Csütörtöki János és családja

Csütörtöki János (1853-1931)

A régi ásványi házat Csütörtöki János örökölte meg, aki 1853-ban született Csütörtöki Mihály és Foltányi Teréz fiaként. János 1886. március 3-án vette nőül Győrzámolyban Szabó Matildot.

János a család emlékezete szerint egy rossz hírű, iszákos ember volt. A nagynéném, Csütörtöki Margit a következőket mesélte róla:

Az öreg János egész nap a kocsmában ivott, a családtagokkal sokszor viselkedett erőszakosan, a feleségét is gyakran megverte.

Nagyapám még alig pár évesen közölte vele: „Ha én egyszer megnövök, én magát megölöm!”

Máskor meg közölte hogy „addig nem szállhat fel a szekerünkre, míg meg nem javul.”

A kocsmában ücsörgött akkor is, mikor felesége, Szabó Matild 1914. október végén meghalt. Egyetlen fiuk, Mihály ekkor épp nem volt otthon, ősszel bevonult Pozsonyba katonának. János egyik idősebb lánya, Franciska (szül 1903 szept. 13., nagynéném Fáni néniként emlegette) ment érte a kocsmába, hogy jöjjön már haza, mert meghalt a „nyanyika”. Az öreg hazavánszorgott és a halottat az ágy mellett szólongatta: „Ébredj Matild!” Az persze csak nem ébredt föl.

Csütörtöki Mihály (1890-1962)

János fia, Csütörtöki Mihály (szül. 1890), az én dédapám. Rokonok elmondása szerint csendes, jámbor, igen békés természetű, mélyen vallásos ember volt. Az ásványi katolikus egyházközség elöljáróságának tagjaként részt vett Budapesten az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszuson.

Csütörtöki Mihály az első világháborúban

Mihály rész vett az I. világháborúban, ahol súlyos sérülést szenvedett. A háború előtti években, 1911-1912-1913-ban volt rendes sorozáson, de az állítási lajstrom alapján gyenge testalkata miatt ekkor még nem vették be a seregbe. A háború kitörése után viszont már nem kerülhette el a besorozást.

A magyar gyalogság, a magyar gyalogos katona története című könyv 1942 körüli kiadásának adattárában szerepel Csütörtöki Mihály katonafotója és rövid katonai életrajza:

Csütörtöki Mihály kisbirtokos. *1890, Ásvány. Bevonult 1914 őszén Pozsonyba az 5. tréndivízióhoz. 1916-ban áthelyezték Veszprémbe a 31. h. gy. e.-hez. Ennek kötelékében ment ki az orosz harctérre. Ott résztvett a wolhyniai harcokban 1916 május végéig. Ekkor Luck közelében súlyosan megsebesült. Ennek folytán később 50%-os hadirokkantnak nyilvánították. Jelenleg is 25%-os hadirokkant. Feleségének testvérbátyja: Nagy Vendel az orosz fronton Bródy mellett hősi halált halt; másik két testvérbátyja: Nagy Lajos és Nagy Antal szintén résztvett a világháboúan.

Az 1. világháborús veszteségi adatbázis szerint Nagy Vendel (szül. 1892. Dunaszentpál) népfelkelő gyalogos a császári és királyi 19. gyalogezred 7. századának katonája 1916. szeptember 9-én halt hősi halált. Halálának és temetésének helyszíne: Jasna, Bródy járás, Galícia. (HL140/186)

A tréndivízió vonathadosztályt jelent, ami ekkoriban még főleg lóvontatású szekerész-hadosztályból állt. Az 5. tréndivízió a pozsonyi székhelyű V. hadtest parancsnoksága alá tartozott, külön szekerész laktanyájuk is volt a városban. Feladatuk a katonai szállítás minden területére kiterjedt. A harctérre a szállítást már ekkor többnyire vasúton oldották meg, de a vasúttól a harcoló alakulatokig az ellátmányt a trén, vagy vonatcsapat, a szekerész-hadoszlop szállította. Mivel az V. hadtest az orosz fronton harcolt, feltételezhető, hogy az 5. tréndivízió is többnyire az orosz fronton volt szolgálatban. A trénkatonák (vagy másképpen: vonatkatonák, a korabeli katonai szlengben: „furvézer” katonák) helyzete kedvezőbb volt. mint a fronton szolgáló katonáké, a trének általában a fronttól távolabb helyezkedtek el. Szerepük azonban jelentős volt, különösen offenzíva idején az előrenyomuló csapatok ellátásának biztosítása miatt. Sokszor igen rossz közlekedési viszonyok között kellett helytállniuk a használhatatlan orosz vagy balkáni utakon.

A tréndivíziónál töltött időkről eddig nem került elő dokumentum, vagy más emlék. Rokonok elmondása szerint Mihály idős korában sokszor felemlegette a vad albánokat, akik a hegyekből lövöldöztek az arra járókra. Ez alapján erős a gyanúm, hogy részt vett a harmadik szerbiai hadjáratban 1915 őszén és telén, amikor a német és osztrák-magyar seregek megszállták az országot. A szerb hadsereg Péter királlyal az élen az albán hegyeken át menekült a bekerítés elől a tengerpartig, az un „halálmars” során az albán partizánok, a betegségek, és az éhínség következtében súlyos veszteségeket szenvedett. 1915 telén Szerbia 420 ezer főnyi hadseregéből mindössze 150 ezer, teljesen tönkrement ember jutott el az albán tengerparthoz, 150 ezren fogságba estek, a többiek a menetelés során elpusztultak. 1916 februárjáig tartott a nagy háborús menekülthullám, a túlélőket az antant hajói az antantbarát Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A hadjáratban az osztrák-magyar hadsereg részéről nagyszámú hadtápos alakulat vett részt annak érdekben, hogy a támadó sereg ellátását a nehezen járható balkáni hegyvidékes terepen biztosítsa. Ez alapján könnyen elképzelhető, hogy a szekerész trénkatonaként szolgáló Csütörtöki Mihály valóban részt vett a hadjáratban.

1916-ban Mihályt áthelyezték a veszprémi 31. honvéd gyalogezredhez, ennek kötelékében ment ki Wolhyniába, az orosz frontra. Ott harcolt 1916. május végéig, amikor is súlyosan megsebesült. A veszprémi 31. honvéd gyalogezred a nagykanizsai 20. honvéd gyalogezreddel együtt alkotta a veszprémi 82. honvéd gyalogdandárt. A 82 honvéd gyalogdandár pedig a 40. honvéd gyalogdandárral együtt alkotta a budapesti 41. honvéd gyaloghadosztályt. A 40. honvéd gyalogdandárt a dési 32. honvéd gyalogezred, és a szatmári 12. honvéd gyalogezred alkotta. E négy ezred, a veszprémi 31., a nagykanizsai 20., a dési 32., és szatmári 12. honvéd gyalogezred a 41. honvéd gyaloghadosztály kötelékében együtt, egymás mellett, sokszor egymást kiegészítve küzdötték végig a háborút.

A veszprémi 31. honvéd gyalogezred történetét 1936-ban írta meg Herczegh Géza.

Címe: Veszprémi honvédek hadtörténete: A m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred, a 31. 46. és a 79. honvéd menet zászlóaljak, valamint a 31/I. népfölkelő zászlóalj története.

Az ezredtörténet alátámasztja Csütörtöki Mihály idézett életrajzát. A veszprémi 31-esek 1916-ban decemberig Wolhyniában (történelmi régió a mai Ukrajna területén) küzdöttek, Luck város környékén, 1915 októberétől 1916. március végéig Karpilowkánál (Karpylivka), majd 1916. március végétől június 5-ig – a Bruszilov offenzíva megindulásáig – Berestianynál (Berestyane). Az ezredtörténet igen részletesen, naplószerűen bemutatja a 31-esek mindennapjait, történetét. Megtudhatjuk belőle, hogy a karpilowkai táborban hosszú, viszonylag nyugodtnak mondható időt töltött el az ezred, ezért egészen kényelmesen berendezkedtek itt, a lövészárkok és harci állások kiépítése, a kisebb vállalkozások és szokásos - de korántsem veszélytelen - őrjáratok mellett még könyvtár, kápolna, üdülő létesítésére is jutott idő. 1916 év elején az ezred létszámát felduzzasztották, egymást érték az érkező menetzászlóaljak. Ezek egyikével érkezhetett Csütörtöki Mihály is.

1916. március végén az ezred Karpilowkából a közeli Berestiany településre került át. Az április is nyugalomban telt, 12-én a honvédek közül cigánybandát is szerveztek. 1916 májusában azonban az oroszok mozgolódni kezdtek, egyre több támadás érte a 31-esek arcvonalat. 1916. május közepén nyilvánvalóvá vált, hogy erős orosz offenzíva van kézülőben, megkezdődött a támadás tüzérségi előkészítése, a monarchia állásainak belövése. Megsokasodtak a tapogatózó, felderítő orosz hadműveletek, őrjáratok.

Az 1916. június 4-én megindult Bruszilov offenzíva során az orosz erők több helyen - így Luck város közelében a 31-esektól délre - áttörték a frontot, a monarchia hátrálásra kényszerült, és csak hónapokkal később, súlyos veszteségek árán tudta megállítani az oroszokat. Bár az offenzíva első hulláma a 31-esek arcvonalát nem érintette, az áttörést követően az ezred is - hogy a bekerítést elkerülje - kénytelen volt visszavonulni. Miután az oroszok elfoglalták Luckot, a 31-esek a várostól északra a Styr folyó mentén foglaltak állást. Számos ütközetük volt, júniusban főleg Gruziatyin környékén, júliusban a Stochod folyó kanyarulatánál, az un. Stochod-könyékben. A következő hónapok védekező harcai során a 31-esek jelentős veszteségeket szenvedtek, július 29-én egy taktikai hiba következtében az ezred nagy része fogságba esett.

A gyalogsági emlékalbumban olvasható életrajza alapján úgy tűnhet, Csütörtöki Mihály 1916. május végén, a Bruszilov offenzíva megindulása előtti előkészítő hadműveletek során sérült meg. Nagyapám elmondása szerint sebesülése egy folyónál történt, amikor a bal alsó lábszárát eltalálta egy lövedék, vagy repesz. A Berestiany állásnál a Kormin-patak, kicsit délebbre a Strypa folyó volt az, amely a magyar arcvonalat az orosztól elválasztotta. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a sebesülése valójában 1916 júniusában, a Luck környéki harcokban történt a Styr folyó mentén. Májusban még igen csekély sebesülés történt az ezredben, míg júniusban már rengeteg volt az áldozat, és a folyóparti sebesülés is inkább a Styr-menti harcokhoz illik. Súlyos sérülése után Mihály a frontra már nem került vissza. A háborút követően 50%-os hadirokkantnak nyilvánították, az 1940-es évek elején már csak 25%-os hadirokkant volt. A járási szolgabíróság levéltári adatai alapján 1917-ben szociális segélyt is igényelt, később 1948-ban megújíttatta a hadirokkant iratait.

Csütörtöki Mihály házassága után

Mihály felesége, a Dunaszentpáli születésű Nagy Marcella volt, akinek egyik testvére, Nagy Ernő pedig a Mihály egyik húgát, Máriát vette el. Ekkor ment férjhez egyik testvérük, Csütörtöki Gizella is, az ő férje Rákász János lett. A három esküvő egyazon napon volt 1920. szeptember 29-én. Mihály házasságkötését Győrzámolyon, Mária és Gizella házasságkötését Rárón anyakönyvezték.

Mihály a második világháború idején a győri városparancsnokságon szolgált kocsisként a káptalandombon, valamikor 1944 nyarán vonultatták be. Ernő nagyapám elmondása szerint Mihály a győri városparancsnok személyi kocsisa lett, és mint olyan, elég jó dolga volt ebben a pozícióban, csak a fuvarozás volt a dolga, a lovakkal nem kellett ezen felül bajlódnia. Tudomásom szerint a háború utolsó éveiben a győri városparancsnok nemes ditrói Csibi Kálmán vezérőrnagy volt. (Érdekesség, hogy Mihályhoz hasonlóan Csibi Kálmán is 1890-ben született, 1909-ben ő is Pozsonyban kezdte meg a katonai szolgálatát, majd a nyitrai 14. honvéd gyalogezred katonájaként ő is harcolt a wolhyniai fronton Karpilowkánál az első világháborúban). Mihály a háború vége felé a mai Révai Gimnázium épületében működő kórházban szolgált szanitécként. Ernő nagyapám, aki ekkor az ásványrárói Hangya Szövetkezetnél volt kereskedőinas, gyakran járt át Győrbe (Tabac) cigarettáért, ilyenkor meglátogatta az apját Győrben, s vitt neki is belőle. Kelendő áru volt ekkor a cigaretta, fejenként csak legfeljebb 10-et lehetett vásárolni.

A járási szolgabíróság levéltári anyagában találtam egy iratot arról, hogy Csütörtöki Mihályné (Nagy Marcella) a hadba vonult családtagokra tekintettel 1945. március 13-án segélyben részesült. Ernő nagyapám ekkor már Németországban volt leventeként, Mihály dédapám pedig Győrben szolgált katonaként. 1945. április elsején heves harcok voltak Ásványon a német és orosz katonák között. Ahol a Csütörtöki család lakott - az ásványi Alsó utca - volt a falu keleti határa. Dédanyám Nagy Marcella állítólag szemtanúja volt, hogy a német katonák a lakóházuk melletti kút mellett fekve, annak fedezékéből lőttek a kertjük vége felé a töltés felől közeledő orosz katonákra.

Tamás Gyula, Ásványráró monográfusa, Feltámadás a hullámsírból című könyvében említi, hogy „a Deák Ferenc és az Alsó utcák találkozásánál (tehát a Csütörtöki család házától alig pár méterre) levő Kis dombnak nevezett térnél az utat a németek elaknásították. Ahogy a szovjet katonák a csend után tehergépkocsin jöttek a faluba, az aknák felrobbantak s a gépkocsi valósággal a levegőbe repült. Az emberi tetemek az ott lévő szederfákon lógtak cafatokban. A temetőben levő közös sírban nagyrészt ezek a katonák pihennek.”

Mivel saját lovakkal és lovaskocsival is rendelkezett, Csütörtöki Mihály civilként is foglalkozott fuvarozással. Tamás Gyula, Ásványráró monográfusa is megemlíti őt Feltámadás a hullámsírból című könyvében, annak 72. oldalán. A szerző a helyi kosárfonók bemutatása során érdekes információkat közöl Mihály lovaskocsijának típusával, jellegével, használatával kapcsolatban.

„Először is Kránicz Lajost említem meg, mert ő készítette a kocsikast. Emlékszem, amikor Csütörtöki Mihály részére kezdte el a fonást, épp ott jártam Csütörtökiéknél – aki nekünk is fuvarosunk volt – amikor a méretet vette. Nem használt colstokot, hanem marékkal, a kézfejét egymás mellé rakva vette meg a méretet. Mégis úgy passzolt, mintha rámára készítette volna. Kocsikast általában a könnyű kis kocsikba fonattak. Ezeket a kis kocsikat ünnepélyes alkalmakkor, esküvőre menet, búcsúra menet, vásárra menet, orvos- vagy betegszállításra használták. Az ülés a kassal egybe volt fonva és lakattal zárható volt. A kocsiderékban külön volt a fonott ülés, de voltak féderes ülések is.”

Lovaskocsija már Mihály dédapjának is volt az 1853-as hagyatéki leltára szerint. 1914-ből van adat a járási szolgabíróság levéltári anyagából arról, hogy Mihály apjának, Jánosnak lovas kocsiját és két lovát a lószerszámokkal együtt hadi célokra lefoglalták. Mihálynak két lovas kocsija is volt, egy nagyobb méretű parasztszekér, mely a győri vagon- és gépgyárban készült az 1940-es évek elején, és egy kisebb könnyebb kocsi, amelyre a fent említett fonott kocsikas készült. A második világháború végének közeledtével a család a nagy lovasszekeret darabjaira szedve ásta el azért, hogy ne jusson a német vagy orosz megszállók kezére. Az 1950-es években Szürke és Csillag nevű lovai voltak, egyiket még a bevonuló orosz hadseregtől „zsákmányolták”. Az 1950-es évek végén mindkét kocsi a lovakkal együtt a termelőszövetkezethez került. Visszatérve még a kosárfonásra, Csütörtöki Mihály maga is meg tudott fonni egyszerűbb vesszőkosarakat.

Ernő nagyapám elmondása szerint – bár mindig kalapot viselt – Mihálynak sűrű göndör barna haja volt, s mikor 72 évesen a sírba tették, akkor is alig volt ősz hajszála. Bár ekkoriban ez már nem volt szokás, halálakor mégis a saját házában ravatalozták fel, és onnan vitték ki a temetőbe, emiatt a plébános össze is veszett a családdal. Állítólag az a parcella (vagy legalábbis annak közelében) lett a sírhelye, ahol a szülei - János és Matild - voltak eltemetve.

Az 1954-es árvíz az 1855-ben épült 100 éves régi parasztházat megrongálta, Csütörtöki Mihály és Nagy Marcella halála után lebontották s új házat építettek a helyére.

Csütörtöki Lőrinc és családja

Csütörtöki Lőrinc (született 1867-ben) János öccse volt, szintén ott lakott családjával a régi ásványi szülőházban. Fia, aki ugyancsak Lőrinc volt, 1896-ban született Ásványon. Nagyapám nővére, Horváth Ferencné Csütörtöki Margit sokat emlegette az apja unokatestvérét, a „Lőri bácsit”. Lőrinc fia - a ”Lenci” - szintén Lőrinc volt, ugyanabban az évben született -1928-ban- mint nagyapám, Ernő. Ahogy gyarapodott a család és kinőtték a régi házat a család hitelre vásárolt Lőrincéknek egy másik házat a faluban.

Lőrinc és családja később Mosonmagyaróvárra költözött, amikor Lőrinc a Lajta-Hansági Állami Gazdasághoz került.

Csütörtöki Ernő (1928-2020) családja

Csütörtöki Mihály fia, Csütörtöki Ernő (nagyapám) 1928-ban született Ásványon, nővérei Horváth Ferencné Csütörtöki Margit (1921-2009), és Csütörtöki Mária (1932-2023).

A két másod-unokatestvér, Ernő és Lőrinc leventeként együtt vonultak be, s együtt kerültek amerikai hadifogságba a második világháború idején.

Nagyapám erről így mesélt:

A levente mozgalomban 13 éves korától, vagyis a 6 éves elemi iskola elvégzésétől vett részt, hetente egy alkalommal volt foglalkozás. 1945 jan. 2.-ra hívták össze Ásványrárón a leventéket. A mozi előtt volt a gyülekező, háromnapi hideg élelmet, egy váltás fehérneműt kellett vinni. Ernő a holmiját egy búzás-zsákban vitte, melyre édesanyja gyeplőszárból varrt szíjat. A zsákokat lovaskocsi vitte Mosonmagyaróvárra, ők maguk gyalog mentek, hajnalban indultak és délután érkeztek. Itt szálláshelyről mindenkinek egyénileg kellett gondoskodni. Ernő, Lőrinc, és két falubeli társuk hamar találtak egy házat, ahol befogadták őket éjszakára, a folyosón leterített pokrócon aludtak ruhában. Már itt megfordult a fiúk fejében, hogy akár vissza is szökhetnének, de mivel tartottak tőle, hogy a szüleiket emiatt meghurcolnák, végül úgy döntöttek, lesz ami lesz, folytatják a rájuk kiszabott utat. Másnap reggel nyolc órakor volt a gyülekező, katonás négyes sorban indultak a hegyeshalmi határ felé. A határsorompó alatt átmenetelve bizony nehéz szívvel tekintettek vissza az otthagyott hazájukra. Január 6-ig Ausztriában meneteltek nyugat felé, hó szerencséjükre nem volt, utolsó este egy vendéglő nagytermében szalmán aludtak.

Január 6.-án bevagonírozták őket, két napig vonatoztak a német Braunschweigig, amit az amerikai légierő pár hónappal korábban teljesen szétbombázott.

A vasútállomásról gyalog mentek egy közeli repülőtérre. Ott töltöttek el két hónapot.

A szállás a repülőtéren volt fabarakkokban, háromszintes ágyakon, Ernő a harmadik szinten aludt. Sok dolguk itt nem volt, időnként beosztották őket a vadászgépeket fedő védőtakarók megigazítására, de egyébként eseménytelenül telt el itt a két hónap, bombázás nem volt, légiriadó csupán egyszer.

1945. március 15.-én bevagonírozták őket. Itt már elég szűkösen voltak, egy vagonban kb. harminc fő volt. Olyan szorosan feküdtek egymás mellett, hogyha egyikük megfordult fektében, a mellette levő egész sornak meg kellett fordulnia.

Útközben az egyik városban átéltek egy légiriadót.

A szerelvényt kitolták a város szélére. Egyszer csak megjelentek az ellenséges vadászgépek és elkezdték tűz alá venni a város szélén várakozó vonatot. A golyózápor közepette a szerelvény utasai úgy döntöttek, megpróbálják elérni a kb. 300 méterre levő erdőt. Így az egyik lövéssorozat után az utasok nekiiramodtak az erdőnek. Alig indultak el, mögöttük máris újabb golyózápor hallatszott. Ernő a füves gyepen futva egy fél méteres mélyedésbe ugrott be, és a földre hasalva várt. A golyózápor a feje mellett fél méterrel porzott el. Itt lapult egész a légitámadás végéig. Ezt követően miután meggyőződött róla, hogy minden testrésze ép, felemelkedett a mélyedésből, maga körül pár méterre és szerte a mezőn halottak feküdtek a földön.

A vonatút ezután április 13-ig folytatódott. Keresztül kasul menekültek Németországban hol a szovjet, hol az amerikai hadsereg elől, míg végül a szerelvény harapófogóba került.

Április 13-án egy erdő mellett állt meg a vonat. A német elöljárók kimondták a határozatot, hogy mindenki belátása szerint mehet, vagy menekülhet, amerre akar. A szerelvény előtt egy domboldalon szovjet tankok gyülekeztek, messziről fegyverdübörgés hallatszott. Ernő, Lőrinc és két falubeli társuk az erdő felé indultak. Egyikük itt pánikrohamot kapott, egy fát átölelve azt mondta, nem megy tovább, a többiek győzködték, de ő csak erősködött, majd sírt, hogy hagyják ott. Ernő és társai elkezdték pofozni, s végül erőszakkal kellett a fától elráncigálni. Az erdőben továbbhaladva egy vadászházhoz értek, s bementek. Odabent még égett a parázs, s rengeteg konzervet is találtak, felpakoltak élelmiszerrel. Találtak egy motort is de mivel négyüknek kevés lett volna, otthagyták.

Az erdőben tovább haladva kiértek egy forgalmas főútvonalra, a távolban egy nagy folyón átívelő híd, a főúton katonai egységek és civilek igyekeztek a túlsó oldalra. Mikor Ernő és társai értesültek róla, hogy a hidat egy óra múlva felrobbantják, ők is átsiettek a hídon. A túloldalon egy kisváros feküdt. Mivel sötétedett, bekéretőztek a város szélén egy házba, hol egy idős házaspár lakott, s jó szívvel fogadták őket, étellel is megvendégelték a fiúkat. Az idős néni fiai az orosz fronton estek el, megmutatta vendégeinek a fényképeiket. Másnap hírt kaptak, hogy egy kilométer távolságban megnyitottak egy élelmiszerraktárt, s mindenki vételezhet élelmet. Ernőék szintén odasiettek és szereztek élelmiszerkonzerveket.

Tizenegy óra tájban a városban híre szaladt, hogy megérkeztek az amerikai csapatok. A bevonulás barátságos volt, a lakosok békésen integettek a visszaintegető amerikai katonáknak. Ernő is odament társaival a bámészkodók közé. Közben az amerikai katonák kezdték az egyenruhásokat összeterelni. Ernőéket szintén kiszúrták a levente egyenruhájuk miatt, egy három méter magas fal mellé terelték az összeszedett tömeget, s felszólították őket, hogy akinél fegyver van, azt tegyék le. Ernő ekkor látott először afro-amerikai katonákat, ők zsebelték ki az embereket. Nála fegyver ugyan nem volt, de volt nála egy zsebóra, mit még bérmálásra kapott, ezt a néger amerikai katona el is vette tőle. Innen egy parasztudvarra terelték őket. Ernőn nem volt köpeny, ezért odaballagott a kapuhoz, hogy szóljon az őröknek, engedjék vissza a holmijáért. Az egyik őr nagy meglepetésére magyarul szólt vissza, s megígérte, hogy elkíséri. A közelben vagy egy tucat dzsip várakozott, beültek az egyikbe, s Ernő odanavigálta a kis utcához. Az utca bejáratánál a tiszt megállította a járművet. Azt mondta, ő egy elhagyott mellékutcába nem mehet be biztonsági okokból, de megvárja, amíg Ernő megfordul a holmijáért. Ernőben ismét felmerült a szökés gondolata. Gond nélkül elosonhatott volna, de úgy gondolta, egyedül úgyse menne semmire, így hát inkább összeszedte a holmiját és visszament a tiszttel a többi fogolyhoz.

Másnap teherkocsira rakták a foglyokat, s kora reggeltől késő estig autóztak. Ernő úgy emlékezett, a néger sofőrök igencsak őrült módon vezettek. Még a „folyóügyeket” is menet közben végezték, fél kézzel tartva a kormányt. Késő este érkeztek meg Belgiumba egy több tízezer fős hadifogolytáborba. A tábor sík területen feküdt, tört bazalttal volt beterítve – mely így megóvta a sártól -, drótkerítéssel kerítve, több szektorra szétosztva. Az étkeztetés egy nagy sátorban történt, ahol ötven literes hordókból osztották a konzervélelmet. A nap huszonnégy órájában folyamatosan állt a sor a sátornál, szektorok szerint beosztva, így véletlenszerűen alakult, hogy melyik szektor mikor –akár az éjszaka kellős közepén- került sorra. A koszt jó volt, bár nem sok, hozzá üdítőitalt is kaptak a rabok. Itt Ernőék találkoztak olyan magyar származású amerikai katonákkal, akik felajánlották, hogy pár héten belül kijuttatják őket Amerikába, ahol családoknál szállást is kapnának. Egyikőjük sem élt a lehetőséggel.

Körülbelül egy hét múlva bevagonírozták őket, s átszállították a foglyokat Franciaországba, egy Párizs környéki fogolytáborba. A szállás egy uradalmi lóistállóban volt, korábbi funkciójáról a márvány itatócsészék tanúskodtak. Háromszintes ágyakon aludtak, mindenki két pokrócot kapott, egyet maguk alá, egyet magukra terítettek. Este igen sokat szenvedtek a patkányok miatt, amik rajtuk futkostak. Ezért nappal inkább kint tartózkodtak az udvaron. Ernő szerzett egy fél méteres botot, s minden lefekvés előtt azzal verte végig az ágyat, hogy kiűzze a patkányokat, úgy aludt, hogy a pokrócot maga köré csavarta, az arcát is a takaró alá rejtette, hogy a patkányoktól megóvja magát.

Egy két hónap elteltével ismét vonatra rakták őket, és átvitték egy másik fogolytáborba, ahol eltöltöttek pár hetet. Aztán azzal, hogy haza viszik őket ismét bevagonírozták s három napig utaztatták őket hazafelé. Három nap után megálltak egy hatalmas méretű fogolytábor mellett. A sátrak utcákba voltak rendezve, fűtött sátrak voltak. Ernőék attól tartva, hogy itt hosszabb időt kellene eltölteni, és mert úgy gondolták közel lehet a magyar határ, úgy döntöttek megszöknek. Szökések voltak korábban is, de többségüket elfogták. Durva büntetés nem volt, többnyire a sínen kellett fél lábon, vagy esetleg egy fatuskót a magasban tartva és egyensúlyozva a síneken állni. Ernő unokatestvére, Lőrinc úgy döntött, ő ott marad, ezért csak hárman indultak ásványráróiak másnap hajnalban. A szerelvénytől 200 méterre volt egy alacsony téglakerítés. Nekiiramodtak, futás közben hallják, hogy az első kocsiból kezdenek lőni. Lehasaltak, pár percig vártak, észlelték, hogy a katonák inkább csak a levegőbe lőnek, mikor elhalkultak a lövések, folytatták a futást a kerítésig. A kerítés után már szabadok voltak.

Egy két órás gyaloglás után beértek egy városba, ahol a vasútállomáson megtudták, hogy fél óra múlva vonat indul a magyar határhoz. Mivel pénzük nem volt, tanakodtak, hogy hogyan fizessék ki a vonatjegyeket. Az állomáson egy osztrák- ki tudott magyarul - meghallotta őket és felajánlotta, hogy kifizeti az útjukat a magyar határig. Így jutottak vissza Magyarországra. A határon már fogadóbizottság várta a hazaérkezőket, kaptak bablevest és igazolást. Innen gyalog mentek Sopronig. Ott két órát vártak a győri vonatra. Egy nő –akivel az utcán találkoztak és megvendégelte őket ennivalóval- figyelmeztette őket, vigyázzanak a szovjet katonákra, nehogy levetkőztessék őket. Ekkor eszméltek rá, hogy az ország szovjet megszállás alatt áll.

Sopronból vonattal mentek Győrig, ahol a Rába híd fel volt robbantva, gyalog kellett tovább menni, Révfalunál a híd szintén fel volt robbantva, komppal keltek át a folyón. Győrben próbáltak élelmiszert venni, de a 100 pengőért már nem kaptak semmit, észlelték, hogy a vágtató infláció miatt a pénzük teljesen elértéktelenedett.

Itt találkoztak Ernő egy ismerősével, aki az egyik révfalusi hangya szövetkezet vezetője volt, s náluk lakott annak idején Ásványon, amíg Győrt bombázták (kb. októberben). Ő mondta Ernőnek, hogy a családja Ásványon épségben és egészségben van, megnyugtatta, hogy van még hová hazamenni, s örömmel közölte, hogy a nővére menyasszony lett.

Elindultak hazafelé gyalog, útközben felkéretőztek egy lovas szekérre, mely Mecsérbe tartott, de kitette őket a zsejkei elágazásnál. Ott egy teherautó állt meg mellettük. Egy politikai agitációs csoportot szállított Ásványráróra. Ernőék azt kérték, tegye ki őket a falu határában a kálváriánál, had menjenek a kertek alatt, mert ha a falu központban teszi ki őket, a sok ismerős biztos órákig faggatnák őket, s ők szeretnének minél előbb hazaérni. Leszálltak a kálváriánál, Ernő a temető felől bejövő útról ment hazafelé. Itt összetalálkozott a Lőrinc apjával –aki szintén Lőrinc volt-, aki kérdezte, „hol a Lenci”. Ernő elmondta, hogy ottmaradt az amerikai fogságban. Ezután találkozott saját apjával is, aki a házuk kapujában ácsorgott, de a meglepetéstől szólni sem tudott mikor meglátta fiát. Ernő szólította meg: „Nem ismer meg Papa?” Otthon kitörő örömmel fogadták, mindjárt kérdezték, hogy mit enne, ő túrós tésztát kért, s miután megette, lepihent aludni. A házbeliek, megijedtek, nehogy megártson az éhezéshez szokott gyomrának a túlzott jóllakottság, hiszen hallották, hogy sok katona hazaérkezvén a frontról halálra ette magát. Nem győzték figyelgetni alvás közben, lélegzik e még.

Szerencsére nem lett baja. Később aztán Lőrinc is hazaért, hazaengedték őket a fogságból.

Csütörtöki Ernő nagyapám sok anekdotát mesélt gyermekkoráról, jó kedélye – szinte mindig valami nótát dúdol - és nyugodt természete miatt mindig irigyeltem.

Egy két gyermekkori történetét had osszam meg itt az utókorral, annál is inkább, mivel ő az utolsó a felmenőim között, aki gyermekkorát még Ásványon töltötte, a Duna-part, a Szigetközi erdők, szigetek világában.

Fáni nénjének a férje, Mező István uszályon volt kormányos. Azon a nyáron, mielőtt először ment volna iskolába, hat hetet töltött el velük az uszályon, amely követ szállított Dunabogdányból valahova a déli országrészbe. Mesélte, hogy olyan izgalommal várta az utat, hogy előző este belázasodott. Kérte a szülőket gyógyítsák ki reggelre, azok addig izzasztották a dunyhák alatt, míg lement a láza.

Máskor Dunaremetére küldték borért, ahová a hajósok hoztak bort az ország déli részéből. Biciklivel ment, s mivel nagyon megszomjazott hazafelé, belehúzott a boros üvegbe, s mire hazaért már csak a fal tudta megtámasztani. Szidást nem kapott, még az otthoniak nyugtatgatták, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baja.

Tizenhárom évesen egyszer nekigyürkőzött, hogy betörjön egy kétéves csikót. Kivezette az udvarba, rátette a szerszámot –bár nyereg helyett csak egy pokrócot használt -,majd neki irányította a határnak. Csakhogy a ló irányt változtatott és egyenesen nekirohant egy kerítésnek Ernő átrepült a kerítésen egyenesen egy krumplis gödörbe. Később egyetemistaként is gyakran járt lóval.

Gyermekkorában szokás volt karácsonykor a „mendikálás”. Mint minden katolikus gyermek ő is volt ministráns, amit náluk a faluban „miniszter”-nek mondtak.

Volt sok érdekes szóhasználat a faluban. Így például a pálinkát mondták főzeléknek. Amikor friss házasként feleségével, Bognár Rozáliával ott vendégeskedtek Ásványon, Rozália meglehetősen furcsállotta is, mikor reggel a háziak „főzelék”-kel akarták megkínálni.

1938-ban Csütörtöki Ernő és édesapja, Mihály tagja volt annak az ásványi küldöttségnek, mely a falut képviselte Budapesten az Eucharisztikus Világkongresszuson.

Hajóval mentek le Budapestre, ahol részt vettek az ünnepségeken. Sokat sétálgattak a városban, a boltosok sok helyen invitálták be őket, néhol meg is kínálták.

A következő eset a háború után nem sokkal esett meg. A szökevény leventék hagytak pár puskát Ernőék házánál, amiket aztán el is rejtettek a padláson. A családnak a Kucsér dűlőn volt földje. 1946-ban történt, hogy egy alkalommal, amikor a szülők kimentek a földjükre, Ernő fogta az egyik puskát és elkísérte őket mondván, bemegy a berekbe vadászni. Így is történt. Becserkészett egy csapat vadkacsát, és a puskával közéjük lőtt, a madarak szétrepültek, egy ottmaradt holtan. Megvárta, míg a Duna felé sodorja a tetemet, majd egy faággal kihúzta a partra. Ahogy ment a töltés felé, szembe vele meglát két magyar határőrt a töltés másik oldalán, akik szintén észrevették őt. Félve, hogy kérdőre vonják a puska és a lövöldözés miatt visszasietett a szüleihez, s ott lehasalt a búzatáblában. Hallotta, amint a két odaérkező határőr kérdezik a szüleit felőle, ők persze letagadták, hogy látták volna. Ott lapult sötétedésig, akkor aztán árkon, bokron keresztül, de hazavitte a puskát és a vadkacsát is. Soha máskor nem vadászott puskával. Később a fegyvert elcserélte egy fényképezőgépre.

Ernő az elemi iskolát Ásványon végezte, majd kereskedőinas lett az ásványrárói Hangya Szövetkezetnél. A szülei eredetileg papnak szerették volna taníttatni, de a családnak nem volt pénze a papneveldére, másrészt Ernő is kiábrándult a papi hivatásból, nem kedvelte a helyi plébánost, Zemanek Vincét. Az inaskodás mellett 1943-ban magántanulóként kezdte meg a győri polgári iskolát, amit a háború miatt csak 1947-ben tudott befejezni. A polgári után a Tolna megyei Lengyelben járt két évet a mezőgazdasági szakközépiskolába, majd két évet Vácon a gimnáziumba. 1955-ben végzett a gödöllői agráregyetemen állattenyésztés szakon.

Ernő 1956 év elején töltötte katonai szolgálatát. Később Csornára került, itt is nősült meg. Felesége, az én nagymamám, Bognár Rozália. Ernő a csornai Hunyadi gimnáziumban tanított pár évet, később pedig a csornai Csukás Zoltán mezőgazdasági szakközépiskola tanáraként, majd igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. 2020-ban húnyt el Pannonhalmán.

Nagy Lajosné

Horváth Mária

(ükanyám)

Nagy Marcella (dédanyám)

és húga, Erzsébet

az I. világháború idején

Ernő egyetlen gyermeke, Csütörtöki Zoltán - az én édesapám - Csornán született 1959-ben. Ő Keszthelyen végezte el az agráregyetemet, ide is nősült meg.

Fiatalkora óta szenvedélyes természetjáró, korábban hivatásos túravezető,

a Bakony, Balaton-felvidék című 1983-ban megjelent útikönyv társszerzője.

Felesége Rigó Erzsébet (1958).

Három gyermekük van: Baloghné Csütörtöki Andrea (1982), Csütörtöki Balázs (1984)/ez volnék én/, és Csütörtöki Attila (1989).

Apámmal és testvéreimmel Csallóközcsütörtök határában

2003. április 5-én

Csütörtöki Zoltán, Attila, Andrea és Balázs

Nővérem, Csütörtöki Andrea logopédusként végzett az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, férje Balogh Csaba, gyermekei, Zsombor és Levente.

Öcsém, dr. Csütörtöi Attila Péter a Gödöllői Szent István Egyetem állatorvosi karán végzett.

Én, dr. Csütörtöki Balázs, az ELTE jogi karán végeztem 2012-ben. 2015. augusztus 29-én vettem el Lőrinczi Tünde Delinkét Somogyszobon, aki akkor az ottani református egyházközség lelkészeként szolgált.

Jelenleg Velencén élünk.

Gyermekeink:

2016. március 31-én született Csütörtöki Ábel Botond,

2018. október 24-én született Csütörtöki Máté Zsolt

2021. március 19-én született leányunk, Csütörtöki Anna Emese

2023. március 11-én született Csütörtöki Dávid Előd

A családfa:

(lásd még bővebben: Polgári anyakönyvi adatok)