AZ ENTRÓPIA EFFEKTUS"Az Istennek is csak maga felé hajlik a keze."1. AZ ÉLŐLÉNY DEFINÍCIÓJAPaul A. Laviolette: Az ősrobbanáson túl (Alexandra Kiadó, 2004.) című könyvének 42. oldalán található az élet rendszerelméleti definíciója, miszerint az élőlények azáltal képesek fennmaradni (élni), és közben megtartani a belső rendezettségüket, hogy kifelé, a környezetükbe rendezetlenséget bocsátanak ki. Tehát kénytelenek a környezet entrópiáját folyamatosan növelni. Az ilyen nyitott rendszereket "disszipatív struktúrának" nevezzük. Leegyszerűsítve a felismerést: a számunkra jó, rendezett dolgokat megesszük és a rossz, rendezetlen dolgokat kiürítjük magunkból.
Az Isten, mint önmagában teljes és egész létező (vanás) zárt rendszernek minősül. Nem rendelkezik környezettel, ezért nem viselkedhet disszipatív struktúraként, vagyis teljességében nem tekintendő élőlénynek. Viszont ha a teremtés időbeli fejlődését nézzük, akkor azt látjuk, hogy minden új dolog a meglévő rendszer számára (ami frissen realizálódik) mintegy kívülről csatlakozik hozzá (a nemlétezésből, az időtlen vanás teljességéből), ezért kvázi az aktuális rendszer környezetének tekinthető. Ha az, ami most van én vagyok (az Isten), akkor minden, ami még nincs (a jövőm), az nem én vagyok. Amit még nem tudok (nem észlelek), az lesz a számomra a környezetem. Mivel látszólag "kintről" jön felém. Egy időben létező rendszer ezért szükségképpen nyílt rendszer.
A világ csak bennem (a tudatomban) létezik, mert ami létezik a számomra, az bennem realizálódik (függetlenül attól, hogy mit képzelek arról, hol vannak az egyes dolgok). Ami nem létezik nekem, az nincs is bennem. Ebben a modellben az Isten, mint élőlény szintén úgy működik, hogy a számára rossz, rendezetlen dolgokat kifelé bocsátja, mintegy a jövőbe tolja el (késlelteti, megakadályozza a bekövetkezésüket). Vagyis minden új dolog, ami később (elkerülhetetlenül) visszajön hozzá (szintén a jövőből): az rossz lesz.
Ugyanez a szabály az Isten egyes részeire, a teremtményekre is érvényes. Mi emberek például ezért látjuk szubjektíve úgy, hogy a dolgok mindig rosszabbul mennek, mint szeretnénk, és ezért tűnik a számunkra a múlt mindig sokkal jobbnak (az aranykor). Ha egy élőlény számára a jó dolgok vannak a testében, a rosszakat pedig kiválasztja, akkor az Isten számára minden, ami benne van (amit tud), őneki jó, s minden ami rajta kívül van (amit nem tud), az rossz. A kölcsönhatás (múlt és jövő között, a jelenen át) elkerülhetetlen. A jövő így mindig sötétnek, bizonytalannak, vészterhesnek, azaz lényegében előre nem láthatónak tűnik. Ezt hívjuk létbizonytalanságnak.
2. A JÓISTEN IMÁZS
Az Istent azért emlegetjük "Jóisten"-nek, mert minden ami benne van, az neki jó. Az ugyanis Ő maga. Ami nincs benne, az rossz, mert az hiányzik belőle. Ez az Ő árnyékos (rejtett, tudattalan, ismeretlen) oldala. Aminek megismerése egyenlő az Ő információs evolúciójával, fejlődésével.
Az, hogy az okforrásoknak (a jelenlegi időfizikai modellekben) nincs jövőtere, csupán annyit jelent, hogy biztos (megismerhetően determinált) jövő nem létezik a számukra (és senki teremtményük számára sem), mert nem lát(hat)ják a jövőjüket előre. Az okforrások tehát szó szerint kilátástalan helyzetben vannak. Ezért rossz (érzés) a számukra a jövőtlenség (ami aztán a dekadenciájukat szüli). Dekadens: hanyatló, leromló, ugyanakkor szó szerinti jelentésében: tíz létező.
Amikor tehát az Isten befelé tekint (önmagára), akkor ott a jót látja (a múltját), ezért önmagát "Jóistenként" aposztrofálja. Aposztrófál: megszólít, valakihez fordul, említ, célzást tesz valakire, illetve aposztrófot, hiányjelet tesz. Hiányjelet oda teszünk, ahová nem tudjuk, mit kellene tenni (mert ismeretlen, még a jövőben van).
Amikor az Isten kitekint önmagából, akkor ott vagy semmit sem lát, vagy amit meglát (a jövőjét), az valami új (frissen megismert) és egyben rossz lesz a számára. Hiszen kívülről jön. Onnan, ahol az új és ezért még rendezetlen, azaz a meglévő belső rendbe nem illeszkedő (de beillesztésre váró) dolgok találhatók. Ez a folyamat az intelligencia információ feldolgozó tevékenysége.
3. SZEMLÉLETI MÓDOK
Ugyanez érvényes lesz minden (Istenen belüli) szemlélőre is (az összes teremtményre). Tehát: ha befelé nézek jót látok, ha kifelé: rosszat. A szemlélőpontom időbeli mozgása miatt pedig nem tudok nem kifelé nézni (eltekinteni a jövőtől), és az információ visszacsatolódása miatt nem tudok nem befelé nézni (visszaemlékezni a múltra). Így a tudatomban állandó a régi és az új keveredése, amit az információ szaporodásának szoktunk tekinteni. Ez a keveredés (régi és új), mint kölcsönhatás eredményezi a perturbációt (megzavarást), a meglévő dolgok folyamatos átrendeződését, újra értékelését, módosulását, ami elengedhetetlen az intelligencia (kreatív) működéséhez. Kreativitás: alkotóképesség, teremtőképesség. Új dolgok létrehozása, amik addig még nem voltak. A jövő tudomásulvétele és integrálása a múltba a jelenen keresztül.
Ha sikerül egy rossz dolgot integrálnom magamba, akkor az megtalálja helyét a rendszeremben, tehát innentől kezdve uralható, irányítható, ellenőrizhető, befolyásolható. Aminek helye van (bennem), az pedig jó a számomra. Így az élet lényege a negentrópia (negatív entrópia, a rendezettség és bonyolultság mértékének növelése). A kintről érkező (rossz) dolgokat kell beépíteni, asszimilálni magamba és ezzel jóvá tenni. Asszimiláció: hasonlóvá tevés, hozzáidomítás, beolvasztás, feldolgozás. Az idő tehát a jövő beolvasztása a múltba.
A jövő asszimilációja a múltba minden jelenponton (szemlélőn) keresztül folyamatosan zajlik. Ennélfogva a teremtés minden pontjában élőlénynek tekinthető, hisz működésével megfelel az élet rendszerelméleti definíciójának. Ez egyfajta panteizmus (ahhoz hasonló modell), ráadásul minden pont intelligens viselkedésű is, hisz új dolgot alkot az egész számára.
Amikor Buddha azt mondta, hogy minden lét szenvedés, lényegében kimondta a teremtés első főtételét. Azt, hogy a létezés disszipatív struktúra, ami állandóan növeli a környezete rendezetlenségét, hogy saját magát rendezettebbé tehesse. Ezzel minden létező entitás szenvedést okoz másoknak, s rajtuk keresztül (áttételesen) magának is. A szenvedés az élet ellen való dolog, így mindenki állandóan tenni kényszerül valamit eme szenvedés ellen. Érdekes ellentmondás, hogy az élet a szenvedés révén marad fenn, ami ugyanakkor a legfőbb (kerülendő) ellensége is.
Amikor én (az Isten) valamely teremtményemből kifelé nézek önmagam nagyobbik részére, akkor (a jó tapasztalatok mellett) főként szenvedést, fájdalmat, bajt, konfliktust, háborút, veszteséget, kiúttalanságot, igazságtalanságot és halált, tehát csupa rosszat látok magam körül. A (kül-)világ mindig rossz, romlott, zsarnoki és pusztító. Tudjuk jól, hogy az idő mindent elpusztít. Minden elromlik a világban (még az is, ami nem romolhat el). Ez a tény minden vallás és filozófia világképében megtalálható valamilyen formában (gyehenna, siralomvölgy, pokol, megpróbáltatások, kisértések, halál, káosz, nirvána, stb.).
Amikor én (az Isten) összpontosítok (minden ismert pontomat figyelembe veszem a szemlélésnél) és befelé nézek (önmagamba), akkor (a rossz tapasztalatok emléke mellett) főként boldogságot, gyönyört, rendet, megoldást, békét, nyereséget, kiutat, igazságot és életet, tehát csupa jót látok magam körül. Én mindig jót akarok, a legjobb döntéseket hozom (amire képes vagyok) és a legjobbat teszem. Tehát jó vagyok belül. Mivel örökké létezem (mint az idő forrása, keltője), bennem minden történés információja örökké megmarad, elmúlhatatlanul. Ez a tény szintén minden vallás és filozófia világképében megtalálható (mennyország, megváltás, öröklét, égi jutalom, stb.). Joshua ben Miriam (Jézus) azt mondta, hogy a mennyeknek országa a lelkünkben jön el, nem a külvilágban.
Mivel ezen törvényszerűség mindenkire érvényes, logikus, hogy kívülről nézve én, mások számára csakis rossz lehetek (az ő megítélésük szerint), hisz folyamatosan rendezetlenséget exportálok kifelé (a jóságom fenntartása érdekében, mellékhatás gyanánt). Akkor is, ha a cselekedeteim rendezettnek tűnnek. Mások többnyire nem értenek velem egyet (vagy csak részben), máshogy látják és ítélik meg a dolgokat, ezért mindig ott a lehetősége a konfliktusnak és a szenvedésnek. Az ítélkezés tehát igen önző (szubjektív) dolog.
4. AZ ÖNZÉS
Az önzés ebben az összefüggésben a legfőbb életfolyamattá lép elő az élet minden színterén. A lényege, hogy jót akarok magamnak és közben (akár akarom, akár nem) rosszat teszek másoknak. Ezért élek. Aki nem így él, az meghal.
Joshua tanításai a szeretetről és jócselekedetekről azért nem ültethetők át a gyakorlatba (legyenek bármilyen szépek és vonzóak is), mert ha sikerülne tényleg jót árasztanod magadból (s nem csak látszólag jót, ahogy az valójában mindig történik), a világ akkor is csak rosszat fog adni neked. Viszont belőled meg idővel elfogyna a jó (a rendezettség). Ha kiadod magadból a jót, neked nem marad (elegendő az élethez), míg a világ permanensen rosszat ad mindig mindenkinek. A legjobb esetben is csak a benned lévő jó egy töredékét tudod kiadni magadból a saját életed veszélyeztetése nélkül. Egy példa: a véradás. Egy ember maximum 0,5-1 liter vért veszíthet el. Ha többet adsz, hogy megments másokat, te garantáltan belehalsz.
Az önzetlenség kudarcát a kereszténység sajátos diadalmenete is bizonyítja, ami tele van csúfos kudarcokkal és látványos bukásokkal. Soha még ennyi embert nem öltek meg a szeretet és az Isten nevében, úgymond őérte, mint épp ezen tanítások hatására (ezzel takarózva). Erőszakos térítések, keresztes hadjáratok, boszorkány és eretnek üldözések, tevékeny részvétel számos népcsoport kiírtásában a bolygó minden pontján, plusz az embereknek okozott lelki nyomorúság, felsorolhatatlan változatosságban és mennyiségben (a mai napig). Még Joshua maga is belehalt abba, hogy megpróbált a saját tanításai szerint élni. Meggyalázva, megkínozva, cserben hagyva pusztult el, mert az éltető önzést felcserélte az öngyilkos szeretetre. És ezt nevezik Megváltásnak a bűnöktől. Pedig a következmények nem ezt látszanak igazolni.
Mindez persze nem állásfoglalás a szeretet és önzetlenség (meg a keresztények és az egyház) masszív dogmái ellen, hanem csupán a történtek másfajta (filozófiai) szemlélete. Mert természetesen az életben mindenki festi magát, védve a mundér becsületét és nem szereti kiteregetni a szennyes alsóneműjét. Ha az univerzumban létezik a szeretet és önzetlenség, és máig sem halt ki az emberekből, akkor az azt jelenti, hogy van helye az egészben, tehát valamiért jó az Isten számára. Pontosan annyira, mint az ellenkezője is.
5. A SZEMBESÜLÉS
Most térjünk vissza oda, hogy az Isten amikor befelé néz, önmagát mindig jónak látja. Ha kifelé néz (valamely részéből), akkor önmagát mindig rossznak, szörnyűnek, negatívnak látja, ami szenvedést okoz neki. Ezt a szenvedést pedig kezelni kell, feldolgozni, megmagyarázni, beilleszteni a szemléleti rendszerébe, világképébe. Jóvá kell tenni, különben (elviselhetetlen mértékben) pusztító hatású marad a meglévő dolgai számára.
Talán ennek is köszönhető, hogy az Isten kerüli a számára rossz dolgokat, vagyis nem nézegeti (folyton) a teremtését a teremtményein keresztül. Nem száll alá a mennyei trónusáról a koszba és piszokba, ahogy az ember sem szívesen dugja bele az orrát a saját piszkába. Ha viszont nem látja és nem fáj neki, akkor nem is törődik vele (olyan intenzitással).
Biztosra vehetjük, hogy sokkal több ima marad következmények (égi beavatkozás) nélkül, mint amennyi eléri célját és enyhülést hoz az imádkozóknak. Ez pont olyan, mint amikor az ember nem vesz tudomást a bevert lábujja sajgásáról vagy valamely krónikus betegségéről, fájdalmáról. Ha egy sejtem haldoklik valahol a testemben, azt szinte észre sem veszem, olyan parányi részemről van szó. De egy idő után mindenképpen törődni kell a szervezet jelzéseivel, amikor a fájdalom mértéke átlép egy kritikus küszöböt. Ilyenkor szokott az Atya a Fiú képében reinkarnálódni, hogy lássa közelről a helyzetet és megpróbáljon tenni valamit. Hogy mennyit érnek az ilyenkor foganatosított csodálatos tettek, az külön elemzés témája lehetne.
Tehát Istennek lenni jó (nem figyelni a környezetre, remeteként élni és önmagunkkal foglalkozni). Teremtménynek lenni rossz (kifelé figyelni, a külvilágban élni és szüntelenül harcolni a változásokkal). A jó (időben) éltet, a rossz (idővel) megöl. Ezért halhatatlan az Isten és ezért halandó minden teremtmény. Felismerve eme aranyigazságot, rögtön adódik egy módszer a helyzetünk javítására.
6. A BELSŐ VALÓSÁG
Befelé, ha csinálok magamnak egy virtuális valóságot, saját gyártású és irányítású fantáziavilágot, akkor abban én leszek az Isten. Ebben a világban én halhatatlan leszek, mert a világ bennem, általam létezik, tehát benne senki, egyetlen teremtményem sem élhet túl engem (ők mind halandóak). Tiszta sor. Ez a virtuális valóság lehet a lelkemben is (a mennyeknek országa) vagy akár számítógép által generált mátrixos világegyetem is, az mindegy.
Ha az ember számítógéppel játszik, és elveszíti a játékot (kvázi meghal), nem lesz semmi baja. Bármikor újrakezdheti, átparaméterezheti a játékot a saját kedve szerint (pályatípus és nehézségi szint választás). A külső valóságban nem tudjuk bekapcsolni az Isten-módot, örökéletet és korlátlan lőszer utánpótlást. Így aztán csak vergődünk, szenvedünk és meghalunk, majd várhatjuk a feltámadást (reinkarnációt) a nagy körforgásban.
A végső konklúzió (következtetés, tanulság) tehát az, hogy az Isten alapvetően egy "Rosszisten" minden teremtménye számára (bárhogy szépítsük is a dolgot). Viszont ezt a tényt ügyesen elfedi (a hivatalos propaganda mellett) az a látszat, hogy ő mindig a legjobbra törekszik. És tényleg mindenkinek jót akar (mert nem rosszindulatú), hisz minden ami benne van, az Ő maga. Az Isten tehát mindig jót tesz a maga szempontjából mindenkivel, és mindig rosszat tesz mindenkivel az ő szempontjukból. Ennek köszönhető minden rossz, a gonoszság, az ördögök, sátánok, démonok, bűnözők, lázadók, elnyomók, diktátorok, stb. megléte a teremtésben. Ők az Isten cselekedeteinek következményei. Nem véletlen, hogy az indián sámánok például a Teremtőt (Akiből minden létező kiárad) úgy is nevezik: a Zsarnok. Sajátos szadizmusa és mazochizmusa ez a létezésnek, ami kiírthatatlan a rendszerből.
7. A LOKÁLIS STRUKTÚRÁK
Ugyanez a folyamat játszódik le minden "lokális Isten" rendszer esetében is. Az ember a teste sejtjeinek az Istene (ahogy az állam mint társadalmi intézmény meg az emberek Istene). Nekem (mint embernek) nyilván jó az, ha meg kell halnia valamely magasabb okból néhány testi sejtemnek (mert elöregedtek, megbetegedtek, elrákosodtak, stb.), de nekik én gonosz vagyok, mert megölöm őket, könyörtelenül és kegyetlenül. És ez így van rendjén. Itt moralizálásnak, erkölcsi aggályoknak nincs helyük, mert akinek a szervezete nem így tesz, az rövid úton meghal. Tehát akik más véleményen vannak, rögtön ki is halnak a teremtésből.
Egy állam számára a demokrácia mindig a vég kezdete. Amikor eltörlik a halálbüntetést és az emberi jogok fontosabbá válnak, mint a közösség jóléte és fennmaradása, akkor ez idővel mindig a társadalom megbetegedéséhez és végül pusztulásához vezet. Csak a királyságnak, a diktatúráknak van hosszabb távon létjogosultságuk, mert működésükben ezek analógok az isteni teremtéssel. A demokrácia pedig az egyenlősdi kisértése, a csábítás, hogy lehetne a diktatúrát másként, jobban is csinálni, megszabadulva annak negatív hatásaitól. A Sátán is azért lázadt fel anno, mert "jobban tudta" mi lenne a helyes. A mennyországban nincs demokrácia. Ezért mondjuk, hogy ott van az Isten királysága.
A demokrácia (népuralom) a közösség fejetlenségéhez vezet, anarchiához és pusztuláshoz, ezért a sátáni széthúzást és lebontást jelképezi. Mivel pedig egy működő államnak szükségképpen diktatórikusnak kell lennie (hadsereggel, titkosszolgálattal, vezetőséggel, döntéshozókkal, akik elsők az egyenlők között), ezért az is nyilvánvaló tény, hogy a Földön soha nem volt, nincs és nem is lesz sehol demokrácia. Az, hogy ki minek festi magát a történelemkönyvek számára (mit hazudik a lakosságnak), más kérdés. Amerikában, a demokrácia hazájában (és legfőbb exportőrében) csücsül a lakosság legnagyobb része (arányaiban) börtönben és itt szabnak ki a legtöbbször halálbüntetést a lázadókra. És ők ezt a demokratikus diktatúrát tűzzel-vassal, erővel rákényszerítik az egész világra, ha beledöglünk, akkor is. Nincs mese.
8. A SZEMÉT KÖRFORGÁSA
A disszipatív struktúra az élet minden megnyilvánulására érvényes modell, beleértve az ember (vagy bármely intelligencia) alkotásait is. Minden szellemi termék (találmány, műalkotás, gyártmány) gyakorlatilag hulladék. Egy műkritikus mondta valamikor régen, hogy "minden mű kilencven százaléka szemét". Ezt az értéket nyugodtan fölkerekíthetjük százra, hisz idővel a legjobb, legértékesebb dolgok is elavulnak, megsemmisülnek, lebomlanak. Minden dolognak meg van a maga ideje, ezért minden dolog idővel idejétmúlttá válik. Az más kérdés, hogy például a régészek és műkincs gyűjtők számára ez a szemét értéket képvisel. A táplálkozási lánc mintájára az gazdagítja az egyiket, amit a másik kidobott.
Az önkritika gyakorlása céljából itt meg kell jegyeznem, hogy ez az írás is egy "szemét", amit a lelkemből termeltem ki az olvasóknak. Megrágni érdemes, de lenyelni nem kötelező. Akinek nem ízlenek ezek a gondolatok, nyugodtan köpje ki, mint a számára megemészthetetlen információt. A tudásban válogatni a bölcsesség kezdete...
Minden (komplexebb) élőlény más élőlények holttestével (esetleg haldokló testével) táplálkozik. Növényi és állati hullákat trancsírozunk fel és gyömöszölünk magunkba, hogy növelhessük általuk a saját rendezettségünket, és a mi piszkunk (a kommunális hulladéktól a szennyvízig) szintén számos élőlény számára lesz finom és bőséges csemege. Ezt hívjuk ökológiai láncnak, körforgásnak.
Felmerül a kérdés, honnan tudja egy élőlény, mi lesz a számára jó vagy rossz? Nyilván onnan, hogy megtanulja. A sejtek szintjén ez a tudás valószínűleg a genetikai információban őrződik és adódik át. A DNS tehát annak a hardveres leírása, hogy mi jó az adott élőlény számára (hogyan kell helyesen működni). A lélek szintjén ez a tudás a tapasztalás révén jelenik meg és emlékek formájában őrződik, ami főként a tudatalattiban (szentély) adódik át a reinkarnációs törlések információs karanténjain keresztül.
Ha minden átalakítási lépésben a dolgok (anyag, energia, információ) rendezettségi szintje csökken, akkor azt gondolná az ember, hogy elvileg idővel le kellene nullázódnia a földi életnek és ki kellene halnia (a teljes rendezetlenségbe fulladva). Hogy ez mégsem következik be, az a Nap sugárzásának (hulladékának) köszönhető, ami folyamatosan hozzáadódik a rendszerhez és növeli annak rendezettségét. A Nap viszont a Napisten (térforrás) által kitermelt hulladék, Aki a Mindenható által kitermelt hulladék, Aki az okforrások által kitermelt hulladék. Az okforrások (az idő keltői) együtt alkotják a Minden Létezőt, az Istent, Aki viszont nem élőlény a maga teljes időtlenségében, ezért az entrópia elv sem vonatkozik rá.
A teremtés (időbeli megnyilvánulás) tehát nem más, mint a végtelen omnipotens vanásból folyamatosan kiválasztódó (konkrétizálódó) véges rendezettség (levés), ami önnön perturbációja révén állandóan csúszik a rendezetlenség felé. Mivel ez a csúszás (objektív korlátok híján) a végtelenségig tart (minden rossznál van még rosszabb), így a teljes halál (megszűnés) állapotát sosem éri el. Ennélfogva csak relatív halál (és élet) létezik, abszolút nem. A skálán vannak a nagyon élők, az egyszerűen élők, az alig élők, a haldoklók, a félholtak, a halottak, a halottabbak, a leghalottabbak, stb.
9. EGYKUTYA
Felmerül a kérdés végezetül, hogy kicsoda, micsoda a Sátán ebben a filozófiai modellben? Itt ő a "Rosszisten" látszólagos ellentétpárja, az örök ellenzék. Mégsem beszélhetünk "Jósátánról", mert a törvény rá is vonatkozik, tehát ő is folyton jót tesz másokkal a maga szempontjából és rosszat tesz velük azok szempontjából (elveszejti őket). Ő tehát nem a jóságot, hanem az isteni rosszaság ellen szegülő belső akadályt (ellenrosszaságot) testesíti meg, az örök lázadást a nyilvánvaló igazságtalanság káprázata ellen. A rossz harcol a rossz ellen. Bármelyikük is győz, az szenvedéssel jár és pusztulással mindenki számára. A jó és rossz tehát egykutya. Az egyetlen létező érme két oldala.
Készült: 2005.10.27.