Pszichológia

[mllaci01]

Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője

Levél a Szülőknek az iskolaérettség kapcsán

Kedves Szülők!

Minden 6. évükhöz közeledő gyermek életében felmerül a kérdés, hogy fizikailag, érzelmileg, kapcsolatteremtő képességeiben és értelmileg egyensúlyban van-e önmagával. A maga természetességében alakuló belső fejlődés, integráltság megengedi-e, hogy képes legyen kreatívan, önmagát jól „használva” egyedül és csoportban is jól játszani az óvodában, megfigyelhető-e, hogy érdeklődése egyre inkább a külvilág felé fordul, sokat tud és szeret tanulni a világból, s mindehhez képes viszonylag kiegyensúlyozott érzelmi állapotot biztosítani.


Minden tanulásnak alapja a játék, a mese, a zene –tánc, a mozgás, a rajzolás, valamint a felnőttekkel és az azonos korúakkal kialakított „szélsőségmentes” kapcsolat. (A szélsőségesség ugyanis megakadályozza a gyermeket abban, hogy egyrészt önmagával békességben és jól működjön, másrészt kortárskapcsolatait, és a felnőttekkel kialakított kapcsolatát harmonikussá, kiszámíthatóvá tegye.) A játék és a tanulás is (két különböző szinten) a gyermekek önmagukkal és a tárgyi világgal való kapcsolatát, a felnőttekhez és a kortársakhoz fűződő való viszonyát határozza meg. Aki jól tud játszani, az ugyanilyen jól fog tudni tanulni. A játékban, ha az szabad és sok lehetőséget nyújt, a gyerekek „megtanulják” önmagukat, visszajelzéseket kapnak saját reakcióikról, megtanulnak másokkal együtt lenni és kooperálni, és megtanulják „jól használni” a felnőtt támogatását. A játékban a gyermekek a világot, és annak rendszerét, összefüggéseit ismerik meg. Akár a szerep,- akár a társasjátékokban felismerik az ok-okozati összefüggéseket, kipróbálhatják a szerephez tartozó viselkedési formákat, láthatják saját viselkedésük hatásait másokra, a tárgyakra és önmagukra. Óriási mennyiségű információt képesek befogadni, tárolni, és új helyzetekben használni. A játékban megszületnek a szabályok, a rendszerben gondolkodás, a folyamatok átlátása, az előrelátás, a tervezés izgalmas, kreatív, egyéni és szabad lehetősége. A gyerekek megtanulnak egymáshoz alkalmazkodni, egymást segíteni, győzni és veszíteni, de leginkább kooperálni. Mindezek alapját adják az iskolában, és a későbbiek során is a megoldásközpontú gondolkodásnak, a rendszer-látásnak, elősegítve konkrétan az írás- olvasás- számolás rendszerének megértését.

A mese alakítja a gyermekek beszédfejlődését, gazdagítja szókincsüket, mintát ad a konfliktusmegoldásra, segít a jövő-tervezésben. Az igazi mesék (népmesék, Benedek Elek, Vass Albert, Móra Ferenc, Grimm meséi) megtanítanak a többszöri próbálkozás fontosságára, a kudarcok elviselésére, a reménytelen helyzetek reménytelivé változtatására, és tökéletes erkölcsi mintát szolgáltatnak a jó és a rossz megkülönböztetéséhez. A sok-sok mesehallgatás kedvet ad a gyerekeknek majdan az olvasáshoz, az izgalmas történetek összefűzéséhez, ami gyakorlottá teszi őket az összefüggések felismerésére.

A zene, az éneklés, a tánc alakítja a gyermekekben azt a belső ritmust, ami segíteni fogja őket az olvasás-, írástanulás szakaszában, hogy könnyedén formálódjanak a hangok szótagokká, a szótagok szavakká, s a megtalált ütemben alakulhassanak a mondatok.

Az óvodások és a kisiskolások számára is minden rajzi és írásos kifejezésnek az alapját a nagymozgások képezik. Csak a „nagyban” lemozgott /átmozgott mozdulatok tanítják meg az idegrendszert a majdani kisebb térben, a papíron megszülető finom, kisívű mozgásokra, először a rajzban, aztán az írásban.

Kedves Szülők! Arra bíztatjuk Mindannyiukat, hogy az óvodai éveket sok-sok örömben megélt mozgással, zenével, igazi mesével, játékkal tegyék feledhetetlenné. Mindezek bizton kialakítják a gyerekeknek azon képességeit, amikre az iskolában szükségük lesz. Minden túl direkt gyakoroltatás, a sémákba való bezárás (színezés, feladatozás), túlságosan széttöri a rendszerben való átfogó, átlátó, kreatív gondolkodásmódot, erőteljesen megszabva és beszűkítve a gyermekek természetes belső kibontakozását. A sok gyakorlás és gyakoroltatás az iskola feladata, az óvodáé a játék, a játék, a játék, és a mese, a zene, a mozgás!

[mllaci01]

A kisgyermek és a televizió

Felkértük Dr. Neuwirth Magdolna országosan ismert gyermekneurológust, elemezze neurológiai szempontból a tévézés kisgyermekekre kifejtett hatását .


A neurológiai szakrendelőben megjelent gyermekek közel 50 százaléka nem szervi beteg, hanem érzelmileg labilis, pszichésen feszült, mely gyakran szervi panaszokban nyilvánul meg (hányás, hasfájás, étvágytalanság). Néhány kisgyermek időnként furcsa grimaszokat, mozdulatokat végez, nyugtalanul futkározik, egy pillanatig nem tud megülni, nem foglalkozik egy tárggyal kitartóan. Az orvos a vizsgálatok során nem talál szervi bajt, de észleli, hogy a kisgyermek izgatott, feszült, „pörög”. A gyermekek napi programja rendszerint riasztó. Kevés a pihenés, a nyugalom, a csönd és az egészséges testmozgás, ugyanakkor az információszerzés meghaladja az életkornak megfelelő mértéket.

A kisgyermek is sok érdekes dologgal ismerkedhet meg a jól megválogatott műsorokból. Előfordul azonban, hogy nincs annyi ismerete és tudása, hogy könnyedén beilleszthesse és értékelhesse a látottakat. Így az érdekes műsor is okozhat feszültséget, az ijesztő pedig félelmet és szorongást kelthet.
Nem elhanyagolható az sem, hogy TV nézés közben folyamatosan több tízszeres és százszoros hang és fényinger éri a gyermeket, melyet szorozzunk a tv nézés időtartamával. De a háttér-tévézés vagy a gyerekszobába beszűrődő esti film hangjai is nagy mértékben zavarják sok kisgyermek nyugalmát, amelyek számos tünetet okozhatnak.

A feszült, felhúzott idegrendszer sokáig nem tud ellazulni, nem jön álom a gyermek szemére, éjjeli felriadások jelentkeznek. Esetleg has és fejfájásról, szédülésről panaszkodik, félve kapaszkodik a szülőbe, Nem tudja kipihenni magát, nyűgös ingerlékeny, szeszélyes. Nem marad egyedül a szobában, fél a sötéttől, fél hogy elhagyja a szülő. A szülő nem tudja mire vélni a tüneteket. Vagy ingerült lesz, büntet, vagy kiszolgálja a gyermek vágyait nagyobb mértékben, mint kellene, s jönnek a további bonyodalmak.

A média által készen kapott ismeretek helyett a gyermek fejlődése szempontjából értékesebb az elmondott mese során meginduló fantázia, a séta közben látott tárgyak és személyek, események közvetlen tapasztalása (pl. kirándulásnál állatok, növények, tájak megismerése). A szeretetteljes családi környezet, a szülők odafigyelése, a kérdésekre adott válasz, vagy közös „munka” a háztartásban különösen emlékezetessé teszi az eseményeket a gyermek számára.

