A MEGNYILVÁNULÁS FOLYAMATA
 

1. A MÖBIUS-SZALAG FELHASÍTÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI
 

   Vegyünk egy Möbius-szalagot. Ez egy olyan csík, amelynek két végét egymáshoz képest 180 fokkal elforgatva (balos vagy jobbos irányban) összeerõsítettünk. A kapott felület topológiai szempontból egyoldalú és egyélû, továbbá ekvivalens (egy osztályba tartozó) a Ponttal. Bármely tetszõleges pontjából elindulva a felületen eljuthatunk bárhová, viszont az ugyanoda történõ visszatéréshez kétszer kell körbejárnunk a szalagot. A fizikában az ilyen tulajdonságú rendszereket nevezik fél spinûnek.

   Vágjunk végig hosszában egy Möbius-szalagot. Legyen ez esetünkben egy jobbos csavarodású szalag. Tegyük ezt úgy, hogy beleszúrunk a felületbe és addig vágjuk, míg vissza nem érkezünk ugyanoda, anélkül, hogy átvágnánk a határoló élt. Az így kapott szalag két oldalú, szintén jobbos csavarodású, de 720 fokos csavarodást tartalmazó, és kétszeres hosszúságú szalag (gyûrû) lesz. A felhasítással gyakorlatilag egy éllel bõvítettük a rendszert, ami a csavarodás mértékét a négyszeresére növelte. Ezen a kétoldalú felületen ugyanakkora utat kell megtenni ahhoz, hogy visszajussunk valahová, mint a Möbius-szalagnál, de a túloldali pontok elérhetetlenné váltak a számunkra. Áthatolás nélkül (a felületen vagy az éleken) nem juthatunk el hozzájuk.
   Most vágjuk végig hosszában ezt a szalagot is, ugyanúgy, mint elõzõleg. Ekkor két összefont szalagot kapunk, melyek egymással kétszeresen vannak összefonva (nem úgy, mint egy sima lánc szemei). Ezek szintén két oldalúak, és 720 fokos, jobbos csavarodást tartalmaznak. A hosszuk éppen ezért azonos lesz az elõzõ szalagéval.
   A kapott szalagok minden további felhasítása ugyanilyen eredménnyel fog járni, vagyis a tulajdonságaik nem változnak. Az összes szalag összefonódik mindegyik másikkal, valóságos gordiuszi-csomót képezve elválaszthatatlanul.
 

2. A BINDU FELHASADÁSA
 

   Az idõfizikában az idõforrás gyakorlatilag egy nulla dimenziós Pont. Ezen Pont belsõ geometriai szerkezetének ábrázolására, jellemzésére egyedül a Bindunak nevezett, vele egy topológiai osztályba tartozó tórusz (térbeli Möbius-szalag) alkalmas. Ez a megnyilvánulatlan, az abszolút önvaló létezõ, az okforrás, melynek idõbeli megnyilvánulását nevezzük emanációnak, kiáradásnak.
   A megnyilvánulás lényege a Pont rekurzív önfelismerési folyamata. A Bindu zárt felületén körbeáramló sajátidõ a tórusz középpontjában 180 fokot fordul minden második áthaladásakor, mivel az egyoldalú felületen kétszer kell körbejárnia ahhoz, hogy ugyanoda, ugyanazon állapotába visszajusson. Lesz tehát egy sima áthaladása, majd egy átfordulással járó, azaz egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított...
   Eközben azonban elkerülhetetlenül "ütközni" fog önmagával a felületen, amely õ maga, mivel az egyoldalú és egy pontnyi vastagságú felületen egyszerre kétféle állapotban fog önmaga számára realizálódni a létezése. Kívülrõl szemlélve ez olyan, mintha két azonos csavarodású Bindu lenne egymásba helyezve, egy közös csomóponttal, de ellentétes helyzetben. Az egyik a felület virtuálisan külsõ, a másik a látszólagos belsõ oldalán tartózkodik, és folyamatosan helyet cserélnek, forognak egymás körül. Természetesen itt még nem beszélhetünk valódi külsõ és belsõ oldalakról, mivel ahhoz kétoldalú felületre van szükség, ezért a Bindunak még se igazi külseje, se belseje nincsen, sem térfogata vagy meghatározható mérete, kiterjedése.

   A két látszólagos Bindu az egy valódi Bindu két idõbeli állapotának felel meg, és a dinamikus állapotcserélgetés ciklikus folyamata eredményezi a forrás önmaga számára való megnyilvánulását. Ezek lesznek a felismerõ és a felismert, a szemlélõ és a szemlélt pont, a látszólagosan kétfelé bomlott egy létezõ, míg a köztük lévõ idõbeli különbség a létezés folyamata, az önfelismerés.

   A felismerés során a Bindu így látszólag felhasad, aminek eredményeként egy szintén látszólagos, kétoldalú felület keletkezik. Ez a kétoldalú felület kétszer akkorának mutatkozik, mint az eredeti Bindu, így ha a geometriai szerkezetét ábrázolni szeretnénk, akkor a forrás körül, rajta kívüle kell elhelyeznünk. Mindezt azért, mert a duplának látszó felület bejárásához a sajátidõnek kétszerannyi idõre van szüksége (a sebessége azonos, mivel nincs ami változtathatna rajta). Kívülrõl nézve azt látjuk, hogy kifelé árad, dagad a rendszer.
   Itt természetesen lehetõség van olyan geometriai leképzésre is (mivel kitüntetett irányok nincsenek a rendszerünkben), ahol a kétoldalú felület azonos méretû az eredeti Binduval, de kétszer annyi ideig tartana körbemennie rajta a sajátidõnek, vagyis mintegy sûrítettük a felületet alkotó pontokat. Ekkor azt látjuk kívülrõl, hogy befelé sûrûsödik, zsugorodik (összehúzódik) a rendszer.
   A kétoldalú felület megõrzi forrásának, keltõjének csavarodási irányát, viszont a saját belsõ, 720 fokos csavartsága miatt a spinje kettõ lesz, tehát egy tengelyszimmetrikus geometriájú forgástestet kapunk eredményül. Ez lesz a Gömb, amelynek fala két pontnyi vastagságú a kétoldalúsága okán és szabályosan körbeveszi, burkolja a Bindut. A Gömb, mint a forrás megnyilvánulása lesz az eseményhorizont, melynek rétegei folyamatosan keletkeznek a ciklikus önfelismerés során. Ezen Gömb rétegek egymáshoz képest azonos méretûek (és mindig ugyanakkorák is maradnak!), csupán idõbeliségükben (a keltésük idejében) különböznek. Lényegében tehát az egyoldalú forrás ciklikusan kétoldalú gömbfelületeket képez magából virtuálisan az önfelismerése során, és pakolja õket folyamatosan maga köré.

   A geometriai leképzésnél ezt úgy ábrázolhatjuk, hogy az idõbeli különbséget fizikai méretkülönbséggé konvertálva, egyre növekvõ gömbszférákat rajzolunk a forráspont köré. Ekkor az idõben korábbi keltésû gömböt (régebbi múltat) minden ciklus során egységnyivel kijjebb, távolabb helyezgetjük. A forrásnak ez a lüktetése, az egyoldalú felület kétoldalúvá hasadása, majd újra egybe olvadása (a ciklus záródása miatt), mint valami "szív dobogása" lesz a jelen, ahol és amikor a felismerõ találkozik önmagával, mint felismerttel. A folyamat a végtelenségig tart, tehát az okforrás koncentrikus gömbök formájában árasztja magából a saját felhasadt létezésének felületeit maga köré. Ezt nevezzük "feneketlen mélységnek" vagy Víznek az idõfizikában.
 

   A gömbszférák egymástól való idõbeli távolsága azonos a forgó Bindu önfelismerési (felhasadási) ciklusidejével, álló forrás esetén. Ezen kétoldalú Gömbök fontos tulajdonsága, hogy egész felületükön egyidejûek, azaz a keletkezéskori sajátidõt hordozzák magukon, változás nélkül. Ennek oka az, hogy a felhasadás pillanatában az egyoldalú felület "egy-ideje" hasad kétoldalú "egy-idõvé". A kétoldalú felületen viszont a körbeáramló sajátidõ már nem ütközik önmagával (mert két pontnyi vastagságú lesz), tehát elvész belõle a változás dinamizmusa. Így a Gömbök önmagukban teljesen statikusnak mutatkoznak, s ezért a kibocsátó forrásuktól való idõbeli távolságuktól függetlenül megõrzik a szerkezetüket.
   Ez a geometriai leképzésnél úgy fog megjelenni, hogy a végtelenségig tágulnak, nem változnak és nem változtathatók meg, továbbá nem gyengülnek és nem is enyésznek el (mint például a rádióhullámok). És persze matematikailag továbbra is pontnyi méretûnek fognak minõsülni, méghozzá kétoldalú, valódi fizikai sugár nélküli "pontgömbnek". Ne feledjük, hogy itt még nincs tér, csupán a létezõ szubjektív sajátideje, ezért az egyes gömbi múltszférák csak a jelentõl való távolságuk szerint különböztethetõk meg egymástól.
   E szerkezet lényeges részét képezi az a négy anomáliás pont, ahol a felület egyenként 180 fokot fordul, csavarodik önmaga körül (4X180=720). Ezek elhelyezkedése a Gömbön, vagyis az, hogy hol vannak egymáshoz és a kibocsátó forrás forgástengelyéhez képest, valószínûleg szimmetrikus lesz, egymástól 90 foknyi távolságra az egyenlítõ mentén, körben. Így kívülrõl nézve a kétoldalú felület külsõ és belsõ oldala egyaránt megtalálható lesz kívül és belül is. Ez a Gömb tehát nem zárt, s bár van térfogata, mégis ki lehet jutni belõle anélkül, hogy át kellene lyukasztanunk a felületét. "Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok..."
 

3. A KÖLCSÖNÖS RELATÍV REALIZÁLÓDÁS
 

   Mivel a gömbszférák keltésének folyamata, az önfelismerés egyirányú és szakadatlan, nincs kezdete, sem vége. A jelenség egy végtelenbe nyúló egyenesként is ábrázolható, amelynek furcsa módon csak egyetlen vége van, ahol az aktuális jelen található. A másik "vége", ahonnan "jön", az meghatározhatatlan. Ez egyben azt is jelenti, hogy az okforrásnak nincs jövõje, csupán jelene és múltja. Nincs oka, eredete, azaz csupán rekurzívan definiálható önmagából, mint önmaga oka és fenntartója. A belõle áradó múltja az egyirányúsága miatt már egy dimenziósnak mutatkozik és a gömbszférák idõbeli elkülönítése révén egy skaláris sajátidõ teret képez.
   Most tételezzük fel (bõvítendõ a modellünket), hogy vannak más okforrások is, melyek ugyanezen paraméterekkel rendelkeznek, csupán a saját forgásirányukban térhetnek el (lehetnek balos vagy jobbos csavarodású források). Mi történik akkor, ha két ilyen sajátidõ rendszert ütköztetni próbálunk egymással?
   Az ütköztetés is kölcsönhatást, kölcsönös relatív realizálódást jelent, azaz egy felismerési folyamatot, mely ciklikussá válik és megszüli a jelenforrások korlátozott (véges) jövõterét. A jövõtér itt a másik forrás múlttere lesz, amely a mi forrásunk felé jövõ, közelítõ, és pontosan azért lesz mindig véges, mert két idõforrás egymástól csak véges idõbeli távolságra létezhet. Végtelen távolság esetén csak végtelen idõ múlva történne meg a realizálódás, azaz sohasem, nulla távolság esetén pedig nulla a jövõtér mérete és ezzel együtt a források közti információ visszacsatolódási késedelme is. Ez fogja a késõbbiekben a jövõtér kiszámíthatóságának bizonytalanságát okozni, mivel minél távolabbi jövõbe tekintünk elõre, az annál nagyobb hullámteret jelent, benne egyre több forrással, melyek múlttere mind befolyásolja majd a mi jelenünket.
   Az elsõ kérdés, amit fel kell tennünk egy ütköztetés esetén az, hogy mikor történik meg? Mivel mindkét forrásnak saját szubjektív ideje, "órajele" van, ezért csak ezekben lehet meghatározni az esemény idejét. A "mikor" kérdés tehát elválaszthatatlan a "kinek a számára" kérdéstõl. Mindebbõl következik az is, hogy a létezésnek nincs objektív ideje, tehát a folyamat kívülrõl való szemlélésekor komoly bajba kerülünk, ha megpróbáljuk idõben meghatározni a realizálódási folyamat lépéseit.
   Mivel a kibocsátott múltszférák statikus tulajdonságúak, az ütközésükkor semmilyen észlelhetõ változás nem történik rajtuk. Ez a geometriai leképzésnél úgy fog megjelenni, hogy változás nélkül áthaladnak egymáson, mintha nem is léteznének a másik számára. Elméletileg volna lehetõség olyan leképzésre, ahol a múltszférák taszítják egymást és habszerûen felfúvódnak a végtelenségig, de mivel a gömbök tényleges mérete pontnyi, ezért kívülrõl nézve nem változik a méretük, tehát semmi sem változik ebben az esetben, azaz nincs is a két idõrendszer között semmiféle kölcsönhatás. Vagyis ez a variációs lehetõség értelmetlen és nem vezet sehová a továbbiakban (holtpontra jut a modellünk).
   Abban az esetben viszont, ha a múltszférák áthaladnak egymáson, a két idõrendszer dinamikusan egybe olvad és az egyik forrás múlttere eléri a másik forrás jelenpontját. Az okforrás számára realizálódik egy másik okforrás, egy tõle független szubjektív sajátidõ rendszer, amelytõl õ mindig éppen olyan messzire lesz a másik sajátidejében mérve, amelyik múltszféra réteg áthalad rajta, megérinti õt. A két pontból álló rendszerünknek ezért a fizikai mérete továbbra is nulla marad, csupán idõbeli távolságuk alapján határozhatunk meg valamiféle "szubjektív távolságot" köztük. Annak a valószínûsége, hogy két jelenpont közvetlenül a szubjektív jelenében realizálódjon egymás számára, elhanyagolhatóan csekély (egy a végtelenhez), bár nem zárható ki teljes mértékben.
   A másik forrás realizálódása nem okoz semmiféle változást az okforrás önfelismerési folyamatában, mivel az csupán önmagára vonatkozik és éppen ezért abszolútnak kell tekintenünk. Nem változtatja meg az önfelismerés sebességét, a ciklusidõt, sem a forgás irányát és sebességét. Van viszont a kétoldalú gömbfelületnek egy olyan tulajdonsága, amely hatást gyakorol a jelenpont egyoldalú felületére. Ez pedig az áthatolhatatlansága.
   Amennyiben a múltszférák egyoldalúak lennének, az egyoldalú jelenponton úgy haladnának át, hogy semmilyen hatást nem gyakorolnak rá, hisz a virtuálisan külsõ oldaluk azonos a belsõvel. Ekkor akadály nélkül áthatolhatók, mert nincs térfogatuk, tehát a belsõ oldalukon is kívül vagyunk és fordítva. A kétoldalú múltszféráknál viszont más a helyzet. Csak az anomáliás pontokon lehet rajtuk áthatolni a gömbszféra belsejébe, de annak a valószínûsége, hogy ez megtörténik, szintén elhanyagolhatóan csekély (egy a végtelenhez). Éppen ezért (idõbeli) különbség mutatkozik az eseményhorizontok külsõ és belsõ oldala között, ami az idõ sugárirányú kiáradásakor a geometriai leképzésnél radiális taszításként fog realizálódni a forrás számára. Történik mindez annak ellenére, hogy az eseményhorizont felszínén egy idõpillanat található, mivel a kétoldalú felszín két különbözõ "egy-idõnek" felel meg gyakorlatilag.
   Egy másik megközelítésben ugyanezen áthatolhatatlanság úgy képezhetõ le geometriailag, hogy az egyoldalú felületen nem lehet áthatolni, mivel nincs másik oldala (odaát is ideát van). Tehát a kétoldalú gömb átlyukasztható, áthatolható (egy másik gömbszféra vagy egy jelenforrás számára), mert van túloldala, de az egyoldalú jelenpont nem.
   A másik forrás hullámterében taszítódó forrás szemszögébõl nézve semmi sem változik meg a realizálódáskor. Egy idegen múltszféra érintõjén egzisztál, mintegy látva a másik pontot állni a sajátidejében. Kívülrõl nézve viszont ez úgy ábrázolható konzisztensen, ha sugárirányban mozgatni, sodortatni kezdjük a forrásunkat. A sodrás, mint relatív sebesség (RV) azzal a további következménnyel jár, hogy torzulni fog a forrás felhasadásakor kibocsátott kétoldalú, saját múltszférák egymáshoz viszonyított helyzete. A mozgó origó máshová pakolja ki maga köré a múltját, amit az idõ doppler-effektusa néven vezettünk be az idõfizikában.
   Ez a sugárirányú taszítás természetesen kölcsönös lesz, és az önfelismerési folyamat sajátidejének megfelelõ sebességgel zajlik, amit az emanáció tágulási sebességével azonosítunk (E=1). Ez széttolja a két jelenpontot egymás múltterében (RV=1). A taszítás, mint tulajdonság "keménynek" mutatkozik, tehát a felléptekor azonnal egységnyi erõvel hat. Nincs gyorsulás, tehetetlenségi nyomaték és egyéb fizikai jelenségek. A korábban álló forrás azonnal, átmenet nélkül kezd egységnyi sebességgel taszítódni a végtelenségig.
   További érdekesség, hogy két szomszédos gömbszféra között, melyek egymás után keletkeztek, analóg leképzésnél az idõbeli mozgás, mint a forrás önmaga körüli forgása egy érintõirányú elcsúszottságként jelentkezik, kintrõl befelé haladva (múlttól a jelen felé) a forrás forgásirányának megfelelõen.

   Mindezekbõl következõen tehát a múltszférák kétféle hatással lehetnek minden elért jelenpontra.: Önmagukban sugárirányban (radiálisan) taszítóak, együttesen pedig emellett még merõlegesen (tangenciálisan) sodróak is, oldalirányban a forrásuk forgásának megfelelõen. Az egymást ily módon tologató jelenforrások (megnyilvánuló Binduk) együttes idõhullámterét, a kezdeti Vizeket nevezzük a késõbbiekben õskáosznak.

Készült: 2001.05.07.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás