Ezen írásom könnyebb megértéséhez mindenekelõtt ajánlom Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke könyveit.: Út a teljességhez, A sors mint esély, A lélek nyelve a betegség.

1.

   Nagyon sokat mondó szó a "kórház", melyet az egészségügyi intézményeink megnevezésére használunk, ahol az orvosok igyekeznek meggyógyítani a beteg embereket. A kór háza szó egyértelmûen a betegségnek, mint tünetnek a hangsúlyozására utal, ékesen elmondva, mi található az épületben. A baj orvoslása tehát a betegségrõl szól, nem a gyógyulásról és az egészségrõl, hiszen akkor egészségháznak neveznénk.
   Az orvosok feladata a kezük közé kerülõ emberek vélt vagy valós betegségeinek, rendellenes testi és lelki funkcióinak diagnosztizálása (elnevezzük a betegséget), majd kezelése, befolyásolása egy olyan irányba, hogy a betegség, mint tünet megszûntetésre kerüljön. A hangsúly a betegség elpusztításán, leküzdésén van, nem a beteg ember meggyógyításán, egészségének helyreállításán. A beteg csupán hordozója a betegségnek, melynek oka van, és amelyet fel kell deríteni és meg kell semmisíteni.
   A beteg embernek, mint élõ organizmusnak egyik része, tulajdonsága a betegség, mely fontos üzenetet, jelentést hordoz az õ számára. Tehát a harc végsõsoron az ember ellen is folyik. Ha elöljük, elfolytjuk a vészjelzést, az felér azzal, mikor az autóm mûszerfalán a villogó piros lámpának elvágom a drótját (tüneti kezelés). Ha nincs jelzés, nincs baj, mehetünk tovább. Ugye milyen korlátolt ez a hozzáállás? És ezzel a megközelítéssel az orvostudomány puszta tárggyá degradálja az embert, szabadon kisérletezve vele, fõként a gyógyszerek adagolásával, illetve a sebészeti beavatkozások révén.

2.

   A gyógyszerezés lényege: a betegségre vagy beteg szervre nézve pusztító hatású anyag bejuttatása a szervezetbe, a kémiai úton történõ (mikroszintû) hadviselés. A sebészet lényege: a betegség, a beteg szerv kivágása, kiégetése, szétzúzása, eltávolítása, megsemmisítése durva (makroszintû) fizikai beavatkozással, esetleg pótalkatrészek beépítése a hiányzó vagy eltávolított szervek helyére. Mindkét esetben a betegnek, mint háborús frontnak és felvonulási hadszíntérnek kell elszenvednie az összecsapást, annak összes következményével (fájdalom, mellékhatás, munkaképtelenség, ágyhozkötöttség, kiszolgáltatottság, megnyomorodás, halál) együtt.
   Ebben a küzdelemben az orvostudomány, mint vallásos és misztikus, materialista mágiát alkalmazó csoportosulás egy olyan hadsereg, melynek jóságos papjai, katonái az orvosok, gyógyszerkutatók, biológusok és ápolók, az ellenség pedig az ezer arcú, alattomosan támadó betegség, egy nehezen megfogható és rossznak definiált természeti jelenség. Az orvoshadsereg gyakorlatilag minden eszközt bevethetõnek tart, annak ellenére, hogy elméletileg hangsúlyozza a betegek, vagyis a front egészséges állapotának fontosságát. Az emberkisérletek látszólagos szabályozása hivatott elkendõzni azt a tényt, hogy a harceszközök hatékonysága igazából csak a bevetésen, a harctéri alkalmazásukkor bizonyosodik be, derül ki ténylegesen.
   Az orvostudomány kizárólagos jogot követel magának a küzdelem lebonyolításához. Érdekes tény, hogy hazánkban törvény mondja ki a gyógyítás monopóliumát, melyet csak az orvostársadalom orvosi egyetemeken beavatott tagjai végezhetnek legálisan. Csak orvos gyógyíthat, mindenki más sarlatán és tevékenysége büntetendõ, üldözendõ. Ennek sok oka van, a tényleges sarlatánok károkozásától kezdve a pénzügyi vonatkozásokig és a hatalmi igény érvényesítéséig.
   Ebben hûen követik az egyes vallások azon dogmáit, miszerint csodát csak az Isten és az õ angyalai, prófétái tehetnek, tehettek egykor régen, illetve manapság már nem tesznek, csak a Sátán dolgozik az emberek megtévesztése céljából. Így lesznek az Istennek állított vallások a Sátán képviselõi és támogatói idõvel. És így lesz az orvostudomány a betegség fõ támogatója azzal, hogy a beavatkozásaival megzavarja a természet mûködését, mellékhatásokat idéz elõ és még több fájdalmat és betegséget teremt, s ezzel biztos munkát magának.
   Bár nem ide tartozik, mégis megemlítem, hogy a nagy vallások szerint csodák nincsenek (a tudomány szerint sem!) és az Istennek ma nincsenek prófétái, küldöttei a Földön, csak régen voltak. Az iszlámhitû araboknál az a hivatalos álláspont, hogy Mohamed volt az utolsó próféta és azóta az Isten nem küldött senkit és nem is fog, tehát aki prófétál, az a Sátán küldötte és el kell pusztítani. Ha Jézus ma megjelenne, és csodákat tenne, a keresztény egyházak ugyanúgy kõkemények üldöznék, mint a gonosz emberét. Várják ugyan az eljövetelét, de az nem most lesz, és nem holnap, és ezer év múlva is azt fogják mondani, hogy nem most lesz... tehát soha!

3.

   De térjünk vissza a lényegre: a betegség lefolyására. Mi történik akkor, ha a testemben megbetegszik egy sejt, és mondjuk rákos lesz? Mint ahogy lelki vagy testi beteg lesz egy ember a társadalomban, bizonyos destruktív hatások elszenvedése esetén?
   A szervezetem immunrendszere folyamatosan figyeli és felügyeli a belsõ folyamatokat. A fehérvérsejtek ellenõrzik a sejtek rendes mûködését, mint a rendõrök. A falósejteket (katonaság) a csatákban veti be a szervezet, akik felfalják a beteg, halott sejteket és az idegen betolakodókat, egyszóval mindenkit, aki nem tudja a belsõ jelszót, amivel igazolhatná a kilétét, a szervezethez való legális tartozását. A sejtek igazolványa tartalmazza azok aktuális mûködési állapotának jellemzõit is.
   A rákos sejt, mint a test holografikus vezérlése alól kikerült élõlény a központi irányítás elvesztése esetén átáll az önzõ és öncélú, õssejt típusú mûködésre (tartalékvezérlés), a differenciálatlan és szabályozatlan osztódásra és zabálásra. Egoista lesz, anarchista a szervezetben, a társadalomban. Csak magának él és csak magáért él. Van érvényes igazolványa, amíg el nem veszti vagy el nem vesszük tõle pl. gyógyszerekkel, ezért megússza a rendõri ellenõrzést. Viszont belsõ ellenségként gyengíti a rendszert, elszívva annak erõforrásait és beszennyezve környezetét salakanyagokkal. Továbbá más sejteket is lázadásra csábíthat és az osztódása során rengeteg utódot szül, akik követik a példáját. A következmény katasztrófális és az egész rendszer halálához, pusztulásához vezet, amennyiben nem sikerül megfékezni és megsemmisíteni vagy visszakényszeríteni az engedelmességre. Ezt lehet a szervezet belsõ védelmi rendszerének serkentésével vagy külsõ kémiai és sebészeti beavatkozásokkal elvégezni.

4.

   A fenti hasonlatban az orvosok az immunrendszer sejtjei. Most nézzük a rákos sejt szemszögébõl a dolgokat. Azért lettem rákos sejt, mert a szervezet nem gondoskodott rólam megfelelõen, nem vigyázott rám, tehát valamilyen károsodás, deformáció (a rugalmasságomat meghaladó mértékû torzió) ért engem. Ez lehet belsõ vezérlési hiba, tápanyaghiány vagy külsõ támadás eredménye. A lényeg: megszakadt az összeköttetésem a központi irányítással és ezért kényszerûségbõl átálltam a vészhelyzeti tervre, az õssejt típusú életvitelre. Kiléptem a rendszerbõl, bár benne vagyok és belõle élek, élõsködöm.
   Ekkor két lehetõségem van. Vagy felfedem magam az orvosok, javítósejtek elõtt vagy nem. Ha felfedem magam, újra csak két lehetõségem van. Vagy kijavítanak vagy elpusztítanak, mint veszélyforrást, idegent. A szervezet általában ez utóbbit szokta tenni, mint a rabszolgatartó társadalmak általában, hisz a rabszolga élete és munkája olcsó és könnyû helyettesíteni, a kiesését pótolni. A szervezet ezért elpusztítja a beteg sejteket és újakat csinál a helyükbe. Nekem, mint sejtnek ez nem jó, egocentrikusan szemlélve a fennmaradásom szempontjából. Nem jó egy rabszolgának a szökése után megadnia magát, ha tudja, hogy tettéért halálbüntetést kap. Tehát marad az illegalitás és a gerillaharc.
   Makro szinten a kórházak és orvosok hasonló helyzetben vannak. Ha egy ember beteg, meggyógyítják vagy szeparálják. Az orvostól, rendelõbõl a beteg vagy kórházba, szanatóriumba vagy diliházba, esetleg temetõbe kerül. Egyik sem jó az ember számára. A kórházban ráadásul sok beteg van összezárva és ezek kölcsönösen megbetegítik egymást. Mind fizikailag a fertõzõ betegségekkel (hiába a fertõtlenítés és szeparáció), mind információsan a holografikus kényszerterek közti átíródással és a beszélgetésekkel, a szenvedés és betegség látványával, tudatával (betegtársak a kórteremben egymás közt).

5.

   A kórház sok esetben nagyon rossz hely egy beteg ember számára. Ilyenek az enyhébb betegséggel küszködõk, a krónikusok, a lelki betegek, a gyenge immunrendszerûek, a szülõ nõk, a gyerekek és mindazok, akiket pihenéssel vagy lágy, természetgyógyászati módszerekkel is meg lehetne gyógyítani, helyreállítani. Amikor ezt az emberek felismerik, pláne drága lesz az orvosi kezelés költsége, eljön az orvoslás csõdje.
   A beteg kénytelen álcázni magát az orvosok elõtt, nem fordulhat hozzájuk, mert akkor még nagyobb bajba kerülne, mint amilyenben van. Ezért sok ember nem megy orvoshoz ha kisebb betegsége van. Vagy maga kúrálja önmagát vagy csak akkor fordul orvoshoz ha nagyon súlyossá, fájdalmassá válik a probléma. Illetve csodára vár, imádkozik, sarlatánhoz megy, varázsol, áldozatot mutat be, stb. És mindezzel csak nehezíti a maga és az orvosok dolgát és növeli a szenvedést a maga és mások számára.
   Súlyos betegként pedig pontosan azért nem jó bekerülni egy kórházba, mert ott egyedül vagy, kiszakítva a környezetedbõl és kiszolgáltatva az orvosoknak, ápolóknak (idegen embereknek). És kitéve az ottani betegségeknek, orvosi mûhibáknak, stb. Igaz, hogy egy kórházban hatékony beavatkozó és figyelõ rendszerek mûködnek, mint a mûtõ, röntgen, intenzív osztály, stb. és vészhelyzetben a szakorvosok hatékonyan tudnak fellépni, csakhogy ez egyedül az orvosoknak kényelmes, a betegnek nem.

6.

   Alternatívaként lehetne talán a gyógyításnak olyan formát adni, hogy egy teljes gyógyító csapat megy ki egy beteghez (vándorgyógyászat) és a helyszínen kezeli õt. Vagy a kórházakat kellene erõsen decentralizálni, sok kicsit csinálni kevés nagy helyett. Persze itt is a gazdaságossági szempontok kerülnek mindig elõtérbe és nem a betegek érdekei, ami világosan mutatja, hogy mennyit ér a rendszernek egy rabszolga, aki végeredményben pótolható és idõvel úgyis lecserélõdik (az állam és intézményei viszont maradnak!).
   Csoportos, emberi szinten ide tartoznak a fegyveres lázadások, népi ellenállások is, mint rákos daganatok egy olyan ország testében, ahol a sejteket érõ tömeges atrocitások és visszaélések elõidézik a tömeges lázadást, egész szervek, szervrendszerek lebetegedését, illetve a rákos daganatok keletkezését és elburjánzását. A partizánoknak, ellenállóknak, gerilláknak a puszta életbenmaradásuk érdekében kell a hatalom, a fõvezérlés ellen fordulniuk, tehát eleve nem mehetnek orvoshoz vagy nem fordulhatnak a rendõrséghez, a hivatalokhoz ha valami bajuk van. Álcázniuk kell magukat és menekülni, harcolni az immunrendszerrel, végsõ soron a katonasággal.
   Ahhoz persze nem elég erõsek általában, hogy elszakadási törekvésbe menjen át a lázadásuk (autonómia), és önálló szervezetet, államot alakíthassanak, sem ahhoz nem elég erõsek, hogy megdöntsék a hatalmat, ezért csak nehezítik a rendszer dolgát a létükkel.

7.

   Jelenlegi társadalmunkra erõsen jellemzõ, hogy sok a beteg ember és egyre többen lesznek, egyre több, halmozódó tünetegyüttessel. Allergia, tüdõbetegségek, rák, lelki sérülések és akut tünetek, belgyógyászati panaszok, stb. Mindenki összeszed az élete során többet is ezek közül, hosszabb-rövidebb idõre és hurcolja õket magával, mint megoldatlan testi és lelki problémákat. Ahogyan a társadalmunk is képtelen bizonyos dolgokat kezelni a struktúrális felépítésébõl fakadó alkalmatlansága okán. A kérdés, hogy meddig tarthat ez a döglõdés, ha javítani már nem tudunk a helyzeten?
   Minél több ember esik ki a termelõ csoportból, az aktívan dolgozó rabszolgák közül, annál kevesebb embernek kell eltartania az egyre több beteget és gyereket, öreget. Érdekes, hogy az orvostudomány elõsegíti az életkor meghosszabbítását, de nem nõ ezzel arányosan az egészséges életkor hossza. Ma tovább élnek az emberek, ami azt jelenti, hogy a betegségekbe késõbb halnak bele. Így tovább tart a gondozásuk és ápolásuk, több erõforrást vonnak el a rendszertõl a kitartottak.
   Az immunrendszert megtámadó AIDS, mint a társadalombiztosítási rendszert bénító pénzhiány és szervezési zûrzavar szintén rontja a rendszer hatékonyságát. A gengszter politikusok (rákos idegsejtek), a vezetõk elvonják az erõforrásokat a sejtektõl, a TB-tõl, hogy máshol használják fel õket, a rövid távú terveik érdekében. Ez olyan, mint az erõs megterheléskor az oxigénhasználatról átálló erjedéses energiatermelés a sejtekben. Az eredménye a gyors kimerülés (energiahordozók, bányászat, termõföldek kizsarolása!), ami sok hulladék termelõdésével is jár (szeméthegyek, mocskos levegõ és víz). A végére a legyengült, kiszipolyozott szervezet képtelen lesz tápanyaghoz jutni és eltakarítani a mocskot, amibe aztán belefullad.

8.

   Érdekes válaszreakció a szervezet részérõl, hogy külsõ támadás esetén beveti a katonaságot a területe védelmére. Az immunrendszer önfeláldozó harcot folytat, hisz az ellenséget felzabáló falósejtek maguk is szétpukkadnak idõvel, meghalnak a sok evéstõl. Ilyenkor jelenik meg a gennyesedés, a nyirokszervi duzzanat, de ilyen a takony és a slájm is.
   A háború legfõbb problémája, hogy jelentõs erõforrásokat von el a rendszertõl, mivel egy ország mindig a legerõsebb, legéletképesebb fiataljait, és egyben a leginkább munkaképes (szaporodóképes) férfi lakosságot küldi a háborúba szenvedni és meghalni. A harc lényege a támadók hatékony kiûzése, megállítása, elszeparálása a szervezettõl. Filozófiai szempontból talán okosabb dolog lenne erre az ágyútöltelék munkára az öreg rabszolgákat befogni, akik már szaporodtak és termeltek, ezért kisebb saját veszteségként könyvelhetõk el a harctéren, csakhogy éppen ezért õk már nem képesek a maximumot nyújtani, vagyis gyengébb harcértékûek a fronton.
   Figyeljük meg, hogy az elhúzódó háborúkban egyre fiatalabb és egyre öregebb embereket vonnak be a hadmûveletekbe, végül már a gyerekek és nõk is harcolnak, vagyis a nagy és végsõ "honvédõ" háborúban már minden sejt részt vesz maximális erõvel. Ilyen például a láz, mint az általános mozgósítás szinonímája, amely erõsen pusztító magára a szervezetre nézve is, hisz gyorsan eltüzeli a tartalékokat és kimeríti a rendszert.
   Az a tény, hogy az orvostudományunk nem képes megbírkózni a betegségekkel, egyértelmûvé teszi az egész társadalom kollektív betegségét. Rengetegbe kerül a gyógyítás, mégis pénzhiánnyal küszködnek a kórházak és alacsony a rendszer hatásfoka. Inkább csak elszigetelt esetekben érnek el sikereket, s nem mondható általánosnak a gyógyulás a kórházakból távozó emberek között.
   A nyugdíjkorhatár emelésével és a nyugdíjasok tervszerû kivégzésével (alacsony nyugdíj, drága gyógyszerek és megélhetés) ugyan lehet átcsoportosítani némi erõforrást, de ez is csak idõleges haladékot ad a szervezetnek.

9.

   Összességében elmondható, hogy minden szervezet a rendes mûködése során termel szemetet, hulladékot és szennyezõdik, mocskolódik, elzajosodik információsan. Ha nem képes kezelni a hulladékot és a koszt, elszeparálódni tõle vagy újrahasznosítani azt, elõbb- utóbb túlszennyezõdik és mérgezéses tüneteket fog produkálni, mielõtt elpusztulna. Ez történik velünk most makro szinten a Földön, ahogy az öregedõ szervezetben is felhalmozódnak a salakanyagok (vese és epekõ, húgysav a vérben, csontok meszesedése, izületi problémák, máj és agysejt pusztulás, légzési nehézségek, bélbetegségek, idegrendszeri problémák, mint a vezérlést pusztító Alzheimer kór, szklerózis multiplex és társai, stb.).
   Az immunrendszer túlterhelõdése annak összeomlásával jár. Ekkor nagyon felgyorsulnak a lepusztulási folyamatok, melyek halálhoz vezetnek. A mi dolgunk jelenleg az, hogy figyeljünk a társadalomban zajló túlterhelõdési pontokra, amelyek kritikus helyzetbe kerülhetnek. Ilyen pl. az orvostudomány és a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer. Ha ezek összeroppannak, akkor tudhatjuk, hogy nyakunkon a vég és jöhet az iszappakolás...

Készült: 2001.04.17. - 25.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás