Az Isten
abszolút.
Õ maga a teljesség, a teljes halmaz. A teljes halmaz
viszont
végtelen. Õ a természetébõl
következõen
meg akarja ismerni önmagát, megtapasztalni olyannak,
amilyen,
aki Õ. A végtelen viszont megtapasztalhatatlan.
Ennek oka az, hogy
a megtapasztalási folyamat idõben zajlik, idõ kell
hozzá (az önfelismerési folyamat idõbeli
visszacsatolási
késedelme miatt). A végtelen
megtapasztalásához
viszont végtelen mennyiségû idõre van
szükség.
Következtetés:
A végtelen csak végtelen idõ múlva
tapasztalható
meg. Akkor viszont, mivel az önmegismerési,
tapasztalási
folyamatnak van kezdete, a rendszer (a teremtés, az Isten
önmagáról
való össz tapasztalata, információja) minden
vizsgálható pillanatában végesnek
mutatkozik.
És végesnek is tapasztalja meg !!!
Magyarázat:
Vegyünk egy félegyenest: a kiindulási
pontjából
indul az Isten önmegtapasztalása és tart a
végtelenbe
(szaporodik az információ). Ezen a félegyenesen
csak
olyan pontot lehet kijelölni, amely véges
távolságra
van a kiindulási ponttól. Nem tudok végtelen
távolságban
lévõ pontot kijelölni a végtelen szakaszon,
mert
a végtelen nem meghatározható érték.
A matematika is bajban van a végtelen fogalmával
és
kezelésével, nem csak az átlagember és a
számítógépeink.
Az Isten ezért önmagát mindig csak végesnek
tapasztalhatja
meg, vagyis mindent nem lehet tudni (Õ sem tudhat meg soha
mindent,
bár aktuálisan mindig mindent tud
önmagáról,
ami éppen van és eddig volt). A teljesség
tehát
elérhetetlen, megvalósíthatatlan, vagyis a
végtelenségig
lehet rá törekedni (ott éred el).
Az összes
hétköznapi
tapasztalatunk kivétel nélkül
megerõsíti
ezt. Minden, amirõl tudunk, az végesnek mutatkozik. Az
élet,
az univerzum, az idõ, anyag, energia, tér, stb.
Érdekes,
hogy a fejlett kozmológiai modellû indiai védikus
irodalom
is (idõben) végesnek
mondja a létezõket.
Az univerzumok (Brahmák) is véges ideig léteznek,
nem örök életûek a káoszban. (Az
univerzum
teremtésérõl lásd:
Srímad-Bhágavatam
3. ének, 8. fejezet 10-23. versek)
Ez persze
(elsõre)
ellentétben áll a ma elfogadottnak
számító
létfilozófiai öröklét
elképzeléssel,
mely szerint az Énokok (az originális
létezõk,
a kezdeti õsforrások, akikbõl az
õsidõ
kiárad) abszolút halhatatlanok. Vagyis túl vannak
az idõn. Õk az idõk kezdete elõtt is voltak
és utána is lesznek, mert nem teremtett lények.
Mindig
voltak, vannak és lesznek. Csak az nem hal meg (nincs
vége),
aki nem született (nincs kezdete). De nézzük csak meg
jobban ezt a definíciót (és pontosítsuk)!
Minden általunk
megtapasztalható dolog véges, azaz van kezdete és
vége. Az okforrások
megnyilvánulásának
is. Maga az okforrás, a megnyilvánulatlan bindu
észlelhetetlen
(lényegében nulla és végtelen egyszerre).
Csak
az eseményhorizontját észlelhetjük, amit
kibocsát, az viszont
teremtett
dolog (a kiáradó idõ). A következõ
érdekes
következmények adódnak ebbõl.:
Törvény deklarációk:
1. Az Isten (okforrás, létezés) tehát bebizonyíthatatlanul (csak végtelen idõ múlva, azaz soha sem bebizonyíthatóan) végtelen. Amit Õ önmagából bármikor is (bármely meghatározható idõpontban) meg tud tapasztalni, az véges, vagyis halandó (van kezdete és vége a megnyivánult információnak)! Ezzel együtt jár az is, hogy:
2.
Az
Isten (létezés) bebizonyíthatatlanul véges
és múlandó. Ha ugyanis véget érne,
nem
lenne senki, aki bárkinek is bebizonyíthatna
bármit.
Én nem élhetem át a saját
elmúlásomat,
végemet, halálomat, mert ha átélhetõ
a halál, akkor van utána is (én vagyok
utána
is). Ez paradoxon, tehát akkor az nem a halál, hanem csak
a véges ideig fennmaradó (létezõ,
teremtett,
illuzórikus, halandó, stb.) részrendszerem
pusztulása.
Vagyis az én (megfigyelõ tudat, létezõ)
halálom
a számomra megtapasztalhatatlan valami. Nem is fogok
tudomást szerezni
róla,
ha bekövetkezik. Ezért aztán akár azt is
képzelhetem,
hogy halhatatlan vagyok, csak bizonyítani nem tudom magamnak
sosem,
ahogy cáfolni sem. Mert nem tudom átugrani saját
magamat.
Ezért
aztán
az öröklét csak önnön
halandóságának
illúzióját képes megismerni azáltal,
hogy önmagát valamely teremtményével
azonosítja
(halálszimuláció). Ezt csináljuk mi,
emberek.
Azt képzeljük magunkról, hogy testek vagyunk,
anyagból.
Ha meghalunk,
végünk, nincs
tovább,
ezért félünk a haláltól, ami
kezelhetetlen
a tudatunk számára. Vagyis az öröklét
azzal
ijesztgeti magát, hogy végesnek hiszi
létét.
Ez persze maga után vonja a szenvedést, az
aggódást,
mert a létezésben semmi sem állandó, csak a
változás, tehát minden (megtapasztalható)
folyton
keletkezik és elmúlik, meghal. Ezért mondta
Buddha,
hogy minden lét szenvedés. Mert minden lét
lényegében
örök, viszont tapasztalatában múlandó.
Amit
önmagunkból
ismerünk és megismerhetünk, az halandó
és
mindig is halandó lesz. Ez tény. De egy biztos:
valószínû,
hogy minden halál és elmúlás, vég
után
mindig van (valamilyen) folytatás. Tehát
örökké
halandóként létezünk, létezek
én,
az Isten...
Konklúzió:
Aki ezt megérti, az megitta az élet vizét, a
halhatatlanság
italát és nem fog többet félni,
aggódni
a halál, az elmúlás miatt. Ez a
megvilágosodás
lényege.
Készült: 2000.05.04.