1.
Az emberi közösségünkben mára sajnos
egy
igen gyakori, szinte általános tapasztalattá
vált
az, hogy ha bárki, bárkinek, bármit mond,
bármirõl,
bármiért, akkor általában a másik
személy
azonnal ezzel ellentétes álláspontra helyezkedik.
Nemet mond rá, tagadja, cáfolja, elutasítja a
dolgot,
tehát ellenáll neki. A két ember reflexbõl
polarizálódik, szembenáll egymással. Ez
érdekes
módon többnyire független attól, hogy
mirõl
van szó, és hogy ténylegesen jó vagy rossz
dolog a vitázók számára. Mi lehet ennek az
oka?
Minden gondolat és szóbeli kijelentés
teremtõ
(megvalósító) erejû, amely hat a többi
emberre és az õ személyes világukra. Ha nem
tagadnák az én állításomat,
teremtésemet,
szándékaimat, akkor egyet kellene érteniük
vele.
Ebben az esetben viszont követniük kellene a szavaimat, ami
megváltoztatná
az életüket, a saját terveiket,
szándékaikat,
tehát a teremtésüket. Ebbõl
következõen
végül nem azt csinálnák, amit õk
szeretnének,
hanem amit mások (pl. én) mondanak nekik.
Alárendelõdnének
a másik embernek.
Mint értelmes lények, mindannyian rendelkezünk
identitással
és önzéssel. A puszta fennmaradásunk
érdekében
védjük magunkat attól, hogy mások
befolyásoljanak,
irányítsanak, uraljanak bennünket.
Fõként
akkor, ha az uralom nem kellemes a számunkra. A
születésünktõl
kezdve tanuljuk az önállóságot, ami a
gyakorlatban
önálló döntéseket és
cselekvést,
tehát önirányítást jelent.
Aki önálló, annak gyakran harcolnia kell a
szabadságáért.
Hamar megtanuljuk hát féltékenyen õrizni a
saját szubjektív szabadságunkat, és
mindenkit
reflexbõl kizárunk, aki ezt háborgatni
merészeli.
A társadalmunk (és minden olyan
közösség,
amelynek individuumok a tagjai) tehát alapvetõen a
szeparációra
épül. Az egyedek egymástól való
elkülönülésérõl
(pontosabban a kapcsolatok szabályozásáról)
szól a közösségi élet. Az
identitásom
lényegében annak a kinyilvánítása,
hogy
mely paramétereimben különbözöm a
közösségem
többi tagjától, és ez miért jó
az én számomra.
Az elkülönülésnek többféle oka lehet.
A szeretetlenség, a részvétlenség, az
önzés,
a félelem, az információk hiánya vagy
téves
volta, egyszóval mindazon falak, amelyeket mi
építünk
magunk köré, egymás közé az
életünk
során. Mert az élet lényege a fennmaradás
érdekében
jónak tekintett dolgokhoz való vonzódás,
és
a rossznak tekintett dolgoktól való
eltávolodás,
elszigetelõdés. Kissé tréfásan
megfogalmazva:
a jó dolgokat üldözzük, a rosszak elöl
menekülünk.
2.
Érdekes módon nemcsak mi, hanem a gépeink,
eszközeink,
mûszereink (teremtményeink) többsége is a
szeparáció
megvalósításában segít,
fõként
a hasznosnak tekintett jel és a zavaró
tényezõk
szétválasztását elvégezve
(szûrés,
erõsítés). A szokásaink,
törvényeink,
gátlásaink feladata ugyanez. Meghúzni a
határokat
a territóriumok védelme, megmaradása
érdekében.
Ebbõl következik az a törvény, hogy
semmiféle
élet nem tud létezni és fennmaradni
élõhely,
terület, tér (és idõbeli kiterjedés)
nélkül,
amelynek fennmaradása és uralása biztosítja
az élõlény megmaradását
(véges
mértékben).
Az életet fenntartó (vagy összetartó?)
kényszerterek,
mint szeparáló falak eredõje,
összessége
alkotja társadalmunk vázát, ami
lényegében
mindannak a kinyilatkoztatása, hogy mit nem akarunk, mit nem
fogadunk
el, mivel szemben vagyunk elutasítóak. Az
elõttünk
álló lehetõségek közül ugyanis
sokkal
könnyebb kizárásos alapon dönteni, mint
igenléssel.
A választás lényege tehát az, hogy bizonyos
(értékes) paraméterek alapján
végigvesszük
a lehetõségeinket, és eldöntjük, melyik
nem felel meg a kritériumoknak, melyik nem jó. Ezzel az
elutasításra
kerülõ dolgokat határozzuk meg önmagunk
számára.
Tehát könnyebb a számomra azt megmondani, hogy mit
nem akarok, mit nem tudok, mint azt, hogy mit akarok, mit tudok. Mert
ami
az elutasítások után megmarad,
kizárásos
alapon annak kell lennie a jó megoldásnak. Ez egy
módszer
a jó dolgok megtalálására. Ugyanakkor
megnyugtató
a számunkra az a tudat, hogy nincs másik, mégjobb
lehetõség akkor, ha a döntés elõtt
már
minden verziót végigvettünk és
elõzetesen
megvizsgálva elimináltunk (kizártunk).
3.
Egy közösség csak akkor tud tartósan
fennmaradni,
ha a tagok bizonyos dolgokban egyetértenek, megegyeznek. A
közös
dolgok metszete, a csoport célja, elképzelései,
kollektív
teremtése teszik közösséggé az
egyébként
önzõ és önálló
entitásokat.
A közösséget összetartó
törvények
tehát azt mondják meg, mit nem szabad a tagoknak
elutasítaniuk,
megtagadniuk. Mit kell elfogadniuk, mint
játékszabályt
ahhoz, hogy ide tartozhassanak. Ez a tagadások tagadása.
Mivel minden játékszabály logikus
(konzisztenciára
törekvõ), a létezés viszont alapjaiban egy
ellentmondásra
épül, mindig minden szabályra lehet találni
kivételt
vagy ellenszabályt. Minden logikai rendszer
ellentmondásossá
tehetõ megfelelõ módszerekkel. Hogy az
ebbõl
következõ paradoxonokat és a lebomlást,
átfordulást
a közösség megelõzze, szankcionálni,
védeni
kell a csoportot összetartó idearendszert. Ez lesz a hit
(vallás)
és a tudás (paradigma) védelme.
Ennek legjobb módja a zavaró és romboló
dolgok távol tartása vagy a harc ellenük. A
rendszerek
többnyire így csúsznak el a dogmatizmus és
fanatizmus
felé. Mert vagy engednek az univerzum sodró
erõinek
hagyva, hogy felbomlasszák, átalakítsák
õket,
új irányokba terelve a közösség
mûködését
vagy ellenállnak, és akkor harcolniuk kell a
változások
ellen. A harc pedig fájdalommal, szenvedéssel,
pusztítással
jár és energiát von el a közösség
céljaitól. Egy idõ után tehát azt
fogjuk
észrevenni, hogy már nem a célokért
mûködik
a szervezet, hanem az elõtte támadó
akadályok
leküzdéséért dolgozik, harcol. S így
persze
szintén célját téveszti. Nem
valamiért
lesz, hanem valami ellen.
4.
Az idõfizikában a tagadás, negatív
visszacsatolás
a beérkezõ erõhatásra
analógiát
mutat az emanációs taszítási
kölcsönhatással.
A jelenforrásokat elhagyó idõhullámok
sugárirányban
taszítják a forrásokat. Ez megfeleltethetõ
egy közösségben a félelemnek, a
szeparációnak,
eltávolodásnak és
elkülönülésnek
egymástól. A szeretet tehát az, amikor a
VÍZ
típusú hullámteret kifordítjuk
ömagából
és TÛZ típusúvá teremtjük,
gyorsítjuk.
Ekkor a kettõs idõsûrûségû
kúpban
a belépõ forrásra vonzóerõ kezd
hatni,
amely befelé szív, tehát megjelenik a szeretet, a
közeledés, a befogadás, az egyesülés,
ami
a körpályán haladó tachion
számára
a táplálék, a szer, amely eteti (szer-etet) a
jelent,
amikor az a múltjában halad és egy
látszólagos
képet éltet ezzel önmaga elõtt.
Ahhoz, hogy két ember kapcsolata az elsõ
találkozásuk
(kölcsönös realizálódás)
után
szeretetbe forduljon, nem pedig elutasításba és
harcba,
netán közönybe, megfelelõ
körülmények
között, megfelelõ módon kell kapcsolatba
kerülniük.
Ezen játékszabályok, (pl. udvariasság,
udvarlás,
protokoll) teszik lehetõvé, hogy kijátszva az
általános
és alapértelmezett taszítást, elég
közel
kerülhessenek egymáshoz ahhoz, hogy átmenjen a
kapcsolat
vonzásba és körpályára álljanak
egymás körül. Ezen körpályát,
ciklikus
rendszert persze a környezet folyamatosan háborgatni fogja,
vagyis soha nem válik (zárul) abszolút
stabillá
és állandóvá (örök szerelem
nincs).
Ezért a ciklikus rendszerek és az emberi kapcsolatok
mozgása
egyaránt kaotikus lesz, méghozzá egy
különös
attraktorral jellemezhetõ. Lásd: 1. ábra. Nem
ismétlõdnek
teljes pontossággal a rendszer pályaelemei, csak
hasonlóságok
figyelhetõk meg a kapcsolatban és végül
(törvényszerûen)
mindig elszakadással végzõdik az egész (az
élet vége a halál).
A fenti analógiák alapján még a
következõ
létfilozófiai felismerésekre juthatunk.: Minden
múlandó
a teremtésben az eredendõ szeparáció,
taszítás,
elutasítás, emanációs
felfúvódás,
tehát a létezés természetébõl
fakadó szeretetlenség, szeretethiány miatt. A
teremtett
rendszereket a szeretet, mint vonzóerõ tartja össze,
és a félelem, mint taszítóerõ
bomlasztja
szét.
A szeretet (vonzódás önmagamhoz) megjelenése
tehát az Istenben egyenlõ a teremtéssel
(önteremtés=önszeretet).
A teremtés pedig mindig virtuális,
látszólagos,
mert önnön múltamba lépve önnön
képemet
látom, s hiszem valódinak. Tehát a szeretet is egy
olyan látszólagos jelenség lesz a gyakorlatban,
amely
nélkül a másolati rendszerek (és az emberi
kapcsolatok)
képtelenek fennmaradni.
Mindent megteszünk a szeretet érdekében, hogy
fenntartsuk,
védjük és erõsítsük, de
hosszú
távon mindig veszítünk. Lebomlik és
semmivé
foszlik az egész illúzió (elhal), s
nyomában
üresség marad, melyet aztán újabb
illúzióval
próbálunk kitölteni. Az Istennek a teremtési
folyamat során azt kell felismernie, hogy nincs
szüksége
(kívülrõl jövõ) szeretetre, mert
õ
önmagában teljes és egész, s
létét
nem a látott képekbõl nyeri, mint a
másolati
létezõk, hanem õ okozza azokat. Nem szorul
rá
a táplálékra, mert azt õ maga szüli,
magából,
magának. Õ a szeretet, s a világ ennek csak
tökéletlen
tükrözõdése.
Készült: 2001.09.21.