Kántás Balázs elsőéves bölcsészhallgató versfordítási kísérletei
Charles Baudelaire verseiből
Az olvasóhoz
Romlottság, kapzsiság, őrület, vakbűnök
Tölti be lelkünk s átkos húsunk egyaránt
úgy fal fel minket is a lelkifurdalás
Mint koldust az aljas féreg… legbelülről.
Bűnünk erős, gyávaság csak a bűnbánat
Az is fizetséget vár, ki néha meggyón
Hogy azután újra vétkezhessen buzgón
Remélvén, a könny elmossa az önvádat
Lelkünkben a legnagyobb mágus, a Sátán
Játszik őrült zenész módjára szüntelen
Megfertőzve azt is, ki szent és bűntelen
Ránk kényszerítvén csodás, ferde hatalmát!
Húzza hegedőjén a talpalávalót
S a tébolyult gyönyörökben ráébredünk
Hogy nem a világ, de a pokol a helyünk
S buja életünk süllyedő halálhajó.
Mint ágrólszakadt részeg, ha öreg kurvát
Csókolhat a mámorokba beléfúlva
Úgy lopunk mi is gyönyört újra meg újra
S egyetlenegy fogódzónk lesz a romlottság.
Agyunkban démoni légió jár kánkánt
Szétrúgva üres, fád koponyánk csontfalát
S minden apró lélegzetünkkel a halált
Szívjuk le tüdőnkbe: az örök elmúlást.
Ha erőszak, gyilkosság, tőrök, s méreg
Még nem hímezték eszelős mintáikat
Sorsunk fehér vásznára, mit vér átitat
Akkor lelkünk még csak gyáva, gyenge lélek!
Ám sakálok, párducok, szűkölő kutyák
Majmok, skorpiók, keselyűk, kígyók létén
Túl, e föld száz csúszómászóján és rémén
Túl van egy sokkal torzabb, taszítóbb világ
Hol a leggonoszabb, gyilkos szörnyeteg él
S bár csendes, nem hallat vad üvöltéseket
Mire képes, föl nem fogja a képzelet:
Egy ásítással elnyelné a létezést!
Az Unalom! Sanda könny csillog szemében,
S ópiummámorban néz kivégzéseket
Ugye már neked is akadt dolgod vele
Képmutató olvasóm, társam… testvérem?
Áldás
Midőn a felsőbb erők parancsára
A költő ez árnyékvilágra születik
Anyja lelkét meg átkos harag szállja
S tébolyultan az ég felé kiáltozik:
,,Inkább korábban vesztem volna oda
Vagy viperát táplálnék anyatejemmel
Mint lennék ilyen boldogtalan anya
Megverve e bukott, kárhozott gyermekkel!
Minden asszony közül én választattam
Hogy egy életen át viseljem a szégyent
S mivel lángokba nem vethetem e fattyat
A szégyen lángja el hát engem éget!
Néked adom át hát e gyermek lelkét
S ítéljen felette gyűlöleted, Uram!
Ha rajtam múlik, teste Gyehennán ég
S szívében emberi érzés sosem fogan!”
Az anya, nem értvén Isten nagy tervét
Egyre csak mérges, gyilkos átkait szórja
Nem emberi lángszavakat köpködvén
Önmagát küldi a kénköves pokolra.
Ám az Úr titokban leküld egy angyalt
Hogy a fényben felnövő gyermeket óvja
Kinek fogai bármibe harapnak
A végén várja a Menny ambróziája.
A felhők között jár hosszú, nagy útján
A széllel játszván szabad madárként szárnyal
Vidáman vág át megváltói sorsán
Örömén könnyekben tör ki az őrangyal.
Hosszú útján mind, aki megszereti
Hányatott sorsáért gyászos könnyeket ejt
Ám akad, ki csupán gáncsot vet neki
És szent küldetésén hahotázva nevet.
Ételébe hamut s köpést kevernek
Százak, kik lába nyomát is megátkozzák,
Mihez hozzáért, szétverik dühödten
S hangosan kívánják korai halálát.
Nője utána kiált a pusztába:
,,Szerencsétlen bolond, ha már engem imádsz
Legyek én szíved egyetlen bálványa
Ne emésszen folyton miattad a hiány!
Azt akarom, hogy csakis engem szeress
Nekem add az aranyat, a húst, a tömjént
Én, s csak én legyek egyetlen istened
S ha kell, majd feláldozd magad értem önként!
És ha már meguntam a játszadozást
Mellkasodra teszem kezemet gyengéden
Érezvén a halk, meleg szívdobogást
S szíved hárpiakörmeimmel kitépem!
Mint remegő madárkát, szétroppantom
Ezerszer átdöföm féltékenység-késsel
S míg tovaszáll lelked, e furcsa fantom
Éhes kutyám elé vetem megvetéssel!”
Ám a Költő büszkén viseli sorsát
És karjait felemeli az ég felé
Szeme a kék éterben aranytrónt lát
S átjárja egész testét-lelkét a remény
,,Uram, áldott legyen mindig a neved
Hogy tisztátalanságaink orvosolni
Az én emberi fájdalmam rendeled
Reményként, hogy tán van még miért harcolni!
Tudom, a Mennyben majd jut egy hely nekem
S az angyali hadak közé bebocsátasz
Én is részt vehetek a szent ünnepen
Átadván magam a végső megnyugvásnak.
Az egyetlen nemesség a szenvedés
Mit sem a föld, sem a pokol el nem olthat
S hogy misztikus koronám elnyerjem én
Egy új Univerzumot kell létrehozzak!
Ám Palmyra rég elveszett kincsei
Az igazgyöngyök s titokzatos ékkövek
Sem tudják e létet megteremteni
S hiába kérem örök bölcsességedet
Nem lesz ott más, csak az ősi fénysugár
Mi lángot gyújt a fekete démonéjben
S minek csupán halovány, gyászos, silány
Tükörképe ragyog az ember szemében!
Az albatrosz
Unott tengerészek oly gyakran
fenséges albatroszt ejtenek fogságba
ki mindig ott repül gyanútlan
a tengeren cirkákó hajók nyomában
Ki még az előbb fenn a légben szállt
most esetlenül vonszolja magát
a két fehér óriás angyalszárny
két törött, csonka evezőlapát
Mily nevetséges és mily elesett...
a sok matróz kacagva hahotáz
egyik azt majmolja, hogyan biceg
másik dug a csőrébe egy pipát
Így jár a költő is, ha fenn szárnyal:
gyáva földi íjász orv módon lövi le
szembenéz száz őt gúnyoló árnnyal
és saját szárnyában bukik fel idelent
Felemelkedés
A kristálytavak s a smaragdvölgyek felett
Túl a hegyeken, felhőkön, kék tengeren
Az arany napon, a jéghideg éteren
Hol a gyémánt örökkévalóság lebeg
Szárnyal lelkem oly kecsesen és könnyedén
S úszik a mélyzöld végtelen hullámain
Túl planétákon, az űrvilág árnyain
Miket még sosem énekelt meg költemény!
Szállj, lelkem, repülj, a bíbor öröklét vár
Tisztulj meg jegében s a vörös lángok között
Forogjanak körötted bűvös létkörök
S mohón idd a legtisztább mennyei nektárt!
Messze túl gyarló emberi bánatunkon
Miben kihunynak a vad látomások
Tárd ki szárnyad, s érje el egy másik világot
Száguldj tébolyultan, ne állj meg az úton!
A pacsirta gyászos üzenetét fejtsd meg
Röppenj szárnyán a sötét éjből a fénybe
Halld, a szivárványvirágok mit beszélnek
S értsd meg a titkos, néma virágnyelvet!
Kapcsolatok
Templom a természet, élő oszlopai
Néha titokzatos hangon énekelnek
Az ember jelképek sötét erdejében
Kutatja a végtelen örök titkait
Amint összefolynak a távoli hangok
Valamely ős, mély egység-esszenciában
Melyben égi fény s pokoli félhomály van
Dalolnak színek, illatok, s pengnek lantok.
Néhány szag oly friss, mint a kisgyermek bőre
mások, mint a tavaszi fű, smaragdzöldek
s kaput tárnak a legferdébb örömöknek!
Kinyílik száz dimenzió, a végtelen
Tömjénbe s pézsmába merül az értelem
S unott utazóként jár át a léteken!
Fároszok
Rubens: a kéjek kertje, feledés folyama
Ágya friss húsnak, hol szeretni képtelenség
Ám mit mégis örökösen felpezsdít a vér
Miként az égboltot a tenger zöld moraja.
Leonardo, örvénylő, titokzatos tükör
Melynek mélyén egy nő angyalmosolya látszik
Míg a háttérben földöntúli fény világít:
Egy jéghideg gleccser s egy vulkán, mi épp kitör.
Rembrandt, szomorú kórház ahol a suttogás
Lassan elemészt minden sorvadozó lelket
Föléjük emelvén az óriás keresztet
S rajtuk a leghidegebb zord tél viharzik át.
Michelangelo, Heraklésszel keveredett
Krisztusok, kik a Mennygbolt felé kiáltanak
S ajkukon zengenek a legsúlyosabb szavak
Midőn szétszakítják halotti lepleiket.
Harcosok haragja, faunok önérzete
Még rablók táborában is szépséget keres
Tébolyult büszkeségtől lüktető vérerek
Láncait széttörő, vad, féktelen képzelet.
Watteau: karnevál, tűzszívek színkavalkádja
Kering tarka pillangók önfeledt rajaként
Míg szivárványként gyullad ki nyomukban a fény
S kezdődik meg az őrület örök körtánca.
Goya: ferde, elbeszélhetetlen rémálmok:
Boszorkánykonyhákban életre hívott varázs
Tükör előtt ifjúság-sirató vén banyák
Ördögöt is elcsábító fiatal lányok.
Delacroix, vörös vértó, bukott angyalok
Lakta méregzöld erdők, alvilági tája
Bezengve torz, háborodott gyászharsonákkal
Miként homályban egykor Weber sóhajtozott.
E száz átok, kéj, szenvedés, öröklét, titok
Zengi fülünkbe extázisát s Te Deumát
Csorgatván agyunkba mennyei ópiumát
S megnyílnak előttünk is a labirintusok!
Üzenet, százezer őrszem láncán átfutó
Mit az időn keresztül csontkürtök zengenek
S elnyeli őket a legsűrűbb rémrengeteg
Ám kigyúlnak hangjára az örök fároszok!
Hisz ez, Uram, létünk legdicsőbb igazsága:
Emberi méltóság, e mindig forgó óra
Forró könnyeink örvénylenek korról korra
Ám sosem siklanak semmiként a halálba!