Bánat a sírban
Ha majd, hanyatló szépség, sírod mélyén
Alszol örök, márványtömbbe zárt álmot
Hátrahagyva ezt az árnyékvilágot
Midőn az Idő téged is utolérS a kő összenyomja most még szép tested
Mit oly könnyelműen vetettél oda
Rajtam kívül annyi buja férfinak
S gyönyör után kutatsz a sírkövekbenOtt lent, az én hőn áhított hazámban
(Költő és sír egymás kebelbarátja)
S nem nyughatol a végtelen éjekenSirathatod majd halott szerelmemet
Mit sírboltod veled együtt eltemet
S bánatod táplálja majd a férgeket.
A macska
Kedves, drága cicuskám, jöjj szívemre
Kérlek, húzd most be éles tőrkarmaid
Hadd nézek achát-acél szemeidbe
Fürkészve sötét és súlyos titkait.Hadd pásztázzák ujjaim koponyád
Megmarkolva magát az ősi tökélyt,
Rejtélyekbe öntött anatómiád…
Hogyan alkothatott meg téged a lét?Szerelmem orcáját idézed elém
Tekintete oly titkos, akár tiéd
Mi szívembe hasít jeges dárdaként…Beragyogja a démoni lidércfény
Belőle misztikus, vad illat árad
S kettémetszi lelkemet pillantása.
Duellum
Két harcos vív életre-halálra
Vértengerben úszik a levegő
Szánt, majd lesújt a súlyos acélkard
Kifordul magából tér és időEltörnek a pengék, mint életünk:
Szívünk tébolyult kések döfik át.
Kedvesem, látod, ez hát végzetünk
S orvul elragad minket a halál…A két harcos szakadékba zuhan
A kárhozat legeslegmélyére
Utánuk árnyak serege suhan…Ugorjunk mi is a Gyehennába
Egyetlenem, bűnös szenvedéllyel
Égjen halhatatlanságunk lángja!
A balkon
Királynők királynője, anyja emlékeknek
Te, minden örömöm egyetlen hordozója
Idézd rég enyészett csókjainkat elmédbe
S a ködbe vesző múltat élesszük fel újra
Királynők királynője, anyja emlékeknek.Fényárban fürdő esték szénillatárjában
Mikor balkonunkra selyempára leple szállt
válladra hajtottam fejem gyengéden, lágyan
S elűzted mellőlem szavaiddal a magányt
Fényárban fürdő esték szénillatárjában.Mily gyönyörű is, amint a nap sírjába száll
S a horizonton kitárul a végtelen tér
Éreztem egykoron, hogy jár át vadul a vágy
S illatod, mi rám tör, nem más, mint lüktető vér…
Mily gyönyörű is, amint a nap sírjába száll!Lehullott közénk az éj, mint rideg vasfalak
S a mély sötétségben szemeddel egy lett szemem
Leheleted zamata tüzelte vágyamat
Testvérként öleltem át két lábad félszegen
S lehullott közénk az éj, mint rideg vasfalak.Lelkemben a boldog idő új életre kél
Itt bent kavarog szépséged ezer foszlánya
S a térdedre hullt száz csók emlékképe kísért
Felderengve búsan, kábán, törten, halványan
Lelkemben a boldog idő új életre kél.Ó, fogadalmak, párfűmök, végtelen csókok
Vajh e vad örvényben újra testet öltötök
Vagy hiúság már csak, ha jöttötökre várok
Mint az övére, ki e létből elköltözött?
Ó, fogadalmak, párfűmök, végtelen csókok!
Neked adom e verset…
Neked adom e verset, ha esetleg
Nevem a jövőben egyszer fennmarad
S bár a testem már rég porlad a föld alatt
Így te édes emléked örök lesz.Az emberek úgy olvasnak tégedet
Mint misztikus, rejtélyes, csodás mesét
Egy régi szerelem kialudt hevét
Rímeimben fennmaradt, múlt életet.És ha az Idő, e vén gyilkos elér
Mint ahogyan velem is egy nap végez
és minden nappal messzebbre fúj a szélMelynek áldozata élet s művészet
Soraimban örökkévaló maradsz
Mert csak rólad szólnak e bágyadt szavak!
Esti harmónia
Lassan hull le az est, mint halotti lepel
Becsukja kelyheit minden apró virág
A csend ontja szerte megváltó illatát
S telepszik a tájra nehéz lehelete.Becsukja kelyheit minden apró virág
Halk hegedűszó hallik a holdon túlról
A csend ontja szerte megváltó illatát
Arany fényporban fürdik mélykék égboltHalk hegedűszó hallik a holdon is túlról
Arany fényporban fürdik mélykék égbolt
Egy tört, magányos szív a semmibe sóhajt
Sírba száll a nap, míg kong egy toronyóraEgy tört, magányos szív a semmibe sóhajt
Oly szép az est, míg én oly magányos vagyok
Sírba száll a nap, míg kong egy toronyóra
Lelkem sötétjében csak emléked ragyog.
Méreg
A bor felnyitja a tompa szemet
Betöltve minden hatalmas, vak űrt
Új létbe vezetve a szellemet
Feltár ezer misztikus, buja bűnt
S ledönt korlátokat, törvényeket.Az ópium kitágítja e létet
Szétfeszítve a végtelen rácsai
Tüze purgatóriumként megéget
Míg tér és idő létezni megszűnik
Meghal, majd újjászületik a lélek.Ám ez játék pusztán a méreghez képest
Mi fényárban forgó szemeidből árad:
Mélyén keringenek titkos, zöld örvények
Csak te tárhatod ki a nagy, bűvös zárat
A kapun, min át a pokolba belépek!Te vársz reám ott, az ős mindenségen túl
Megváltasz s egyszerre halálomba gyötörsz
Testem a féktelen mámorba beléfúl
Végül szilánkokra, atomjaimra törsz
S lelkem a kárhozat örök lángjára gyúl.
Borult ég
Mintha arcodat a mély köd rejtené
Rejtélyes szemed (zöld, ezüstszín, vagy kék?)
Őrizi a mennyország kincseit
S más világok kavalkádját sejteti.Ruhád olykor csak fakó,hamuszürke
Gyógyíthatatlan bánat néma tükre
Ám máskor vad azúrkékben pompázik
Lelkem mindig e káprázatra vágyik!Horizontodon ha sírba száll a nap
Bíbor fénye búcsúcsókként ott marad
S mikor fád felhőkből száll alá könnyed
Új életet ad a kiszáradt földnek.Ó, te szeszélyes asszony, borult égbolt
Mikor kékben tündököltél, oly szép volt!
Ám én még borultan is imádlak téged
Komor fellegeid, fagyod, szürkeséged!
Őszi dal
I.
És ím elnyel minket a sötétség
a meleg nyár oly hamar tovaszáll
már hallom hangját, közelít a vég:
sírkőre vési nevem a halál
Létembe oly gyorsan betör a tél
fagyos, jéghideg és halált hozó
tovasorvad, megfagy minden, mi él
s már szívem is kőkemény jéggolyó
Az ablakon kopogtat az eső
tán bitófát ácsolnak odakint?
elmém most döbben rá, hogy mily késő
s a hóhér néhány percen belül int
Kint a zaj nem akarózik szűnni
koporsó készül… de vajon kinek?
tagnap nyár, ma ősz, így kell eltűnni
hiszen úgy sem jut jobb sors senkinek...
II.
Szeretem zöld szemeid fénysugarát
drágám, de nekem most minden keserű
lelkemet kétség s félelem járja át
elnyel az ősz, sajnos, ez ily egyszerű
De szeress örökké, most ne hagyj el
légy szerelmem, nővérem és anyám!
az ősz-lét utolsó perceiben
ne hagyd, hogy győzzön rajtam a magány!
Nem tart már túl sokáig, a sír úgy is vár rám
akár nyári virág, úgy múlok el
de hadd legyen arcod utolsó, mit szemem lát
s hadd haljak meg úgy, hogy te átölelsz!