Mindennek ami létezik formája, geometriája,
struktúrája
van. A forma mindig valamilyen belsõ tartalmat takar,
borít,
határol el a környezetétõl. A forma
tehát
térbeli és idõbeli keret, fal, burkolat, amely
azért
észlelhetõ, mert a vizsgált
paraméterére
nézve végesnek mutatkozik a számunkra. Ami
végtelen
vagy nulla, az észlelhetetlen (térben és
idõben),
tehát forma nélküli. Aminek viszont nincs
formája,
az nem létezik, tehát nincs is. Ilyen a teljesség,
a minden, a végtelen, az abszolút egész, a nulla
és
a semmi.
A forma a tartalom felülete, határa, amelynek
köszönhetõen
elkülönül más tartalmaktól. A
formák
idõben folyamatosan változnak,
különbözõ
sebességgel. Ami létezik, az idõben
létezik,
tehát változik, állandóan új
és
új formákat öltve magára. Az
élõlények
testét alkotó atomok állandóan
cserélõdnek.
Az élettelen tárgyak szintén
létrejönnek,
kopnak, morzsolódnak, vegyülnek, átalakulnak. Minden
mozog a teremtésben, a galaxis halmazoktól az elemi
részecskékig,
méretétõl függetlenül.
Vizsgáljuk meg az általunk megtapasztalható
világot.
Formákat (halmazokat) látunk, melyek tartalommal
bírnak.
Vizsgáljuk meg a dolgok tartalmát. Újabb
formákat,
belsõ struktúrákat találunk, melyek a
részét
képezik a vizsgált rendszernek. Ezek a részek
további
alrészekre tagolódnak, lefelé haladva
egészen
a megismerhetõség határáig. Az ember
sejtekbõl
áll. A sejtek molekulákból, azok pedig
atomokból.
Az atomok belül jóformán üresek, kellõ
nagyítás
mellett szemlélve õket. A magot alkotó nukleonok
körül
parányi elektronok keringenek, porszemek az üres
térben.
Az elemi részecskék szintén üresek, nincs
bennük
legkisebb bogyócska, tovább már nem
osztható
elem, csupán újabb látszatjelenségek,
amiket
kvarkoknak nevezünk. Még lejjebb hatolva
idõforrásokat
találunk, virtuálisan másolódó
forrástükrözõdéseket,
melyek csupán pontok, belsõ tartalom nélkül.
A pontnak (Bindu) nincs belseje, mivel topológiailag
egyoldalú
felületnek minõsül. Geometriája, a
tórusz
(1. ábra) egy tényleges térfogat
nélküli
idõfelszín, idõbeli ciklikus
áramlás,
amely teljesen transzcendens. Önnön idõbeli
létezésén
kívül semmilyen paramétere (tartalma) nincs. Az
idõ
viszont nem a pont belsõ tartalmát képezi, hanem
magát
a felületet. A pont tehát egy olyan idõfelület,
amely a semmit határolja. A semmit viszont nem lehet
határolni,
mivel semmilyen paramétere sincs, tehát nem
létezik.
Vagyis az idõ éppúgy illúzió, mint
minden
más az egész teremtésben, ami
látszólagos
formával rendelkezik.
Amennyiben a teremtés fraktális szerkezetét vizsgáljuk, úgy mind lefelé, mind felfelé haladva ezzel a talánnyal találkozunk. A dolgoknak csak formája, felülete van, tartalma, valódi belsõ lényege nincs. Szépen reprezentálja ezt az ellentmondást a Menger-szivacs (2. ábra) fraktális szerkezete, amely egy testnek látszó rácsozat. A Sierpinsky-szõnyeg (3. ábra) térbeli változata végtelen sok lyukasztással készült, s ezért végtelenül nagy a felszíne, de nulla a térfogata. Ráadásul az egész szivacs véges méretû. Hasonló tulajdonságú még a Koch-görbe (4. ábra), amely egy véges felületet határoló, végtelen hosszú vonal, és a Mandelbrot-halmaz (5. ábra), melynek pontjait a koordináta rendszerben végtelen tizedes tört számokkal lehet leírni.
Az, hogy milyen iterációs függvény
segítségével
valósítja meg a létezõ (Isten),
önnön
teremtésében egy adott részrendszerének a
formai
megjelenését, fraktális dimenzióját,
teszi a dolgokat egyedivé. Nincs két teljesen egyforma
dolog
a világegyetemben, de nagyon sok dolog hasonlít
egymásra,
mert a függvényeik csak kis mértékben
különböznek
egymástól egy véges tartományon belül.
Két embernek lehet egyforma a testmagassága, tömege,
bõrszíne, arca, de az ujjlenyomatuk, DNS
készletük,
személyiségük és tudásuk
különbözõ
lesz. Kik vagyunk hát mi valójában?
A "ruha", mint felvett forma tesz bennünket emberré
(általános
értelemben a faj tagjává) és
egyedivé
(a faj minden más egyedétõl
különbözõvé).
A forma változása az élet, melynek egy
önkényesen,
és praktikus szempontok alapján meghatározott
mértéken
túl való elváltozását nevezzük
halálnak. Ez a kilépés az emberi forma
általános
kereteibõl. A pusztulás tehát
valójában
átalakulás, megváltozás és nem
megszûnés.
Az életformák önfenntartó
tulajdonságúak.
Igyekeznek megõrizni magukat, rugalmasan ellenállva a
környezet
formai változásainak. A betegség vagy
sérülés,
amennyiben gyógyítható, rugalmas
deformációt
jelent az élõlény számára. A
maradandó
deformációk meghaladják az
élõlény
önhelyreállító
képességét
és új formába kényszerítik a
mûködését
(pl. tolószék, mûvégtag).
Az élet lényegében ellenállás a
változásnak, formai elmúlásnak egy
véges
idõbeli tartományon belül. Ragaszkodás az
éppen
meglévõ és jónak tartott dolgokhoz.
Harcát
mindig elveszíti, mégsem szûnik meg, csak
átalakul,
új formákban támadva új életre. Az
élet
tehát legyõzhetetlen, bár
elpusztítható.
Sebezhetõségének felismerése okozza a
bennünk
élõ félelmeket és vezet a
szenvedéshez
az illúziók elvesztésének
fájdalmán
keresztül. Buddha legyen a talpán az a lélek, aki le
akarja gyõzni az élet illúzióit, melyek
magukhoz
láncolják a tudatát.
A teremtésben minden dolog üres (belül), s csak az
ezt körülvevõ forma, a felületi
látszatjelenség
teszi megfoghatóvá, valóságosnak
tûnõvé
a számunkra. Mi (a megfigyelõk) szintén ilyen
illúziók
vagyunk, akik formákat öltve magukra (lélek, emberi
test, ruha, stb.) valóságosnak képzeljük a
velük,
általuk észlelhetõ világot. Az
atomokból
álló kezemmel tudom megfogni az atomokból
álló
tárgyakat. Ilyenkor elektronhéjak lépnek
kölcsönhatásba
egymással, eltaszítva egy felület mentén a
különbözõ
rendszereket. Valójában tehát nem
történik
érintkezés (nem ér egymáshoz két
elektron),
bár a felületek összeérni látszanak egy
adott mérettartományban (iterációs
szinten).
A megtapasztalható univerzum tehát, mint véges
létezõ a megtapasztalhatatlan semmi (nulla) és a
megtapasztalhatatlan
minden (végtelen) között helyezkedik el, és
mozog,
járva dinamikusan változó táncát
önmaga
illúziója körül. Közben a tartalma
állandó,
a tõle elválaszthatatlan tulajdonsága, a
formája
viszont örökké változik. Arisztotelész
ezt
hülémorfizmusnak nevezte.
A rendszer elemei az egy létezõ idõben
széthúzott,
látszólagosan elcsúsztatott másolatai
(idõforrások).
Ezek a pontok állandóan kölcsönhatásban
vannak egymással, tényleges (valódi)
érintkezés
mégsincs köztük. Két pontot ugyanis nem lehet
egymás
mellé helyezni, nulla távolságra, mert akkor egy
egész
ponton fognak érintkezni, azaz egész
felületükön.
Ekkor viszont gyakorlatilag egyek, eggyé válnak.
További érdekesség, hogy két pont,
egymástól
bármely véges távolságra legyen,
mégis
egynek látszik, ha kellõen messzirõl
nézzük
õket. Az emberi szem a tárgyakat egységesnek
látja,
oly picik az õket alkotó atomok és oly közel
vannak egymáshoz. A csillagok óriási
hidrogén
gömbök a világûrben, mégis pontoknak
látszanak
a legerõsebb távcsöveinkben is, annyira messze
vannak.
Ebbõl tehát az következik, hogy ha az Isten az
egész
teremtését egynek látja, akkor õ azt nagyon
messzirõl nézi, kívülrõl. Mi pedig,
mivel
benne vagyunk, soknak és különbözõnek
látjuk
ugyanazt. A teljességgel összehasonlítva az
egész
megvalósult teremtés csupán apró pont,
amelynek
mérete eltörpül az végtelenhez képest.
A világ megismerésében nem lehet ennél
tovább (lejjebb vagy feljebb) jutni, mert nincs tovább.
Aki
ezt megértette, végigjárva a
megvilágosodás
útját, az ismeri a teremtés ezoterikus
lényegét.
Készült: 2001.09.05.