Ajánlom, elemezzük saját és gyermekünk napirendjét, lesz rajta alakítani való. Fontos a kenyérkereset, a házimunka, de a legfontosabb, hogy szánjunk gyermekünkre naponta legalább l/2- l órát, amikor mesélünk neki, sétálunk vele, közben beszélgetünk. Időt nyerünk, ha bevonjuk a házimunkába, még a piciket is , ahogy azt a nagycsaládosoknál látni. A gyermekek segítőkészek, s a közös munkából sokat tanulnak. Ne sajnáljuk rá az időt és vesződséget!

A televízió pedig kerüljön a helyére. A gyermek csak válogatott műsort nézzen, de naponta legfeljebb félórát. Tudatosan tervezzük meg napjainkat bevonva a családtagot, barátokat! A gyermek boldogabb és nyugodtabb lesz, s ritkábban kell orvoshoz, pszichológushoz fordulniuk.

Szerkesztőségi tipp: hagyjuk a lurkókat elmélyülni a játékban, mesekönyv lapozgatásban. Igyekezzünk életkornak megfelelő meséket választani, még akkor is, ha a nagytestvér miatt hajlamosak vagyunk "komolyabb" könyvekhez nyúlni. Szerencsére van már néhány olyan közkedvelt, kisgyermekeknek szóló mesekönyv, melyeknek bájos figurái már társasjátékokon is megelevenednek>>, ezzel is segítve a feldolgozás folyamatát. Érdemes igénybe venni ezt a lehetőséget is, a tévét pedig toljuk inkább a sarokba...

[mllaci01]

Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője

Mese, egyidejűség, az idő dinamikája a gyermek világában

„Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl…”

E szavak hallatán (és csakis ezek után), a gyermekek „kilépnek” a föld – téri és idői – koordinátáiból. Belépnek egy tág, képzelet vezérelte birodalomba, ami soha nem nélkülözheti a valóság cselekvő jelenlétét.


Olyan világba vezeti a mese a gyermeket, mely a hozzá közel álló, szimbólumokkal leírható ősi világot jeleníti meg a maga szélsőségességével, pontosan elkülönítve a jóságot a gonoszságtól. Ebben a világban tanulja meg, teszi próbára, mi történik avval, aki jó vagy aki rossz, hogyan érdemes (eredményesen) küzdeni, szembeszállni a „hétfejű sárkánnyal”, és hogyan nyeri el méltó jutalmát az, aki szorgalmas, leleményes, kitartó, és jószívű. A mesei történések időben – mondhatnánk - „on-line” szerveződnek.

A jelen most-ja a bevezető mondattal a mese most-jába repíti a gyermeket, aki evvel a megérkezéssel (a mese szárnyán) megteremti az úgynevezett mese-tudatot (kettős tudat: Mérei – Binét, 2006)1. A mese jelenvalóságában pedig aktuális állapotának, vagy vágyának megfelelő történéshez, mese-karakterhez „szegődik”. A mese (törvényszerű) fordulatai vezetik mély bölcsességgel a jó felé (szinte nem tud mást tenni, mint a jóhoz csatlakozni), és hozzák el számára a katarzist, amiben ő maga válhat jóvá. Ebben a világban „rendben” mennek a dolgok.

Ugyanerre vágyik a mindennapokban is. Egyértelműségre, kiszámíthatóságra, és legfőképpen arra, hogy őt, mint a „legkisebbet”, MINDENKI szeresse. Ezt a lélek-állapotot hozza magával a nem mesei valóságba, ám tudja, szerepjátékaiban, rajzaiban újra élheti azokat a történéseket, amik nagyon fontosak számára. Ha „földi” teret és időt kap ezek eljátszására, önmagában való megerősítésére, akkor a mese „elérte célját”. De csak a jó mesékből tud építkezni a gyermek. Az igazi „nagy” mesékből: a népmesékből, a népmesei motívumokra épülő igényes gyermekmesékből (pl. Wass Albert, Pósa Lajos, Lázár Ervin, Csukás István, stb.), Grimm és Andersen meséiből.

A mesék nyelve a szimbólumok nyelve. A (mesei) szimbólumok világa egyfajta „lélekfolytonosságot” (Hermann, 1988) nyit meg, ami EGYSÉGET teremt a múlt, a jelen és a jövő idejűség között. Az „idők” egységes most-ba tömörülnek, a múltbéli emlékek, de akár a jövő képei is a jelenbe „hívhatók”, ilyen formán a jelent aktívan alakítják. A következő ábrán próbálom meg szemléltetni az itt leírtakat. A MOST jelenje a mese hívó szavára „kinyílik”, átjárhatóvá válik, és egybeolvad a mese jelenvalóságával, amibe a történet cselekménye behív(hat)ja a múlt és a jövő képeit.

Az idői síkok „összeérése” a gyermeki gondolkodásban, érzés-, és képzeletvilágban megteremti az emlékek, a gyermeket foglalkoztató gondolatok, a gyermekben mozgó érzések (pozitív) „áthangolásának” lehetőségét, a mesében megjelenő jó erejének felhasználásával. Mindez nem zárja ki azt a tényt, hogy a gyermekek tökéletesen tudják, van rossz, a rossz „közel van”, és hogy az csak a jóság erejével küzdhető le. A nem igazi mesékben ez a folyamat nem történik meg, a¬hogyan a filmek jó részében sem. Nagyon sok mesefilmben, és nagy játékfilmekben a rosszat rosszal „teszik jóvá”. (Sokszor a főszereplő „legalizált pusztítással” válik hőssé.) A mesék nyomán megjelenő „egy-idejűséget” a gyermekek felhasználhatják arra, hogy érzéseiket feldolgozzák, kezelhetővé, láthatóvá tegyék.

[mllaci01]

Ailer Zita, óvónő

Testvérféltékenység? - "Anyu! Én mikor leszek olyan, mint Barnus?"

Amikor meghallottam, hogy követlező lapszámunk fő témája a testvérkapcsolatok, azt gondoltam, hogy ehhez igazán van hozzáfűznivalóm, tekintve, hogy nyolc gyermekem van… Azonban rájöttem, nem is olyan egyszerű szavakba önteni mindazt, ami naponta velünk történik.


A nyári szünet elején nagy reménnyel indultunk neki a nyaralásnak – „Minden gyermekem itthon, végre nincs semmi kötelezettség, rohanás, megfelelés. A pihenés és a nyugalom napjai várnak bennünket” – gondoltam. Eltelt egy hét, de még nyomát sem éreztem a pihenésnek és a nyugalomnak. Ezzel szemben én sokkal kimerültebb voltam, mint évközben.

Egész nap mást sem hallottam magam körül, csak veszekedést: - „Anyu! A Hanna nem hagy békén!” - „A Zaki elvette a sütimet!” - „A Sári nem engedi, hogy velük menjek!” - „Az Ágó piszkál!” - „A Boldi mindig elrontja a játékunkat!” És ez csak néhány mondat! Ennek a többszöröse hangzik el nap, mint nap. Néha magamba roskadok, és azt kérdezem: Biztos, hogy ennek így kell lennie? Mások gyerekei vajon veszekednek? Vajon mit rontottam el?

Az ilyen pillanatokban nehéz jó választ találni, mert a reménytelenség ural mindent. Az igazi választ mélyebben kell keresni. Más pillanatokban rejlik. Olyan tapasztalatokban, amikor az ember megérzi azt, hogy az életünk értelme a szeretet. Az, hogy valaki elfogadjon bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Ez mozgat bennünk mindent. Ennek a tapasztalásnak az elsődleges helye a család.

Hanna lányom nagyon el volt keseredve egyik délután. Sokat veszekedtek vele aznap a többiek és ő nagyon elszomorodott. (Azon, hogy kinek van igaza, kár tépelődni. Mert mindenkit meg lehet érteni a saját szemszögéből. „Teljes igazság” nem létezik a családban.)
- „Anyu! Engem senki sem szeret!” – és sírva odabújt hozzám. Egy pillanatra nem tudtam, hogy mit is mondjak neki vigasztalásként.
- „Tudod, a szeretet a legnehezebb dolog a világon, de a legkülönlegesebb is. Először nekünk kell adni a szeretetet másoknak. Utána azt tapasztalod, hogy sokkal többet kapsz vissza, mint amennyit adtál!” – mondtam neki végül.
Hanna ettől megnyugodott. Én még sokat gondolkoztam ezen és úgy döntöttem, hogy elmondom a nagyobb testvéreinek, hogy mennyire szenved Hanna. A reakciójuk nagyon érdekes volt. Türelemmel, kedvességgel és szeretettel fordultak Hannához. Mintha már átélték volna ezt az érzést, és tudták azt, hogy csak egymásra számíthatnak.

Azt hiszem, ez az a csoda, ami miatt a legnagyobb ajándék lehet számunkra, ha van testvérünk. Bár állandó a veszekedés, irigység, harag, stb…, mégis egy pillanat alatt létrejön a megbocsájtás és végsőkig kitartás a másik mellett. Ez nagy csoda! Mi ennek a tanúi lehetünk naponta.

Hatéves kisfiam Zaki kérdezte meg tőlem: - „Anyu! Én mikor leszek olyan, mint a Barnus?” Barnus a nagy kamasz testvér, aki már sok mindent megtehet, amit akar. Sok mindent meg tud csinálni, mert erős és okos. Este pedig sokkal később mehet lefeküdni, mint a kisebb testvérei. Látszólag érthető Zaki vágya, a példa valóban követendő. De ez is sokkal mélyebb értelmű, mint aminek látszik. Nagyon jól lehet érzékelni, hogy a testvér az a valaki, akit követni szeretne. Olyanná akar válni, mint Ő. Így már nem csak mi szülők leszünk a példa gyermekünknek, hanem a testvérei is. Ez nagyon jó így! Mert az ő személyiségfejlődésük sokkal nyitottabb térben mozog. A sok testvér miatt színesebb, gazdagabb lesz a jellemük. A tapasztalat most is az, hogy „habár sokszor szenvedek a testvéremtől, mégis olyan akarok lenni mint ő”! Nagy dolog, hogy ezt láthatom a gyerekeimnél!

Eszembe jutnak még azok a pillanatok, amikor férjemmel bejelentjük, hogy új testvérük fog születni. A fogadtatás változó. A kisebb gyerekek felujjongva nagy izgalommal kérdezgetnek. A kamaszok enyhe fintorral az arcukon megjegyzik: „Jobb hír nincsen?”
Érthető a megjegyzés. Hiszen az ő szemükkel nézve az életük nehezebbé válik. Otthon többet kell segíteni, kevesebb pénz jut rájuk, állandó sírás-rívás-nyávogás lesz az otthonunk. Mégis mire eltelik a kilenc hónap, és megszületik a kisbaba, addigra minden megváltozik bennük. Sohase fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor a nagyobb testvérek először veszik kezükbe az újszülött testvérüket. Azt a büszke tekintetet, amivel rám néznek, azt a boldog mosolyt az arcukon. Mintha azt akarnák nekem mondani: „Látod? Az én testvérem!”
Bevallom, soha ilyen boldogságot nem láttam máskor a szemükben! Még akkor sem, ha a legjobban várt dolgot kapták is meg ajándékba. Mert ez maga az élet! És az élet a legnagyobb ajándék számunkra.

Biztos mindenkinek vannak ehhez hasonló történetei, képei az életében, amire ha visszagondol, hirtelen minden újra visszanyeri az értelmét. Nézzük ezeket a pillanatokat és bátran vágjunk bele a jövőbe!