Mi a szerelem? Egyszerû kérdés, melyre nehéz válaszolni. Vágy talán? Esetleg Rajongás? Szenvedély? Érzelem? Vagy a szaporodás szükségletének felmagasztosított és misztikus ködbe vont ideája a szeretet fényétõl átitatva?
   Aki átéli, átérzi, az pontosan tudja micsoda, mégha nem is képes szavakba önteni a lényegében elmondhatatlant. A két ember közötti kapcsolat nagy misztériumának megértése mindannyiunk számára fontos mérföldkõ a felnõtté, éretté válás során, mely megnyitja elõttünk a kaput egy másik ember lelkének rejtett, intim szférái felé.
   Sokan, sokfélét mondtak, írtak, tanítottak már a szerelemrõl azóta, hogy az elsõ emberpárt életre keltette az Isten az Õ kifürkészhetetlen akaratából. Mégis, mind a mai napig nem született meg az a használati utasítás, mely mindenki számára egyértelmûen, és kellõ részletességgel tárgyalná az élet nagy kérdései mellett ezt a témakört is. De gyûlik az anyag, s talán egyszer
majd valaki megírja az Élet és a Szerelem Nagy Könyvét. Ehhez szeretnék hozzátenni most néhány morzsát magam is a saját tapasztalataimból.

   A szerelem az a tudati, érzelmi szeretetjelenség, mikor a vágyaid ideáját kivetítve fedésbe tudod azt hozni egy másik ember által kivetített viszonyformával. A vágyaid tárgyát látod a másikban. Ez illúzió. Nem a másikat látod, hanem amit õ megmutat magából neked, amit te érzékelni tudsz belõle és feldolgozva magadban egy képpé állítassz össze. Nem a másikba vagy szerelmes, hanem abba a képbe, információhalmazba, ami a tudatodban a másikról benned él. Ha a másik nem látja meg benned a saját vágyideáit, õ
nem lesz beléd szerelmes. Ekkor jön a beteljesületlenség. Ez csalódáshoz vezet, boldogtalansághoz.

   Ha a szerelem kölcsönös, az a csoda. Az egymásra találás illúziója. Minél jobban megismeritek egymást, a bennetek élõ kép a másikról annál kifinomultabb lesz. Akár teljesen meg is változhat. Mivel a másik nem olyan, amilyennek te látod, ezért nem úgy cselekszik ahogy várnád, feltételeznéd. Ez problémákhoz, csalódáshoz vezet. Ekkor vagy elváltok, mert kihunyt a szerelem, hisz a másik nem olyan, mint a vágyaid, az álmaid kedvese, vagy tudomásul veszitek a tényeket és elfogadva egymást szeretetben, közös
akarattal továbbra is együtt maradtok.

   A szerelem egymás ámítása. Akit szeretsz, annak igyekszel a kedvére tenni, azaz megfelelni a benne terólad lévõ ideaképnek és elvárásoknak. Ez hosszú távon neked kényelmetlen lesz, mert nem lehetsz önmagad. A másik pedig ezt többnyire nem látja, õ csak ragaszkodik a benne élõ ideához, az illúzióhoz és egyben tehozzád. És csalódik, ha nem felelsz meg neki.

   Az önzetlen, tiszta szerelem az, amikor hagyod, hogy a másik önmaga legyen. Elfogadod olyannak amilyen és próbálod megismerni. Nem a másikat alakítod, hanem a benned õróla élõ képet. Így viszont azt kell majd látnod, hogy õ nem olyan, mint a vágyaid, tehát csalódsz benne. Kielégületlen maradsz és boldogtalan.

   A kielégüléshez önzõnek kell lenned. Akkor viszont nem lehetsz belé szerelmes, mert a szerelem a másiknak akar jót és sohasem önzõ. Ha önzõ vagy, nem szereted a másikat és õ, ezt látva el fog hagyni, tehát mégiscsak kielégületlen maradsz. Viszont ha önzetlen vagy, csak akkor leszel boldog, ha a másik is ugyanilyen, és képesek lesztek kölcsönösen úgy kielégíteni egymás vágyait, hogy közben mindketten önzetlenek maradtok.

   Szép is lenne a szerelem, ha ilyen egyszerû volna a dolog! Csakhogy az embernek nemcsak szép és elõnyös, hanem csúnya és elõnytelen tulajdonságai is vannak. Jó és rossz, fény és árnyék lakik bennünk szétválaszthatatlanul, egymást formálva, alakítva. Csak akkor tudod elfogadni a másikat, ha a benne lévõ jót és rosszat egyaránt elfogadod. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha õ is el tudja fogadni magát teljesen, és te is el tudod fogadni magad teljesen.

   Elfogadni viszont csak azt tudod, amit ismersz. A megismeréshez szembe kell nézned a megismerendõvel, legyen az bármilyen, jó vagy rossz. Ehhez viszont elfogulatlanságra van szükséged magaddal és másokkal szemben, vagyis el kell felejtened az elõítéleteidet. Le kell szoknod az ítélkezésrõl, ami viszont nem más, mint értelmezés, tehát természete a logosszal bíró embernek. Ha viszont nem értelmezed a vágyaid, nem öntöd õket formába, akkor nem tudod kivetíteni, hogy megtaláld a vágy tárgyát, tehát kielégületlen és boldogtalan maradsz.

   Persze ezek a problémák rugalmas hozzáállással leküzdhetõk és jöhet a szerelem, az együttélés, a boldogulás. Szép is lenne az élet, ha ilyen egyszerû volna a dolog! Csakhogy minden változik. Te is és a másik is folyamatosan változtok, fejlõdtök, átalakultok. A vágyaitok, gondolataitok szintén, tehát a köztetek lévõ viszony is változik.

   Még ha mindketten közös akarattal az együtt maradáson és a szerelem beteljesülésén munkálkodtok, akkor is beleszólnak a terveitekbe és cselekedeteitekbe a beszámíthatatlan tényezõk. A félreértések, melyek tisztázása újabb félreértéseket szül. Vagyis a kapcsolatba illuzórikus elemek is beépülnek. Amig nincs olyan probléma, amely próbára tenné a kapcsolatot, ez nem is okoz gondokat. Csakhogy az élet tele van problémákkal és nehéz helyzetekkel és a terheléskor kiderülnek ezek az illúziók. Ez csalódással jár, ami kölcsönös boldogtalanságot eredményezhet.

   Persze hozzá kell tennünk, hogy vannak kellemes csalódások is és a beszámíthatatlan tényezõk nemcsak szerencsétlen, hanem szerencsés helyzeteket is elõidézhetnek. És ha a kapcsolatotok még ezt is kibírta, és megmaradt a bizalom, a barátság, a szeretet, a tisztelet, az önzetlenség és az egyensúly kettõtök között, méghozzá féltékenység, ragaszkodás és kielégületlenség nélkül, nos ez a legjobb eset. De sajnos a szerelem így is elmúlik. Az orgazmus sem tart örökké. A csodából tartós, mély, dinamikus kapcsolat lesz, melyet a szeretet tüze tart össze. A szerelem csak szikra volt, mely lángra lobbantotta, mint valami katalizátor a két didergõ, magányos lelket és összehozta õket, hogy egymás tükrében szemlélõdve fejlõdhessenek, tökéletesedhessenek, amíg a sors kíméletlenül el nem választja õket. Vagy meg nem únják.

   Nagyon sok variáció lehetséges egy kapcsolat lefolyására nézve és nagyon sok tényezõ szól bele. Ha nem hajtana bennünket a magány boldogtalansága és kielégületlensége, a törekvés az egyesülésre, talán bele se kezdenénk, olyan nehéz és problémás. De nincs boldogság szenvedés nélkül. A legvégsõ, nagy szerelem pedig, mely az embert, mint  teremtményt a teremtõjéhez, Istenhez vonzza az önmegvalósítás, az eggyéválás során, véget vet a kínlódásoknak és mindenkinek megadja az igazi, teljes, tökéletes és örökké
tartó boldogságot, gyönyört, kielégülést a hazatéréskor. Minden más szerelem csak elõjáték, próba, gyakorlás volt, felkészülés az Istennel való nagy találkozásra, az igazi alkímiai mennyegzõre.

   De szép is volna, ha olyan könnyû lenne ezt az utat végigjárni, mint elmagyarázni és megérteni!

Készült: 1996. október.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás