.

A legújabb DNS-kutatások szerint a kutyák háziasítása nem tizenvalahány ezer, hanem 130 ezer éves: a modern Homo sapiens a kutyával együtt jelent meg a porondon. Ez olyan hosszú idő, ami komoly genetikai változásokra is módot ad. Azok a tulajdonságok, amelyek az embert emberré tették, durván átmásolódtak a kutyára is. Az ELTE Etológiai Tanszékén Csányi Vilmos vezetésével próbálják kideríteni, melyek azok a minimális sajátságok, amelyek a kutyában az emberre hasonlítanak. A kutyák vizsgálatával az emberről kívánnak megtudni olyasmit, amiről más módon nem értesülhetünk. Mert csontmaradványokból nagyon nehéz százezer vagy millió évre visszamenően rekonstruálni a tulajdonságokat. Szerencsére van egy élőlény, amelyik hasonló pályát futott be, alkalmas tehát arra, hogy az emberre nézve óvatos következtetéseket vonjunk le a szokásaiból.

Ahhoz, hogy a kutya az ember környezetében élhessen, meg kell értenie bizonyos emóciókat. Meg kell értenie az ember szavait - gyere ide, menj oda, hozd ide -, együtt kell működnie vele, különben agyoncsapják, nem szaporítják. Vagyis a kutyának is szinkronban kell lennie azzal a kis csoporttal, ahová tartozik, segítenie kell, együttműködnie. Ezek ugyanazok a problémák, amelyekkel a kezdet kezdetén az ember küszködött, ez hozta létre a kommunikációs kényszert, hogy figyeljünk arra, mit akar a másik. A társára az ember figyel leginkább, utána a kutya, mert azonos kommunikációs kényszer hatása alatt áll: nyer abból, ha megért valamit. Az állatok közül, a tekintetet csak a kutya tudja követni.

A tanszéken többek között azt vizsgálják, hogy a kutyák miként kötődnek a gazdájukhoz, hogyan viselkednek az együttműködés során, hogy például a vakvezető kutyák hogyan végzik a feladatukat. Kiderült, hogy azok a kutyák, amelyek 4-5 éve együtt élnek gazdájukkal, nagyrészt nem azt csinálják, amit tanultak, viszont rendkívül hatékonyan közlekednek együtt a legforgalmasabb utcán is. Jó ideig több száz óra videofelvétellel sem tudták kideríteni, mi történt. Végül elemezték, hogy az akciók alkalmával - amikor megállnak, megfordulnak, lelépnek, fellépnek -, ki dönt. Az derült ki, hogy nagyjából fele-fele arányban az ember, illetve a kutya határoz. A vak ember a közlekedés zaja, a falak sugárzó melege, az út ismerete alapján menne valamerre, de a  kutya látja, hogy jön egy halk autó, és akkor megtagadja a parancsot. Ez szokatlan egy kondicionált állatnál. A másik meglepetés, hogy hol a kutya dönt, hol az ember. Antropológusok ugyanis kimutatták, hogy ellentétben az állatokkal, az ember úgynevezett kiegészítő kooperációt folytat. Van valami közös cél, és abban mindenki ellát valami részfeladatot, és a döntések állandóan váltakoznak a két vagy több résztvevő között. Eddig úgy gondolták, hogy ez egyedül az emberre jellemző. Az állatoknál is van együttműködés - oroszlánoknál, farkasoknál -, de közülük mindenki ugyanazt akarja tenni, csak eltűri a másik jelenlétét: nem zajlik közöttük döntést átadó, kiegészítő együttműködés. A vakvezető kutyák tevékenysége azért olyan hatásos, mert nem kondicionálás eredménye, mert emberre jellemző módon végzi a kooperációt: felfogja a helyzetet, és a vakkal együttműködve végzi a feladatát.

A vizsgálatok visszatérő története, hogy lemegy a vak ember a kutyát sétáltatni a parkba és elengedi a jószágot, az ismert terepen nem kell vezetnie. Sétál, egyszer csak a kutya visszatér hozzá és megállítja. Egy darabig együtt mennek, aztán a kutya megint elkalandozik, akkor jön valaki és megdicséri a kutyát, hogy milyen okos. Ekkor tudja meg a gazda, hogy ha a kutyája nem állítja meg, beleesett volna abba a gödörbe, amit a gázosok reggel ástak. Ilyesmire nem tanítják a kutyát. Az ő dolga az, ha a hámot ráteszik, akkor vezessen. Miután ez négyszer-ötször fordult elő a kérdezettek között, viszonylag gyakori az eset. Ez azt jelenti, hogy a kutya tudja, hogy a gazdája vak.

Ezt valószínűsíti egy másik kísérlet, amelyben tíz rendőr tíz rendőrkutyával, meg tíz vakvezető és tíz családi kutya vett részt a gazdájával. Bekötötték a rendőrök és a gazdák szemét és egy vakpályán kellett átjutniuk. A rendőrkutyák áthúzták az akadályon a rendőröket, kivéve kettőt, amelyik nagyon kötődött a kutyavezetőhöz. A gazdáikhoz jól kötődő kutyák, azaz tízből nyolc, akárcsak a két ugyancsak jól kötődő rendőrkutya, az első akadálynál megdöbbentek és néztek hátra föl, hogy mi történt, és attól fogva óvatosan mentek. Amelyik nem kötődött, vitte a gazdáját. A kötődő kutya észreveszi, ha valami baj van, ha vigyázni kell. A kutatókat is meglepték az eredmények. Mindig azt hitték, túl sokat tételeznek fel a kutyáról, a vizsgálatok során kiderült, sokkal többre képesek.