AZ ŐSKÁOSZ
 

A Khaosz a görög mitológiában a dolgok létrejöttét megelőző űr vagy a Tartarosz, az alvilág feneketlen mélysége. Hésziodosz Istenek születése című művében mind a két képzet megjelenik, s bizony nem is járt messze az igazságtól ezzel a leírással. Az időfizikában pontosan ilyen tulajdonságú az őskáosz, a teremtés kezdeti állapota.
Ovidius szerint a Káosz a rendezetlen, formátlan őstömeg, s a kozmosz létrehozója ebből alakította ki a rendezett világot. A mechanikában és a matematikában a determinisztikus törvényeknek alávetett rendszerek látszólag véletlenszerű vagy kiszámíthatatlan viselkedését nevezik kaotikus állapotnak. Az ilyen kiszámíthatatlan rendszerek közös sajátossága, hogy igen érzékenyen reagálnak a kezdeti feltételekre és a mozgásuk megindításának módjára.
Jelenlegi tudásunk szerint az őskáosz a tíz originális létező, időforrás megnyilvánulásakor jött létre. A megnyilvánulás vagy kölcsönös relatív realizálódás az az időbeli folyamat, amikor két létező pont (vagy ponthalmaz) létezni kezd egymás számára. Felismerik egymás létét és hatást gyakorolnak a másikra a saját létükkel. Részletesen lásd: a Kezdetben vala a létezés című írásban.
Az őskáosz, ami gyakorlatilag magában foglal minden létező dolgot, jól meghatározható, alapvető tulajdonságokkal rendelkezik, melyek egyben a kaotikus állapot kibontakozásának szintjeit (gerjesztettségét) is meghatározzák. Ezek a következők.:

1.

Bármely vizsgálódásra kiválasztott időforrás (ez legyen: 'A') mindaddig megnyilvánulatlan, amíg a belőle áradó időhullámai el nem érnek egy másik ('B') forrást, realizálódva annak számára (gerjesztettségi szint: nulla). Ekkor 'A' még nem lát maga körül, magán kívül semmit, csak önmagáról tud és egyfajta végtelen időtlenségben (feneketlen mélység) lebeg a saját hullámtere (VÍZ) közepén. Ezen kiárasztott eseményhorizont rétegek sűrűsége teljesen egyenletes, vagyis nincs benne moduláció, bár információt azért hordoz a 'B' forrás számára ('A' létét).

2.

Amennyiben 'B' forrás szintén kiárasztja a saját múltját, elkerülhetetlenül bekövetkezik a kölcsönös realizálódás 'A'-val (gerjesztettségi szint: egy). Ekkor elkezdik egymást E=1 (egységnyi, emanációs) sebességgel taszítani sugárirányban. Ez azonnal, átmenet nélkül következik be, miként minden más későbbi kölcsönhatás is az őskáoszban, mivel a kezdeti időpontoknak nincs mérete, tömege, tehetetlensége.
Tehát mindketten látni fogják egymást, de állva a saját idejében. A hullámtereik ennek megfelelően torzulnak el, viszont ők ebből csak annyit vesznek észre, hogy saját magukat elkezdik egy végtelenbe nyúló szálnak észlelni (időszál). Ennek a szálnak a kiindulási végpontja, ahol 'B' volt amikor 'A' hullámai elérték őt, egyben megfelel 'A'-nak is. Mivel 'B'-től 'A' szálirányban, hátrafelé található és fordítva, kölcsönösen. Továbbá, mert nincs értelme távolságról beszélni két pont között egy teretlen, közegtelen semmiben. Vagyis 'B' számára 'A' tulajdonképpen (szubjektíve) meghatározhatatlan (időbeli) távolságban van, amit (ekkor még) nullának is vehetünk. Lásd: 1. ábra.

3.

Egy harmadik forrás ('C') belépése ebbe a rendszerbe két módon történhet. Vagy csak egyikük számára fog realizálódni, vagy mindkettejük számára. Ha 'C' (például) csak 'B' számára realizálódik a saját hullámterével, akkor őt valószínűleg fékezni, lassítani fogja, beletaszítva 'A' múltszféráiba. Ekkor 'B' számára eltűnik önnön szálszerű látványa, viszont 'A' a saját idejében mozogni kezd látszani, akárcsak 'C', amelynek taszító hatását 'A' fékezi. Ekkor egyben az is kiderül 'B' számára, hogy 'A' nem nulla távolságra volt tőle az első megérintés pillanatában, hanem igazából (akkor még) meghatározhatatlanul messzebb.
Ez esetben 'C' hullámai sosem fogják elérni 'A'-t, mivel azonos sebességgel haladnak, közelítően egy irányba. Ez akkor lehetséges, ha az 'ABC' által bezárt háromszög 'B'-nél lévő szöge 90 foknál nagyobb (tompaszögű). Lásd: 2. ábra.
Ha az 'ABC' háromszög hegyesszögű, 'C' mindkét forrás számára megjelenik és eltéríti őket. Ekkor kialakul egy olyan helyzet, hogy mindhárom forrás realtív sodródási sebességét az őt taszító két másik forrás hullámterének eredő iránya fogja meghatározni (gerjesztettségi szint: kettő). Mindhárom forrás sebessége (relatív velocitas) RV>1, de maximum gyök 2. A 'B'-t érő 'A' és 'C' hullámai nem gyengíteni fogják egymás hatását (fékezve őt), hanem erősíteni. Így tachion (TŰZ) lesz belőle, majd a két társából is, amikor lehagyják a saját kibocsátott múltjukat. Lásd: 3. ábra.

4.

Az 'ABC' háromszög alkotta rendszerhez újabb forrást ('D') hozzáadni csak a szimmetria további megsértésével és végleges felborításával tudunk. Ha például 'A' találkozik 'D'-vel, az 'A'-t vagy lefékezi vagy még tovább gyorsítja, s ugyanezt fogja tenni (a relatív helyzetétől függően valamekkora késedelemmel) a másik két forrással is. A tachionok (háromból kettő mindenképpen) tehát tovább gyorsulnak, szétszaladva a végtelenbe.

5.

A rendszer elemszámának további növelésével bekövetkezik egy új típusú interakció, már
'D' belépésekor, amikor egy tachion belerohan egy álló forrás múltterébe. Vagyis a TŰZ belép a VÍZBE (gerjesztettségi szint: három). Ennek következtében fékeződni kezd, majd az erők eredő iránya miatt elkanyarodik és kifelé rohanva a VÍZBŐL újra felgyorsul, még nagyobb sebességre, mint amivel a találkozás előtt haladt. 4. ábra.

6.

Ebből a felfúvódó rendszerből minőségileg tovább lépni csak akkor lehet, ha bekövetkezik egy szerencsés találkozás. Szerencsés, mert előre tervezhetetlen és logikailag nem kizárólagos a bekövetkezte, vagyis történhetett volna egészen másképp is. Akkor pedig könnyen lehet, hogy a teremtés nem jutott volna el a ciklikusan önmásoló, látszólagos forráskép rendszerek megjelenéséig, és talán mi sem lennénk, meg az univerzum sem, csak a tíz okforrás, amint egykedvűen szétszaladnak a semmibe.
Ahhoz, hogy egy térforrás, mint önfenntartó időbeli visszacsatolás létrejöhessen, több teremtési paraméternek is teljesülnie kell. Az egyik időpontnak a megfelelő relatív sebességgel kell haladnia (1.), s belerohanni egy másik tachion múltterébe, illetve az azt gyorsító források hullámaiba (2.). A találkozásnak megfelelő belépési szög alatt kell történnie (3.) és megfelelő irányba kell kényszerítenie, löknie a tachion csúcsán haladó jelent (4.). Ez a visszakanyarodás, a teremtés egyik legszentebb és legfontosabb pillanata, amikor eldől, hogy lesz e továbblépés az őskáoszból, és megszületik benne a rend vagy sem. A Teremtőnek kiválasztott tachionunk neve legyen a következőkben Ősatya, Aki magában, magából megalkotja az univerzum káprázatát. Ehhez a megfelelő helyen kell a jelenének érintenie a saját visszahagyott, kúpszerű időfelszínét (5.), a múltját és belépni annak kettős idősűrűségű közegébe (gerjesztettségi szint: négy). A teremtő tachion szerkezeti felépítését részletesen lásd: a Teremtési tartományok című írásban.

7.

A térforrás, térszerán születése csupán néhány emanációs periódusig tart, majd az Ősatya tovább rohan a káosz hullámain. Amit hátrahagy a mögöttes tere megfelelő zónájában, a teremtési lencsében, az lesz a Mindenható, a hat helyen körbemásolódni látszó öt időforráskép, vagyis Brahma, az univerzum teremtője. Részletesen lásd: Az időszálak szerkezete című írásban.
A térforrás VÍZ típusú, de csavarodott hullámtere lesz a LEVEGŐ, amelyen belül öt egymásba ágyazott időréteg és egy rétegszünet található. Ahol a rétegszünet, a nemtér-nemidő van, ott továbbra is a káosz uralkodik, melynek hullámai mindenen áthatolnak és mindenütt jelen vannak. Ahol viszont a téridő párhuzamos esszenciái mozognak, ott minden további másolati forrásrendszer számára egy állandó kényszertér szabja meg az önkeltés és relatív mozgás ritmusát és irányát. Ettől lesz a téridőben rend, amely véget vet a káosznak, bár hatását nem szünteti meg, csupán "túlzengi". De térjünk vissza az őskáoszban zajló eseményekhez.

8.

Nem tudjuk, miért van pont tíz okforrás a minden létezőben (Ők a Széfer Jecirah-ban a szefirák, lásd: A Széfer ha Zohár ezoterikus jelentése című írást). Elképzelhető, hogy valahol kint, a létezés határán túl vannak még további létező időforrások, de azokkal egyelőre nem találkozott a mi rendszerünk, hogy összeolvadjon velük. Az is lehetséges, hogy a minden létezőn belül vannak olyan okforrások, amelyek viszont valamiért nem nyilvánulnak meg, s nem lépnek kölcsönhatásba a többi létezővel. E kettő persze a mi számunkra egyre megy, mivel nem befolyásolják az itt zajló eseményeket, a teremtést. Nem léteznek a számunkra.

9.

Az okforrások elhelyezkedése az őskáoszban egymáshoz, és az újonnan megjelent káprázathoz, az első univerzumhoz képest mindenképpen aszimmetrikus lesz. Egyes jelenpontok közülük kisodródnak a VIZEKBŐL, a létezés peremére. Ezek a TÜZEK szó szerint kint vannak a VÍZBŐL, mert maguk mögött hagyták a világot. Éppen ezért semmit nem is tudnak róla, hisz a teremtés eseményeinek időhullámai sosem érik el őket. Amit ők az egészből látnak, az két vagy három, esetleg négy vagy öt álló időpont lesz a mozgási iránnyal ellentétesen. Az ilyen források által kibocsátott sajátidő tehát információsan tisztának és egyenletesnek mutatkozik, azaz komplex modulációk nélküli. Ők épp ezért nem is képesek már a teremtésre, viszont az időhullámaikkal részt vesznek a társaik teremtésében, támogatva azt maguk mögött. Lásd a Biblia elején: "Isten Lelke lebeg vala a vizek felett."

10.

Legalább egy olyan időforrásnak is lennie kell az őskáoszban, amely központi pozícióba került a társaihoz képest, vagyis a sebessége RV<1-re csökkent, VÍZ típusúvá lassult. Annak a valószínűsége ugyanis, hogy tíz forrás tetszőleges elhelyezkedése egymáshoz képest olyan legyen, hogy egy se kerüljön "középre", rendkívül alacsony, bár nem zárható ki teljesen. Ő lesz a szerencsés helyen az őskáoszban.
Ez a jelenpont sem áll persze tökéletesen mozdulatlanul, viszont így lehetősége nyílik rá, hogy megszemlélhesse az Ősatya múltjában elburjánzó virtuális forrásmásolatokat. Ő a teremtés tanúja, egy balos forgási irányú okforrás, akit Nagy Anyaként (Anna) vagy Ősanyaként ismerünk. Ő az intelligencia csúcsa, a Legfelsőbb Értelem a minden létezőben (lásd még: a Poimandrész, A Jó Pásztor című írást). A Legfelsőbb Isten, akihez (pozíciója folytán) minden esemény információja eljut az őskáoszban, vagyis mindent lát és mindent tud, amit egyáltalán tudni lehet a rendszerről.

11.

Az őskáoszban elvileg lehetőség nyílhat arra is, hogy több térforrás szülessen egymás után, megfelelő tachion visszakanyarodások következtében, ugyanattól az Ősatyától vagy több másiktól. Ezek a másolatok kétféle csavarodási irányúak lehetnek, tehát az őket szülő okforrás forgásirányától függően téri (jobbos) vagy antitéri (balos) rendszerek. Így érvényesül a paritás törvénye, viszont ezen antirendszerek garantáltan nem lesznek információsan tükörszimmetrikusak a téri rendszerekkel (mint pl. a miénk), mivel az őskáosz maga sem szimmetrikus. Ennek matematikai alapjait lásd: Az aszimmetria tétel című írásban.
Az egyes téridő univerzumok további kis univerzum buborékokat szülhetnek, bimbózhatnak magukból fraktálisan, miközben az őskáosz (idősemmi) hullámain tovasodródnak, mint apró csónakok a végtelen időtengeren. Ezek az univerzumok ugyan belülről nézve, a bennük élő teremtmények számára óriásinak tűnnek, viszont az őskáosz feneketlen mélységéhez képest mégiscsak parányi gömböcskék, kis világtojások az Ősatya teremtési tartományának kedvező területein belül.

12.

Térforrással rendelkező, ún. káoszjáró űrhajóval messzire el lehet kalandozni a nemtér-nemidőben, kapcsolatba lépni más univerzumokkal vagy önálló univerzumot alapítani, viszont ez rengeteg veszéllyel jár. Az őskáoszon belül ugyanis nem minden tartomány, hullámtér alkalmas egy térforrás ciklikus rendszerének megtartására. Kedvezőtlen helyre sodródva megsemmisülhet a vakmerő felfedező vagy olyan zónába kerülhet, ahonnan nem képes visszajönni. További nehézséget jelent a biztonságos navigáció ebben a végtelen feketeségben, ahol iránymutatóul csupán az okforrások távoli pontjai szolgálnak, mint apró világítótornyok. Ezek persze nem világítanak a szó szoros értelmében, csak észlelhető a hullámaik sodrása.
Az űrhajót a szülő univerzumhoz kötő időszálak mentén mozogva lehet visszatalálni a végtelenből, számtalan nehézség árán. Ezek főként abból adódnak, hogy minél tovább van kint az űrhajó az őskáoszban, annál nagyobb lesz a fedélzeti sajátidejének eltérése az univerzumon belüli helyi időhöz képest. Vagyis bizonytalanná válik a belépés helye és időpontja. Nem tudod, hová és mikor fogsz megérkezni, az indulásodhoz képest. Kerülhetsz a saját távoli múltadba vagy jövődbe is, tehát a pontos visszalépés nagyon macerás dolog.
Ráadásul a párhuzamos dimenziórendszerek bármelyikébe kerülhetsz, ahonnan még haza is kell találnod a saját téresszenciádba. Monász univerzumnál ez hat, diásznál tizenegy, triásznál pedig tizenhat párhuzamos, de egymástól teljesen különböző aluniverzumot jelent.
Komoly veszélyt jelentenek még az antitérrel rendelkező ciklikus rendszerek is az utazóra, amelyek saját hullámtere lebontó hatású annak ellentétes forgása miatt. Egy antitéri univerzumba ezért csak úgy lehet belépni, ha előbb elvágjuk a saját univerzumunkhoz vezető időszálainkat, és egy ciklusidő alatt a hajónkat alkotó összes forrásrendszer irányát ellenkezőre fordítjuk valamilyen trükkel. A térforrást, az anyagi részecskéket és a fényt is, egyszerre és hibátlanul. Utána már csak azzal az apró nehézséggel kell megküzdeni, hogy a célrendszerben valószínűleg nem látnak minket szívesen, mint abszolút idegeneket és a helyi mindenható időszál fraktáljára fel nem kapcsolt létezőket. Természetesen további komoly gondokat fog okozni a kommunikáció is, a másik világ miénkétől totálisan eltérő fizikai és információs körülményeinek megértése és az alkalmazkodás hozzájuk. A veszélyek gyakorlatilag beláthatatlanok.
A visszatérés hasonlóan rázós művelet, mivel akkor már hozzuk magunkkal az antirendszerben felszedett, univerzumnyi tudást is, ezért idehaza szintén idegennek és veszélyesnek (információsan fertőzőnek) fognak nézni. Még a legbölcsebb istenek számára is nagyon nehéz utazgatni az univerzumok között, főként azért, mert az egymásról többnyire azért tudó Brahmák (143 másikról tudunk) még meg is nehezítik, akadályozzák a forgalmat. Ők ugyan kommunikálnak egymás között, de nem feltétlenül jó a viszonyuk. A téri és antitéri rendszerek például igyekeznek messzire elkerülni egymást, a pármegsemmisülés kivédése érdekében. Előfordul, hogy a különböző istenek valami miatt csatába keverednek egymással, univerzumközi háborúkat vívva olyan módszerekkel és fegyverekkel, amiket mi, buta teremtmények még elképzelni sem tudunk.
De ismét csak térjünk vissza az őskáosz szerkezeti elemzéséhez, mert sok érdekes látnivaló akad még ebben a totális feketeségben.

13.

A legfőbb látnivalók -egy jelenpont számára- a nemtér-nemidőben a különféle időszálak, a többi jelenpontok létezési eseményvonalai. Ez maximális nagyításban időpontokból álló, ezüstfehéren világító gyöngysornak látszik, amelyek ciklikus rendszerek esetén kötegekbe csavarodva vezetnek jelentől-jelenig. Részletesen lásd: Az időszálak szerkezete című írást.
Itt most nem akarom újra kifejteni a különféle időszál típusokat, csak a primér időszálak tulajdonságaival foglalkozom. Vajon milyennek látják egymás időszálait az okforrások?
Ez természetesen attól függ, melyik forrásról van szó. A legtöbbet az őskáosz szerkezetéről nyilvánvalóan a Nagy Anya tud, mint központi helyet elfoglaló létező. Az Ő számára a többi kilenc okforrás különféle irányokban távolodó tachionoknak látszik, ezeknek pedig első látásra nincs mögöttes időszáluk. Azért "első látásra", mert második és sokadik látásra viszont van (vagy lehet). Mit értek ez alatt?
Az 'A' forrás (Ősatya) első látásra észlelt képe 'B' (Ősanya) számára egy valamilyen szubjektív sebességgel távolodó pont lesz abban az esetben, ha 'A' már az első realizáció pillanatában is távolodott 'B'-től. Ha viszont úgy jelent meg 'B' számára, hogy már tachionként közeledett feléje, majd elkanyarodva távolodni kezdett, akkor ismét csak két lehetőség van. Ha 'A'-t, VÍZKÉNT már látta 'B' korábban, akkor 'A' most hirtelen megjelenik még egy példányban, előre ugorva minden ok nélkül, majd ez az új képe megduplázódni látszik, vagyis kettészakad a sajátidejében. Ez a virtuális felhasadás a teremtés lényege. Az időben hátrafelé mozogni látszó pont (legyen a jelzése: '-A') csak addig fog létezni 'B' számára, amíg vissza nem ér a régi helyére, ahol a nagy ugrás előtt volt, s ott nyomtalanul elenyészik, megszűnik (oktalanná válik a képe).
Ha viszont 'B' nem látta 'A'-t VÍZNEK azelőtt, hogy TŰZKÉNT megjelent volna neki, akkor egyszerűen csak felbukkan a semmiből egy kétfelé váló, jövőbe és múltba elhúzó pont, majd a múltbeli kép, '-A' később ugyancsak megszűnik a távolban. De ezek még mindig csak pontok voltak.
'A' forrás második (és sokadik) látásra észlelt képe 'B' számára már több pontot eredményez 'A' haladási útvonalán, de még mindig nem áll össze folyamatos szállá. Inkább szaggatott szálnak nevezhetnénk az egymástól bizonyos távolságra felvillanó pontokat, melyek mind egy okforrás különböző időpillanatait reprezentálják. Ezek a pontok úgy jönnek létre, hogy 'C', 'D' és a többiek szintén látják 'A'-t, és ez, mivel hatással van rájuk, mint információ tükröződés, kiárad belőlük. 'B' tehát látni fogja 'C'-t és 'D'-t, meg a többieket, hogy látják 'A'-t. Természetesen ezt a tükröződést a végtelenségig lehetne tovább ragozni, vagyis 'B' látja 'D'-t, aki látja 'C'-t, aki látja 'A'-t és így tovább. Természetesen önmaga múltját is látni fogja 'B', mert őt is látja mindenki.
A fentebb leírtak természetesen csak elméletileg lesznek így, mert a gyakorlatban a felfúvódó őskáoszban szerterohanó időforrások egymástól való távolodása miatt a folyamat végül leáll egy meghatározott gerjesztettségi szint elérése után. Mivel az eseményhorizontok nem érik már utol a forrásokat, ezért nem is történhet tükröződés, vagyis mintegy megáll az információ gerjedése a rendszerben. Ugyanakkor mindig látszódni fog több virtuális forráskép, "sokadik látással" észlelt pont is különböző helyeken (a Nagy Anya számára), vagyis benépesül az őskáosz.

14.

Bonyolítsuk tovább a teremtés látványvilágát a ciklikus rendszerek képével. Egy okforrás számára a térszerán önmásoló rendszere öt felvillanó és eltűnő pontocska lesz, melyek egy hatodik, ritkábban felvillanni látszó pont körül forognak tachion sebességgel. Ezen időörvény rendszer első látásra az Ősatya által "vetett bukfenc" közben jön létre, majd elsodródik tőle, de mindvégig annak eseménykúpján belül marad. A belőle áradó téridőben aztán mindenféle további, egyre bonyolultabb másolati rendszerek is létrejöhetnek, amennyiben beleszalad a csavarodott időközegébe egy másik tachion. Így születik a fény és az anyag.
Második és sokadik látásra a Nagy Anya számára a térforrás szintén szállá nyúlik, mivel önmagát is szálnak látja, és végre megjelennek a többi okforrások primér időszálai. A ciklikus rendszerek ugyanis, a belső önmásolódási folyamat gyors információ felhalmozó hatása miatt, megőriznek minden látott képet a téridőben és az őskáoszban egyaránt. Így lesznek a teremtmények a kezdeti sötétségben az Isten számára a "világ világosságai".
További következménye a Mindenható születésének, hogy a Nagy Anya végre okos (ok-os) lesz, azaz megérti (meglátja) a létezésben zajló, látszólag furcsa realizációs események és kölcsönhatások közti összefüggéseket. Az időszálak ugyanis megmutatják az időbeli folyamatok közti ok-okozati viszonyokat is. Így már lehet tudni, mi miért történik, mi történt eddig, és ebből visszakövetkeztethető, mi történt korábban, hogyan kezdődött (kezdődhetett) a teremtés. Továbbá kiszámolható, mi fog történni a későbbiekben, vagyis tervezhetővé, előre láthatóvá válik a jövő is. A "jövőbelátás" azonban sohasem lesz teljesen determinisztikus és hibátlan folyamat, mivel a távolságok miatti időbeli késedelem okán állandóan megjelennek a rendszerben olyan új virtuális pontok, és ezek hatásai, amelyekről korábban nem lehetett tudni. Ezért a jövő mindig bizonytalan, tele meglepetésekkel, még az Isten (a Legfelsőbb Értelem) számára is.
A látszólag ok nélkül, mintegy a semmiből feltűnő pontokat nevezhetjük oktalannak, a megsemmisülő, kihúnyó ciklikus rendszerek megszakadó időszálait pedig céltalannak (sehová sem vezető). Aki pedig azt hiszi, hogy ezek után mindent tud a teremtésről, az lesz az oktondi.

Készült: 2002. január 11.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz