Bár a földi emberiségnek az
elmúlt
évtizedekben ismét sikerült odáig
fejlõdnie
(évezredek óta elõször), hogy képes
legyen
elhagyni a bolygóját, még elég kezdetleges
az alkalmazott technológiánk. Hiányosak és
korlátoltak az elképzeléseink az
ûrutazással
kapcsolatban, és szinte semmit sem tudunk az univerzum
felépítésérõl,
tényleges fizikai szerkezetérõl.
Éppen ezért, a rendelkezésemre
álló
spirituális képességeim
felhasználásával
kutatni kezdtem az univerzum nagy könyvtárában, az
akashában
az ûrhajózás témakörét. Arra
voltam
kiváncsi, milyen módszereket, technikákat
fejlesztettek
ki a mi közösségünknél fejlettebb
civilizációk
az elmúlt évmilliárdok során a
világûrbeli
közlekedésre. Nem érzem magam mûszaki
szakembernek,
de képes vagyok megérteni a dolgok lényegét
és összefüggésében átlátni
azokat. Több különbözõ
fejlettségû
intelligens faj eszközeit is megnézegettem a
böngészésem
során, és a legérdekesebbeket, a számunkra
talán legígéretesebbeket az alábbiakban
foglaltam
össze.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy
ezek a vázlatos leírások messze nem
elegendõek
a földönkívüli ûrtechnikák
megértéséhez
és földi megvalósításához, de
legalább
arra jók, hogy némi rálátást adjanak
a lehetõségeinkre. Mert bizony tény, hogy nem az
jelenti
az ûrhajózás csúcsát az univerzumban,
amikor kémiai égésen alapuló
"tûzijáték"
rakétákkal araszolunk fel orbitális
pályára.
Vagy hónapokig tartó útra akarjuk küldeni a
jobb
sorsra érdemes ûrhajósainkat csak azért,
hogy
meglátogathassák a szomszéd bolygót. Ilyen
primitív és veszélyes módszerekkel
lehetetlenség
közlekedni a kozmoszban. Új utakat, hatékonyabb
módszereket
kell keresnünk a csillagközi utazáshoz. Ha pedig
magunktól
nem tudunk rájönni a megoldásra, akkor
legalább
próbáljuk meg ellesni a légterünkben
grasszáló
idegen fajok jármûveinek, az ufóknak a
repülési
technikáját. Mert bizony bõven van mit tanulnunk
tõlük.
Egy ûrhajónál a legfontosabb
mûszaki
paraméterek a meghajtás módja, a
mûködéshez
szükséges energia elõállítása,
az egészet irányító
számítástechnika,
a navigáció, a kommunikáció és a
legénység
életfenntartása. Itt most nem foglalkozom az olyan
mellékes
dolgokkal, mint a sugárzásvédelem, a
hajótest
profilja, a szállító kapacitás és
fegyverzet,
mert egyelõre még igen messze vagyunk attól, hogy
menetkész ûrhajókat indíthassunk
akárhová.
Tény persze, hogy a földi nagyhatalmak szigorúan
titkos
katonai fejlesztései már jóval
elõrébb
tartanak, mint azt bárki laikus gondolná, de errõl
mi sosem fogunk nyílt és pontos
publikációkat
találni a médiákban.
Lássuk tehát elõször azt, hogyan
repülnek a nagyon primitív idegen fajok az ûrben,
majd
sorra bemutatom az egyre fejlettebb, tökéletesebb
jármûvek
mûködésének alapelveit is, egészen az
általam
megérthetõ legjobb típusokig.
1. Zárt inerciarendszerû (antigravitációs) meghajtás.
Alapja egy hagyományos, mozgó
mechanikus
alkatrészekre épülõ hajtómû,
amely
a nagy tömegû lendkerekek két vagy három
tengely
körül történõ, egyidejû
forgatásakor
fellépõ felhajtóerõt hasznosítja. Ez
talán a legegyszerûbb módja a
repülésnek,
és ennek megfelelõen elég problémás
is. Minél nagyobb a lendkerekek tömege és
forgási
sebessége, annál nagyobb a termelõdõ
felhajtóerõ.
Viszont a rendszer gyorsításához
szükséges
energia meg négyzetes ütemben nõ (2
tengelynél),
és óriási terhelést ró mind a
motorra,
mind a csapágyazásra. Itt a kinyerhetõ
teljesítmény
csak a felhasznált építõanyagok
minõségétõl
(teherbírásától) függ. Ha
besülnek,
beragadnak a csapágyak, az egész szerkezet átmegy
féltéglába és meg sem áll a
földfelszínig.
Egyes fajok nukleáris reaktorokkal (nehéz
hasadóanyagok) termelik meg az ûrhajóik
mûködtetéséhez
szükséges energiát. Mások lézerrel
gerjesztett
anyagbontást vagy kavitációs generátorokat
használnak (anyag annihilációs módszerek),
de elõfordul térenergia kicsatolásos
technológia
is ezen a szinten (térrezonátorok) vagy
fúziós
reaktor.
A fedélzeti
számítástechnikák
általában fényalapúak, mert az elektromos
vezetésre
épülõ rendszerek (IC-k) nem bírják a
hajtómûvek
és generátorok mûködése során
fellépõ
négy dimenziós jelenségeket, a
térháborgások
anyagszerkezetet módosító
mellékhatásait.
Az elektromos vezetõk ugyanis átmenetileg
szigetelõvé
válnak egy ilyen hajtómû közelében.
Sok mai, korszerû
vadászrepülõgépünk
pontosan ezért megy tropára a levegõben, ha egy
ufó
közelébe kerül, mert leáll a teljes
fedélzeti
elektronikája. Mechanikus számológéppel
és
drótozott botkormánnyal viszont nem nagyon lehet
manapság
elvezetni egy F-16-ost vagy egy Jumbót.
2. A továbbfejlesztett változat.
Egy jobb megoldása a lendkerék
meghajtásnak
az, amikor az energiaforrást beépítjük
magába
a hajtómûbe. Ennek legegyszerûbb módja a
Schauberger
féle Pisztráng-turbina egybeépítése
a lendkerékkel. A csapágyazás itt is gondot fog
okozni,
de van ennek a módszernek egy komoly elõnye: a
hajtómûvet
az elsõ bekurblizása után magára lehet
hagyni.
A turbina ugyanis több energiát termel, mint amennyi
szükséges
a mozgásban tartásához, tehát jóval
100% fölötti a hatásfoka. Egy ilyen
ûrhajó
hajtómûvét gyakorlatilag sosem kell kikapcsolni,
elég
a felhajtóerõk eredõjét
megváltoztatni
ahhoz, hogy nyugton maradjon a jármû a parkolóban.
A Pisztráng-turbina is zárt rendszer, amelyben nem
muszáj
feltétlenül vizet áramoltatni. Nagy
sûrûségû
folyadék forgatásával (higany) is
elérhetõ
a kívánt emelõerõ (lásd: az
óind
mítoszok vimánáit).
Az esetleges félreértések
elkerülése
végett: antigravitáció nincs a szónak abban
az értelmében, ahogy azt sokan elõszeretettel
használják.
Ezek a rendszerek csupán a tömeg-vonzás
természetében
rejlõ lehetõségeket aknázzák ki,
mintegy
megfordítva az eredõ erõk irányát.
Egy
ilyen hajtómû csak akkor mûködik, ha van
mellette
egy nagy tömegvonzású égitest (bolygó,
csillag), amelynek gravitációs terét
felhasználhatja.
3. Térugrásos technika.
Ez a fizikai mozgás nélküli hely
és
helyzetváltoztatást valósítja meg. Ezzel
már
lehet emberi léptékkel mérve gyors
csillagközi
utazást (napok, órák alatt) végezni. Mivel
az anyagi rendszerek nem gyorsíthatók a fény
sebességéig,
sem afölé (relativitáselmélet), marad a
téren
kívüli közlekedés. A
nemtér-nemidõben
történõ ûrhajózáshoz viszont
már
pontosan ismerni kell az univerzum térszerkezetét
és
az energiakvantumok tulajdonságait (tér és
fény).
A térugrás lényege az, hogy az
ûrhajó
teljes anyagának (és a benne
tárolódó
fénynek) az önkeltési ciklusát kell
fáziseltolásra
kényszeríteni, mintegy kirezegtetni abból a
téridõ
esszenciából, ahol éppen vagyunk. Ekkor
valószínûleg
egy másik, párhuzamos dimenziórendszerbe fog
átlépni
a hajó, amelyekbõl összesen tizenhat van a mi
triász
univerzumunkban (3x5+1). Ezek mindegyike egy
négydimenziós
téridõ, amelyek keltését szakaszosan (adott
sorrendben felváltva) végzi az univerzumot
fenntartó
központi térszerán, a Mindenható. A
keltési
folyamat közben viszont vannak olyan fázisok,
keltési
rétegek a téridõben, amikor éppen nincs
hullámtér
egy rövid pillanatra (becslésünk szerint a
téridõ
keltési ritmusa 10 a 29.-en körül lehet
másodpercenként).
Ezt a szünetet nevezzük nemtér-nemidõnek,
szeparátornak
vagy õskáosznak az idõfizikában. Ide kell
beszinkronizálódni
a hajóval, mintegy kilépni az univerzumból ahhoz,
hogy megkerülhessük a téri mozgás
korlátait.
A visszaugrást hasonló módon kell
végezni, ügyelve rá, hogy abba az esszenciába
találjunk vissza, ahonnan indultunk. A navigációra
ez persze kiemelten nagy terhet ró, hisz nem csak a saját
térdimenziónk objektumait kell pontosan ismernünk,
hanem
az összes párhuzamos rendszerét is. Elég egy
apró hiba és az ûrhajónk beugrik egy
bolygóba
vagy egy csillagba, netán egy fekete lyuk mélyére,
ahonnan aztán nincs visszaút. Ennek a
kiküszöbölésére
szoktak a térugrással közlekedõ
ûrhajók
érzékelõ szondákat elõre
küldeni
a célkörzetbe. Ezen keresztül, idõszálas
kamerával (vizuális vagy gravitációs)
megnézhetik,
mi vár rájuk az ugrás végén
és
kikerülhetik a veszélyes helyzeteket. A
nemtér-nemidõben
való tájékozódás
problémáiról
egy külön írásomban már foglalkoztam,
ezért
azt itt nem részletezem.
A fejlettnek mondható fajok mind használnak
térugrást a nagy távolságú
közlekedéshez,
mert így minimális fedélzeti idõ alatt
hatalmas
távolságokat lehet leküzdeni nagy
biztonsággal.
Másodpercenként akár 5-10 ugrást is
képesek
végrehajtani a modernebb hajóik, és menet
közben,
mivel nincs fedélzeti gyorsulás (hisz közben
áll
a hajó a saját vonatkoztatási terében),
bármilyen
iránymódosításra képesek
(derékszögben
befordulás, 180 fokos fordulat, oldalra fordulva vagy fejjel
lefelé
való belépés a térbe, stb.). Éppen
ezért
egy nagy méretû (kilométeres)
térhajóval
ugyanolyan jól és könnyedén, merészen
lehet manõverezni, mint egy apró
vadászgéppel.
A térugró hajtómû
különlegessége,
hogy nagyon kicsi, alacsony energiafogyasztású és
nincs benne mozgó alkatrész. Ezért aztán
nagyon
megbízható és hosszú
élettartamú,
javítást gyakorlatilag nem igénylõ a
felépítése.
A fejlett anyagtechnológiával rendelkezõ
civilizációk
ûrbárkái évszázadokon át
mûködõképesek,
alkatrészeik nem öregednek el az idõvel, és
jóformán
alig lép fel mechanikai kopás rajtuk. Egyes
jármûveik
élettartama így elérheti az ezer évet is
vagy
még többet.
A térugrással egyszerûen be lehet
jutni egy teljesen zárt térbe (hangár,
másik
ûrhajó vagy barlang), ami feleslegessé teszi a
bonyolult
és lassú zsilipelési eljárásokat. A
térbe való biztonságos belépésnek
két
fõ formája van. Az egyik esetben a hajó a
belépésekor
kiszorítja az ott található anyagi
részecskéket
(levegõt), lökésszerûen. A másikban
"kivágja"
a hajó körüli teret, annihilációs
technikával
üresre törölve azt a térrészt, amit majd
elfoglalhat.
Így lehet beugrani a földbe is, zárt üreget
csinálva
a hajótestnek. A fejlettebb fajok számára
(dimenzióbuborék
alkalmazásával) a csillagok izzó belsejébe
való beugrás is megoldható minden
különösebb
kockázat és "forró helyzet" nélkül.
Általában az ilyen ûrhajók
rendelkeznek hagyományos meghajtással is a finom
manõverek
(fel és leszállás) elvégzése
céljából.
Megoldható ugyan a tisztán térugrások
sorozatával
történõ mozgás is (egyhelyben lebegés
mikrougrásokkal), de gyakorlati okokból
általában
meghagyják az ûrhajókban a
kiegészítõ
(téri) hajtómûvet, a zökkenõmentes
repülés
miatt, no és minden eshetõségre készen.
Az egy térugrással leküzdhetõ
távolságot csak a navigációs
pontosság
korlátozza és a számítógép
teljesítménye.
Minél messzebbre ugrunk ugyanis, annál
bizonytalanabbá
válik a belépési pont meghatározása
(szóródás figyelhetõ meg térben
és
idõben egyaránt). Az idõutazás
kulcsát
éppen ezért a térugrás jelenti, mert a
hajó
térforrásának megfelelõ
torzítgatásával
az indulási ponthoz képesti múltba vagy
jövõtérbe
is vissza lehet helyezõdni, bizonyos rizikóval
(kronodivergencia).
További veszélyforrása ennek a
technikának
a nem teljes értékû ugrás. A
fedélzeti
térforrás keltési ritmusa adja az
ûrhajó
anyagának a szinkronjelet. Nem megfelelõ
fáziseltolás
esetén megtörténhet, hogy a hajótest egy
része
hátramarad a kiindulási ponton. Egy ilyen
kétfelé
szakadás életveszélyes lehet a
legénységre
nézve. További érdekes mellékhatás a
duplázódás vagy másolódás,
amikor
a hajó úgy ugrik, hogy közben megmarad az eredeti
helyén
is, tehát mintegy megosztódik a
térszinkronizátor
hibájából. Ezzel a módszerrel
egyébként
hatékonyan lehet ipari termelést folytatni, amit
számos
fejlett faj habozás nélkül ki is használ.
Bõven
elég minden tárgyból, élelembõl csak
egy példányt elkészíteni, majd
másolókamrába
tenni és indulhat a vég nélküli
sorozatgyártás!
4. Dimenzióalagutak telepítése.
Nevezik õket csillagkapunak, hipertéri
átjárónak
is, típusuktól függõen. A fejlettebb fajok
mind
használják õket a nagyobb forgalmú
útvonalakon,
a közlekedés biztonságosabbá tétele
érdekében.
A kapuk hardver elemeit (az alagút két
végét)
persze telepíteni kell, hagyományos
ûrutazással
szállítva a helyszínre, de utána
sokáig
használhatók és épp oly gyorsan lehet
bennük
utazni, mint a térugrással. Ezek is a
nemtér-nemidõ
tulajdonságait használják ki, és a
fejlettebb
típusaik gondosan álcázhatók,
elrejthetõk
a kívülállók elõl. A forgalmasabb
átjáróknak
külön õrsége is van, tehát nem lehet
õket
csak úgy, engedély nélkül használni.
Tudtommal
a mûködésükre egyedül a fekete lyukak
jelentenek
veszélyt, ha a térbeli mozgásuk során
közel
kerülnek a nemtér-nemidõbe kilógó,
kitüremkedõ
részükkel valamelyik alagúthoz.
Az alábbi ábrák a
népszerû
Csillagkapu tv sorozatból valók, amiben sok
súgást
rejtettek el a számunkra. Az átjáró
felületének
vízszerû vibrálását az
õskáosz
hullámai okozzák. A csillogás a
fényvisszaverõdés
következménye.
Ez már igazi idõszálas
(fluidszálas)
technológia, amit külön részletességgel
vizsgálgattam a kutatásaim során. Ezért is
adtam az "Idõszálas technológiák az
ûrhajózásban"
címet ennek az írásnak, mert a
megfigyeléseim
szerint szinte minden ûrutazó faj használja az
idõszálakat
valamire. Elsõsorban persze kommunikációra
(fluidkom),
mert az egy dimenziós univerzum szálszerkezetén
keresztül
(a nemtér-nemidõben) késedelmi idõ
nélkül
lehet információt továbbítani
bárhová.
Nincs jelentõsége sem a fizikai (téri), sem az
idõbeli
távolságnak (a múltba és jövõbe
ugrásnál is mûködik ez az
"idõtelefon").
A sámánok, akik megtanulták látni az
idõszálas
univerzumot, ezt hívják életfának, amelyen
õk is a szálakba kapaszkodva, azok nyomán tudnak
közlekedni
a pokoltól a mennyországig.
Az idõszálak lehallgathatatlanul és
leárnyékolhatatlanul képesek
továbbítani
igen nagy mennyiségû (de nem korlátlan)
információt
a két végük között (a
moduláció
csak szálirányban terjed), minimális energia
befektetéssel.
Többféle típusuk van, attól
függõen,
milyen kvantum (tér, fény, anyag) kelti õket a
végükön,
és ezek megfelelõ (isteni) technikával
elágaztathatók,
összekapcsolhatók, elvághatók. Az
idõszálak
kapcsolják össze a teremtményeket a
teremtõjükkel
az univerzumban egy fagráfszerûen elágazó,
fraktális
rendszerben.
5. Idõszálas technikájú, istenien jó ûrhajótípusok.
Ezeknél a térugrás
hatékonyságának
javítására az ûrhajó (sõt a
legénység)
teljes anyagát idõszálasan rákötik,
felcsatolják
a központi térforrásra. Nem minden
hajótípusnál
építenek be a jármûbe fedélzeti
számítógépet
a rendszerek vezérléséhez, amit persze
szintén
az idõszálakon keresztül oldanak meg, tehát
nincs
kábelerdõ sem a hajótestben. A
számítógépet,
amely lehet fényalapú vagy gravitációs
hullámokra
épülõ (ún. mesterséges
lélekszámítógép)
többnyire az anyabolygón, a fõtámaszponton
hagyják,
védett helyen (biztonságban). A
számítógép
egy külön idõszál vonalon keresztül
irányítja
a hajót, bárhol járjon is éppen. A
felsõbbrendû
kozmikus társadalmakra jellemzõ, hogy van
néhány
nagy teljesítményû, intelligens
vezérlõ
számítógépük (kb. teniszlabda
méretû
lélekgömb), és minden térhajójukat
ezek
irányítják otthonról.
Mindez az egyes egyedek szintjén is
mûködik,
ahol a faj tagjainak agyába beültetett (porszemnyi)
mikroszámítógépeken
keresztül gyakorlatilag bárki azonnal
elérhetõ
és mindenki hozzáfér a civilizáció
teljes
tudásanyagához. Olyan ez, mint valami
gondolatvezérléssel
mûködõ, globális internet, kollektív
virtuális
kommunikációs valóság, amelynek nincsenek
külsõ
hardverelemei (kábelek, mûholdak, monitorok, winchesterek,
billentyûzetek, stb.). Mindezt még
kiegészítheti
a telepatikus metakommunikációra való
képessége
is a fajnak, mivel sokkal egyszerûbb gondolatközlés
útján
beszélgetni, mint a lassú és nehézkes
verbális
vagy vizuális jelrendszereket alkalmazni.
Az ilyen idõszálas ûrhajókban
általában több térforrás is el van
helyezve,
amelyek különbözõ részfeladatokat
látnak
el. Az egyik gondoskodik a térugrások
vezérlésérõl,
a navigációról és az anyabolygóval
való
kapcsolattartásról, a másik pedig
kiszolgálja
a legénységet. Amennyiben a faj tagjai a fizikai
testükkel
is utazni kívánnak, és nem elégszenek meg
csupán
a lelkükkel való közlekedéssel (testen
kívüli
élmény), akkor el kell látni õket
élelemmel,
levegõvel, személyes tárgyakkal, stb. Amely faj
eljut
odáig, hogy a térforrások megfelelõ
manipulálásával
anyagot teremteni vagy átstrukturálni képes, az
többé
nem fog mindent magával hurcolni az
ûrhajójában.
Egyszerûbb helyben elõállítani akkor, amikor
tényleg szükség van rá.
A fedélzeti teremtõgép dolga, hogy
kérésre mindent megcsináljon amit kell, az
adattárolójából
elõhívva a kérdéses dolog (atomi szinten
pontos)
térbeli holografikus képét, kivetítve
és
anyaggal feltöltve azt (replikátor). Ez lehet friss
levegõ,
élelem, víz, ruha, alkatrész, berendezési
tárgy,
egyszóval bármi, amit csak beprogramoztak neki. Az
így
elõállított dolgokat természetesen az
ûrhajóhoz
csatolja fluidszálasan, aztán ha nincs rájuk
tovább
szükség, akkor nyomtalanul eltûnteti,
annihilálja
õket (nincs hulladék).
Az ilyen technológiára
épülõ
civilizációk nem ismerik az energiahiány és
nyersanyaghiány korlátait. Nem végeznek
bányászatot,
nem kell termõfölddé alakítaniuk a
bolygóik
felszínét (ennek összes káros
következményével)
és hatalmas ipari beruházásokat,
gyártósorokat
sem használnak. A számukra a legfontosabb dolog a
primér
tárgyak (etalonok) minõségi
elõállítása,
amelyekrõl a holografikus lenyomatok,
másolóképek
készülnek a sokszorosításhoz. Ennek
legegyszerûbb
módja a tárgy közvetlen
elõállítása
hagyományos módszerekkel a teremtõgépbe
való
beolvasáshoz. Ennél lényegesen nehezebb, de
egyszerûbb
módszer a virtuális valóságban való
(térbeli) hologram programozás, amikor atomi szinten
rajzolják
meg a tervezõk a kérdéses tárgy
struktúráját.
Ez már igazi kreatív teremtés, ahogy az istenek
(teremtõk)
csinálják.
Így már érthetõ, miért
látszanak olyan üresnek egyes
földönkívüli
ûrhajók az eltérített emberek
beszámolói
szerint. Az egész jármû csak egy zárt
burkolat,
ajtók, ablakok, belsõ válaszfalak
nélkül.
Ha a pilóta ki akar látni, materializál egy
ablakot
vagy kinéz egy gravitációs vizorral (mert a
gravitációs
hullámok mindenen áthatolnak, gyengülés
nélkül).
Ugyanígy nyit ajtót vagy épít fel
belül
válaszfalakat. A hajóban nincs fedélzeti
számítógép,
elektromágneses rádiókészülék
(és
külsõ antenna), hiányoznak a kábelek
és
csövek, nincs levegõ és víztartály, a
hajtómû olyan pici (és beépített),
hogy
nem is látszik. Látszólag semmi sem termeli a
mûködéséhez
szükséges energiát (térrezonátor az
egész
jármûtest), a belsõ
megvilágítás
pedig lámpák nélkül történik (a
falak
világítanak, irányított
gerjesztéssel
kibocsájtva a részecskéikben
eltárolódó
fénykvantumokat). A pilótafülkében nincsenek
beépített mûszerek, ülések (mert
állva
is vezethetõ gondolatvezérléssel),
egyszóval
teljes rejtély, hogy mitõl képes repülni egy
ilyen üres kagylóhéj fényéveken
keresztül!?
És ez még nem is lehetõségek csúcsa!
6. A csináld magad ûrhajó.
Technikailag simán megoldható ezen a
fejlettségi
szinten, hogy az ûrhajó önmagát
építse
össze, az utas megfelelõ gondolati parancsára.
Képzeljünk
el egy tenyérben elférõ,
kristályszerû
tárgyat, amely csupán a teremtõgépet
tartalmazza
és az ûrhajó hologramját. Mindössze egy
varázsszóba kerül, és a rendszer
felépíti,
kivetíti és materializálja önmagát az
utasa köré röpke másodpercek alatt. Eddig ilyet
csak fantasztikus filmekben láttunk, pedig megoldható a
dolog.
Elõnye, hogy nem kell parkolóba vinni a
járgányt,
elég "visszacsomagolni" a kristályába és
zsebrevágni.
Az univerzumunk vezetõ entitásai,
istenségei
egy lépéssel még tovább mentek ezen a
téren.
Közvetlenül a lelküket használják
adattárolónak,
és a saját térforrásuk által
teremtik
meg az ûrhajót ha szükséges. A
népmeséinkben
szerepelnek olyan varázslatos repülõ
kristálypaloták,
feltûnõ és eltûnõ
építmények,
amik jól mutatják, hogy megfordultak már a
bolygónkon
ilyen fejlettségi szintû entitások. Ezek a
térhajók
anyagukat tekintve felépülhetnek szubanyagi
részecskékbõl
(neutrinók) is, és olyan mozgási
szabadságot
adnak a tulajdonosuknak, amilyet mi, röghöz kötött
földi halandók elképzelni sem nagyon tudunk.
Mindeddig csupán arról volt szó,
hogyan lehet a mi univerzumunkon belül közlekedni
térben
és idõben, párhuzamos dimenziókban
(hiperterekben),
illetve hogy lehet kilépni a nemtér-nemidõbe.
Csakhogy
a minden létezõ teljes hullámterében, az
(okforrások
keltette) õskáoszban sokféle univerzum
található
még a miénken kívül. Ezek nem
feltétlenül
olyan térszerkezetû rendszerek, mint a miénk,
ezért
az azokba való átugrás további technikai
nehézségekkel
jár.
A világegyetem rendkívül
változatos
és sokszínû hely, messze több annál,
amilyennek
képzeljük. A mi téridõnk hullámtere
például
jobbos csavarodási irányú, s benne az anyagi
részecskék
forgása balos. Léteznek a káoszban balos
csavarodású
antitéridõk is, bennük antianyaggal, amelyek
összeférhetetlenek
a mi világunkkal. Ezekbe nem lehet csak úgy
átlépni,
mert akkor a hajónk anyaga (velünk együtt) azonnal
annihilálódik,
amint érintkezésbe kerül az ottani
részecskékkel.
Az antitérben való közlekedéshez
tehát speciális konverziós ûrhajóra
van
szükség, amely képes a saját keltési
rendszerét
még a nemtér-nemidõben, egy ciklusidõ alatt
átfordítani, tükrözni ellenkezõ
forgásirányúra.
Egyszerre kell a hajó térforrását,
összes
anyagát és a benne lévõ fényt is
átfordítani,
méghozzá hiba nélkül. További
nehézséget
jelent, hogy idõszálakkal nem köthetõk
össze
az egymással ellentétes forgású rendszerek,
vagyis elõbb teljesen le kell szakadni a szülõ
univerzumunkról,
ami viszont a visszatérést fogja nagyon
megnehezíteni.
És akkor még szembe kell néznünk a
céluniverzum
totális ismeretlenségével, a
valószínûsíthetõen
teljesen másféle belsõ törvényeivel
és
információ tartalmával, ami rengeteg ismeretlen
veszélyforrást
tartogat a számunkra.
7. Közlekedés ûrhajó nélkül.
Az a legjobb technológia, amely
végül
odáig fejlõdik, hogy egyenesen feleslegessé teszi
önmagát. Az isteneknek alapvetõen nincs
szükségük
a helyváltoztatáshoz
szállítóeszközre,
mert tökéletesen uralják önmagukat. Ha
át
akarnak menni egyik csillagrendszerbõl (galaxisból,
dimenziórendszerbõl,
netán univerzumból) a másikba, egyszerûen
lebontják
a testüket (márha egyáltalán csináltak
maguknak olyat) és lélekben átugranak oda.
Bármikor,
bármilyen fizikai perifériát
materializálhatnak
maguknak, bár tény, hogy az esetek
többségében
fölöslegesnek tartják ezt a feladataik
végrehajtásához.
Az akashában való
vizsgálódásaim
során találtam még ennél fejlettebb
közlekedési
eljárást is, bár azt már igen nehéz
földies fogalmakkal körülírni. Ilyenkor a
fénylénnyé
vált entitás (megszabadulva a lélekburok
korlátaitól)
közvetlenül az idõszál univerzumon
keresztül,
úgymond szoftveresen helyezi át magát
máshová
a minden létezõben. A szoftver a szellem, az
entitás
egyediségét adó intelligens
információhalmaz,
amit már nem gátolnak a saját ciklikus
forrásrendszerének
(tér és fénykvantum) idõfizikai
korlátai.
Ezen a szinten végképp értelmét
veszíti
a tér és idõ fogalma, és mozgás
helyett
inkább a tetszõleges helyen való jelenlevés
fogalmát lehetne használni rá.
Hogy ezen túl még milyen
lehetõségek
vannak, azt csak az Isten tudja. Mi, földi emberek pedig
örülhetünk,
ha képesek leszünk egyáltalán a saját
három dimenziós világunkban
kielégítõ
módon közlekedni.
Készült: 2001. 05.11.