres pedagógusi stúdiumaim, egy érzésem szerint jól sikerült szakdolgozat, és egy emlékezetes diplomakoncert sem volt elég ahhoz, hogy a karvezetői, avagy a tanári pályát válasszam.

Énekes lettem. 1997-ben felvettek az Operaház kórusába, tenor szólamba, 1999-ben pedig címzetes magánénekesi rangot kaptam. Azóta elénekeltem néhány  kis- és középszerepet, valamint a János Vitéz c. daljáték címszerepét, utóbbit ráadásul két rendezésben is. Alkalmam volt vendégként fellépni a Debreceni Csokonai Színház két produkciójában: a 2001-es Hamupipőke Ramirójából két részlet hallható a megfelelő menüpont alatt, 2003-ban pedig az Eljegyzés a kolostorban (S. Prokofjev) tenor-amorózóját, Antoniót vittem szinpadra -  utóbbiról Tallián Tibor a "Muzsika" című lap hasábjain írt kritikát. Az Esztergomi Filharmonikus Zenekar és Énekkar szólistájaként éveken át különböző hazai és külföldi oratórium-előadások szólistája voltam.

És az autók? Közelebbről az autósport, amely iránt 1986 óta csillapíthatatlan szenvedély fűz... Nos, ismét Isteni csoda történt velem - legalább akkora, mint amikor parasztgyerek került "vasas" iskolából a Zeneakadémiára. Hogy rövidre fogjam, bizonyos események következtében kapcsolatba kerültem az Eurosport magyar nyelvű stúdiójának riportereivel, így 2003-ban már a háttérből segíthettem munkájukat az adások közvetítése során. 2004-ben, a Le Mans-i 24 órás verseny alkalmából a mikrofon mögött is bemutatkozhattam, majd az ezt követő négy évben rendszeres szak-kommentátor voltam a különböző gyorsasági autóversenyeken - WTCC, GP2, Endurance, sőt egyszer még MotoGP-t is közvetítettem! (2005, Sachsenring).

2005-ben újságíróként is belemártóztam az autósport világába, hiszen megalapítottam az autosgyorsasagi.hu internetes hírújságot, amelyet sikerült a hazai pályagyorsasági autóversenyzés egyik legszámottevőbb médiumává fejlesztenem. Legnagyobb sajnálatomra időhiány miatt épp napjainkban vagyok kénytelen abbahagyni újságírói tevékenységemet.

Ezen kívül voltam és vagyok még: hangosbemondó (szpíker) a Hungaroring nemzetközi motorversenyein, ja és az Operaházban szólamot vezetek, időnként be is tanítom őket egy-egy új darabra. Sőt, néhány próba erejéig még a karigazgatói pulpitusra is felülhetek.

Mindezekért az adományokért köszönet a Jóistennek! Igyekszem mindenre rászolgálni...