AZ IDŐVISSZHANG
Az univerzum teljes információs hullámtere, amit világéternek is nevezünk, a szerkezetét tekintve minden pontjában, mindenkor aszimmetrikus (lásd: Az aszimmetria tételt). Tehát bármely 'A' forrás számára az őt minden irányból folyamatosan elérő hullámtér háttérzajszerű perturbáló hatása nem egyenletes. Ez eredményezi a forrás mozgását. (lásd: a Kisfaludy féle mozgás és deformáció törvényt Az energia titkában a 179. oldalon).
Ezen információs háttérzaj gyakorlatilag a többi forrás saját rezgésének visszhangjaként jelenik meg az 'A' forrás hullámképében. A komplex időforrás rendszerek, mint pl. az anyagi részecskék által kisugárzott hullámtér tehát két féle komponenst tartalmaz. Az első a domináns, ami a rendszerre jellemző aktuális forrásszámtól, és ezek ciklikus rendszerben való mozgásától, egymáshoz viszonyított térbeli helyzetétől függ. Ez a gravitációs spektrum, amit befolyásol a második komponens, a háttérzaj. A többi létező információinak sokszoros (n-szeres) visszhangja, ami hozzáadódva a domináns sajátrezgéshez, háborgatja az időforrásokat, és a rendszer mozgását kaotikussá, attraktorok mentén mozgóvá teszi.
Felmerül a kérdés, hogy egy adott részrendszert (pl. emberi testet) miért csak egy példányban és egy időpillanatban látunk. Hiszen a belőle áradó információs hullámokat az egész környezet folyamatosan visszasugározza, s ezáltal megőrzi a végtelenségig. Elvileg tehát a kérdéses embert a létének minden pillanatában egyszerre kellene látnunk, mintegy szétmosódott, időszálszerű csíknak a jelentől visszafelé a kezdeti múltjáig.
Tapasztalataink szerint viszont a dolgokat nem időszálszerűen látjuk, sőt nem látjuk magukat az időszálakat sem. Amit látunk, az csak a szál vége, az aktuális jelen a kölcsönhatási térben. A domináns sajáthullám komponens az, ami észlelhető, ezt nevezzük jelennek és valóságnak. Az idővisszhangot pedig nem érzékeljük, ami a rendszer és az univerzum múltja, a világéter. Ennek a jelenségnek egyszerű oka van.
A domináns hullámrezgés megfigyelőre gyakorolt hatása erősebb, mint a háttérzaj. A kettő közti hatáskülönbség lehetőséget ad a szűrésre, a két komponens szétválogatására. Így jön létre a (szubjektív) jelen észlelete bennünk, és ezáltal lesz értelme az időbeliségnek, a múltnak és a jövőnek a számunkra. A világéter (teljesség) megpillantása tehát a szűrés kikapcsolásával érhető el (pl. amikor meditáció során elönt a mindentudás, megvilágosodásszerűen).
Mi lehet az a hatás, ami alapján az érzékszerveim megszűrik a célpontból érkező komplex hullámteret? A válasz az idővisszhangok egymást kioltó és legyengítő hatásában keresendő. Az 'A' forrásrendszert elérő 'B' forrás léthullámai megzavarják az 'A' forrásainak pályáját a saját attraktorjaik körül. A kényszertér a saját egyensúlyi állapotára törekszik, vagyis ellenáll a hatásnak. A 'B' forrás léthullámai azonban elérik a 'C', 'D', stb. n darab forrást is a környező eseménytérben, amik szintén kiáraszják a 'B' idővisszhangjait. Ahogy az idővisszhangok mindenkiről folyamatosan visszaverődnek, hamar kialakul egy olyan állapot, hogy az 'A' rendszert a 'B' hullámai minden irányból bombázzák egyszerre (n féle fázisban és állandóan sokszorozódva), vagyis kioltják egymás hatását.
A hatás soha nem szűnik meg (lásd: az információmegmaradás törvényét), de mértéke a visszhangzás miatt gyorsan lecsökken egy minimális (nullához közeli) szintre, háttérzaj lesz belőle. Ha pl. megütök egy hangvillát, a fülemmel észlelem egy darabig a csengését, majd elhalkul. Érzékeny műszerrel még percekkel később is mérni lehetne a villa rezgését, vagyis nem hagyta abba, csak lecsengett, hallhatatlanná vált a számomra. Rezgései pedig örökké megőrződnek a világéterben, halhatatlanul.
Azt mondjuk, egy hatás addig "él", amíg észleljük, amíg le nem cseng. Azáltal, hogy a háttérzaj háborgatása miatt kaotikus lesz a teremtésben minden vizsgált rendszer, limitálódik a fennmaradásának ideje. Fennmaradás alatt itt a forrásoknak egy adott attraktor körüli tartózkodási idejét értjük, amíg a rendszer őrzi a domináns hullámterét keltő térbeli formáját, struktúráját.
A halál tehát az információs perturbáció azon szintje, amikor a zavarás miatti mikrováltozások túllépik a szűrés szintjét és észlelhető hatásként megnyilvánulnak. Ilyenkor azt látjuk, hogy az észlelt dolog ismeretlen okból megváltozott, átalakult. A sok kicsi idővisszhang sokra megy elv miatt változnak meg a létrendszerek paraméterei, kerülnek a források új attraktorok közelébe. Ettől látszik élni a természet.
A világ tehát folyamatosan a meghalás és újraszületés állapotában van, mikro és makro szinten egyaránt. Csak az érzékszerveinken beállított szűrésünktől függ, hogy észrevesszük ezt vagy sem.Készült: 2002.04.28. - 06.06.