Az értelem által logikusan elrendezett személyes és szubjektív világban a dolgok mind kötõdnek valamilyen mértékben az énhez, amely köré (origó) rendezve vannak. A személyes világban elhelyezkedõ dolgok az én számára alapvetõen fontosnak, lényegtelennek vagy életbevágónak minõsülnek, az aktuális célok és értékrend függvényében.
   Az értékrend kialakításának célja csoportosítani a dolgokat fontosságuk szerint, hogy a döntéshozatalban, amikor választani kell a lehetõségek közül, segítsék az értelmet. Így válnak a dolgok az én számára közömbössé, lényegtelenné, másodrangúvá, fontossá, lényegessé vagy életbevágóvá.
   A teremtésben, és ezzel együtt a személyes világban a dolgok folyton változnak, mozognak. A világot alkotó elemek, részhalmazok különbözõ okokból kikerülnek belõle, újak kerülnek bele, a meglévõk megváltoznak vagy megváltozik a fontosságuk. Ezt a folyamatot az értelem a pillanatnyi érzéseitõl befolyásolva csak részben tudja irányítani, befolyásolni akaratlagos cselekedetekkel. Mivel az én világa, mint nyílt rendszer nem uralható a számára tökéletesen a beszámíthatatan tényezõk miatt. Mindig elõfordulnak benne szubjektíve nemkívánatos esetek, változások. Ezeket minõsíti, ítéli meg azután az értelem rossznak, károsnak, helytelennek, negatívnak. Az énre gyakorolt hatásaikat tekintve járhatnak szenvedéssel, fájdalommal, csalódással és veszteséggel. Kiválthatnak belõle ragaszkodást a jó és fontos dolgokhoz, illetve ellenszenvet a rossz és negatív dolgokkal szemben.
   A gyûlölet, mint komplex érzés és gondolatrendszer mindig az ellenszenvvel kezdõdik. Valami vagy valaki megsértette az én által uralni kívánt személyes territóriumot (világot) és ott nem kívánt változásokat, szubjektív kárt okozott. Mivel a személyes világban a dolgok megítélését az értelem végzi, különbözõ szubjektív és folyton változó szempontok alapján, ezért a változás, az elszenvedett veszteség, kár is szubjektív esemény. Vagyis lehet tényleges és képzetes (látszólagos, képzelt) is. A lényeg mindig az, hogy ítéli meg az ego magára nézve a történést, s nem pedig az, mi történt valójában, hisz a válaszreakciók (szeretet, közöny, gyûlölet) mindig a mérlegelést követõ döntésekbõl fakadnak.
   Az elszenvedett veszteség, nem kívánatos hatás felismerését és megítélését követõ válaszlépések (reakciók) okozzák a konfliktusnak nevezett kölcsönhatást, amelynek célja a kedvezõtlen jelenség, zavar megszûntetése (lásd: A szenvedés értelme címû írásomat).
   Ennek alapvetõen háromféle módja van.:

1. Átrendezõdés. A személyes világ elemeinek átrendezése új logikai rendszerbe az értelem által, amíg a zavar (látszólag) el nem tûnik vagy lényegtelenné nem válik. A dolgok fontosságának csökkentése együtt jár az önkéntes elengedésükre való hajlandósággal, vagyis megszûnik az én ragaszkodása hozzájuk.

2. Figyelmen kívül hagyás. A zavaró jelenség elfedése az értelem elöl más dolgokkal. Ez lényegében a probléma tudatosulásának, felismerésének gátlása, létének és fontosságának tagadása önmagam elõtt. Ami nincs vagy nem tudok róla, azzal nem kell foglalkozni. Ennek megvalósításához persze a zavart kellõen hátra kell helyezni a fontossági sorrendben.
   A gyakorlatban mindig sok a zavaró tényezõ az életünkben, de ezek javát az értékrendünkben lényegtelennek ítéljük, mert nem éri meg energiát és idõt pazarolni a kezelésükre. Ekkor vagyunk szándékosan figyelmetlenek, érzéketlenek, részvétlenek a probléma iránt. Mert a véges erõforrásainkat mindig a leglényegesebb dolgok megvalósítására és fenntartására fordítjuk és a legégetõbb problémáinkat kezeljük csak (takarékosságból). A lényegtelenekre általában már nem jut az erõnkbõl, figyelmünkbõl. Ekkor vagyunk önzõek, csak a magunk dolgával törõdõk (lásd: Az Önzés és önzetlenség címû írásomat).

3. Eltávolítás. Ha az elõzõ két módszer nem segít, jöhet az aktív cselekvés, az eseményekbe való beavatkozás. Ennek többféle módja van, a zavar mértékétõl, súlyosságától függõen.
   Az elsõ a zavaró hatás megszüntetése annak megváltoztatásával vagy megsemmisítésével. Ha ez nem megy, akkor jön a kitaszítás (ez a sejteknél az exocitózis) az én személyes világából. Ezután az értelem igyekszik pótolni a fellépõ esetleges hiányt, ûrt, veszteséget. Ha erre sincs lehetõség, akkor marad a menekülés. Ilyenkor az én a személyes világát igyekszik önmagával együtt eltávolítani, elmozdítani a zavar hatókörzetébõl. Ez lényegében a megfutamodás a nehézségek elöl (szégyen a futás, de hasznos).
   Ha ez sem segít, akkor az elszenvedett torzulások és belsõ deformációk, valamint az ezekkel járó veszteség, fájdalom és szenvedés kivédésére az én igyekszik falakat emelni önmagán belül. Elszigeteli a személyes világának leginkább fontos és védendõ részét a zavaró tényezõtõl és a vele kapcsolatos dolgoktól, lokalizálni próbálva a hatását. Ez viszont nem oldható meg száz százalékos hatékonysággal, így zavaró szivárgás mindig lesz, bár a zavar intenzitását, énre gyakorolt hatóerejét szubjektíve csökkenteni lehet vele.
   Amennyiben még ez sem elég (pl. sarokbaszorított helyzetben), akkor marad a harc. Az én a legfontosabbnak ítélt dolgai megvédésére összpontosítja az erõforrásait és küzd, harcol a végsõkig, szükség esetén feláldozva a kevésbé lényeges elemeket is a világából.
   Ha nem sikerül legyõzni a zavaró hatást és semmi más nem használt, vagyis az én kiszolgáltatott helyzetbe kerül a rá és a világára nézve lebontó hatású dologgal szemben, akkor szenvedhet súlyos, maradandó sérülést, károsodást. Szélsõséges esetben ez az általa fenntartott rendszer visszafordíthatatlan deformációjával, halálával járhat, ami a személyes világának a pusztulásával, lebomlásával egyenlõ.

   A halál pedig az én pusztulása is egyben, amennyiben magát a világával azonosítja. És itt jön az én számára az identitástudat problematikus kérdése, vagyis az, hogy az önazonosságát, a legszûkebben vett énjét hogyan határozta meg korábban a világán belül.
   Amivel azonosítja magát a személyes világában az én, annak a teremtési struktúrának a fenntartása lesz a számára életbevágóan fontos, és minden olyan kapcsolódó perifériájának, egyéb külsõ dolognak, amely az én fenntartásához szükséges (lásd: A teremtés mellékhatásai címû írásomat). Ennek pusztulása, illetve a rendszer rugalmasságán túli terhelõdése, deformációja a halál, amely az önfenntartásból eredõ önragaszkodás okán rossz és elkerülendõ az én számára. Ezért kulcsfontosságú, hogy mivel azonosítom magam, mivel a teremtett világban minden halandó, azaz végesnek mutatkozik a tapasztalataim számára a konzisztens létezése (lásd: A halandó öröklét címû írásomat).
   A negatív gondolatokat és érzéseket a világomra nézve zavarónak, a mûködésem útjában álló akadálynak tekintett (ítélt) dolgok váltják ki belõlem. Mivel viszont ilyenek mindig megjelennek a teremtett világomban, elkerülhetetlen a negatív reakcióim megjelenése. A félelem, az aggódás, a feszültség (stressz), az irigység, a féltékenység, a rosszindulat, az utálat, a megvetés, a viszolygás, az undor, a rosszallás, a düh, a harag, majd mindezek csúcsa, a gyûlölet.
   A gyûlölet tehát lényegében az a negatív gondolat és érzelem (állapot!), amely a személyes világomat erõsen és hosszú ideje kezelhetetlenül és leküzdhetetlenül zavaró jelenségekkel szemben nyilvánul meg válaszreakcióként a tudatomban. Mindig a bennem megjelenõ pusztítás, lebontás szándékát jelzi az ellenségesnek meghatározott dologgal szemben. S ha a zavar még így sem szûnik meg (a pusztítás eredményeként), akkor következik az általam generált pusztító energia átirányítása a levezetés érdekében, hogy csökkenjen a halmozódó feszültség az énemben. A tartós feszültség, harckészültség és riadóállapot ugyanis nagyon igénybeveszi az ént és személyes világát. Kimeríti, legyengíti, hosszabb távon pedig (krónikus stressz) el is pusztíthatja azt, ezért mindenképpen ki kell sütni, fel kell oldani a feszültséget.
   A feloldás fõként a személyes világom dolgaira irányuló (élvezetes) pusztítás formájában jelentkezik. Az energiáim ilyenkor egy olyan sebezhetõ, lerombolható, elpusztítható dologra irányítom, amely az értelmem szerint kapcsolatban áll (vagy kapcsolatba hozható) a gyûlölt zavaró hatással. Az élvezetet ebben az esetben a megoldási vágy kiélése és a zavaró hatás jelképes (nem tényleges) elpusztítása okozza, ami átmeneti segítséget jelent a konzisztenciám fenntartásában.
   Legvégül pedig, ha már semmi sem segít, mert nem sikerült elhárítani a zavart, sem feloldani a feszültséget, illetve kezelni a rendszert érõ veszteségeket, károkat, következik a mindent elsöprõ erejû (gyilkos) indulat, amellyel a megoldást akarja az én kierõszakolni. Ez a gyûlölet csúcsa, a gonoszság és annak teljes elszabadulása, amely könnyen átcsaphat önpusztításba is.
   Ilyenkor az én a megoldás érdekében, mivel ellentmondásossá, õrültté vált (önmaga és/vagy mások számára) a harc okozta deformációk, zavarok miatt, végül önmagát is kész megszûntetni az egyensúlyi állapotának helyreállítása érdekében. Ez a paradoxon vezet az öngyilkossághoz és az elme károsodásához (megbomlik az értelem), ami végül az én összes teremtett struktúráinak teljes lebontását, megszûntetését eredményezheti.

   A konfliktusokból fakadó gyûlöletre és a vele járó veszélyekre ("...de szabadíts meg a gonosztól...") a megoldást a megvilágosodás jelenti. A tudás, amelynek alkalmazásával az értelem kezelheti az õt érõ negatív hatásokat és optimálisan reagálhat rájuk.
   A megvilágosodás következménye, hogy mivel a létezõvel azonosítom magam, amelynek viszont nincs párja, sem ellensége, s ezért örök és elpusztíthatatlan, mindig a teremtésem, a struktúráim teljes lebontását, a dolgaimtól való elválást fogom választani legvégsõ esetben. Vagyis nem fogok ragaszkodni a személyes világom éppen aktuális és múlandó dolgaihoz, hanem elengedem õket, ha szelíd módszerekkel már nem tudom tovább fenntartani, megtartani õket a rendszeremben. Ez az énem szemszögébõl nézve (látszólag) engedelmességet, hajlíthatóságot, beletörõdést és végezetül a halál elfogadását, mondhatni öngyilkosságot jelent, vagyis õrültségnek tûnik.
   Az igazság viszont az, hogy a megvilágosodott személy az ellentmondásos teremtés megoldhatatlan problémái és zavaró hatásai, mellékhatásai miatt (mivel mindezzel tisztában van) valójában nem az öngyilkosságba menekül, hanem visszahúzódik önmagába, a puszta létezés állapotába, a nirvánába. Ez idõvel mindig elkerülhetetlenné válik, mivel minden teremtett dolog a létezésben véges és halandó, s elõbb vagy utóbb találkozik olyan más létezõ dolgokkal (hatásokkal, jelenségekkel), amelyek lebontólag hatnak rá, és nem képes õket kezelni, csupán elszenvedni a hatásukat és végül belepusztulni. A halál tehát törvényszerû és elkerülhetetlen, még a megvilágosodott lényeknek is, azaz minden megnyilvánuló és teremtett dolog, rendszer számára.
   Felfogható értelemmel úgy is, hogy a halál valójában egy szünet a teremtésben, a létezõ visszahúzódása a lét tiszta, lényegi állapotába, önmagába. Az univerzumok és az istenek is mind halandóak, mert semmilyen teremtett rendszer nem lehet soha képes rá, hogy örökké fennmaradjon, s közben megõrizze önnön konzisztenciáját a végtelenségig. Ez törvényszerû. A teremtésnek pusztulnia kell, hogy késõbb újra elindulhasson a létezés az élet, az én személyes világának megteremtésére máshol, máskor, zavartalan körülmények között.

Készült: 2000. szeptember 9. - október 3.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás