(Az agresszió alkalmazásának informatikai
vonzatai)
Az életben minden hatás amely
bennünket
ér vagy figyelmeztetés vagy provokáció. E
kettõ
lényegében egy, csupán az idõbeli
lefolyásuk
miatt teszünk köztük különbséget. A
figyelmeztetés
információ valamely változásról,
új
történésrõl, melyrõl fontos tudni a
körülmények
megértéséhez, a késõbbi esetleges
döntésekhez,
cselekedetekhez. A provokáció olyan
figyelmeztetés,
mely nyomban válaszreakciót is vár
tõlünk,
vagyis cselekvésre akar késztetni.
Ha kölcsönhatásba kerülök
valakivel,
azaz kommunikálok vele bármirõl, akkor új
információkkal
látom el, tehát figyelmeztetem. Ez elsõsorban
egyirányú
folyamat, amikor én adok valamit neki. Ha pedig
megtámadok
valakit, akkor gyakorlatilag provokálom,
válaszreakciót
kényszerítek ki belõle (azért adok neki
valamit,
mert választ is várok rá).
A válaszreakció információ
a számomra a másiktól arról, hogy milyennek
lát engem és mik a szándékai, mi az akarata
az adott helyzetben. Ha normál körülmények
között
valamiért nem juthatok a másiktól megfelelõ
információkhoz, akkor agresszív
fellépéssel
kiprovokálva egy konfliktust, információkhoz
juthatok
tõle, ami segíthet nekem. A gyerek is azért rossz,
mert a szülõje nem foglalkozik vele eleget és
így
provokálja ki a figyelmét. Azt, hogy szüksége
van a kommunikációra és az
információkra.
Éppen ezért kívülrõl nézve
minden
agressziós támadást felfoghatunk
információs
segítségkérõ gesztusként is. Aki
támad,
az segítséget kér.
Erre mit csinálunk? Hárítjuk a
támadást,
ahelyett, hogy segítenénk. Ritka az olyan helyzet, amikor
a megtámadott személy azt adja válaszul az
agresszornak,
amire annak szüksége van. A szülõk sokszor csak
megbüntetik a gyereket és rendreutasítják,
ahelyett,
hogy foglalkoznának vele és tanítanák,
szeretnék,
stb. Ez persze újabb agressziót von maga után,
úgymond
erõsödik a segélykérõ jelzés...
A háború kitöréséig.
Világunkban azért van olyan sok
háború
és konfliktus, szenvedés, mert olyan az
általános,
társadalmilag elfogadott és megkövetelt
beállítottságunk,
hogy elutasítjuk az erõszakot és a konfliktust. Az
egész világunk elkerülõ magatartást
folytat
("Szarnak-bajnak nincs gazdája"). S mivel kizárjuk az
életünkbõl
a konfliktusokat és a rossznak megítélt dolgokat,
ezért azok kívülrõl áramlanak vissza
hozzánk,
mint kivetítések. Amit megtagadsz magadban, azzal
kívül
kell szembesülnöd. Az eredmény egyre több baj
és
megoldatlan probléma belül és kívül
egyaránt
(információs elszennyezõdés).
Lényegében mindenki elkerüli, hogy
segítsen a másiknak, s így mindenki egyedül
kínlódik,
sõt még meg is nehezítjük egymás
dolgát,
az okok átirányításával. Ez az
"át-ok",
az átkozódás, amikor a másikat teszed
felelõssé
a saját bajaidért. Pedig csak
tükrözõdésrõl
van szó. A magadból kizárt tulajdonságaid a
külvilágban megkeresik azokat a helyzeteket, embereket,
akikben,
akiken keresztül manifesztálódhatnak és
visszajöhetnek
hozzád. Õk ugyanígy tesznek, vagyis minden
zsák
megtalálja a maga foltját és
kölcsönösen
tükrözõdve harcolhattok egymás ellen. Ennek
eredménye
lesz a kölcsönös szenvedés és karmikus
kényszerkapcsolat,
ahelyett, hogy kölcsönös segítség
és
felszabadulás lenne belõle.
Az agresszió, mint társas viselkedés
tehát visszavezethetõ az
információszerzésre,
segélykérésre a rossz hatásfokú
kapcsolatokban.
Ha szép szóval nem megy, akkor erõszakkal
próbálkozunk
elérni a célt. Ennek leggyakoribb módszere pedig a
pszichikai hadviselés egy közösségen
belül.
Ez mindig a frakciózással, egyet nem
értéssel
kezdõdik, majd szócsatákká
terebélyesedve
megszüli a veszekedést, a mocskolódást, a
zsarolást,
a hazugságokat, a bizalmatlanságot és
árulkodást,
áskálódást, stb. Mind jól
ismerjük
ezeket a dolgokat, hisz ilyen világban élünk
(sajnos).
A másik megtámadását,
konzisztenciájának
és lelki békéjének
megbontását
pedig nagyon könnyû elérni, hisz mindenki
ellentmondásos,
mert ellentmondásos világban élünk.
Ugyanakkor
nagy hangsúlyt helyezünk a logikára, amit
"normálisnak"
nevezünk. Fontos körülmény, hogy egy
ellentmondásos
világban nem lehet tartósan konzisztens
stratégiákat
alkalmazni. Kissé kategorikusabban megfogalmazva:
Háborúban
minden logikus stratégia következetes alkalmazása
hosszabb
távon pusztulásba (csatavesztésbe) visz.
Békében fontos dolog a konzisztencia, a
megbízhatóság, sablonosság,
kiszámíthatóság
a jobb kommunikáció (hatásfok) miatt.
Háborúban
viszont, mely ennek az ellenkezõje, csak az
ellentmondásosság,
megbízhatatlanság, õrület, a
kiszámíthatatlan
stratégia lehet a gyõztes. Ilyenkor el kell dobnod minden
szokásodat, megrögzött viselkedési
mintádat
és ötletszerûen, éberen kell cselekedned. Aki
logikátlanul harcol, azt nem lehet kiismerni, tehát nem
lehet
csak úgy sarokba szorítani és legyõzni,
mert
mindig meglepetést okoz.
A pszichikai hadviselés alapjai tehát
egyértelmûen
a paradoxonokra épülnek, vagyis innen
visszakövetkeztetve:
az agressziót is akkor lehet sikeresen alkalmazni
például
segélykérésre, ha paradox módon
végezzük!
Vagyis ha információra van szükséged
és
agresszív úton akarod megszerezni, akkor támadj
úgy,
hogy ne védekezést, hanem
segítségnyújtási
szándékot válts ki a másikból! Aki
ezt
képes megvalósítani, az "a harc mestere". Aki
úgy
harcol, hogy látszólag nem is harcol, s ezért nem
lehet legyõzni õt.
Készült: 2001.04.17. - 25.