A nyomorult szerzetes
Rég rommá lett ódon kolostorok
Falain tündökölt a szent Igazság
Felfestették csuhás apostolok
Kiket sírjukban ma ezer nyű rág
Lelkesen dolgoztak itt a mesterek
Műhelyüknek temetőt választván
A falakról Krisztus bősz tekintete
Hirdette mindennek pusztulását.
Ily gyászos, kongó sírkert lelkem is
Hol csupán gyűlöletes és hamis
Halhatatlanság-álmokat kergetek.
Mért nem alkotok hát örök művet
Hisz győzni vágyás tébolya éget
Én, sápadt, renyhe, nyomorult szerzetes?
Ellenség
Ifjúként állandó vad viharban éltem
A nap csak néha villant ki a felhőkből
A zivatar mindent elmosott kertemben
Semmi sem maradt a vörös gyümölcsökből.
Most már gondolataimnak őszén járok
S most kellene, hogy újravessem kertemet?
Fogjak még kezembe gereblyét és ásót
Mikor a jó sírgödör mindjárt eltemet?
Ki tudja, vajh e gyenge álomvirágok
Mik még lelkemben nyiladoznak oly fájón
E szikes földbe ültetve megmaradnak?
Ó, fájdalom! Az Idő felfalja létünk,
E bősz ellenség, oly alapos és aljas
Buján hízik, kiszívva minden csepp vérünk!
Balsors
Sysiphus ereje kellene
Felemelni ily hatalmas súlyt
Ám mielőtt végeznénk, elfúj
Az Idő könyörtelen szele.
A bátrak sírjaitól messze
Mély homály-sígödre felé tart
Szívem, elzengve a haláldalt
Mielőtt bezárja nyughelye.
A föld s az éj száz titkot elnyel
Miket ember már meg sosem lel
S elsüllyed az örök mélységben
Ám százezer virág illatot
Titkosat s búsat magából ont
Míg nyugszik lelkem börtönében.
Korábbi életem
Egyszer régen aranypalotában laktam
Mit fényárba vont a tengerparti napfény
S oszlopai fekete bazaltbarlangként
Az est színkavalkádjában széttárultak.
A tengerárban az ég képe derengett
S hallgattam a nagy óceán titkos dalát
E misztikus, mindenható harmóniát
Naplemente fénye ragyogott szememben!
Így éltem, buja kéjekkel körülvéve
A zöld tenger s az azúr égbolt határán
Csodálva a tökéletes ragyogását.
Néger szolgák legyeztek pálmalevéllel
S mindenkit gyötört egyetlenegy nagy talány:
Hogy lehetne enyhítni szívem bánatán?
Vándorcigányok
A tűzszemű jósok népe útra kél
Anyjuk mellein már az éhes purdék
Döcögnek már a szamárhúzta kordék
Tovább, új nap virradt fel, új út, új cél
Fénylő puskákkal kezükben ballagnak
A kocsik mellett a férfiemberek
Míg pereputtyuk kémleli az eget
Ám a túlvilág lelkei hallgatnak
Még a tücsök is hangosabban zenél
A földben, melyhez meztelen lábuk ér
S zöldebb a fű Kibéle óhajára
Léptük nyomán a sziklából víz fakad
örök vándorokként hazatartanak
A jövő homályos birodalmába
Ember és tenger
Szabad ember, imádd csak mindig a tengert!
Midőn élted a hullámok árja sodorja
Meglepődve lelsz majd köztük önmagadra
S találod meg legsötétebb mélyén lelked!
Kéjjel merülsz alá az ábrándtükörbe
Elfeledvén szíved bús, kínzó bánatát
Hallgatod a háborgó tengermély dalát
Szemed a titkok világát járja körbe!
Mindkettőtök hűvös, sötét, rideg csoda.
Ember, lelked mélységét ki mérheti meg?
Tenger, ki hozza felszínre kincseidet?
Hisz oly bőszen őrzitek titkaitokat!
S hiába múlnak el egymás után korok
Ti csatáztok egymással rendíthetetlen
Ádáz testvérpárként, kéjes küzdelemben
Soha fel nem adván eszelős harcotok!
Don Juan az alvilágban
Midőn Don Juan az alvilágba leszállt
És kifizette Cháronnak az útbért
A Styx folyón egy gőgös koldus vitte át
Vadul lóbálván vaskos evezőjét.
Félmeztelen cédák serege kísérte
Gyászos útján a fekete csónakot
Nyomában, mint baljós, sírbéli kísértet
Elhaló, halk jajszavuk visszhangozott.
Sganarelle a pénzéért tartotta markát
Don Luis partról szórt átkokat felé
S az ifjan hunyt szeretők mind kigúnyolták
Meggörnyedt tartását, galambősz fejét.
A szűzszemű Elvira sóváran nézte
Férjét, aki annyiszor megcsalta már
Ám az öreg ügyet sem vetett feléje
Nője hiába várta gyengéd szavát.
Egy kőszobor díszes aranypáncélzatban
Termett roppant erővel a csónakon
Ám a csábító kardjára támaszkodva
Csak nézte a kavargó áramlatot…
Büszkeség és büntetés
Szent Theológiák ősi idejében
Amikor még tisztelték Istent a népek
Élt egyszer egy nagy tudású doktor, mondják
Kinek mindentudó, varázslatos ajkán
Olyan nagy titkokat feltáró ige kélt
Mire megnyílott ezer ismeretlen lét.
Oly magasságokba, szférákba jutott el
Miket önmaga egykor remélni sem mert
S úgy tűnt, kis híján már-már elvette eszét
A lelket mérgező sátáni büszkeség.
,,Kis Jézus! Nagyságod nekem köszönheted
és ha nem érted küzdenék, de ellened
szerencsétlen, apró magzat volnál csupán!
S nem Megváltó, ki ott ül aranytrónusán!”
S alig mondta ki e szavakat a szája
Máris érkezett odafentről a hála:
Elborult a tudós briliáns elméje
S benne egymást kergették vad szellemképek.
A ragyogás elveszett a mély homályban
Sötétség s csend telepedtek meg agyában.
Lelke vak börtöncella mély feneke lett
Minek kulcsát soha senki nem leli meg.
Az utcákat kóbor vadállatként rótta
Háta mögött, ki ismerte, pletykált róla.
Nyomában pajkos gyermekek serege gyűlt
Üldözvén s kigúnyolván a vént mindenütt.