A JAVÍTHATATLAN CIVILIZÁCIÓ1. AZ ELDOBHATÓ TÁRSADALOM
A földi emberi civilizáció működésének és fennmaradásának elengedhetetlen részét képezik az ember által előállított különféle használati tárgyak (eszközök). Ezeket kézzel vagy géppel, egyedileg vagy tömegtermeléssel állítjuk elő, juttatjuk el a rendeltetési helyére, majd eladjuk egymásnak, felhasználjuk őket, s végül kidobjuk.
Tudvalevő, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Akkor pedig meg kell javítani. Az egyszerűbb tárgyaink a használat vagy az állás során elkopnak (nem rendeltetésszerű használatnál és normális igénybevételnél egyaránt), eltörnek, elszakadnak, kilyukadnak, eldugulnak vagy megromlanak, illetve elavulnak. Az olcsóbbakat kidobjuk és újat veszünk helyettük, a drágábbakat próbáljuk megjavítani, hogy az élettartamukat megnöveljük. A megelőző karbantartás ugyanezt a célt szolgálja. Minél bonyolultabb valami, annál nehezebb megjavítani, mert alkatrészt, szerszámot, szaktudást igényel. Ezért vannak a szerelők és szakmunkások.
Nem szükségszerű, hogy az eszköz bonyolultságával együtt a javíthatósága is nehezedjen. Lehetne úgy is tervezni, készíteni a tárgyakat, hogy kvázi bolondbiztosak és könnyen javíthatóak legyenek. Mégsem ebbe az irányba halad az iparunk, jól láthatóan. Régebben általános volt az ilyen mérnöki törekvés. Mára ez javarészt eltűnt, háttérbe szorult (úgymond versenyképtelenné vált az elképzelés).
A fő ok (természetesen) a pénz, a nyereség utáni kényszerű hajsza. Amíg kevés volt valamiből, fontosabb és értékesebb volt a számunkra. Számított a vásárláskor a várható élettartama, a javíthatósága és megbízhatósága. Most, amikor túltermelés van, nagy az árúfölösleg, ez csak teher és gond a garanciák, jótállások, javítások, szerelői hálózatok, pótalkatrészek, cserék miatt. Egyszerűbb eldobatni a felhasználókkal a terméket és újat vetetni velük, hisz van bőven árú. A reklámok célja elhitetni a vásárlókkal, hogy jobban járnak ha mindig az újat, a látszólag jobbat, korszerűbbet veszik meg, mintha a régit foltozgatnák. Ez a kapitalista fogyasztói társadalom alapfilozófiája, melynek termékei a legkevésbé sem időtállóak. Ahogy maga az elgondolás sem, mint azt láthatjuk a gyakorlatban. Az eldobható tárgyak társadalma régen megérett rá, hogy szintén eldobjuk és valami jobbat csináljuk helyette.2. HASZNÁLD ÉS DOBD EL
Milyen hátrányai vannak a ?használd és dobd el? mentalitásnak? A felhasználók egyre jobban függenek a gyártóktól, szállítóktól, szerelőktől. És ez mind (sok) pénzbe kerül nekik. Gyorsabb, ugyanakkor drágább dolog újat venni, mint házilag megjavítani vagy előállítani a dolgokat. Az időnyereséget kell tehát megfizetnünk, a türelmetlenségünket és a korszerűnek tűnő utáni vágyakozásunkat.
Korábban, az önellátó gazdálkodásra épülő társadalmak időszakában minden sokkal lassabban intéződött. Több idő jutott átgondolni a döntéseket és rágódni a következményeken. A tárgyaknak nagyobb személyes értékük volt a tulajdonosuk szemében, mint most, amikor évente el lehet dobni a ruhákat, a használati tárgyak többségét. Ma rengeteg tárgy vesz körül minket, de nem tudjuk úgy megbecsülni őket, mint az őseink tették.
Régen ha ügyes volt valaki, majdnem minden eszközét elő tudta állítani egymaga vagy a szűkebb közössége (falu) segítségével. Ruházatot, használati tárgyakat, lakóházat, élelmet, közlekedési eszközöket, stb. A mai emberek (jelentős része) egy ruhát nem tud rendesen megvarrni vagy kést élezni, netán kőműves munkát, ácsmunkát végezni. Nem ért a növénytermesztéshez, állattenyésztéshez, élelmiszer tartósításhoz (a hűtőszekrénybe pakolás nem tartozik ide!), és képtelen lenne önállóan tájékozódni, életben maradni a természetben. Ez pedig baj, mert ezzel egyértelműen csökkent az életképességünk. Csak a város mesterséges környezetében tudunk fennmaradni, ami viszont roppant sebezhető és ingatag alkotmány. Elég egy kis időjárási anomália, árvíz, tűzvész, földrengés, háború, hogy kártyavárként omoljon össze a civilizáció, cserben hagyva lakosait.
A fogyasztói modell lényegesen nagyobb környezetszennyezéssel és hulladékkal jár, mint az önellátó gazdálkodás (a gyors amortizáció és árufölösleg miatt). A világ fokozott sebességű elhasználása pedig az ember fokozott elhasználódásához vezet, anyagi, szellemi, erkölcsi értelemben egyaránt. A végeredmény az a szemétdomb, amivé a természeti kincseket alakítottuk. Kincsből szemét? Vajon ez a legjobb eljárás a világunkkal szemben?3. PÉNZURALOM
A társadalom az erősödő információs szelekció, a munkamegosztás miatt sokkal sebezhetőbbé vált, mert az egyén jobban függ másoktól. Minden téren, amihez nem értek, segítségre szorulok. Jobbára olyan vadidegen emberektől függök, akikkel nem ismerjük egymást és akikkel csak az árú és a pénz kapcsol össze bennünket (a közös önérdek), de semmi több. Nincs barátság, szeretet, bizalom, vérségi kötelék, eskü és szövetség (mint a törzsi, falusi közösségekben), csak a pénzalapú társadalom laza háttér törvényei és szabályzói. Éppen ezért csak annyiban számíthatok másokra, amennyiben az az ő önérdeküknek (önzésüknek) megfelel. Ha tehát nincs pénzem vagy más pénzre váltható értékem, akkor nem jutok hozzá az igényelt tárgyakhoz és szolgáltatásokhoz sem. Csak az árú és a pénz mozgatásának szükségessége, kényszere kapcsol össze bennünket. Ezek nélkül nyomor, szegénység, betegség, elhagyatottság és hiányérzet az ember jussa.
A pénzhez való hozzájutást pedig önző módon, mindenféle szabályokkal és törvényekkel alaposan megnehezítettük. Az önzésünk ezt kívánta, hogy nekünk könnyű legyen hozzájutni, másoknak viszont nehéz. Mert az én nyereségem a másik ember veszteségéből táplálkozik (lásd: az értékpapír piacot). A végeredmény: szinte mindenkinek nehéz hozzájutni a pénzhez, főleg azoknak, akiknek kevés van belőle. Ez a pénzalapú társadalom működésének lényege.
A világunk felépítése tehát olyan, hogy akinek sok pénze van, az könnyen jut hozzá, könnyen tud még többet szerezni belőle, akinek pedig nincs, az nehezen jut hozzá. Mindenki ismeri a mondást, miszerint pénzt csak pénzből lehet csinálni. A társadalmi különbségek tehát egyre növekednek, s kialakul a szegények tömege fölött élő elkülönült réteg, a szerencsés és önző gazdagokból álló kaszt. Ezen semmiféle sávos adózás, jótékonykodás, adósság elengedés és kedvezmény nem segít, mert a rendszer a működése során folyamatosan újratermeli a nyomort és egyre szaporítja.
Az emberek többségének tehát keményen meg kell dolgoznia a pénzért vagy törvényszegővé kell válnia. A szerencsejáték - egy legális alternatívája a "könnyen jött pénznek" - nem alkalmas a tömeges meggazdagodásra, mert nem szaporítja a meglévő értéket, hanem csak átirányítja többektől (szerencsétlenek) a kevesekhez (szerencsések). A bűnözés pedig - ami igazi kiutat jelenthetne sokak számára a szegénységből - ugyancsak zsákutca. Ha erőszakkal veszem el valakitől az értéket ahhoz, hogy nekem jó legyen, azzal őt teszem szegénnyé. Csupán a szerepek cserélődtek, mert holnap majd ő fog engem kirabolni, becsapni, megzsarolni.
Mindezen tényezők tehát összességükben egyáltalán nem segítik elő a közösség békéjét, rendjét, mindenki biztonságát és jólétét. Vagyis ez a társadalom, amit éppen ezért nem is lehet igazán civilizáltnak nevezni (a barbárság kifejezés jobban illik rá), egy kifejezetten rosszléti rendszer. Ember ellenes, mivel káros az egyénre (a gazdagokra is, akik kénytelenek az életüket félelemben és elkülönültségben leélni a szegények miatt), s rajta keresztül az egész közösségre is. Kollektív betegség, amit az egók önző világszemlélete, mohósága okozott és tart fenn mindenki egészséges, valódi érdeke (jószíve és nyugalma) ellenére.
Eddig (makacs és ostoba módon) mindig csak tüneti kezeléssel próbálták eme globális bajt orvosolni a főokosok (akik vezetőnek képzelik magukat). Valódi megoldás nem született, illetve nem került alkalmazásra. A társadalom épp oly javíthatatlan struktúrává merevítette önmagát, ahogy az eszközeit, amik révén működtetni próbálja szervezetét.4. ÖSSZEOMLÁS UTÁN
Komoly veszélyt jelent az emberiségre minden olyan katasztrófa, amely nagy területeket érint vagy az egész társadalmat. A kereskedelem megbénulása esetén (pénzügyi válság, tömeges munkanélküliség, járványügyi karantén, háborús bojkott vagy világháború, földrengés vagy árvíz miatti közlekedés leállás, stb.) az emberek nagyon hamar válsághelyzetbe kerülnek. Ha nincs utánpótlás, a készletek gyorsan elfogynak, kimerülnek, a tárgyak elromlanak. Mivel nem lehet őket megjavítani, minimális eszközökkel helyben rendbe hozni (szaktudás nélkül), csak kidobni mindent, az emberek gyorsan ott maradnak technika nélkül. Védtelenül kiszolgáltatva a külvilágnak és legfőképp a saját tudatlanságuknak.
A magát civilizáltnak képzelő embernek nincs még alapszintű tudása sem arról, hogy lehet önellátó gazdálkodást folytatni. Nem tud élelmet gyűjteni a lerombolt természetből, sem előállítani, a terményt feldolgozni, tárolni, hisz a többség nem ért a földműveléshez, élelmiszeriparhoz, sőt sokan még főzni sem tudnak (elsősorban a fiatalabb generációból). Nincs tudás, nincs eszköz, nincs termőföld. Nem tudnak szerszámot, ruhát, hajlékot készíteni, sérülést ellátni, beteget diagnosztizálni, pláne gyógyítani. Egyszóval az emberek többsége életképtelen és maximálisan kiszolgáltatott a környezetének.
2016-ra várjuk azt a meteorbecsapódást, ami globális vízözönt fog okozni a Földön. Kicsi az esélye annak, hogy sikerüljön elkerülni a katasztrófát, bár több ország is épít már aszteroida elhárító rendszereket. Ez a kataklizma garantáltan véget fog vetni a jelenlegi fogyasztói társadalomnak és alapjaiban rendíti majd meg az emberiséget.
A szökőár pusztítása után hiába fog megmenekülni sok millió ember a hegyek tetején és az óvóhelyeken, ha az eszközeik hamar tönkremennek és nem tudnak gyorsan, újra létrehozni egy termelő gazdaságot. A lakosság 99%-a halálra van ítélve, ha utánpótlás és eszközök nélkül kell boldogulnia a természetben. Pláne nagyon rossz, mostoha viszonyok között (meteorit tél, letarolt felszín, szennyezett felszíni vizek, járványveszély, stb.). És a maradék túlélőnek sem igazán jók a kilátásai, kellő szintű tudás híján, hogy újra működőképes civilizációt hozhassanak létre (belátható időn belül). Enélkül pedig az új világ gyorsan lezüllik az ősemberek szintjére és mindent kezdhetünk elölről, ahogy már sokszor megtörtént ez a korábbi évezredekben.
A jelenlegi világ - bármit is híreszteljenek róla - tehát nem lett jobb és gazdaságosabb, hanem pont fordítva. Ezt persze senki sem ismerné be nyíltan, függetlenül a tényektől, pláne nem a közgazdászok, hisz látszólag jobban élünk ma, mint tegnap. Annak ellenére, hogy az emberek többsége mégis meg van győződve róla, hogy régen azért jobb volt az élet és a helyzet folyamatosan romlik.5. MEGOLDÁSOK
Ennyit a problémákról és most lássuk a megoldásokat. A tennivalók az aktuális helyzetből adódnak.
Olyan helyi közösségeket, kis csoportokat kell létrehozni, amik nem az egyéni önzésen, kizsákmányoláson alapulnak. Ne a pénz és a hatalom legyen a célja, lényege a csoportnak, hanem valami más: a közös jólét ideológiája, az egymás iránt érzett szolidaritás, az erkölcs és felelősségvállalás. A tudás, barátság, szeretet, bizalom, tenni akarás, önkéntesség. Ha mindenkinek jó, akkor nekem is jó, mert én is része vagyok az egésznek. Ez - figyeljük meg jól - nem azonos azzal a filozófiával, hogy ha nekem jó, akkor mindenkinek jó lesz (mert elsősorban magamon kell segítenem). Ebben az esetben ugyanis először mindig magammal fogok törődni és a közösség csak utána jön (háttérbe szorulva). Nem igaz az, hogy nekem lehet úgy jó életem, hogy közben másoknak rossz élete van. Mások szenvedése és nyomora valami módon mindig visszahat azokra is, akik elmulasztották a segítségnyújtást.
Fontos feladat a megfelelő tudás összegyűjtése és karbantartása, valamint átadása a közösség tagjainak. Mindenkinek kellő szintű ismeretekkel kell rendelkeznie a boldogulásához, a túléléshez normál és katasztrófahelyzetben egyaránt.
Mindig több akciótervet kell kidolgozni, és a végrehajtásukat folyamatosan gyakoroltatni az emberekkel, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük a különböző katasztrófahelyzetek esetén. Amire elméletileg számítani lehet, arra készülni kell. Függetlenül attól, mennyi a valószínűsége az esemény bekövetkezésének, mert a valószínűség sosem bizonyosság. Ami lehetséges, azt nem lehet kizárni.
Ajánlatos lenne a saját készletek, eszközök, alkatrészek, felszerelés felhalmozása és rendszeres frissítése minden helyi közösség számára, amiket vészhelyzetben föl lehet használni. Régen még minden városban voltak óvóhelyek, légoltalmi pincék, bennük élelmiszerrel és orvosi felszereléssel, háború és katasztrófák esetére. Ma miért nem tartanak fönn ilyeneket? Mert csökkentek volna a kockázati tényezők? Nem hinném. Ismét csak a spórolás és lustaság a bűnös eme súlyos gondatlanságban.
A közösségnek törekednie kell a maximális önellátásra, gazdasági függetlenségre, és ennek érdekében időtálló, strapabíró, könnyen javítható eszközöket kell gyártania. Egyszer kell valamit jól megtervezni és legyártani, s nem pedig évente módosítgatni és állandóan újabb verziókat kiadni belőle, amik hamarább elmúlnak, minthogy megszokhattuk volna őket (megtanulhattuk volna a használatukat).
A munkamegosztás, munkarotáció és a feladatokra való minél több ember alkalmassá tétele szintén fontos feladat lenne. Hogy vészhelyzetben a személyi veszteségek esetén is folytatható legyen a munka. Egy közösség akkor működik jól, ha bármely tagja nélkülözhető, helyettesíthető és akár egy komolyabb emberveszteséget is képes kiheverni a rendszerének komoly megroppanása nélkül.
Egy túlélésre alkalmas helyi közösség létszáma kb. 100-200 fő között optimális, mert ennyi ember arcát és nevét még meg lehet jegyezni, tehát mindenki ismer mindenkit. A személyes kapcsolatok kulcsfontosságúak az összetartás érdekében. Akit ismerünk, azt közelebb érezzük magunkhoz, tehát hajlamosabbak vagyunk a segítségére lenni ha bajba kerül és jobban megbízunk benne. Az emberek legyenek minél vegyesebbek nem, életkor, tudásszint és szakterület, valamint erőnlét szempontjából. Ugyanakkor legyenek egyformák az olyan problémás kérdésekben, mint a vallás, politika, bőrszín és kultúra, amik többnyire csak a széthúzást segítik elő, nem az összetartást. Ugyanígy kellett volna annakidején az országhatárokat is meghúzni, szigorúan vallási, törzsi, kulturális, nyelvi és földrajzi alapokon, s nem önkényes tollvonással, ami máig tartó, állandó konfliktusok, polgárháborúk okozója lett a XX. és XXI. században.
Egy kis közösség vezetése nem lehet demokratikus (sem választásában, sem működésében), mert vészhelyzetben nem lehet szavazni, vitázni, ellenvéleményekre időt pazarolni. Akkor dönteni kell, erre pedig csak az egységes vezetőség képes, tehát lényegében egyetlen ember. Az ilyen tekintélyalapú, félkatonai jellegű irányítás tűnik a legcélravezetőbbnek. A törzsfőnök dönt, övé a felelősség mindenkiért és a többiek engedelmeskednek. Ha a vezető jól láthatóan alkalmatlannak bizonyul a tisztsége betöltésére, csak akkor lehet (normál körülmények között) dönteni a leváltásáról. Egy vezető pedig csak azután vonható felelősségre a tetteiért, hibás döntéseiért, miután leváltották. Menet közben nem szabad megzavarni a cselekvésben állandó ellenkezéssel.Készült: 2003.10.08.