1.

   Az Isten önmaga megteremtésével önmaga megismerésére és megértésére törekszik. Ezen tevékenysége során tapasztalja meg önnön teljességének végtelen valóságát. A teljes halmaz viszont (lásd: A teljesség címû írást) ellentmondásos, azaz paradox. Minden
dolgot és annak az ellenkezõjét is tartalmazza. Az Isten éppen ezért az értelem megteremtésével igyekszik rendezni az önmagáról szerzett tapasztalatait. A rendezés, rendszerezés halmazok, csoportok képzésével történik, amihez különbözõ logikai elveket
használ. Az elemek valamely meghatározott paraméterük egybevágósága által kerülnek egy halmazba. Ennek eredményeképpen az értelem konzisztens, egyértelmû rendszer(ek)be szervezheti a létezõ dolgokat.
   Csakhogy a valóság, a teljességre törekvõ teremtés és megismerés paradox, vagyis logikával, értelemmel egészében nem kezelhetõ. A minden létezõ egyes részhalmazai önmagukban lehetnek logikusak és egyértelmûek, de együtt nem. Ez az ellentmondásosság az, amely a feldolgozhatatlansága miatt õrületbe és szenvedésbe kergeti az értelmes lényeket.
   A tökéletes filozófia tehát, mely pontosan leírja a teljes teremtést, a valóságot, a minden létezõt, szükségszerûen paradoxonokkal teli, s ezért az értelem számára kész õrültségnek hat, mert logikátlan. Ha következetesen végiggondoljuk, akkor ez a leírás lebontja,
lenullázza önmagát, mert benne minden állítás igaz és hamis egyszerre. A teljes halmaz így logikailag ekvivalenssé válik az üres halmazzal.
   Miért mondta hát Buddha, hogy "minden lét szenvedés"? Az értelem a konzisztens világkép megvalósítására törekedvén logikusan mérlegel, különbséget tesz, összevet és dönt, egyszóval ítélkezik. A saját szubjektív szemlélõpontjából nézve keresi a számára
legjobb, leghelyesebb, legigazságosabb döntéseket és megoldásokat. Az érzékelt valóság paradoxonjai zavaró hatású, nyugtalanító tapasztalatokként jelentkeznek a számára, mert szubjektíve igazságtalanok és logikátlanok. Ezen ellentmondásokat fel kell oldani, ami többféleképpen történhet.:

1. Meg kell változtatni az alkalmazott logikát, amivel rendszerezi a tapasztalatait. Ez a világkép átértékelése, ami sokszor valóságos traumát okozhat az értelemnek.

2. El kell tolni a szubjektív nézõpontot, azaz önmagát egy olyan helyre, ahonnét szemlélve eltûnik az ellentmondás.

3. Figyelmen kívül kell hagyni a zavaró hatású tapasztalatot. Ekkor a meglévõ logikával úgy ítéli meg, hogy az nem a valóság, csak illúzió, képzelõdés, halucináció, tévedés, félreértés, stb. Ez a dolgok tudomásul nem vétele, az elzárkózás.

   A paradox világ tehát alapvetõen igazságtalan, amelyben az értelem igyekszik igazságot tenni önnön konzisztenciája, józan esze és rendezettsége megõrzése érdekében. Vagyis igyekszik kizárni a paradox, õrült, véletlen és para-jelenségeket a saját világképébõl,
amelyek a világ megtapasztalása során folyamatosan jelentkeznek a számára. Ezzel lényegében a világ egy részét zárja el magától, vagyis elkerüli a teljességet, az egészet.

2.

   Mivel a létezésben minden folyamatosan változik, gyakran elõfordul, hogy mások cselekedeteit, vagyis a világot körülöttünk szubjektíven helytelennek, rossznak, igazságtalannak ítéljük meg. Mások is megteszik velünk ugyanezt, ugyanezen okokból. A
rosszat viszont szankcionálni kell, eltávolítani a rendszerünkbõl.
   A rossz ellen tehát a jóra törekvõ értelem harcolni kezd, elítélve azt. A bûnös büntetést érdemel, ami lényegében a rossz visszatükrözése, tehát szenvedéssel, fájdalommal, hátrányokkal jár az elítélt számára, amiért megsértette a mi szubjektívan konzisztens világképünk aktuális játékszabályait, igazságosnak megítélt törvényeit. Vagyis ha valaki rosszat tesz nekem és szenvedést (gondot, problémát) okoz, azt elítélem és igyekszem megbüntetni ("Amilyen az adj-isten, olyan a fogadj-isten" és "Szemet szemért...").
   Ha a kettõnk kapcsolatában én vagyok a domináns fél, az erõsebb, akkor ez sikerül is. Ezért fontos része a viselkedésünknek az agresszió, a fajtársak közti dominancia harc, mert így eldönthetõ, hogy melyikõnk törvénye, igazsága valósuljon meg, függetlenül a vitás helyzetek tényleges igazságától, az objektív valóságtól. A vitatkozás célja eleve nem az, hogy eldöntsük, mi az igazság, hanem hogy kinek van igaza!
   Amikor szenvedést okozok a másiknak, akit elítéltem, lényegében negatív visszacsatolást alkalmazok, hogy ezzel tereljem a viselkedését, gondolkodását az én törvényem szerinti keretek közé. Az õ számára szubjektíven mi történik ekkor? Õ csinált valamit nekem, amit szubjektíve helyesnek és a lehetõ legjobbnak tartott, én pedig válaszul szenvedést okoztam neki, rosszal jutalmaztam, válaszoltam rá. Tehát el fog engem ítélni, mint rosszat, és ennek megfelelõen reagál. A többit el tudjuk képzelni.
   Megjelenik a kapcsolatban a félreértés és szubjektív ítéletalkotás miatt a konfliktus, az ítélkezés, a harc, düh, harag, gyûlölet, pusztítás és a félelem a megtorlástól (vendetta), a rossztól, gonosztól, fájdalomtól és szenvedéstõl. Vagyis az igazságra törekvõ értelem az igazságtalanságot újabb igazságtalanság elkövetésével igyekszik kompenzálni. S megduplázza, sõt megsokszorozza a szenvedést, miközben éppen azt próbálja elkerülni mindenféle módon. Az önmagáét és a másokét. S mindez a teremtés szubjektív, paradox és illuzórikus természetébõl következik. Az értelem megjelenése tehát konfliktusokat és szenvedést okoz a létezõ rendszereknek. Mert minden törvény igazságot szolgáltat az egyik oldalnak, s ezzel igazságtalanságot okoz a másik oldalon.
   Isten megteremté az értelmet, hogy rendszerezze a világot. Az értelem megteremté a törvényt, mint a rend alapját. A törvény megszüli az igazságtalanságot az igazság érdekében. Az igazságtalanság szenvedést okoz. Az szenvedés pedig pokollá teszi a
teremtést. Így következnek egymásból a dolgok. A teremtés mindig paradicsommal kezdõdik, ártatlansággal és boldogsággal, majd jön a bûnbe esés, mint az értelem teremtménye és így lesz a világból pokol, a jóból rossz, a teremtésbõl pusztítás. A tudás almáját megkóstoló elsõ emberpár tette azért neveztetik eredendõ bûnnek, mert a létezés és a teremtés alapvetõ és elkerülhetetlen természetébõl ered, a megnyilvánulásból.

3.

   További következménye a világ paradox természetének a meghasonulás és megõrülés, a mazochizmus (autoagresszió) lehetõsége, veszélye. Az értelem a saját korábbi döntéseit és cselekedeteit utólag, az új tapasztalatok (következmények) fényében átértékeli, megítéli. Ha olyan következtetésre jut, hogy az valamiért helytelen volt, konfliktusba kerül önmagával.: "Rosszat tettem, mégha tudatlanul és jószándékkal is." Mert utólag mindig könnyebb okosnak lenni.
   Ha sok ilyen rossz cselekedet emléke összegyûlik bennünk, mert sokszor tudatlanul, nem elegendõ és megfelelõ információ birtokában döntünk, illetve kisértéseknek, zavaroknak és kényszernek vagyunk kitéve, felmerül az ítélet: rossz vagyok. Aki rossz az bûnös, tehát büntetést érdemel, szankcionálni kell a viselkedését, hogy úgymond jó útra térjen, s betartsa az aktuális, szubjektívan meghatározott (és folyton változó) törvényeket.
   Ekkor jön az önbüntetés, ami szenvedést okoz vagy lelki válságot idéz elõ (vezeklés) és félelmeket kelt a tudatban. Ezek együttesen rossz lelkiismeretet okoznak, és az õrületbe kergethetik az önmagával való küzdelem miatt instabil, zavarodott értelmet.
   A problémát tovább fokozzák a törvényszegéstõl elrettentõ, "bûnmegelõzõ célzatú" fenyegetések, melyek minden társadalomban, közösségben bõségesen jelen vannak. A megtorlás fenyegetõ lehetõsége fizikai, érzelmi és szellemi síkon egyaránt jelen van
(börtönök, erkölcsi gátlások, megszégyenítés, kiközösítés, stb). Jelentõs részét képezi a vallások többségének is a hívek fenyegetése. Az alvilág, a purgatórium, a pokol, a gyehenna, a bosszúálló és haragos Isten, a karmikus visszahatások, az ördögök és démonok, az átkok, stb. Még ha a földi igazságszolgáltatást meg is ússza az értelem csapdájában vergõdõ, tudatlan, szerencsétlen és törvényszegõ lélek, a tudatában akkor is ott van a korán belé nevelt tanítás: a túlvilágon sem menekülhet meg a szigor, a fájdalmas
büntetés elõl.
   Mi ez, ha nem szadizmus másokkal szemben? Mi ez, ha nem mazochizmus önmagunkkal szemben? S az egymástól való elkülönülés illúziója csak megerõsíti mindezt. Ha nem érzem magam egynek a másikkal, könnyebb õt elítélni, nem szeretni és megbántani
valamely igazságosnak vélt ideológia nevében. Az egység állapotából való elkülönülést pedig az értelem okozza a világ szubjektív rendezése, részekre osztása által.

4.

   "Minden lét szenvedés." Buddha szava az értelemhez szól, elkeserítve azt, miközben reménykedve keresi a boldogságot, de hiába. Mi hát a megoldás? Az értelem okozza a szenvedést, s az értelem keresi a boldogságot. Mégis elérhetetlen marad a számára.
   A kutatásaink során nem találtunk még jobb megoldást, mint a nirvána. Ahol nincs értelem, nincs igazság, de igazságtalanság sem, nincs törvény és illúziók. Ide értelemmel nem lehet eljutni, tehát hiábavaló minden filozófiai okoskodás és bölcselkedés, csak útban
vannak a tanítások, mert elterelik a figyelmet a lényegrõl.
   Ez a minden és a semmi állapota egyszerre, a megvilágosodás, a gnózis pontállapota, az õsforrásé, ahonnan az egész világ kiárad, forogva vég nélkül. Itt én vagyok az Isten, a magam paradox teljességében. Aki ide eljutott, elérte a legvégsõ célt. S látja, hogy a
szenvedés értelme a teremtésben pontosan az, hogy ide visszajuttassa az Egybõl kiváló, s illúziókba merülõ isteni szikrákat, a lelkeket, melyek az egység boldogságából válnak ki önként, boldogan s tapasztalatlanul. Hogy ledobva magukról az értelem terhét, tapasztaltan térjenek vissza az örök boldogság minden múlandón túl lévõ állapotába. Ahol minden lét boldogság.
 

Készült: 2000. 08.16.

Vissza a tartalomhoz

következõ írás