Szépség
Halandók, nézzétek, szép vagyok, mint szobor
Melyet az álmok szobrászai faragtak
Formám nem önthető halandó szavakba
Lábam előtt hevernek költők és korok!
Vibráló, vad szfinxként uralom a leget
Szívem jégből, tiszta, miként hattyúk szíve
Szárnyalok, testemen az öröklét íve
Hajlik, s arcom titkát senki nem fejti meg.
Poéták keresik titkos kegyeimet
Míg fenséges szobor módján tündökölök
S aranyvér járja át buja ereimet.
Szememben ott villámlik minden, mi örök
Mi e világban rút, itt bent szépként ragyog
Az Idő ezerszínű tükre én vagyok!
Az ideál
E sok ferde szépség máris elenyészhet:
Silány termékei egy bús évszázadnak.
Szívem mindhiába kutat bennük szépet
Mind holtak e lábak s lantpengető ujjak.
Hadd fesse Gavarni szelíd haldoklóit:
Haláltáncot járó kórházak s börtönök…
Ám engem a halvány rózsa meg nem hódít
Az én ideálom virága vérvörös!
Az én szívemben, Lady Machbeth, te táncolsz
Agyamban északi, ájszkiloszi álom
Kering, s vele minden vadság, féktelenség!
S te, Michelangelo sötét Éjszakája
Kinek kitárulkozik száz buja bája
A férfi szabad lelkét csapdába ejtvén!
Az óriáslány
Hajdan, amidőn még ős, csodás lényeket
Mert megteremteni a merész Természet
Talán én is éltem volna egy féktelen,
Óriási, szépséges lány közelében.
Miként macskája, láthattam volna talán
Hogy játszadozik szabadon, önfeledten
Hogy mosolyog, s hogyan kínozza a magány
S gyúl ki az igaz szerelem tűzszemében.
Térde hegyormán felkapaszkodtam volna
Gyönyörködvén a sok száz mennyei forma
Csillagfényben tündökölő szépségében.
És a legforróbb, legperzselőbb, vad nyárban
Mint apró, békés falu a völgy mélyében
Hevertem volna keblei hűs árnyában.
Himnusz a Szépséghez
Ó, Szépség! Az égből szállsz-e alá
Vagy fel a pokol bugyraiból törsz?
Pokol és menny egyszerre a hazád
S borként részegíted meg a költőt!
Este s hajnalban villan fel szemed
Illatod éji viharként söpör
Át a téged hajszoló lelkeken
S örök titkod annyi elmét gyötör!
Isten, vagy a Sátán teremtett meg?
A Végzet csupán a szobakutyád
Mert e létben csak Te uralsz mindent
S minden szívben ott ring selyemruhád.
Szépség, te csak gúnyolod a Halált
Játék neked csupán a borzalom!
Széthintvén léted köd-aranyporát
Táncot jársz a halandó csontokon!
Általad pusztul az apró kérész
Elégeted, mint papirost a láng
Ám úgy fejezi be rövid létét
Hogy meglátja: téged rejt a homály!
Menny s Gyehenna különös elegye
Hogyan lehetséges, hogy Te létezel?
Vágy múló-múlhatatlan szelleme
Hogy lehetsz ily véges, s ily végtelen?
Angyal, szirén, démon,,, légy akármi!
Míg fel-felcsillan e létben szemed
S illatod, halvány nyomod találni
E holt világban élni érdemes!
Szeretlek, miként az éjszaka sötétjét…
Szeretlek, miként az éjszaka sötétjét
Ó, bánat urnája, gyászos, néma, szépség
S jobban imádlak, ha menekülsz előlem
Csak százszorosára növeled erőmet
A kék égbolttól csak te tartasz engem vissza
S mindentől, mi megnyugvást adna és tiszta!
Támadok hát, mint oszló dögre a férgek
Tekinteted metsző tüzében elégek
Imádlak, ó végzet asszonya, kegyetlen!
Ridegen nézel, s csak még jobban szeretlek!
A romlás királynője
Ágyadba vinnéd az egész univerzumot
Kéjnő, légy az összes asszony között átkozott
Te, kit unalom arra buzdít újra s újra
Hogy körmével vak férfiak szívét átszúrja!
Szemeid, mint divatszalonok ablakai
Szikráznak, s ontják szerte a végzet dalait
S karneváli fáklyaként lobog bennük a láng
Tömjénként széthordva a romlottság illatát!
Te, rugóra járó, tudattalan gépezet
Ki oltja ki démoni kegyetlenségedet?
Azt hiszed tán, a romlás papnője magad vagy
És senki sem ellenállhat bűvös szavadnak?
Tükrödben magad elégedetten bámulod
Várván újabb balga, gyanútlan áldozatod
Azt hiszed, bűverőd az Idő nem hordja el
S a bódult férfiak hada örökké ölel?
A zsenit is elcsábítja szobád ős kéje…
Utcasarkok cédája, bűnök királynője!
Ha jár könnyű, ringó selyemruhájában…
Ha jár könnyű, ringó selyemruhájában
Pont úgy lépdel, mintha örökké táncolna
Megbűvölt kígyó mozgása ritmusában
Ejtvén a balga férfiszíveket mámorba.
Mint zord sivatag s fojtogató kék tenger
Nem hatja meg az emberi nyomorúság
Éget fáklyalángként s vad hullámként lüktet
Minden útjába kerülőt elsodorván.
Csillagszemei, mint bűvös drágakövek
Titkukat emberi elme nem fejti meg
Mélyükön színes csodalények s jégkék fény
S az éjszakában elhagyottan fénylenek
Mint acélcsillagok és kihűlt képzelet
Tükrözvén a meddő nő rideg szépségét.
Dög
Emlékszel-e, én drága szerelmem
arra a nyári reggelre?
Oszló dög feküdt a homokösvényen
kis híján elestünk benne
Ringyóként rúgott magasba lábával
méregfüst szállt belőle szét
szétnyílt bele démoni szagával
mérgezte környezetét
A nap sütötte a bűzös tetemet
szép lassanként bomlasztva meg
hogy visszaadja a nagy Természetnek
amit az visszakövetel
Az ég szánalmas pillantással nézte
a lét e furcsa torzóját
közben téged úgy fojtogatott bűze
kevésen múlt, s elájultál
A legyek buján dongták körül a húst
ezer nyüvet vonzott a bűz
manna, mi minden férget magához húz
boldogság, nagy ünnepi tűz
Táncot járt ott belül a férgek hada
kezdődött a dögevő-bál
lüktetett a test, mozgott a dög maga
életre ébredt a halál
A tetemből földöntúli zene áradt
az elmúlás hangjai
a halál himnuszaként zengtek még párat
hullaevők lantjai
Az egész olyan volt, mint holmi vázlat
hirtelen odavetve, félkész
amit ceruzával firkantva néhányat
próbaként rajzolt le a művész
Az ösvény szélén kóbor kutya várt
hogy mi eltűnjünk végre
hogy a dögből hadd lakmározhasson már
s az lehessen napi étke
Egy napon bizony te is ez leszel majd
ó, én drága, szép angyalom
az idő téged is e létformára hajt:
rothadó hús és csonthalom
Igen, szép királynőm, ez leszel te is
ha lement az utolsó kenet
gyom sarjad testedből, porladnak csontjaid
nem jut más e földön senkinek
Ám de mondd majd meg a síri férgeknek
kik lakmároznak testedben
hogy még ők sem vetnek véget létednek
mert örökké tiéd szerelmem!
De profundis clamavi
Könyörgöm hozzád, egyetlen szerelmem
Szívem a pokol mélységeit járja
Részesíts hát engem kegyelemben
Lelkem a Te megváltásod várja!
Hat hónapja nem látok napfényt már
Életem csak örökkévaló éj
Világomban úr a végtelen tél
Tavaszt e szív csakis tőled vár!
Fojt a sötét, a nap elérhetetlen
Nem tudom, te hol vagy e mélységben
Az ős Káosz szépen, lassan elnyel!
Elemészt, eléget a féltékenység
Testem a tisztítótűzben ég
Távolodom tőled minden perccel!
A Vámpír
Lerohantad bánattal telt szívem
Mintha ezer kés járta volna át
Elszabadítottad fád elmémben
Táncoló, részeg démonok hadát
Halottra vált lelkem mélységében
Van már birodalmad és az ágyad
És kín-mámorában e holt lélek
Rabszolgaként lesi minden vágyad
Mint játékos az ördög-szerencsét
Mint átkozott üvegét a részeg
Mint oszló hulla pusztító férgét
Úgy átkozlak én is most meg téged!
A ragyogó Kardhoz imádkoztam
Hogy segítse meg öngyilkosságom
Kínomban a Méreghez fordultam
Hogy úrrá legyek a gyávaságon…
Ám gúnyosan felelt Kard és Méreg
És már tudtam: mindkettő cserben hagy.
,,Ha azt hiszed, menekülsz, hát tévedsz
Vámpír-szeretőd rabszolgája vagy!
Úgy is azt teszed, mit parancsol Ő
Hiába ölöd meg, szívja véred
A sátáni, démoni vámpír-nő
Csókjaidtól mindig újraéled!”