A születés a lélek számára mindig új kezdetet jelent. Új testbe lépve, feltudati törléssel, azaz tiszta lappal indul a világ felfedezésére, egy teljesen új nézõpontból szemlélve az egészet és önmagát. Nem terhelik az információs rendszerét a korábbi tapasztalatok formai kötõdései és terhei, mûködési korlátai. Mintegy kilépett önmagából, megtagadva egykori énjét (elõzõ életeit), hogy újjászülethessen.
   A formai kötõdéseket a többi teremtett részrendszerrel való kölcsönhatásai alakítják ki az új személyiségnek. A frissen megszületett ember még tiszta, tapasztalatlan és üres személyiségû entitás. A legfõbb feladata a figyelés és a reagálás az õt érõ hatásokra. Ezek elsõsorban a szülõk és testvérek, majd késõbb a rokonok, tanárok, gyermektársak, barátok, ismerõsök és idegenek, emberek és állatok, akik megjelennek az õ személyes világában és valamilyen módon befolyásolják, torzítgatják a személyiségét, viselkedését, a viszonyulását a világának dolgaihoz. Ezt a kondicionálást, emberré formálást nevezzük tanulásnak, beavatódásnak az életbe. Mert nem elég embernek születni, azzá válni is kell viselkedésünkben és reakcióinkban, szokásainkban és szemléletünkben.
   Mivel a lélek információs rendszere, az intelligens személyiség (szellem) mûködése a logikus rendszerezésen, és a dolgok hasonlóság alapján történõ csoportosításán alapul, kulcsfontosságúak lesznek számára az elsõ tapasztalatok. Az elsõ kölcsönhatások, szembesülések vésõdnek be a legmélyebben a lélek tárolórendszerébe, s ezek lesznek a tudásának alapjai, amelyekhez mindig visszanyúl, amikor további új helyzetekkel és dolgokkal találkozik. Minden új dolgot elõször egy már ismert, korábbi dologhoz próbálunk meg hasonlítani, kapcsolni. És a vele való viszonyunkat is a korábbi tapasztalataink alapján alakítjuk ki. Ez lesz késõbb az elõítéletek és megérzések, a trendek jósolásának alapja is a számunkra. És ez fog bennünket elsõsorban korlátozni abban, hogy másmilyenek lehessünk, mint amire programozott bennünket a környezetünk.
   A gyermeknevelés gyakorlatilag személyiségprogramozás, emberkészítés. A szülõ dolga a formátlan nyersanyagból kialakítani azokat az alapvetõ jellemvonásokat, amelyek késõbb alapul és keretül, korlátul szolgálnak majd a gyermek számára az önépítésben. Szabályokat adunk gyermekeinknek és törvényeket, amelyek keretei között mozoghatnak, fizikai és szellemi síkon egyaránt. A kilengéseket pedig negatív visszacsatolással, az önfenntartó rendszerére mért fájdalmas behatásokkal (szidás, verés, kényszerítés, megalázás, stb.) igyekszünk elfolytani bennük.
   Ezért rossz minden gyermek, mert a fejletlen belsõ önszabályozó rendszerét még szabadon sodorja az univerzumból õt érõ összes erõhatás. Még nem tanulta meg, hogyan álljon ellen bizonyos hatásoknak, hogyan kényszerítse önmagát, hogyan ússzon az árral szemben vagy éppen engedje, hogy elsodorják a fölébe rendelt erõk és hatalmasságok. Egyszerûen csak utánozza a környezetét, a példaképeit és átveszi azok jellegzetes tulajdonságait. S mivel az univerzum aszimmetrikus, minden gyermek egyedi koktélt gyûjt össze a tanulása során a környezetébõl és egyedi módon összeállítva alkalmazza azt a késõbbiekben.
   Minden gyermek szabadnak születik, s legfõbb feladata, hogy az életbenmaradásának érdekében rabszolgává váljon, megtanuljon lemondani önnön szabadságáról. Ez a beilleszkedés a környezõ közösségbe, a világ aktuális rendjébe, az alá és fölé rendeltségi viszonyok hálójába, egyszóval a kötõdés a teremtés formai részeihez.
   Beszélünk családi, vér szerinti, szerelmi, baráti, nemzetiségi, kulturális, politikai és vallási kötõdésekrõl, s ezzel pontosan kifejezzük az életünk lényegét. Az ember mindig valamilyen, már meglévõ keretek közé születik be, amiket mások alakítottak ki a számára korábban. Ezek a falak, korlátok, akadályok fogják képezni a személyes világának legfontosabb határait, s zárják õt el az egységtõl, a mindenféleség megvalósításának szabadságától. Aki belép a teremtésbe (szamszárába, karmikus világba), annak kötõdnie kell hozzá. Ez pedig függõséggel jár és kényszerû engedelmességgel, tehát maga után vonja a szenvedést és a problémák végtelen sorát.
   Az életünk éppen ezért két dologból áll lényegében.:

1. ELHATÁROLÓDÁS. A világ megismerése és az ítélkezés során falakat építünk fel, amikkel elhatároljuk magunkat a világtól. Ez a dolgok rendszerezése, megkülönböztetése, analízise és boncolgatása. A falak megvédenek minket a külvilágtól és megvédik a külvilágot is tõlünk. Ugyanakkor pedig akadályaivá válnak a további megismerésnek, tehát folyton ablakokat, ajtókat kell nyitnunk rajtuk.

2. EGYESÜLÉS. A világ megismerése, felfedezése érdekében már meglévõ falakat bontunk le, törünk át, kerülünk meg és tolunk odébb. Mert csak azt ismerem, ami az általam bejárható világban van. Ennek határait pedig én és a környezetem alakítjuk ki közösen.

   A jó dolgok felé törekvésünk során falakat bontunk le, akadályokon küzdjük át magunkat. A rossz dolgok elöl pedig falak építésével határoljuk el magunkat, pajzsokat készítünk önmagunk és személyes világunk fizikai és szellemi védelme érdekében.
   Az a boldog ember, aki jól érzi magát az éppen aktuális falai és korlátai között. Aki szenved, az gyakorta érzi magát kényszerítve, bezárva, akadályoztatva a boldogságának megvalósításában. A boldogságot pedig mindig az adja, ha a céljaink, vágyaink megvalósításához szükséges dolgokkal egyesülhetünk, találkozhatunk. Ha megélhetjük õket önmagunk életének részeként.
   A kölcsönhatás és az elkülönülés tehát a teremtés azon két alapelve, amely az egész megnyilvánulást mozgatja, amely mindig idõben történik és dinamikusan változik, vég nélkül. Mindaddig tehát, amíg a lélek a teremtésben tartózkodik, kénytelen folyamatosan tevékenykedni, dolgozni és küzdeni, szenvedni és boldogulni az életben, a személyes világában. Eközben a többi lélek lehet a társa, ellensége, segítõje és akadályozója egyaránt, mindig a rendszer virtuális, belsõ körülményeitõl függõen.
   A születési horoszkóp jelentõségét éppen az adja, hogy a belépési hely és idõ határozza meg mindazokat az erõhatásokat, amik a szemlélõre elõször hatnak és kialakítják az elsõ, kezdeti deformációkat, kötõdéseket az információs rendszerében. A belépési pont megválasztása tehát a lélek számára az építendõ személyiség, az új ember alapjainak kialakításához fontos. Minden késõbbi erõhatás már ennek függvénye lesz, mert a hasonlóság elve alapján az új személyiségrendszer csak bizonyos dolgokra lesz fogékony. Meghatározható irányokba fog fejlõdni és mozogni a továbbiakban, a saját rendszertehetetlensége és belsõ kényszermozgásai (önszabályozása) következtében. A lélek tehát a saját céljainak megfelelõen választ testet és születési környezetet magának, ahol olyan kényszertereknek lesz kitéve, amelyek a számára éppen kívánatosnak tartott irányokba fogják torzítani, alakítani (aszimmetrikussá tenni) a rendszerét.
   Az asztrológia mûködésének lényege pedig az, hogy a teremtés minden szintjén megfigyelhetõ ciklikusság és fraktális önhasonlóság figyelembe vételével feltárja és megmutatja az adott életben rejtezõ formai kötõdéseket, elõnyöket és hátrányokat, vagyis a személyiség kereteit.
   Ha egyszer beléptünk a teremtés keretei és játékszabályai közé, akkor azok hatni fognak ránk és kényszeríteni bizonyos irányokba, korlátozva a szabad akaratunkat. Ez az információs kényszertér a sors, a végzet, melynek engedelmeskednünk kell és amely ellen mégis muszáj folyamatosan lázadnunk. A lázadás az értékrendünkre, céjainkra nézve negatív hatású dolgok ellen történik és vég nélküli munkára kényszeríti az embert. A parányi ember harca a hatalmas univerzum kényszerítõ erõivel szemben pedig mindig bukással végzõdik, hisz oly egyenlõtlen ez a küzdelem, mint csúzlival menni a tank ellen.
   Elõbb-utóbb mindenkit utólér a sorsa, amikor olyan pusztító erõkkel találja szemben magát, melyekkel szemben a legerõsebb pajzsai, elszigetelõdési kisérletei is csõdöt mondanak (hisz egy virtuális világban minden megteremthetõ, meg az ellenkezõje is). Ekkor vagy elmenekül vagy áldozatául esik az idõbeli változásnak. Csakhogy mindig lesznek olyan hatások, amelyek elöl nem lehet elmenekülni, mert nagyobb volumenûek, mint amit még ki tudnánk kerülni. Ezért lesz lényegében halandó minden teremtett lény a mindenségben, s a fenntartási ciklusának felbomlása, megszakadása után visszatér a létezésbe, a nirvánába (szimmetriába).

Készült: 2001.05.15.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás