Az értelem által logikusan elrendezett
személyes
és szubjektív világban a dolgok mind
kötõdnek
valamilyen mértékben az énhez, amely
köré
(origó) rendezve vannak. A személyes világban
elhelyezkedõ
dolgok az én számára alapvetõen fontosnak,
lényegtelennek vagy életbevágónak
minõsülnek,
az aktuális célok és értékrend
függvényében.
Az értékrend
kialakításának
célja csoportosítani a dolgokat fontosságuk
szerint,
hogy a döntéshozatalban, amikor választani kell a
lehetõségek
közül, segítsék az értelmet. Így
válnak a dolgok az én számára
közömbössé,
lényegtelenné, másodrangúvá,
fontossá,
lényegessé vagy életbevágóvá.
A teremtésben, és ezzel együtt a
személyes
világban a dolgok folyton változnak, mozognak. A
világot
alkotó elemek, részhalmazok
különbözõ
okokból kikerülnek belõle, újak kerülnek
bele, a meglévõk megváltoznak vagy
megváltozik
a fontosságuk. Ezt a folyamatot az értelem a pillanatnyi
érzéseitõl befolyásolva csak részben
tudja irányítani, befolyásolni akaratlagos
cselekedetekkel.
Mivel az én világa, mint nyílt rendszer nem
uralható
a számára tökéletesen a
beszámíthatatan
tényezõk miatt. Mindig elõfordulnak benne
szubjektíve
nemkívánatos esetek, változások. Ezeket
minõsíti,
ítéli meg azután az értelem rossznak,
károsnak,
helytelennek, negatívnak. Az énre gyakorolt
hatásaikat
tekintve járhatnak szenvedéssel, fájdalommal,
csalódással
és veszteséggel. Kiválthatnak belõle
ragaszkodást
a jó és fontos dolgokhoz, illetve ellenszenvet a rossz
és
negatív dolgokkal szemben.
A gyûlölet, mint komplex érzés
és gondolatrendszer mindig az ellenszenvvel kezdõdik.
Valami
vagy valaki megsértette az én által uralni
kívánt
személyes territóriumot (világot) és ott
nem
kívánt változásokat, szubjektív
kárt
okozott. Mivel a személyes világban a dolgok
megítélését
az értelem végzi, különbözõ
szubjektív
és folyton változó szempontok alapján,
ezért
a változás, az elszenvedett veszteség, kár
is szubjektív esemény. Vagyis lehet tényleges
és
képzetes (látszólagos, képzelt) is. A
lényeg
mindig az, hogy ítéli meg az ego magára
nézve
a történést, s nem pedig az, mi történt
valójában, hisz a válaszreakciók (szeretet,
közöny, gyûlölet) mindig a
mérlegelést
követõ döntésekbõl fakadnak.
Az elszenvedett veszteség, nem
kívánatos
hatás felismerését és
megítélését
követõ válaszlépések (reakciók)
okozzák a konfliktusnak nevezett kölcsönhatást,
amelynek célja a kedvezõtlen jelenség, zavar
megszûntetése
(lásd: A szenvedés értelme címû
írásomat).
Ennek alapvetõen háromféle
módja
van.:
1. Átrendezõdés. A személyes világ elemeinek átrendezése új logikai rendszerbe az értelem által, amíg a zavar (látszólag) el nem tûnik vagy lényegtelenné nem válik. A dolgok fontosságának csökkentése együtt jár az önkéntes elengedésükre való hajlandósággal, vagyis megszûnik az én ragaszkodása hozzájuk.
2. Figyelmen kívül hagyás. A zavaró
jelenség
elfedése az értelem elöl más dolgokkal. Ez
lényegében
a probléma tudatosulásának,
felismerésének
gátlása, létének és
fontosságának
tagadása önmagam elõtt. Ami nincs vagy nem tudok
róla,
azzal nem kell foglalkozni. Ennek
megvalósításához
persze a zavart kellõen hátra kell helyezni a
fontossági
sorrendben.
A gyakorlatban mindig sok a zavaró
tényezõ
az életünkben, de ezek javát az
értékrendünkben
lényegtelennek ítéljük, mert nem éri
meg
energiát és idõt pazarolni a
kezelésükre.
Ekkor vagyunk szándékosan figyelmetlenek,
érzéketlenek,
részvétlenek a probléma iránt. Mert a
véges
erõforrásainkat mindig a leglényegesebb dolgok
megvalósítására
és fenntartására fordítjuk és a
legégetõbb
problémáinkat kezeljük csak
(takarékosságból).
A lényegtelenekre általában már nem jut az
erõnkbõl, figyelmünkbõl. Ekkor vagyunk
önzõek,
csak a magunk dolgával törõdõk (lásd:
Az Önzés és önzetlenség
címû
írásomat).
3. Eltávolítás. Ha az elõzõ
két
módszer nem segít, jöhet az aktív
cselekvés,
az eseményekbe való beavatkozás. Ennek
többféle
módja van, a zavar mértékétõl,
súlyosságától
függõen.
Az elsõ a zavaró hatás
megszüntetése
annak megváltoztatásával vagy
megsemmisítésével.
Ha ez nem megy, akkor jön a kitaszítás (ez a
sejteknél
az exocitózis) az én személyes
világából.
Ezután az értelem igyekszik pótolni a
fellépõ
esetleges hiányt, ûrt, veszteséget. Ha erre sincs
lehetõség,
akkor marad a menekülés. Ilyenkor az én a
személyes
világát igyekszik önmagával együtt
eltávolítani,
elmozdítani a zavar hatókörzetébõl. Ez
lényegében a megfutamodás a
nehézségek
elöl (szégyen a futás, de hasznos).
Ha ez sem segít, akkor az elszenvedett
torzulások
és belsõ deformációk, valamint az ezekkel
járó
veszteség, fájdalom és szenvedés
kivédésére
az én igyekszik falakat emelni önmagán belül.
Elszigeteli
a személyes világának leginkább fontos
és
védendõ részét a zavaró
tényezõtõl
és a vele kapcsolatos dolgoktól, lokalizálni
próbálva
a hatását. Ez viszont nem oldható meg száz
százalékos hatékonysággal, így
zavaró
szivárgás mindig lesz, bár a zavar
intenzitását,
énre gyakorolt hatóerejét szubjektíve
csökkenteni
lehet vele.
Amennyiben még ez sem elég (pl.
sarokbaszorított
helyzetben), akkor marad a harc. Az én a legfontosabbnak
ítélt
dolgai megvédésére összpontosítja az
erõforrásait
és küzd, harcol a végsõkig,
szükség
esetén feláldozva a kevésbé lényeges
elemeket is a világából.
Ha nem sikerül legyõzni a zavaró
hatást
és semmi más nem használt, vagyis az én
kiszolgáltatott
helyzetbe kerül a rá és a világára
nézve
lebontó hatású dologgal szemben, akkor szenvedhet
súlyos, maradandó sérülést,
károsodást.
Szélsõséges esetben ez az általa
fenntartott
rendszer visszafordíthatatlan
deformációjával,
halálával járhat, ami a személyes
világának
a pusztulásával, lebomlásával
egyenlõ.
A halál pedig az én pusztulása is
egyben, amennyiben magát a világával
azonosítja.
És itt jön az én számára az
identitástudat
problematikus kérdése, vagyis az, hogy az
önazonosságát,
a legszûkebben vett énjét hogyan határozta
meg
korábban a világán belül.
Amivel azonosítja magát a személyes
világában az én, annak a teremtési
struktúrának
a fenntartása lesz a számára
életbevágóan
fontos, és minden olyan kapcsolódó
perifériájának,
egyéb külsõ dolognak, amely az én
fenntartásához
szükséges (lásd: A teremtés
mellékhatásai
címû írásomat). Ennek pusztulása,
illetve
a rendszer rugalmasságán túli
terhelõdése,
deformációja a halál, amely az
önfenntartásból
eredõ önragaszkodás okán rossz és
elkerülendõ
az én számára. Ezért
kulcsfontosságú,
hogy mivel azonosítom magam, mivel a teremtett világban
minden
halandó, azaz végesnek mutatkozik a tapasztalataim
számára
a konzisztens létezése (lásd: A halandó
öröklét
címû írásomat).
A negatív gondolatokat és
érzéseket
a világomra nézve zavarónak, a
mûködésem
útjában álló akadálynak tekintett
(ítélt)
dolgok váltják ki belõlem. Mivel viszont ilyenek
mindig
megjelennek a teremtett világomban, elkerülhetetlen a
negatív
reakcióim megjelenése. A félelem, az
aggódás,
a feszültség (stressz), az irigység, a
féltékenység,
a rosszindulat, az utálat, a megvetés, a
viszolygás,
az undor, a rosszallás, a düh, a harag, majd mindezek
csúcsa,
a gyûlölet.
A gyûlölet tehát
lényegében
az a negatív gondolat és érzelem
(állapot!),
amely a személyes világomat erõsen és
hosszú
ideje kezelhetetlenül és leküzdhetetlenül
zavaró
jelenségekkel szemben nyilvánul meg
válaszreakcióként
a tudatomban. Mindig a bennem megjelenõ pusztítás,
lebontás szándékát jelzi az
ellenségesnek
meghatározott dologgal szemben. S ha a zavar még
így
sem szûnik meg (a pusztítás
eredményeként),
akkor következik az általam generált
pusztító
energia átirányítása a levezetés
érdekében,
hogy csökkenjen a halmozódó feszültség
az
énemben. A tartós feszültség,
harckészültség
és riadóállapot ugyanis nagyon igénybeveszi
az ént és személyes világát.
Kimeríti,
legyengíti, hosszabb távon pedig (krónikus
stressz)
el is pusztíthatja azt, ezért mindenképpen ki kell
sütni, fel kell oldani a feszültséget.
A feloldás fõként a személyes
világom dolgaira irányuló (élvezetes)
pusztítás
formájában jelentkezik. Az energiáim ilyenkor egy
olyan sebezhetõ, lerombolható,
elpusztítható
dologra irányítom, amely az értelmem szerint
kapcsolatban
áll (vagy kapcsolatba hozható) a gyûlölt
zavaró
hatással. Az élvezetet ebben az esetben a
megoldási
vágy kiélése és a zavaró
hatás
jelképes (nem tényleges) elpusztítása
okozza,
ami átmeneti segítséget jelent a
konzisztenciám
fenntartásában.
Legvégül pedig, ha már semmi sem
segít,
mert nem sikerült elhárítani a zavart, sem feloldani
a feszültséget, illetve kezelni a rendszert
érõ
veszteségeket, károkat, következik a mindent
elsöprõ
erejû (gyilkos) indulat, amellyel a megoldást akarja az
én
kierõszakolni. Ez a gyûlölet csúcsa, a
gonoszság
és annak teljes elszabadulása, amely könnyen
átcsaphat
önpusztításba is.
Ilyenkor az én a megoldás
érdekében,
mivel ellentmondásossá, õrültté
vált
(önmaga és/vagy mások számára) a harc
okozta deformációk, zavarok miatt, végül
önmagát
is kész megszûntetni az egyensúlyi
állapotának
helyreállítása érdekében. Ez a
paradoxon
vezet az öngyilkossághoz és az elme
károsodásához
(megbomlik az értelem), ami végül az én
összes
teremtett struktúráinak teljes lebontását,
megszûntetését eredményezheti.
A konfliktusokból fakadó
gyûlöletre
és a vele járó veszélyekre ("...de
szabadíts
meg a gonosztól...") a megoldást a
megvilágosodás
jelenti. A tudás, amelynek alkalmazásával az
értelem
kezelheti az õt érõ negatív
hatásokat
és optimálisan reagálhat rájuk.
A megvilágosodás következménye,
hogy mivel a létezõvel azonosítom magam, amelynek
viszont nincs párja, sem ellensége, s ezért
örök
és elpusztíthatatlan, mindig a teremtésem, a
struktúráim
teljes lebontását, a dolgaimtól való
elválást
fogom választani legvégsõ esetben. Vagyis nem
fogok
ragaszkodni a személyes világom éppen
aktuális
és múlandó dolgaihoz, hanem elengedem õket,
ha szelíd módszerekkel már nem tudom tovább
fenntartani, megtartani õket a rendszeremben. Ez az énem
szemszögébõl nézve (látszólag)
engedelmességet, hajlíthatóságot,
beletörõdést
és végezetül a halál
elfogadását,
mondhatni öngyilkosságot jelent, vagyis
õrültségnek
tûnik.
Az igazság viszont az, hogy a
megvilágosodott
személy az ellentmondásos teremtés megoldhatatlan
problémái és zavaró hatásai,
mellékhatásai
miatt (mivel mindezzel tisztában van) valójában
nem
az öngyilkosságba menekül, hanem
visszahúzódik
önmagába, a puszta létezés
állapotába,
a nirvánába. Ez idõvel mindig
elkerülhetetlenné
válik, mivel minden teremtett dolog a létezésben
véges
és halandó, s elõbb vagy utóbb
találkozik
olyan más létezõ dolgokkal (hatásokkal,
jelenségekkel),
amelyek lebontólag hatnak rá, és nem képes
õket kezelni, csupán elszenvedni a hatásukat
és
végül belepusztulni. A halál tehát
törvényszerû
és elkerülhetetlen, még a megvilágosodott
lényeknek
is, azaz minden megnyilvánuló és teremtett dolog,
rendszer számára.
Felfogható értelemmel úgy is, hogy
a halál valójában egy szünet a
teremtésben,
a létezõ visszahúzódása a lét
tiszta, lényegi állapotába, önmagába.
Az univerzumok és az istenek is mind halandóak, mert
semmilyen
teremtett rendszer nem lehet soha képes rá, hogy
örökké
fennmaradjon, s közben megõrizze önnön
konzisztenciáját
a végtelenségig. Ez törvényszerû. A
teremtésnek
pusztulnia kell, hogy késõbb újra elindulhasson a
létezés az élet, az én személyes
világának
megteremtésére máshol, máskor, zavartalan
körülmények
között.
Készült: 2000. szeptember 9. - október 3.