A HALANDÓ ÖRÖKLÉT
 

   Az Isten abszolút. Õ maga a teljesség, a teljes halmaz. A teljes halmaz viszont végtelen. Õ a természetébõl következõen meg akarja ismerni önmagát, megtapasztalni olyannak, amilyen, aki Õ. A végtelen viszont megtapasztalhatatlan.
   Ennek oka az, hogy a megtapasztalási folyamat idõben zajlik, idõ kell hozzá (az önfelismerési folyamat idõbeli visszacsatolási késedelme miatt). A végtelen megtapasztalásához viszont végtelen mennyiségû idõre van szükség.
   Következtetés: A végtelen csak végtelen idõ múlva tapasztalható meg. Akkor viszont, mivel az önmegismerési, tapasztalási folyamatnak van kezdete, a rendszer (a teremtés, az Isten önmagáról való össz tapasztalata, információja) minden vizsgálható pillanatában végesnek mutatkozik. És végesnek is tapasztalja meg !!!
   Magyarázat: Vegyünk egy félegyenest: a kiindulási pontjából indul az Isten önmegtapasztalása és tart a végtelenbe (szaporodik az információ). Ezen a félegyenesen csak olyan pontot lehet kijelölni, amely véges távolságra van a kiindulási ponttól. Nem tudok végtelen távolságban lévõ pontot kijelölni a végtelen szakaszon, mert a végtelen nem meghatározható érték. A matematika is bajban van a végtelen fogalmával és kezelésével, nem csak az átlagember és a számítógépeink. Az Isten ezért önmagát mindig csak végesnek tapasztalhatja meg, vagyis mindent nem lehet tudni (Õ sem tudhat meg soha mindent, bár aktuálisan mindig mindent tud önmagáról, ami éppen van és eddig volt). A teljesség tehát elérhetetlen, megvalósíthatatlan, vagyis a végtelenségig lehet rá törekedni (ott éred el).
   Az összes hétköznapi tapasztalatunk kivétel nélkül megerõsíti ezt. Minden, amirõl tudunk, az végesnek mutatkozik. Az élet, az univerzum, az idõ, anyag, energia, tér, stb. Érdekes, hogy a fejlett kozmológiai modellû indiai védikus irodalom is (idõben) végesnek
mondja a létezõket. Az univerzumok (Brahmák) is véges ideig léteznek, nem örök életûek a káoszban. (Az univerzum teremtésérõl lásd: Srímad-Bhágavatam 3. ének, 8. fejezet 10-23. versek)
   Ez persze (elsõre) ellentétben áll a ma elfogadottnak számító létfilozófiai öröklét elképzeléssel, mely szerint az Énokok (az originális létezõk, a kezdeti õsforrások, akikbõl az õsidõ kiárad) abszolút halhatatlanok. Vagyis túl vannak az idõn. Õk az idõk kezdete elõtt is voltak és utána is lesznek, mert nem teremtett lények. Mindig voltak, vannak és lesznek. Csak az nem hal meg (nincs vége), aki nem született (nincs kezdete). De nézzük csak meg jobban ezt a definíciót (és pontosítsuk)!
   Minden általunk megtapasztalható dolog véges, azaz van kezdete és vége. Az okforrások megnyilvánulásának is. Maga az okforrás, a megnyilvánulatlan bindu észlelhetetlen (lényegében nulla és végtelen egyszerre). Csak az eseményhorizontját észlelhetjük, amit
kibocsát, az viszont teremtett dolog (a kiáradó idõ). A következõ érdekes következmények adódnak ebbõl.:

   Törvény deklarációk:

1. Az Isten (okforrás, létezés) tehát bebizonyíthatatlanul (csak végtelen idõ múlva, azaz soha sem bebizonyíthatóan) végtelen. Amit Õ önmagából bármikor is (bármely meghatározható idõpontban) meg tud tapasztalni, az véges, vagyis halandó (van kezdete és vége a megnyivánult információnak)! Ezzel együtt jár az is, hogy:

2. Az Isten (létezés) bebizonyíthatatlanul véges és múlandó. Ha ugyanis véget érne, nem lenne senki, aki bárkinek is bebizonyíthatna bármit. Én nem élhetem át a saját elmúlásomat, végemet, halálomat, mert ha átélhetõ a halál, akkor van utána is (én vagyok utána is). Ez paradoxon, tehát akkor az nem a halál, hanem csak a véges ideig fennmaradó (létezõ, teremtett, illuzórikus, halandó, stb.) részrendszerem pusztulása. Vagyis az én (megfigyelõ tudat, létezõ) halálom a számomra megtapasztalhatatlan valami. Nem is fogok
tudomást szerezni róla, ha bekövetkezik. Ezért aztán akár azt is képzelhetem, hogy halhatatlan vagyok, csak bizonyítani nem tudom magamnak sosem, ahogy cáfolni sem. Mert nem tudom átugrani saját magamat.

   Ezért aztán az öröklét csak önnön halandóságának illúzióját képes megismerni azáltal, hogy önmagát valamely teremtményével azonosítja (halálszimuláció). Ezt csináljuk mi, emberek. Azt képzeljük magunkról, hogy testek vagyunk, anyagból. Ha meghalunk,
végünk, nincs tovább, ezért félünk a haláltól, ami kezelhetetlen a tudatunk számára. Vagyis az öröklét azzal ijesztgeti magát, hogy végesnek hiszi létét. Ez persze maga után vonja a szenvedést, az aggódást, mert a létezésben semmi sem állandó, csak a változás, tehát minden (megtapasztalható) folyton keletkezik és elmúlik, meghal. Ezért mondta Buddha, hogy minden lét szenvedés. Mert minden lét lényegében örök, viszont tapasztalatában múlandó.
   Amit önmagunkból ismerünk és megismerhetünk, az halandó és mindig is halandó lesz. Ez tény. De egy biztos: valószínû, hogy minden halál és elmúlás, vég után mindig van (valamilyen) folytatás. Tehát örökké halandóként létezünk, létezek én, az Isten...
   Konklúzió: Aki ezt megérti, az megitta az élet vizét, a halhatatlanság italát és nem fog többet félni, aggódni a halál, az elmúlás miatt. Ez a megvilágosodás lényege.

Készült: 2000.05.04.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás