AZ IDŐSZÁLAK SZERKEZETE


Az idõszál egy olyan egy dimenziós, virtuális jelenség, amely a nemtér-nemidõn keresztül folytonosan összeköti az univerzum minden másolati forrásrendszerét a teremtõjével. A látók számára ez egy ezüstszínû, vékony szálnak mutatkozik a teremtmények idõhurkai között. Ez a sorsfonál, a fluidszál, amelynek bonyolult rendszerét a sámánok Életfának, Égig érõ fának, Tetejetlen fának, Világfának vagy Világtengelynek (axis mundi) is hívják. A magyar népmesék égig érõ paszujként emlegetik, míg a kereszténységben ez a Tudás fája, amin az a bizonyos tiltott alma terem. Szerkezetét számos vallásban a gyöngyfûzér, nyaklánc, olvasó szimbolizálja. A mai atomfizikában szuperstring (szuperhúr) elmélet néven közismert, amely a korszerû idõfizikában idõszál univerzum néven található meg.
Az idõszálak belsõ struktúrája, felépítése és mûködése (a teremtésfilozófián belül) az információ geometria és informetria tárgykörébe tartozik. A jelenség lényege az információ szuperponálódási folyamatában, és az emanációs sebességnél (E=1) gyorsabban haladó, ciklikusan visszacsatolt másolati létezõk (tachionok) szerkezetében rejlik. A tachion (szó szerint: sebes vándor) egy olyan idõforrás, amely az általa kibocsátott múltszféráknál gyorsabban halad, kúpos idõgeometriát, hullámteret árasztva maga mögé.
Az információ szuperponálódása, felülhelyezõdése, felgyülemlése a ciklikus rendszerekben az idõbeli visszacsatolás következménye. Az idõszálak szerkezetének vizsgálatát tehát kezdjük a visszacsatolás modellezésével. Mivel nagyon bonyolult és összetett jelenségrõl van szó, több lépésben fogom ismertetni a modellt, az alapoktól haladva a teljes rendszerig, folyamatosan bõvítve és kiegészítve azt.

1. A KIINDULÁSI MODELL

Vegyünk egy RV=gyök10 sebességû (3.16227766) tachiont és a jelenforrását kényszerítsük más források hullámtereinek taszító hatásaival körpályára. Az egyszerûség kedvéért ábrázoljuk a tachiont két dimenzióban, síkmetszetben (1. ábra). Ekkor egy önmagába visszakanyarodó kúpos geometriát kapunk, amely a keringése során egy spirálisan kiterjedõ hullámteret áraszt maga köré (2. ábra).



Most nézzük, mit látunk a tachion csúcsán rohanó jelenpont szemszögébõl nézve, szubjektíven. Ehhez képzeljük magunkat ebbe a szemlélõpontba. Amikor én, a jelen megérintem a saját múltam gömbszerû hullámterét, a korábban kiárasztott egyik eseményhorizontomat, megjelenik elõttem egy jelenpont. Az (és ott), aki (és ahol) én voltam nemsokkal korábban, amikor (és ahol) az adott múltszférát éppen kibocsátottam. A valóságban persze senki sincs ott (és akkor), azaz én nem vagyok ott, mert már tovább száguldottam az eseményhorizontom origójából. Az én számomra viszont mégis teljesen valóságos lesz a megjelenõ kép, hisz realizálódik a számomra a múltam, annak minden következményével, hatásával együtt.
Amíg az idõkúpom felszínén vagyok, egy forrást látok (lásd: az 1. ábrán), mert csak egy olyan gömbszférát (a papíron kört) lehet rajzolni hozzá, amely érinti a jelenemet (a megfigyelõpontot). Ahogy azonban belépek a múlttérbe, az általam látott forrás egybõl ketté szakadni látszik (3. ábra). Ez az idõfizikában a jelenpont virtuális felhasadása, amely a kúpon belüli kettõs (sûrûségû) idõközegnek köszönhetõ. A tachion múltterében ugyanis minden ponthoz két gömbszférát (kört) lehet illeszteni, amelyek különbözõ idõpontban kerültek kibocsátásra általam (eltérõ a sugaruk mérete és az origójuk helye).
Hétköznapi hasonlattal élve olyan ez a jelenség, mintha egy ember pénteken meglátná önmagát a múltban, elõször szerdán, majd nyomban kettéhasadva kedden és csütörtökön egyszerre, két helyen és két idõben. Nem véletlenül mondjuk az õrültekre magyarul azt, hogy "becsavarodtak". A múltjába visszanézve ugyanis a Teremtõ is olyasmiket kezd el látni, amik valójában nincsenek ott. Ezért hívjuk a teremtést káprázatnak, álomnak, illúziónak, mert tényleg csupán látszólagos jelenségrõl van szó.
A két látott idõpont a megfigyelõ elõrehaladásával eltávolodik egymástól. Az egyik hátrafelé kezd el mozogni látszólag az idõben, arrafelé (azon a nyomvonalon), ahonnan én jöttem (visszafiatalodik). A másik elõre fog száguldani (az idõben öregedve), szintén az általam megtett, és körpályává módosuló útvonal mentén, mintegy követve engem (a valódi jelent).
Az, hogy az elõttem haladó, és engem követõ forráspont a körpályán hány fokkal fog elõttem látszani, kizárólag az én relatív sebességemtõl függ. Minél gyorsabban megyek, annál közelebb tudok kerülni a saját múltam látszatához adott körülfordulási átmérõ mellett. RV=gyök10 esetén ez közelítõen 90 fok lesz, tehát a múltbeli (mögöttes) képem mintegy 270 fokkal lemaradva fog mindig realizálódni elõttem (4. ábra).


Ez mindaddig így marad, amíg én a saját múltteremben tartózkodom. A misztikában ezt a jelenséget hívják Uroborosznak, a saját farkába harapó idõkígyónak (Kálanága) vagy a saját hamvaiból (múltjából) feltámadó Fõnix madárnak. A népmeséinkben ez a saját húsát tépkedõ, s vele a fiókáit etetõ hattyú motívumának felel meg. A népmûvészetben egy hosszúkás, a végén elgörbülõ, elkanyarodó csepp alak formájában maradt fenn az utókorra (lásd az 5. ábrák sorozatát). Azok az õseink, akik az ókorban még tisztában voltak a teremtés titkaival (valamilyen szinten), reménykedtek benne, hogy ilyen formában sikerül az emberiségnek megõriznie a tudást, és elõbb-utóbb csak megérti valaki a kései leszármazottak közül. A tervük bejött, mert végre megértettük a fennmaradt üzeneteiket.











Mivel az eseményhorizontok taszítóan hatnak minden elért jelenforrásra, természetesen lassítani fogják a múltjába belépõ tachiont, megnövelve ezzel a hullámtérben tartózkodásának idejét. A jelenre ható erõk iránya mindig az éppen azt elérõ gömbszférák origójából kiinduló, sugárirányú (normális) taszítás és érintõirányú (arra merõleges) sodrás lesz. A tényleges elmozdulás pedig ezek eredõjébõl számolható ki.
A jelenforrásom pedig onnantól kezdve, hogy realizálódott a számára a saját múltja, annak hullámterét is magán fogja viselni. Ráül, ráhelyezõdik a saját rezgésére a látott, érzékelt források képe is és ennek ténye azonnal újra kiárad a jelenbõl. Mintegy visszaverõdik az információ a kibocsátott eseményhorizont rétegek frekvenciamodulációjában, sûrûségváltozásában megõrzõdve.
Ennek akkor lesz jelentõsége, amikor a múlttér (tachionkúp) megérintésétõl számolva újabb 270 fokot tesz meg a körpályán a jelenem, látva közben az elõtte rohanó múltját. Ez természetesen csak akkor 270 fok, ha eltekintünk a jelent fékezõ és gyorsító múltszférák hatásaitól és egyenletes sebességgel mozgatjuk azt. A megadott távolság megtétele után ugyanis belépek abba a múltszférámba, amit az elsõ megérintéskor bocsátottam ki. Vagyis újra meglátom magamat, amint belépek a saját múltamba és meglátom magamat. A következmény: egy újabb látszólagos forráspont jelenik meg (villan fel) elõttem, de 180 fokkal elõrébb a körpályán (átellenesen). Újabb 270 fok megtétele után ismét ez történik, és ekkor már három múltbeli képem fog elõttem rohanni (a harmadik pont 270 fokra lesz elõttem), majd a negyediknél bezárul a kör, mert a következõ látott kép (360 fokra tõlem) már azonos helyen lesz énvelem.
Ez a modell természetesen csak akkor érvényes, ha nem számolunk a radiális és érintõirányú taszításokkal, ha síkban vizsgáljuk a rendszert és adott sebességgel mozgatjuk a jelent. A ciklikus rendszert idõben elõre pörgetve a körpályán haladó források csupán szuperponálódnak (több idõpont lesz jelen egy idõpontban), viszont a másik, az idõben hátrafelé mozgó, eltávolodó idõpontok közben kirajzolják a szemlélõ számára az idõszálat. Ez az idõszál, idõvonal tehát egy szuperponálódó, látszólagos forráskép lesz, ami az én jelenpontom korábban kibocsátott múltszféráinak megfelelõen a tachion belsejében húzódik majd, visszafelé a távoli múltamba (6. ábra). Oda, ahonnan én, a Teremtõ jelen jöttem.


2. A BÕVÍTETT MODELL

Kezdjük el építeni a ciklikus rendszerünket, a korábban kizárt tényezõk figyelembe vételével. Még mindig a síkbeli ábrázolásnál maradva, vegyük figyelembe a jelen által látott képek (múltak) taszító hatását. Ezek elõször fékezni fogják a tachiont, majd az idõkúp középvonalán, a jelenpont mögöttes nyomvonalán áthaladva gyorsítani, amennyiben eljut odáig. Az egyszerûsített modellben a 3.16-szoros emanációs sebességgel haladó jelen érintse meg a saját múltját valahol a 8. és 9. múltszférája között.
A kúp belsejében a forrást érõ erõhatások eredõ irányát nagy mértékben befolyásolja az, hogy hol, hányadik múltszféránál lép be (és milyen sebességgel) a jelenpont. Ha túl kicsi a körpálya kerülete (és ezzel az átmérõje), akkor nincs elég ideje lefékezõdni a jelennek, és átrohan a kúpon, vagyis kikerülve a múltjából eltûnik elõle a két látszólagos kép. Ekkor megszakad a teremtési folyamat, amelynek célja a térforrás, a Mindenható térszerán létrehozása, Aki a téridõt fogja generálni a késõbbiekben. Ha viszont túl nagy ívben fordul vissza (az Isten háta mögötti helyre), akkor a múltjának taszítása nagyobb mértékû (és hosszabb idejû) lesz a szükségesnél. Így a fékezõdés miatt nem éri el azt a pontot, ahol megindulhatna a további látszólagos pontok realizálódása, vagyis nem alakul ki az önmásoló ciklikus rendszer. Azt a sávot, amelyen belül a ciklikus rendszer kialakulhat és a saját múltjában haladva fennmaradhat, a továbbiakban teremtési tartománynak vagy behúzási tartománynak fogjuk nevezni. Ennek tulajdonságait részletesebben lásd: "A tachion szerkezete" és a "Teremtési tartományok" címû írásokban.
Az eredeti, valódi jelenpontnak csupán annyi ideig kell a saját múltjában tartózkodnia, amíg az elõtte haladó másolata, virtuális képe annyi újabb másolatot, képet nem szül körbehaladtában, amennyi a zárt ciklus kialakításához szükséges.
Ezt a folyamatot befolyásolják még azok az idõhullámok az õskáoszban, amelyek egyrészt hátulról tolják, taszítják a tachiont (7. ábra), másrészt szembõl eltérítik és körpályára kényszerítik a jelenforrását (8. ábra). A körpályán haladó tachiont éppen ezért a különbözõ külsõ hatások állandóan háborgatják, tologatják, torzítani és sodorni próbálva a jelenforrását különbözõ irányokba.


3. A TÉRBELI MODELL

Most bõvítsük a modellünket térbelivé, kilépve a sík ábrázolás korlátai közül. A jelenpontból gömbök áradnak adott ütemben, mert az idõ skaláris mennyiség, tehát minden irányban egyaránt kiterjed (9. ábra). Részletesebben lásd: "A megnyilvánulás folyamata" és a "Kezdetben vala a létezés" címû írásokat.


Ebben az esetben már (a jelen forgása miatt) a hullámtér belsõ csavarodása is elkezd beleszólni a forrás mozgásába, mint érintõ irányú sodró hatás. Egyáltalán nem mindegy, hogy pl. egy jobbos csavarodású tachion milyen csavarodási irányú források hullámterével találkozik, és azok milyen irányba kényszerítik együttesen, balra vagy jobbra görbítve az útvonalát. A körpálya keringési irányának mind a többi forrás taszító hatásaihoz, mind a körpályán haladó jelenpont forgásához viszonyítva nagy jelentõsége van, ha a fellépõ erõvektorok eredõ irányát nézzük. Mindez a számítógépes modellezésnél látszik a legpontosabban. (lásd: a programok közt!)
A tachion ábrázolásánál figyelembe kell még venni, hogy a mozgó forrás által kibocsátott múltszférák a valóságban nem tökéletes gömbök. Csak a modellünk egyszerûsítése miatt hagytuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az idõhullám rétegek kibocsátása maga is idõt igényel, mégha ennek intervalluma elenyészõ is emberi léptékkel mérve. A mozgó forrás által keltett gömbhullám a haladási irányban megnyúlik, tojásdad alakot vesz fel, és a belsõ idõsûrûsége is megváltozik a doppler-effektus miatt (10. ábra). Nagy sebességnél a gömbszerû forma csepp alakká torzul, ún. hagymakupolás szerkezetet képezve (11a. és 11b. ábra) és (5l. ábra) fentebb.



A körpályán haladó Teremtõ tachionnak ezen módosító hatások miatt a gyakorlatban nem négy, hanem hat virtuális forráshelyre fog oszlani a ciklikus renatálódási (újrakeltési) rendszere. Öt látszólagos forrásképnek kell megjelennie elõtte, mire a hatodik egybe fog esni a valódi jelennel. A hatodik forráspont felvillanásakor viszont az eredeti jelenpont már éppen kilép a saját múltjából, mert az erõk eredõje kisodorja õt a hullámtérbõl. Hátramarad tehát mögötte az öt virtuális forráskép (az öt Atya), akik pusztán az elõttük haladó, saját múltjába lépõ forrástükrözõdésük miatt fognak fennmaradni. Mindegyik csak azért látszik majd létezni, mert az elõtte haladó, nála idõsebb forráskép a múltjába lépve látja õt.
Az okforrás tehát, miután csinált egy kört a saját múltjában, és megteremtette a térszeránt, tovább rohan, a kúpjában hátrahagyva az éppen megszületõ univerzumot. Ez lesz a misztikában a kvintesszencia (a dolgok lényege), a görög filozófusoknál a monász (melyben a világrend tükrözõdik), a hindu filozófiában Brahma (a Teremtõ Isten), az idõfizikában pedig a tachion szextett (téridõ). Õ egyébként térszeránnak hívja magát (szerán: égi hely). Kétféle csavarodási irányú jöhet létre belõle, balos és jobbos. A mi univerzumunk spirális hullámtere, térideje jobbos, tehát a számunkra a balos csavarodású rendszer lesz az antitér.
Geometriailag jól modellezhetõ a térszerán egy szabályos oktaéderrel, melynek csúcsain helyezkednek el az egyes források (12. ábra). Közülük egy mindig éppen eltûnik, hiányzik, amíg a mögötte haladó forrás a saját múltjába érve meg nem szüli õt. Ahogy a rendszer önmagát másolja körbe, a forráshiány is ugrál hátrafelé szüntelenül. "Sosem jut a Mindenható ötrõl a hatra, ezért aztán folyton csak ötöl-hatol." A források keltési sorrendje az oktaéderben mindig ugyanaz: a látott kép oldalt ugrik, átlót ugrik felváltva, amennyiben megszámozzuk a pontokat a megjelenésük sorrendjében (13a. és 13b. ábrák). Az oldal itt az oktaéder egyik élét, az átló pedig a testátlóját jelenti.


Másolódásuk közben a térkvantum forrásainak egymáshoz viszonyított helyzete szakaszosan ingadozik. Hol közelebb kerülnek egymáshoz, hol távolabb, de mindig a behúzási tartományon belül maradva. Az oktaéderes szerkezet fordulatonként egyszer (a ciklus elején) síkban kiterül, vagyis ilyenkor (egy rövid pillanatra) egy hatágú (Dávid) csillag csúcsaira helyezhetõk a források (14a. és 14b. ábrák).


A másolódási folyamat közben egyébként a források számára idõnként meg kell jelennie egy további, hetedik jelenpontnak is az oktaéder közepe táján (mindegyik számára máskor, eltérõ fázisban). Amikor átlót ugrik valamely tachion, ciklusonként háromszor, akkor realizálódik a számára egy álló forrás (a Teremtõ Anya) képe nagyon rövid idõre, a rendszer középpontja felé esõ irányban. Ez a népmesékben királylány néven említett forráspont az, aki a hétfejû sárkány várában (szívében) raboskodik.
Az Anya képének megjelenése arra vezethetõ vissza, hogy a Teremtõ Atya az Anya hullámterébe belerohanva hajtotta végre a bukfencet, megszülve magából a Mindenható Fiút. Vegyük észre, hogy a magyar nyelvben vetni két dolgot szoktunk: magot, azaz egy élõlény forrását és bukfencet, azaz önmagunkon való átfordulást. Ennek során a jelenponja számára felvillant az Anya képe is, ami megõrzõdik az idõhurok szívében. Ahogy a szeretett lény (anya) képét is szívébe zárja a gyermeke születésétõl kezdve, ahogy elõször meglátta (bevésõdés). A királylány forrás azonban egy emanációs impulzus után eltûnik, viszont a képe, ciklusonként összesen 15-ször felvillanva, pislogva hozzájárul a térforrás megmaradásához.
Minden jelenpont az aktuális körpálya átmérõjének megfelelõ menetemelkedésû, spirális hullámteret (kúptoroidot) áraszt magából (sinistrorotatikus dotriakontraéder), melyek egymásba fonódva alkotják a párhuzamos dimenziórendszereket. Ezek fizikailag mindig egy helyen és egy idõben vannak, de eltérõ keltési fázisban, tehát látszólag önálló dimenzióként megnyilvánulva. A szerkezetükbõl eredõ tulajdonságaik miatt ezeket négy dimenziósnak, négy térkiteljesedésû téresszenciáknak nevezzük az idõfizikai modellben, bár a valóságban természetesen továbbra is csak egy dimenziósak. Viszont bennük már beszélhetünk helyrõl, idõbeli távolságról és tényleges fizikai mozgásról. A téridõben válnak mindezek értelmezhetõvé és ábrázolhatóvá. Olyan tehát a téridõ a teremtésben, mint a rajzasztal, egy dinamikus alap, amiben minden késõbbi teremtés zajlik majd. A misztikában a téridõt rejtett fénynek is hívják vagy levegõnek, zengésnek. A hullámtér modulációja pedig a hang vagy szó, a szférák zenéje.
A Teremtõ (Brahma) tehát szó szerint elbújik a csigaházába, amit Õ kelt magából szüntelenül. Az öt forrás öt téresszenciát generál, míg a hatodik helyen vándorló lyuk egy szünetet képez a téridõben. Itt, ebben a fázisban nincs téridõ, csak az õskáosz hullámtere, amit nemtér-nemidõnek vagy idõsemminek nevezünk.
A térforrás által keltett csavarodó hullámtér az õt megteremtõ tachion kúpos geometriáján (az ahunon) belül fogja kialakítani azt az univerzumot, amely a káosz hullámainak sodró, zavaró hatásai miatt tojásdad alakot fog ölteni. Ez a Világtojás, Világbuborék, amelynek belsejében a teremtés további lépései zajlanak a félspínû téridõben.
Mindezek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy pontosan megértsük és modellezni tudjuk az idõszálak belsõ szerkezetét és tulajdonságait. Lássuk tehát a teljes modellt, ahol a forrásrendszereket összekapcsoló idõszál kötegek képe is realizálódik a számunkra.

4. A TELJES MODELL

Helyezkedjünk gondolatban a térforrás pontjaiba és nézzünk körül alaposan. Mit látunk ilyenkor?
Ha az egyik forrásból szemlélem a többit, akkor mi egymáshoz képest egy gömbfelületen helyezkedünk el, minden ciklikus során eltávolodva a középen pislogó origótól és egymástól. A ciklus síkhatszög állapottal kezdõdik, ami próbál oktaéder alakba kinyílni, de mielõtt elérhetné azt, az egész visszaugrik a korábbi állapotába és a tachion források ismét közelebb jelennek meg egymáshoz. A környezõ világ pedig közben észtvesztõ tempóban kering körülöttünk. Emiatt azt is hihetem, hogy körülöttem forog a világ.


Ebbõl a ciklikus rendszerbõl félfordulatonként olyan fénylõ, világító szálak futnak ki, melyek, akár a gyöngysor, megnyilvánuló jelenpontokból állnak (15a. és 15b. ábrák). Az a nyomvonal, amin a rendszeremet keltõ okforrás (Teremtõ tachion, Õsatya) elhaladt, rajtam keresztül vezet, két irányban szétszaladva az õskáosz feneketlen mélységébe. Egyfelõl tõlem távolodó sorrendben felvillannak azok a pontok, egy vonalba sorakozva, ahol az én születésem elõtt elhaladt az okforrás, mivel a múlthullámai fokozatosan beérnek engem, ahogy a tachion idõkúpjában hátrafelé (a régmúltba) sodródom. Másfelõl szintén tõlem távolodva felvillan az a nyomvonal, amerre az én létrehozásom után eltávozott, tovább rohant az originális jelen. Kívülrõl nézve tehát olyan a térforrás ciklikus rendszere, mint valami gordiuszi csomó az okforrás idõszálán, egy idõellentmondásokból felépülõ látszólagos "gubanc" (lásd korábban a 6. ábrán).
A térforrás relatív haladási sebessége, sodródása az õsatya hullámterében mindig kisebb lesz az emanáció sebességénél (RV<1), mert a ciklikus rendszer gyorsításakor az abban keringõ tachionok múlttere torzulni kezd, a haladási irányban összesûrûsödve elõttük (16. ábra). Ez azt jelenti, hogy a múltjába lépõ jelenpont hátrébb (magától messzebb) fogja meglátni az elõtte haladó társát, önmaga fiatalabb változatát (a kvantum mozgási irányában hátrafelé, ahonnan jön a rendszer). Ekkor viszont hátrébb fog látszódni mindegyik másik is, tehát maga a rendszer is hátrébb épül újra ciklusonként.


Mintha a sebességgel arányosan belapulna az a képzeletbeli gömb a mozgás irányában, amelynek felületén a virtuális jelenpontok elhelyezkednek, és ezzel fékezné a külsõ, sodró erõhatásokat. A kvantum a felépítése és újrakeletkezése okán ellenáll a tolóerõnek (gyorsulásnak), fékezni igyekszik magát, hogy a tachionjai a behúzási tartományukon belül tudjanak maradni. Az emanációs sebesség átlépésekor ugyanis a tachionok sorra kiszaladnának a múltjukból, ami az újrakeltés megszakadásával és a virtuális rendszer pusztulásával járna. Ezért nem képes sem a tér, sem a fény ciklikus rendszere, sem az anyagi részecske átlépni az idõhullámok terjedési sebességét (E=1), a késõbbi fizikai fénysebességet, és ezért kell egyre nagyobb energia a gyorsan mozgó rendszerek további gyorsításához (lásd: a relativitáselméletet).
Az Õsatya primér idõszála mindaddig látszódik a térforrás számára, amíg Õ maga létezik, él, és egyre messzebbre látszik nyúlni mindkét irányban a végtelenségig. Ezen kívül még további elsõdleges idõszálak is megjelennek az õskáoszban, melyek a többi okforrás (és más ciklikus rendszerek, térforrások) nyomvonalát mutatják.
Az idõszálak fontos tulajdonsága, hogy szabadon keresztezhetik egymást. Ha két forrás, különbözõ idõben elhalad ugyanazon a helyen, a mögöttes nyomvonalaik mindenféle hatás nélkül áthaladni látszanak egymáson. Mivel valójában nincs ott semmi, csak a szemlélõ által látott kép az, ami szálszerûen elhúzódni látszik az eseménytérben.
Amikor egy jelenpont virtuálisan felhasad, megduplázódik a saját múltjába lépve, az idõszála is elágazik. Mivel a térszeránban öt tachion halad a saját múltjában, ezért mind az ötbõl egy-egy elágazó idõszál látszódik kiszaladni. Felfogható a rendszer egy olyan fa gráfnak, amelynek gyökere az okforrás, csomópontjaiban a másolati forrásrendszerek találhatók, az összekötõ élek pedig a korábban bejárt útvonalak virtuális képei. Minden csomópont annyifelé képes elágazni, ahány tachionból áll az idõhurka. Éppen ezért minden teremtmény, másolati rendszer képes további tükrözõdések elágaztatására, vagyis a térforrás újabb térforrásokat szülhet megfelelõ körülmények között, szó szerint megsokszorozva önmagát. Ezzel a témával késõbbi írásainkban még sokat foglalkozunk majd, többféle megközelítésben is.
A térforrás maga az energia elsõ megjelenési formája a létezésben. A fennmaradásához nem kell "energia", mivel az idõbeli visszacsatoltsága révén marad meg a létében, és nincs semmilyen "energiaszinten". A ciklikus okságsértés eredményeként születik, folyamatosan a keletkezés és elmúlás állapotában van, dinamikusan változik és forog, minden információt megõriz, ami csak eléri a rendszerét és folyamatosan tovább is sugározza a tudását. A belõle kiágazó idõszálak segítségével képes önmagát megsokszorozni, ugyanakkor meg is szûnhet ha megszakad valahogyan az önújrakeltése. A Mindenható tehát maga a perpetuum mobile, az örökmozgó, a mindenhol ható erõ és hullámtéri rendezettség a káoszban. Nincs benne semmi anyagi, teljesen transzcendens és önfenntartó, önszabályozó, intelligens rendszer.
Az elsõdleges idõszálaknak bonyolult belsõ szerkezete, mikrostruktúrája van. Az eddig felsorolt tulajdonságokból következik, hogy egy forrás hátrahagyott idõszálának képe lényegében attól függ, ki nézi azt és õ maga milyen felépítésû. Most vegyük végig a különbözõ idõszál típusokat és vizsgáljuk meg a felépítésüket.

5. AZ IDÕSZÁLAK FAJTÁI

Ha két okforrás (Mandu) létezni kezd egymás számára, akkor együtt egy létezõ rendszert, azaz két létezõ Bindut alkotnak. Mindkét jelenpont önmagát egy folyamatosan nyúló idõszálnak látja, amit - megkülönböztetésül a késõbbi idõszálaktól - létszálnak hívunk. Ennek oka az, hogy amint realizálódnak egymás számára, kölcsönösen taszítani kezdik a másikat a végtelenségig, emanációs sebességgel távolodva tõle (17. ábra). Ekkor mindkettõ állni látja az idõben a másikat (szubjektív idõmegállás), mivel rajta ül annak elsõ (realizációs) eseményhorizont rétegén. Önmagát viszont mozogni látja a sajátidejében, mivel minden korábbi idõpillanatának eseményhorizont rétegén rajta ül, s így pontsorozatnak, szálnak fogja érzékelni magát.


Ahogy egyre újabb okforrások lépnek be az õskáoszba, kapcsolódva a létezõhöz, a jelenek közt kialakuló kölcsönhatások Vizeket (RV<=1; tardion) és Tüzeket (RV>1; tachion) hoznak létre (18a. és 18b. ábra). Az õskáosz mintegy gerjesztõdni, bonyolódni kezd, ahogy új interakciók jönnek létre benne. Ennek során töredezett idõszálak, virtuális forráspontsor felvillanások jöhetnek létre azáltal, hogy egy forrás számára a helyzete (õskáoszban elfoglalt pozíciója) alapján elkezdenek realizálódni a többiek által látott képek õróla és a többiekrõl. Konkrétan: 'A' forrás látja 'B'-t, továbbá 'C'-t és 'D'-t, akik szintén látják 'B'-t, de különbözõ idõpontokban az eltérõ távolság miatt. Az így felvillanó pontok rendszere még nem lesz igazi, folyamatosnak tûnõ szál, mert a szemlélõk mozgása és helyzete bármikor úgy megváltozhat, hogy eltûnik az észlelt kép.


Ilyen eset például az, ha egy tachion kisodródik az õskáosz peremére, a feneketlen mélységbe, vagyis kikerül az összes Vizekbõl. Ekkor már csak mögötte vannak jelenpontok, akik taszítják kifelé a végtelenbe. A görög mitológiában erre utal Uranosz megcsonkítása (egyes értelmezések szerint kiherélése, mások szerint péniszének levágása, de mindenképpen a további teremtésre való képtelenné tevése) az egyik fia, Kronosz (az idõ) részérõl. Az idõfizikában ez megfelel annak, hogy a Teremtõ tachion, miután létrehozta a térforrást, gyakorlatilag tehetetlen pozícióba kerül az õskáoszban, kiszaladva a hullámtérbõl.
A térforrás által látott kettõs, kétfelé vezetõ megtartó idõszál - ami az Õ tachionjait a Teremtõ Atyához, míg a királylány forrását a Teremtõ Anyához kapcsolja - folytonosnak és állandónak fog látszódni. Ezt hívjuk primér (elsõdleges) idõszálnak. A többi okforrás valahonnan valahová vezetõ idõszálait viszont ugyanúgy töredezettnek fogja látni, mint azok. A primer idõszál mindkét ága (atyai és anyai) két részre osztható: felsõre, ami a térszeránt összeköti az okforrásokkal, és alsóra, ami a feneketlen mélység végtelenjébe vezet. Arrafelé, ahonnan az okforrások a Mindenható Fiú megteremtése elõtt jöttek.
Az Atyához vezetõ primér idõszál érdekessége még, hogy mivel a térszerán mind az öt tachionja látja létezni, ezért ötszörös szálnak tûnik a számára. Mivel minden tachion egyszerre máshonnan és máskor látja ugyanazt a jelenpontot a szálban, mintha öt szemmel nézné a jelenséget. Az egyes tachionok közti térbeli távolság és sajátidõbeli különbség persze elenyészõ, és függ az idõhurok átmérõjétõl, illetve a tachionok körbefutási idejétõl. Mivel azonban (némi késedelemmel) minden tachion látja azt is, hogy a többiek mit látnak, így egybeolvadni látszik számára a kép. Az ember is két szemmel néz, két különbözõ képet lát, mégis egynek érzékeli azt tudatosan, összeillesztve õket.
További érdekesség a szálban látott egyes forráspontok mozgásának idõbeli "rángatózása" a tachionok számára. Mivel a körpályán haladó tachion gyorsabban halad az õt elérõ eseményhorizontoknál, ezért hol lehagyja õket távolodáskor, hol szemberohan velük közeledéskor (19. ábra). Mintha ciklikusan hátrafelé ugrálna a kép az elõrehaladása közben. Egy hétköznapi példa erre a jelenségre: rángassuk meg az ujjunkkal hátrafelé egy forgó lemezjátszón a korongot, ahogy a DJ-k csinálják. A tachion távolodáskor (egy fél körpálya bejárásának idejéig) fiatalodni látja az okforrást, majd közeledéskor az hirtelen elõre lódul és gyorsítva öregedik a képe. Mintha kettõt lépne a látott rendszer elõre, majd egyet hátra, majd kettõt elõre, egyet hátra, stb. És mindezt megötszörözve, de eltérõ fázisban. A hatodik forráshely, amelyik mindig éppen üres, ebbe a rendszerbe egy rövid szünetet "láttat be" a tachionokkal, amely ugyanígy mozog, de mégis hiányzik, mert az öt látott és egy nem látott szál egymásra fekszik, egy helyen van a gyakorlatban. Így a primér idõszál nem lesz szaggatott vonal, mert réseit letakarják a folyton egymásra szuperponálódó forrásképek.


A Teremtõ Atya és Anya szemszögébõl nézve a Mindenhatóhoz vezetõ idõszál ugyanígy folytonos lesz, mert nem tudnak elszakadni a saját hullámterüktõl, amivel, amiben csinálták a Fiukat. Egy idegen okforrás számára azonban a térforrás primér idõszála ugyanúgy hajlamos lesz a töredezésre, elszakadozgatásra, mint a többi okforrásé, mert a másolati jelen fizikailag nem különbözik az eredetijétõl. Ezen szakadozottság, folytonossági hiány miatt nevezzük kaotikusnak a nemtér-nemidõ szerkezetét, mert itt eltûnhetnek a létezõk számára az ok-okozati láncolatot mutató eseményvonalak, kapcsolatok (oktalanná válhatnak egyes látott képek).
Két térkvantum számára a másik idõszála már sokkal bonyolultabb felépítést fog mutatni. Ezek lesznek a másodlagos idõszálak, amiket két virtuális rendszer lát maga körül. Egyrészt a Mindenható, mint elsõ térforrás látja a tachionjaiból ötfelé kifutó idõszálakat, amik a primér idõszál alsó részének megsokszorozódásai, virtuális másolatai. Másrészt a teremtménye, egy belõle másolt térkvantum ugyanezt látja, de az õ primér idõszálának felsõ része a Mindenható egyik tachionjába látszódik befutni, amelyikbõl õ keletkezett. A primér idõszálának alsó része viszont (ha nincsenek rajta további másolati rendszerek) visszafutni látszik a Mindenható primér szálának alsó részébe. Arra a pontra, ahol a sajátidejében éppen tartózkodott akkor, amikor a teremtményét magából másolta. Így az idõszál rendszer egészében egy komplex hurkot fog alkotni, aminek felsõ vége a Teremtõ jelenforrásához vezet, alsó része pedig a feneketlen mélységbe, ahonnan a Teremtõ érkezett.
Fontos tény, hogy az egy idõszálra felcsatolt (egy elágazási rendszeren lévõ) ciklikus rendszerek aktuális jelenei gyakorlatilag egy idõben léteznek egymáshoz képest. Az idõszál elágazásakor az egy jelenpont kétfelé rohan virtuálisan, de csak a téridõben, amiben keletkezett, miközben a sajátidejében mégis egy marad. Úgy mondhatnánk, egy idõpont két helyen fog létezni látszani. A másolatok természetesen a múltszférák taszító hatása miatt azonnal elsodródnak a teremtõjüktõl, s innen ered az univerzum szakadatlan tágulása, felfúvódása. Nem holmi õsrobbanás miatt tágul a teremtés, hanem mert a megteremtõdõ létezõk elsodorják egymást a hullámtereikkel, ki a végtelenbe. Ez egyenletes hatás, amihez nem kell senkinek energiát befektetnie, munkát végeznie.
Az idõhurok rendszer önhasonló szerkezete miatt a másolatok további másolatokat generálhatnak magukból, egy tachionból egymás után akár többet is, de egyszerre mindig csak annyit, ahány tachionból áll az idõhurok. (20. ábra). Ha a téridõ hullámterében nézzük õket, akkor a fizikai (térbeli) távolságuknak megfelelõen egyre messzebb kerülnek egymástól, s így az eseményhorizontok által közvetített kölcsönhatások is idõben megnyúlnak, megnõnek. A tér tehát az idõ egy speciális formájaként, vetületeként (leképzéseként) jelentkezik a rendszerben. Ha viszont a nemtér-nemidõben (a téridõ keltési szünetében) nézzük az idõszálakkal összekötött létezõket, akkor továbbra is csak egy fél fordulatnyi, fél keltési idõnyi távolságra lesznek egymástól a ciklikus rendszerek jelenei. Vagyis a kölcsönhatás köztük ennyi idõ alatt megy végbe. Ez a tény pedig maga után vonja a szinte azonnali információ átvitelt, a késedelem nélküli kommunikáció mûködését.


6. AZ IDÕSZÁLAS TÁVKÖZLÉS REJTELMEI

Én, mint ciklikus rendszer, az összes idõszálat, amellyel kapcsolatban vagyok, magamból kifutni látom. Ez azt jelenti, hogy rajtuk az információ (a látott kép) befelé fut énhozzám. Az információ, mint az (egy forrásból érkezõ, egymást követõ) eseményhorizont rétegek távolságainak sûrûségváltozása, frekvenciamodulációja az õket keltõ forrás mozgásából ered (doppler-effektus). Az idõszál, mint kép pedig az eseményhorizont rétegek rajtam (idõforráson) való áthaladásának pontnyi realizálódásaiként jön létre, tehát (azonnali) információt közvetít a számomra. Ez az idõszálon végigfutó hosszirányú sûrûségváltozás formájában jelentkezik, ami folyamatosan áthelyezgeti, taszigálja (sodorja) az én ciklikus rendszeremet.
A térforrásban keringõ tachionok számára fél fordulatonként végig felvillan az egész idõszál rendszer, az elágazásaival együtt. Az elejétõl (Teremtõ Atya) a végéig (a feneketlen mélység végtelenjéig). Természetesen minden tachion számára más fázisban történik a felvillanás a társaihoz képest, és elsõdlegesen a saját dimenziószál rendszere látszódik csak, mert a többi csak közvetetten, késleltetve jelenik meg, mint visszaverõdött jel a többi tachionon keresztül. Ez egy olyan hat csatornás, multiplexelt hírvonal, amibõl egyszerre mindig csak öt aktív, és a szünet, mint szakaszos kialvás körbejár a hat csatornán, keltési ciklusonként egyszer.
Vagyis a Mindenható azonnal, szinte idõveszteség nélkül értesül minden eseményrõl, változásról, ami csak történik az Õ idõszál univerzumában. A rendszer egyben megõrzi az összes múltbeli esemény képét is, teljes pontossággal, vagyis semmi sem felejtõdik el a számára. Nemhogy a hajunk szálai, de minden atomunk, elemi részecskénk, sõt idõforrásunk is mind számon van tartva ebben a hihetetlenül komplex káprázatban. Ezen keresztül jut el mindenkihez minden információ az egészrõl, tehát az univerzumnak minden forrásrendszerében ott kavarog, villog képszerûen, folyamatosan az egész mindentudás. Minden olyan tudás, amivel a rendszer épp aktuálisan rendelkezik addig a pillanatig.

7. A FÉNY, A LÉLEK ÉS AZ ANYAG IDÕSZÁLAI

A téridõ hullámterében (megfelelõ tachion randevúk esetén) létrejöhetnek más típusú, stabil vagy instabil (rövid életû) ciklikus rendszerek is. A hosszú életûek egyike a fénykvantum, az energia második fajtája. Ez a misztikában a látható fény, Lucifer (fényhozó), amit a hét ágú gyertyatartó szimbolizál. Ebben hét idõforrás másolódik körbe nyolc helyen, amit a három dimenziós térben egy kockával lehet ábrázolni (21. ábra). Ennek megfelelõen nyolccsatornás idõszál köteget húz maga után a saját nemfény-nemidõ rétegében, de a keltési rendszere csak a téridõ csavarodott esszenciáiban, rétegeiben képes megmaradni. Az õskáoszba kilépve ugyanis elveszítené azt a támogató hullámteret, ami a tachionjainak a pályán maradáshoz szükséges, tehát azonnal lebomlana, megszûnne másolódni. A fénykvantummal kapcsolatban elterjedt, ismertebb magyar kifejezések a következõk: Nekem nyolc (mindegy, mert mind Egy). Azt a hét meg a nyolcát...!


A lélek és az anyag a barion típusú ciklikus keltési rendszerek közé tartoznak (22. ábra). Ezek is a téridõben keletkeznek és csak benne életképesek. Lényegesen több idõforrás kelti õket (több százezernyi, illetve milliónyi), bonyolult fraktális leágazási szimmetriák szerint és többféle típusuk van. Ezek az isteni (nagy) lélek, emberi lélek, állati és növényi lélek. Az anyagi részecskék jóval kisebbek a lelkeknél, de hasonló belsõ szerkezetûek. A mi univerzumunkban csak neutronok keletkeznek, többféle méretben. A neutrinót szubtilis anyagként ismerjük, a normál neutron az, amirõl általában az atomfizika beszél, míg az óriás neutronok egy része rövidebb életû és bomlékonyabb náluk. Az egyéb, rövid életû részecskék, amiket a fizika ismer (pl.: a müon, tau- részecske), valójában olyan fraktális idõrendszer törmelékek, amelyek egy (vagy maximum néhány) ciklusidõn belül lebomlanak, nem tudván tartósan újrakelteni a szimmetriarendszerüket. Ezek extrém kölcsönhatások közben keletkeznek, majd gyorsan meg is szûnnek, mivel nem életképesek. Emiatt viszont nem tekinthetõk igazi anyagi részecskéknek, hisz nem alkotják a körülöttünk látható anyagi világot.


A neutron, mint forgó tartályocska a keltési folyamat során idõtükröket generál maga köré, amolyan "a megfoghatóság látszatát keltõ" burkolatot, amirõl lepattannak, visszaverõdnek a jelenforrások. Ez teszi lehetõvé a fény és térkvantumok (energia) eltárolását az anyagban, amik a részecske gerjesztettségi szintjét fogják meghatározni. A részecskék a bennük eltárolódó energiakvantumok miatt kerülnek különbözõ gerjesztettségi szintekre, ami a kibocsátott hullámterük okozta hatásokban nyilvánul meg körülöttük. Az idõtükrök keltõdési folyamata olyan bonyolult, hogy egyelõre nem foglalkozunk velük, mivel még a sokkal egyszerûbb jelenségek megértése és modellezése is komoly gondot okoz a kutatásaink jelenlegi szintjén.
A neutron adott gerjesztettségi szint mellett elbomlik elektronra és protonra. A proton szerkezete geometriailag egy ikozaéderhez hasonló, az elektroné dodekaéderhez. Milyen érdekes, hogy ez a két szabályos test egymás duálisa (egymásba illeszkednek)! A bomláskor virtuálisan kettészakadnak a neutront keltõ jelenpontok, így a részecske magja (elektron) elkezd kívül látszódni a héj (proton) körül. A két részecske, mivel valójában egyek, természetesen össze lesz kapcsolva idõszálakkal. Ez a szálköteg annyi vonalból fog állani, ahány forrás elhagyta a protont, tehát amennyi kelti az elektront aktuálisan (becslésünk szerint ez mintegy 512 körül ingadozhat).
Az idõszálas távközlõ rendszer építésénél a legegyszerûbb a párrészecskék használata (proton-elektron), ahol az egyikük megfelelõ modulációja szálirányú hatásként azonnal, a térbeli távolságtól függetlenül átadódik a másiknak.
Ez a hatás a nemtér-nemidõn keresztül terjed, éppen ezért leárnyékolhatatlan, lehallgathatatlan, gyors, megbízható, nem gyengül a jel erõssége a távolsággal arányosan és nem igényel nagy adásteljesítményt. Az univerzumunk vezetõ entitásaitól szerzett információk szerint megmarad akkor is, ha másik (párhuzamos vagy önálló) univerzumba megyünk térugrással vagy idõutazást végzünk a jövõbe vagy a múltba ugorva.
Az átvitt jel maximális frekvenciája (hullámhossza) a részecske keltési rendszerének pályagörbéivel arányos. Ezen szaturáció (az átvihetõ információ mennyiségének telítõdése) tehát csak olyan mérettartományban következik be, ami nagyságrendekkel messze alatta van az általunk eddig használt legrövidebb elektromágneses hullámhosszaknak is (valahol a térhullámhossz szintjén). Késõbbi írásainkban még sokat foglalkozunk majd ennek a részleteivel és híradástechnikai hasznosításával.

8. ÖSSZEGZÉS

A minden létezõben tehát alapvetõen kétféle idõszál rendszer észlelhetõ. Balos és jobbos forgású, az õket keltõ ciklikus rendszerek forgásirányának megfelelõen (téri és antitéri). Ezek egymástól elkülönülve léteznek és mûködnek, és csak idõszálakkal kapcsolhatók össze különféle trükkös módokon, de fizikailag nem találkozhatnak. Mivel az ellentétes csavarodású hullámterek azonnal kioltanák (annihilálnák) egymás forrásait.
Ezen belül léteznek az okforrások nyomán megjelenõ primér, azaz elsõdleges (az okforrástól nézve egy vonalas, a Mindenhatótól nézve öt vonalas) idõszálak, valamint a különbözõ ciklikus rendszerek másodlagos szálkötegei (hat vonalas téri, nyolc vonalas fény és proton-elektron szál), több lépcsõben elágazva. A téridõ univerzum térszorzással való bõvítésekor létrejövõ hipertér (diász, majd a két hiperteres triász) ezeket még további, azonos jelsûrûségû csatornákra osztja, de alapvetõ tulajdonságaikon nem változtat (23. ábra). Csupán a párhuzamos Életfák száma szaporodik általa, amik gyökere közös a Mindenhatóban.
Így lényegében különféle idõszálak nehezen felfogható bonyolultságban elágazó rendszerei kötnek össze bennünket egymással. Ezeken keresztül vagyunk mindannyian felfûzve az Isten nyakláncára, és együtt rezdülünk vele minden pillanatban. Ez az élet tánca, a teremtés mûködésének elvi alapja. Aki megérti a lényegét és belsõ összefüggéseit, az érti az Istent és érti a Teremtést is.


A magyarság (hunok, szkíták) õsi sámán papjai még jól értették ezt a tudást, és a szavainkba, kifejezéseinkbe, mondásainkba öltöztetve adták át az embereknek, hogy fennmaradjon az utókorra. Most végre megértettük bölcsességüket, s innentõl kezdve nem csak hiszünk az Istenben, hanem tudjuk is az Õ törvényeit, mûködésének fontosabb paramétereit. Íme néhány elgondolkodtató példa erre.: nem bírja cérnával, ha minden kötél szakad, kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, a szerelem egybeköti õket, valami gubanc van, dróton rángatják, terveket szövöget, egy húron pendülnek, üzletet kötni, a kákán is csomót keres, elvarrni a szálakat, sorsfonál, karmikus kötõdés, kommunikációs vonal.

Készült: 2001.06.12. - 2007.10.17.

Következõ írás

Vissza a tartalomhoz