1. A LÉNYEGED DALA
Szellõs nyári napon a békés ligetben
ketten ültek csendben nagy-nagy figyelemben.
A lombkoronán átszökõ fénysugarak
a hajlongó fûszálakkal játszadoztak.
A tudásról beszélt az öreg
tanító
zsongó szavakkal tanítványt
szólítón.
Az ifjú csela fontos lépéshez érkezett.
Elméllyült magában, fontolva kérdezett.
-Mond nékem mester ki tudod a lényeget,
mi hajtja egyre a lelki fényemet
nyughatatlanul tovább és tovább
ha tudom, hogy az élet illanó délibáb?
Mi ad értelmet a változásoknak,
a világreformáló lázadásoknak?
Hol találok békét melyben pihenhet
vígasztalan lelkem hol kaphat kegyelmet?
Elnémultak a csicsergõ madarak,
hogy a válasznak helyet adhassanak.
-Túljutottál látom a legtöbb vizsgaponton,
az utólsó választ elõtted kibontom.
Zengjen hát a szférákban minden harsona,
feltárul elõtted az önvaló tarsolya.
Leomlik a békétlen Jerikó fala
ha felcsendül elõtted a lényeged dala.
Kevesen részesülnek ebben a kegyben,
figyelj hát nagyon, mert vizsgázol is egyben!
Levél se rezdült, az egész táj figyelt
várva a választ, még az idõ sem telt.
-A lényegi természet magában vala,
önmagán belül tükrözõdik maga.
Csak Õ van egyedül a teljességben
megnyilvánulva minden jelenségben.
Nincs oka, nincs célja, kezdete, vége,
önmagát kutatja minden élõ képe.
Egybõl születik számtalan formája
változásigényét szüntelen
táplálva.
A selymes fûszálak lágyan ringatóztak
a szavak áramában lepkék hallgatóztak.
-Te adsz értelmet önnön létednek
mikor a bensõdben kérdések ébrednek,
hisz célra van szükséged mely felé tarthatsz,
akadályra, mi ellen erõvel hathatsz.
A gátak és problémák elmédben vannak
melyek tudatodnak láthatárt szabnak.
Nincsen kétség, mert semminek sincs fala,
tenmagad vagy a lényeged dala!
A zengõ szavak mind elröppentek,
növények, állatok az értelmén
töprengtek.
Szellõs nyári napon a békés ligetben
ketten ültek csendben nagy-nagy szeretetben.
A lombok közt átbújó fénysugarak
a fûtenger felszínén játszadoztak.
Tudta mindkettõ, hogy majd egyszer
a cselából is lesz tanítómester.
Az önvaló hangja az ifjúhoz érkezett,
örömmel hallgatta, többet nem kérdezett.
Készült: 1994. szeptember 6.
2. ENTITÁS VAGYOK
Szellemem kozmosza örökké ragyog,
önálló és teljes entitás vagyok.
Mennyei hajlékom magamból építem,
életterveim magamnak készítem.
Varázsos világomban egyedül járok,
társaságot szülnek nekem az álmok.
Kedves testvéreim a tükörfalak
unatkozni többet sosem hagynak.
Felosztom magam vagy egyesítem,
individumaim lelkesítem.
Tudom, több vagyok mint részeim összege,
megfoghatatlanul terjedek szétfele.
De tudni szeretném mi lesz a cél
ha rezgõ halmazom végre célba ér.
Szellemem ereje addig is ragyog,
végtelenül pontnyi entitás vagyok.
Készült: 1994. szeptember 30.
3. KOZMOSZ
Mindent átfogó, mindent elnyelõ
határtalan térség a kozmosz,
mint egy hatalmas fekete bendõ
melyben élet tapad a csillagporhoz.
A fekete mélységbe hintett magok
pörgõ csomói szétterülnek,
legyenek bármily hatalmas nagyok,
szétsugárzódva lassan lehûlnek.
Születõ csillagok a ködök mélyén
fátylukat szétfújva berobbannak,
új lámpások a galaxis szélén
a spirális karokba kapaszkodnak.
Máglyák lobognak lebegve az ûrben
az izzó hidrogént énekeltetve,
transzmutáció zajlik a tûzben
az elemeket sorba rendezve.
Apró labdacsok tapadnak össze
pályára állva a törvény szerint,
összeütköznek egymást legyõzve
átformálódnak megint és megint.
Gázbolygók születnek, sziklatömbök,
a hûlõ anyagot egybefogva,
a csillag nyakékén díszes gyöngyök
keringenek sok titkot hordozva.
Élet lebeg a fortyogó levesben
az igazi, nagy kalandra várva,
hogy a földön elterjedhessen
anyagbéklyóit sorra lerázva.
Öntudat ébred a molekulákban
kutatva az okot és eredetet,
mit csinált még a nagyvilágban
az erõ mely megszülte a kezdetet.
Elhagyva végül a bölcsõt és
otthonát
megtér a gyermek a csillagokhoz,
körbejárva öreg univerzumát
testvéreivel mindenen osztoz.
Az ifjú csillagok körül majd egyszer
új élet tapad a csilagporhoz,
egyre táguló végtelen rendszer
a mindent magába foglaló kozmosz.
Készült: 1994. október 3.
4. KÉTSOROSAK
Egységbõl kiválva sokszínû szirmot
bont
pontból áradva az eseményhorizont.
A terem búráját körém gerjesztve
õ
múló világom alkotja a teremtõ.
Rohanj csak körbe, hogy magadhoz juss,
egy idõegységnyi a térciklus.
Egészbõl ha kivál egy fél elem
megjelenik benne a félelem.
Az ám csak az igazi élvezet
ha rájössz, hogy utadon Él vezet.
Azért nézzetek tisztelve egymásra
mert minden élõ ember az Egy mása.
Minden alatta lakozó lény ege
egyazon égbolt, hisz ez a lényege.
Múltat magából a forrás folyton ont
szférái jelene maga a középpont.
Történjék bármi, a bölcsnek mindegy
mi lesz a vége, hisz számára mind egy.
Belátni nem kell szerintem tenger ész,
testhajónak kapitánya a lélek tengerész.
Õseinktõl általvett drága
örökség,
hogy reánk vár a magasban az örök ég.
Visszanézni múltamba micsoda ötlet!
Így gondolta az Atya és egybõl hat lett.
Lombja dús fán ahogy ízes gyümölcs
terem,
úgy burjánzik szerteszét idõm és
terem.
Szerencse folytán a káoszból ha kinõ,
kiterjesztett erõsségû a téridõ.
Kvantumját hét forrás szüli, ez
kérem
tény,
hogy világos van ott, ahol árad a fény.
Teremtéshúrokon a tudás pengve száll,
gyöngysorként csillogva megköt az
idõszál.
Annak mi alkotja világod
kincsét a lótuszban találod.
A piciny fénykvantum ha nem elég éber,
foglyul ejti hasában egy ikozaéder.
Múltszféráját árasztva a
jelenkapun
cikázik a káoszban a marutkinun.
Készült: 1998. június-július.
5. A LÉLEKNEK
A test csak ruha rajtad
s ha magad mögött hagytad
önmagad vagy te lélek,
belõled sarjad az élet.
Lelki részecskéd a test
mely magának testet fest
anyagvilág vásznára,
dolgos élete számára.
Szellemed palackjából
kiárad, tudatodból
így lesz másokért való
megnyilvánuló önvaló.
Szerezz tapasztalatot,
ismerd meg az anyagot,
léted célja, munkája
az új létrehozása.
Készült: 1998. augusztus 1.
6. LEHETNÉK
Bárcsak Énok lehetnék,
mit akarnék meg tehetnék
létre váltva álmaim,
teljesítve vágyaim.
Bennem okforrás ketyegne
szentélyem szívén lebegve,
az élet vizét árasztva
teremtés káprázatára.
Magam volnék az erõsség,
forgó kint és bent levõség
végtelenen innen és túl
káoszban ha téridõm gyúl.
Lábaimnál a szerencse
szép istennõje heverne,
s kezében a bõségszaru
lenne csodás, nagyhatalmú.
Tõlem eredne az élet,
mint a végtelen történet,
melyben bármerre haladok
azt teszem, amit akarok.
Elég lenne kimondanom,
kívánságom kiáltanom
s mozdulna az univerzum
minden pontja, mint a talkum.
Létem titkát csak én tudnám,
történetem magam írnám
szabadság szelére bízva
én az Isten, Allah, Krisna.
Készült: 1998. november 2.
7. AZT KÍVÁNTAM
Gyerek voltam még, mikor azt kívántam
én legyek az az egy, aki ismer
tégedet szerte az egész világban
a számtalan lény közül ki rád figyel.
Hallván kérésem talán
csodálkoztál,
hogy ölelhetnélek át egészen
zsenge tudatommal mint egy virágszál
Napra nézve boldogan a réten.
És ittam a tapasztalatokat,
akár a szomjazó föld az esõt,
kicsíráztatva a kapott magokat
hasznosítottam az életerõt.
Jó voltál hozzám, figyelmesen kegyes
támaszt nyújtva míg fává
serdültem,
s értelmem nem lett eléggé ügyes
szentélyed titkaiba elmerülten.
És láttam az érme mindkét oldalát
forogni tengelyén, akár a világ,
mint zengi a páros örökké dalát
sörögve, táncolva egymásért
kiált.
Nem voltak elõttem rejtelmes titkok
ponthalmazodban bármerre mozogtam,
szemem számtalan csodára nyitott
rám váró ajtókat
emléktárodban.
És beteljesedett amit kívántam,
csillapul bennem a vágyó rohanás,
mert célba értem, bár mit se csináltam
mikor elért a megvilágosodás.
Készült: 1998. november 4. - 1999. január 26.
8. BENTRÕL KIFELÉ
Palackba zárt szellem vagyok,
hullámtenger mely magában kavarog.
Tükörpalotában lakom,
hol ezernyi képemet létben tartom.
Belõlem ömlik az idõ,
forrásrendszerembõl ami csak kinõ.
Szentélyem körül a cellák
rétegekbe rendezõdõ cizellák.
A tapasztalás kibélel,
megtelik lassan az ikozaéder.
Héjamon a nyolc csatorna
kifelé tizenhatra kódolódna.
A testet fogó interfész
az idegsejten át kapcsolatra kész.
Aurámban a matéria
hologram vezette biokémia.
Fénytojás közepén ülök
és emberként a világba révülök.
Egy sejt vagyok az Istenben,
kiáradó szellem a végtelenben.
Készült: 1999. július 5.
9. AZ EMBERHEZ
Feneketlen mélységbõl fakad a létem,
oly furcsa vagyok, magam sem értem.
Alattam az örök õsidõk kútja,
felettem a teremtés burjánzó húrja.
Szerte ágazom önnön tereimben
lótusz ágyamon, fraktál kertjeimben.
Csoda vagyok, titok és ezer rejtély,
a létem dallamát zengõ szentély
minden pontjából fényem árad
beteljesítve az emberi vágyad.
Kérdezheted rámvetett szemeddel
mivégre élsz a földön te ember,
s kutathatod hová nyúl gyökered,
énhozzám vezetõ idõszál
köteled.
Nem találsz mást pontomon kívül,
a végtelenbe lelked csak beleszédül,
hisz lebegsz énbennem, s én magamban
egzisztálok ím örök lankadatlan.
Készült: 1999. október 8-11.