A PSZICHOLÓGIAI HARCÁSZAT ALAPJAI

(Az agresszió alkalmazásának informatikai vonzatai)
 

   Az életben minden hatás amely bennünket ér vagy figyelmeztetés vagy provokáció. E kettõ lényegében egy, csupán az idõbeli lefolyásuk miatt teszünk köztük különbséget. A figyelmeztetés információ valamely változásról, új történésrõl, melyrõl fontos tudni a körülmények megértéséhez, a késõbbi esetleges döntésekhez, cselekedetekhez. A provokáció olyan figyelmeztetés, mely nyomban válaszreakciót is vár tõlünk, vagyis cselekvésre akar késztetni.
   Ha kölcsönhatásba kerülök valakivel, azaz kommunikálok vele bármirõl, akkor új információkkal látom el, tehát figyelmeztetem. Ez elsõsorban egyirányú folyamat, amikor én adok valamit neki. Ha pedig megtámadok valakit, akkor gyakorlatilag provokálom, válaszreakciót kényszerítek ki belõle (azért adok neki valamit, mert választ is várok rá).
   A válaszreakció információ a számomra a másiktól arról, hogy milyennek lát engem és mik a szándékai, mi az akarata az adott helyzetben. Ha normál körülmények között valamiért nem juthatok a másiktól megfelelõ információkhoz, akkor agresszív fellépéssel kiprovokálva egy konfliktust, információkhoz juthatok tõle, ami segíthet nekem. A gyerek is azért rossz, mert a szülõje nem foglalkozik vele eleget és így provokálja ki a figyelmét. Azt, hogy szüksége van a kommunikációra és az információkra. Éppen ezért kívülrõl nézve minden agressziós támadást felfoghatunk információs segítségkérõ gesztusként is. Aki támad, az segítséget kér.
   Erre mit csinálunk? Hárítjuk a támadást, ahelyett, hogy segítenénk. Ritka az olyan helyzet, amikor a megtámadott személy azt adja válaszul az agresszornak, amire annak szüksége van. A szülõk sokszor csak megbüntetik a gyereket és rendreutasítják, ahelyett, hogy foglalkoznának vele és tanítanák, szeretnék, stb. Ez persze újabb agressziót von maga után, úgymond erõsödik a segélykérõ jelzés... A háború kitöréséig.
   Világunkban azért van olyan sok háború és konfliktus, szenvedés, mert olyan az általános, társadalmilag elfogadott és megkövetelt beállítottságunk, hogy elutasítjuk az erõszakot és a konfliktust. Az egész világunk elkerülõ magatartást folytat ("Szarnak-bajnak nincs gazdája"). S mivel kizárjuk az életünkbõl a konfliktusokat és a rossznak megítélt dolgokat, ezért azok kívülrõl áramlanak vissza hozzánk, mint kivetítések. Amit megtagadsz magadban, azzal kívül kell szembesülnöd. Az eredmény egyre több baj és megoldatlan probléma belül és kívül egyaránt (információs elszennyezõdés).
   Lényegében mindenki elkerüli, hogy segítsen a másiknak, s így mindenki egyedül kínlódik, sõt még meg is nehezítjük egymás dolgát, az okok átirányításával. Ez az "át-ok", az átkozódás, amikor a másikat teszed felelõssé a saját bajaidért. Pedig csak tükrözõdésrõl van szó. A magadból kizárt tulajdonságaid a külvilágban megkeresik azokat a helyzeteket, embereket, akikben, akiken keresztül manifesztálódhatnak és visszajöhetnek hozzád. Õk ugyanígy tesznek, vagyis minden zsák megtalálja a maga foltját és kölcsönösen tükrözõdve harcolhattok egymás ellen. Ennek eredménye lesz a kölcsönös szenvedés és karmikus kényszerkapcsolat, ahelyett, hogy kölcsönös segítség és felszabadulás lenne belõle.
   Az agresszió, mint társas viselkedés tehát visszavezethetõ az információszerzésre, segélykérésre a rossz hatásfokú kapcsolatokban. Ha szép szóval nem megy, akkor erõszakkal próbálkozunk elérni a célt. Ennek leggyakoribb módszere pedig a pszichikai hadviselés egy közösségen belül. Ez mindig a frakciózással, egyet nem értéssel kezdõdik, majd szócsatákká terebélyesedve megszüli a veszekedést, a mocskolódást, a zsarolást, a hazugságokat, a bizalmatlanságot és árulkodást, áskálódást, stb. Mind jól ismerjük ezeket a dolgokat, hisz ilyen világban élünk (sajnos).
   A másik megtámadását, konzisztenciájának és lelki békéjének megbontását pedig nagyon könnyû elérni, hisz mindenki ellentmondásos, mert ellentmondásos világban élünk. Ugyanakkor nagy hangsúlyt helyezünk a logikára, amit "normálisnak" nevezünk. Fontos körülmény, hogy egy ellentmondásos világban nem lehet tartósan konzisztens stratégiákat alkalmazni. Kissé kategorikusabban megfogalmazva: Háborúban minden logikus stratégia következetes alkalmazása hosszabb távon pusztulásba (csatavesztésbe) visz.
   Békében fontos dolog a konzisztencia, a megbízhatóság, sablonosság, kiszámíthatóság a jobb kommunikáció (hatásfok) miatt. Háborúban viszont, mely ennek az ellenkezõje, csak az ellentmondásosság, megbízhatatlanság, õrület, a kiszámíthatatlan stratégia lehet a gyõztes. Ilyenkor el kell dobnod minden szokásodat, megrögzött viselkedési mintádat és ötletszerûen, éberen kell cselekedned. Aki logikátlanul harcol, azt nem lehet kiismerni, tehát nem lehet csak úgy sarokba szorítani és legyõzni, mert mindig meglepetést okoz.
   A pszichikai hadviselés alapjai tehát egyértelmûen a paradoxonokra épülnek, vagyis innen visszakövetkeztetve: az agressziót is akkor lehet sikeresen alkalmazni például segélykérésre, ha paradox módon végezzük! Vagyis ha információra van szükséged és agresszív úton akarod megszerezni, akkor támadj úgy, hogy ne védekezést, hanem segítségnyújtási szándékot válts ki a másikból! Aki ezt képes megvalósítani, az "a harc mestere". Aki úgy harcol, hogy látszólag nem is harcol, s ezért nem lehet legyõzni õt.

Készült: 2001.04.17. - 25.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás