(Szeretett páromnak, Aki távol van tõlem)
 

   Az ember általában olyan társat választ magának, aki pozitív értelemben véve hatással van rá, befolyásolja õt. A szeretett személyben éppen az a vonzó, hogy a jelenlétének, közelségének lelkünkre gyakorolt hatása jó érzéseket kelt bennünk. Elõhívja belõlünk a legjobb, legnemesebb, legkedvesebb tulajdonságainkat, a legvonzóbb oldalunkat. S ezáltal mi is pozitív hatást gyakorlunk a másikra, tehát a kapcsolat kölcsönhatássá válik. Ez fejezõdik ki abban az együttes örömben, amit az egymást szeretõ lelkek éreznek az együttlétkor.
   A kapcsolat azért van, hogy megváltoztasson minket. Jó irányba módosítsa a szokásainkat, viselkedésünket, gondolkodásunkat, értékrendünket. Megszépíti szemünkben a világot, mert a megvalósult vágyak tapasztalatát nyújtja személyiségünknek, gazdagítva és kiteljesítve azt. Ideális esetben ekkor teljesen fedésbe kerül egymással az a világkép, amit szeretnénk érzékelni és az, amit ténylegesen érzékelünk (Pontosabban a figyelmünk érzékenysége alá esik a különbségük mértéke). Az ekkor megjelenõ elégedettség és nyugalom lesz a forrása annak a harmóniának, amely a lélek belsõ mennyországaként ismeretes, és amelynek elérése mindannyiunk célja.
   A kapcsolat akkor mûködik, ha dinamikus változás, megújulás jellemzi, tehát a vágyak megvalósulása boldogságot eredményez és ciklikusan visszacsatolódva újabb vágyak születését idézi elõ. Ez a rekurzív szeretet és kreatív együttlét azután minden ciklussal egyre erõsebbé válik, ahogy a két entitás megtanul idomulni egymáshoz. A lelkek tánca ez, amit minden új szeretõ kapcsolat kialakításakor meg kell tanulni, és jóformán az alapoktól indulva újra fel kell építeni magunkban.
   Mivel mindannyian mások vagyunk, az Egy aszimmetrikus és egyedi felépítésû tükörképei a teremtésben, ezért minden kapcsolatunk más viselkedésbeli eljárásokat igényel. Ezen illeszkedés sikeres megvalósítása és begyakorlása, rutinná tétele a legfontosabb feladat az új partnerrel való viszonyunkban. A személyiségrendszereink rugalmassága, változásra való képessége tehát döntõ fontosságú a siker érdekében. Ezért találnak maguknak a fiatalok könnyebben társat, mert még nem kötötték meg õket a korábbi kapcsolatok jó és rossz tapasztalatai, megszokássá szilárdult rutinjai.
   Sajnos tény, hogy az információs rendszerek idõvel elzajosodnak, ellentmondásossá válnak, ami ellen védekezniük kell. Ennek legegyszerûbb módja pedig a ragaszkodás a kialakult személyiséghez, ami a megrögzöttség és lelki merevség kiépítését vonja maga után. A régi tapasztalatok rögzítése, megõrzése és a jelenre való alkalmazása, rendszeres felidézése fogja eredményezni a konzervatívizmust (tradicionalitást), s ezzel az öregedést. A személyiség elemeinek túlszabályozása, védõ és korlátozó falakká építése (az én elhatárolódása a külvilágtól) pedig a késõbbiekben komoly akadályává válik a változásnak, tehát a kapcsolatnak.
   Ha valaki azzal a szándékkal lép be egy kapcsolatba, hogy annak alakulása során õ maga nem kíván, nem hajlandó megváltozni, akkor ezzel a változás terhét és nehézségeit igyekszik áttolni a partnerére és a külsõ környezetre. Mintegy elvárja, hogy olyannak fogadják el, amilyen, s idomuljanak hozzá, mint valami biztos ponthoz, szilárd alappillérhez. A két ember tánca ebben az esetben egyoldalúvá válik, ahol az egyik fél, már ha hajlandó ilyesmire, kénytelen folyton körbeugrálni a másikat, mint szolga az urát. Pedig tudjuk jól, hogy egy társas kapcsolat szépségét és örömét éppen a kölcsönösség adja, a visszacsatoltsága okán.
   Egy szolga törõdhet az urával, tisztelheti, félheti, engedelmeskedhet neki, de szeretni soha nem lesz képes azzal a hévvel és örömmel, amire egy olyan ember képes, akinek nem kell alárendelt szerepet eljátszania egy kapcsolatban. Az ideális eset természetesen az volna, ha a két ember egymást egyenlõként tudná tisztelni és szeretni, mintegy szimmetrikus viszonyt képezve. Ez az, amire folyton törekszünk, mégis csak rövid idõre sikerül (a kapcsolat teljes idõtartamához képest) megvalósítanunk. Egy kapcsolat ugyanis mindig cselekvést, aktivitást von maga után. A cselekvéshez pedig döntés szükséges és mérlegelés, megfelelõ mennyiségû és minõségû információ és szabad akarat. Ezen dolgokban pedig mindannyian különbözõk vagyunk egymástól (kinek mennyi adatott a kérdéses pillanatig). Éppen ettõl lesz dinamikus a kapcsolatunk, hogy nem vagyunk egyformák, bár egyenlõként bánunk a másikkal.
   Férfi és nõ fontos feladata engedni és segíteni a másikat abban, hogy a maga domináns területén (ahol elõnyben van a másikkal szemben) kibontakozhasson, dönthessen és cselekedhessen, sõt vezethessen bennünket. Társadalmunkban ezt nevezzük családi munkamegosztásnak, ahol a mûszaki feladatokat, a nehéz és veszélyes fizikai munkát a férfiak végzik, míg a fészek körüli teendõk, a lakberendezés, fõzés, ruházatról gondoskodás és utódnevelés elsõsorban a nõk feladata. A férfi dolga a kapcsolatot övezõ külvilággal való érintkezés, míg a nõ a kapcsolat belvilágát, intim zónáját igyekszik alakítgatni, széppé és hangulatossá (otthonossá) varázsolni.
   A párkapcsolat az a területe az életünknek, ahol soha nem lehetünk kellõen felkészültek és gyakorlottak, tapasztaltak. Mert minden ember más, tulajdonképpen egy önálló kis univerzum, saját belsõ törvényekkel és a számunkra titkos, rejtett összefüggésekkel. Komplex információs rendszerek vagyunk, véges és folyton változó szabadsági fokkal, alkalmazkodási képességgel rendelkezõ intelligenciák. A számunkra még önmagunk felfedezése is komoly kihívást jelent, nemhogy egy másik entitásuniverzum megismerése. Éppen ezért a társas kapcsolatok a jelenlegi tudatossági szintünkön (az anyagi világban) mindig jelentõs mértékben tartalmaznak olyan illuzórikus, képzelt elemeket, amelyekkel kitölteni igyekszünk a helyes viszonyuláshoz szükséges tudásunk hézagait.
   Ez a hézagpótlás a képzelgés, fantáziálás, elvárás, hallgatólagos megegyezés, amikor azt feltételezzük, hogy a másik ugyanazt akarja, gondolja, képzeli, várja el, amit mi. Mindez természetesen önámítást jelent a gyakorlatban, és illuzórikus volta csak akkor derül ki, ha a kapcsolatot belsõ vagy külsõ konfliktus kezdi megterhelni, deformálni valamely irányba. Ezeket a deformáló erõket, ezerféle formában megjelenõ sodró, kényszerítõ hatásokat nevezzük azután sommásan az élet nehézségeinek, problémáinak. S mivel eredetüket, okukat és mûködésüket általában nem ismerjük, ezért a megoldásukra, hatékony kezelésükre sem vagyunk képesek.
   Mindezen nehézségeknek köszönhetõ, hogy az ember, aki korábban jó hatással volt rám, idõvel (sajnos) megváltozik a számomra és elveszíti vonzó jellegét. Így foszlik szét lassan a harmónia és boldogság illúziója, hogy átadja helyét a konfliktus, feszültség és probléma illúziójának, mely végül eltávolítja egymástól a táncoló emberpárt, s tovasodorja õket a teremtés áramlataiban. A szeretett párunk végül eltûnik a figyelmünk hatósugarából, s csak az emlékek maradnak velünk az idõk végezetéig, legyenek azok jónak vagy rossznak értékeltek az ítélkezõ elménk számára.
   Személyiségünk megújulását, új kapcsolatokba való elmerülését pedig a felejtés jótékony fátyla segíti elõ, mely eltakarja, de nem törli a korábbi élmények lelkünkben rögzült képeit. Azért felejtjük el a régi tudást, hogy újat tanulhassunk. Egy másik embertõl, aki hatással lesz ránk.

Készült: 2001.05.08. - 15.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás