A kronodivergencia szó szerint időcsúszást jelent. Ebben az írásunkban a térugrást végző űrhajók sajátidejének az anyabolygó (kiindulási bázis) sajátidejéhez képest mérhető elcsúszását, mint fizikai jelenséget szeretnénk tömören bemutatni. Ez a térugrás technológiájának egyik (fontos) mellékhatása. A részletek megértéséhez időfizikai előképzettség szükséges, ami megszerezhető az Eseményhorizont korábbi és leendő cikkeinek olvasgatásával.
1. AZ IDŐCSÚSZÁS
A térugrás az a folyamat, mikor egy űrhajó a lokális térforrásának manipulációja által kiszinkronizálódik, teljes egészében (anyagában) az általunk ismert és belátott téridő hullámteréből. Ilyenkor átkerülhet valamelyik párhuzamos térbe (univerzumba), aszinkron térbe (hiperterek), másik dimenziószintre konvertálódhat (fölfelé vagy lefelé) vagy kikerülhet a téridőből (a nemtér-nemidőbe, a szeparátorba). A klasszikus térugrás célja a nemtér-nemidőn keresztül megvalósított, fénynél gyorsabb utazás (áthelyeződés) a téridőben. A hajó ilyenkor fizikai mozgás nélkül máshol és máshol jelenik meg a téridőben, amikor visszaszinkronizálódik oda.
A térugrás közben (szükségszerűen) mindig fellép időugrási jelenség is a környezeti téridő lokális sajátidejéhez képest. Ez történhet a múltba vagy a jövőbe egyaránt. Az űrhajó picit hamarább vagy később tér vissza, mint kellene. A dolog úgy vehető észre, ha az anyabolygón (ahonnan indult és ahová visszatér a jármű) és a hajón lévő két, indulás előtt szinkronizált atomórát az utazás után összehasonlítjuk. Eltérő időt fognak mutatni. Ez a kronodivergencia (időelcsúszás) jelensége. A csúszás mértéke (mai ismereteink szerint) főként a térugrás pontosságától, tehát lényegében (de nem kizárólagosan) a technikai korlátoktól függ. Így erősen változó lehet, a néhány század másodperctől a több percig (sőt óráig, napig, évig) terjedhet.
Több térugrás esetén a körülményektől függően különféle irányú és mértékű időcsúszások történnek, amik összeadódnak, így növelhetik vagy csökkenthetik egymást. Az időcsúszást befolyásoló tényezők: a térugró hajtómű műszaki paraméterei (pontossága), a navigációs berendezés műszaki paraméterei (pontossága), az ugrás fizikai távolsága (a téridőben mérve), a nemtér-nemidőben való tartózkodás időtartama (az űrhajó fedélzeti idejében mérve), a téridőben uralkodó gravitációs viszonyok zavaró hatása (az indulási és érkezési ponton), a téridő lokális szerkezete és ennek hatása (az indulási és érkezési ponton), a nemtér-nemidőben az űrhajót érő zavaró hullámtéri hatások (térszennyezés).
2. KÖVETKEZMÉNYEK
Az időcsúszásnak sokféle következménye van. Az alábbiakban tömören felsoroljuk azokat, amiket már ismerünk. A még ismeretlen veszélyek és kockázati tényezők felfedezése a gyakorlati térugrások során lesz lehetséges.
Az űrhajó emberi személyzete a visszatéréskor látszólag semmi különöset nem fog észrevenni, amennyiben kis elcsúszás történt. Pár másodperc vagy perc esetén csak az órákat kell beállítani az otthoni időnek megfelelően. Ha viszont több napos, netán éves időutazást végeztek, akkor elég zavaró lehet újra beilleszkedni egy másfajta világba. Ez főleg akkor jelent gondot, ha a hajó akkorra tér vissza (a múltba), amikor még nem is létezik a kiindulási bázisa, sőt a térugrást, mint technológiát sem találták fel. A távoli jövőbe ugrás nem ennyire drámai élmény. Szinte mindenki örülni fog a rég elveszett, majd megkerült űrhajósoknak (feltéve, hogy létezik még a civilizáció). Mivel a nagy távolságú időcsúszás már az időgép, időutazás tárgykörébe tartozik, ezért ennek következményeit itt nem részletezzük. Erről majd egy külön írásban lesz szó.
A kis méretű időcsúszás az ember testi egészségében gyakorlatilag nem okoz semmilyen károsodást, szervi elégtelenséget vagy más bajt. Ennek oka, hogy az ilyenkor keletkező makro időhurok gyakorlatilag azonos a teremtésben normálisan megtalálható számtalan (hagyományos) mikro időhurokkal, önfenntartó visszacsatolással, ami minden teremtett rendszer működésének fizikai alapja. Mivel minden teremtmény (energiakvantum, anyag és lélek) az időforrások sajátidőben visszacsatolt és folyton újrakeletkező másolataiból áll, ezek nem egy eszményien rövid (nulla vékonyságú jelen) időpillanatban léteznek fizikailag, hanem egy idősávban, tartományban. Ennek hossza szintén változó, ingadozó és egyedi, tehát egy adott vastagságú időszakasz (jelenszakasz).
A kis méretű időcsúszás az ember lelki egészségére elméletileg veszélyt jelenthet. Azért csak elméletileg, mert az ezzel kapcsolatos gyakorlati kutatások (több emberen végzett kisérletek) nem mutattak ki eddig semmilyen károsodást a pácienseknél, bár az elvi lehetőségét sem lehetett kizárni annak, hogy történhet ilyen.
Ha egy ember előrébb kerül az időben, mint a környezete, a lelkét, testét, atomjait a környezetéhez fűző időszálai a múltjába fognak vezetni. Az időszálak a nemtér-nemidőn keresztül korlátlanul összekötik a másolati időhurkokat a keltésük fizikai okai miatt. Ennek folyamatát itt nem részletezzük. A gond az, hogy az időszálakon keresztül gyakorlatilag azonnali információ átvitel zajlik az időforrásrendszerek között, állandóan és kölcsönösen oda-vissza. A jövőben lévő ember tehát állandó információs befolyásoló hatás alatt áll, ami a múltjából érkezik. Fordított esetben ugyanez a helyzet. A múltjában tartózkodó ember folyamatosan értesül a jövőben történő eseményekről. Mintha egy időtelefonra lenne kapcsolva a teste.
Hétköznapian megfogalmazva állandó déja vu, utánérzés és más paraélményei lehetnek (ha érzékeny rá a lelke). A déja vu, magyarul élményvisszhang a jövőbelátás következménye, amikor valamivel kapcsolatban azt érzem, hogy ez már megtörtént korábban. Az utánérzés múltbalátás, amikor visszhangszerűen újra felidéződnek a korábbi pillanatok. A távolbalátás szintén működhet ugyanezen elv alapján, ha az időszál két végén lévő forrásrendszerek kvázi egyidejűek, de mindez nem jelenti azt, hogy csak eme módon valósítható meg a múltba, jövőbe és távolba látás. Vannak rá másféle mágia technikák is, de itt ezeket sem részletezzük.
A gyakorlatban akkor találkozhatunk (mi, itt a Földön) időcsúszással, ha eltérítenek a földönkívüliek. Titokban felvisznek az űrhajójukra (akár testben, akár csak asztráltestben), valamely célból. Az űrhajójuk fedélzetén másfajta sebességgel telik a lokális idő, mint a Földön (mivel máshonnan, másmilyen időközegből jöttek). Ha közben még egy kis űrutazásra is elvisznek (ami során térugrást végeznek), pláne megnő a kronodivergencia lehetősége és mértéke. Mikor visszahoznak, általában nem végeznek időtrimmelést, visszaszinkronizálást, ezért a különbség megmarad.
A hatás az esemény után a legerősebb, illetve ha a fizikai testtel (ruházattal) együtt vittek el, mert ekkor a testünk összes atomjának időszálai más környezeti időszakaszba vezetnek. Mivel azonban az ember testében állandóan cserélődnek az atomok (légzés, anyagcsere), elkeveredve a környezettel, az időhurokban áramló információs szennyezés mértéke is csökkenni fog, bár sosem szűnik meg teljesen (szétszóródik a bioszférában, egyfajta időszennyezést okozva). Az ember lelke ugyanis nem cserélődik, így ennek időcsúszása megmarad. A keveredés miatt előfordulhat, hogy valakinek több időszakaszba is vezetnek időszálai, mert minden eltérítés után másfajta elcsúszottsággal hozták vissza. Így egyszerre lehet többféle távolságú jövőbe és múltba látása is.
A jelenség akkor fog igazi technikai problémát jelenteni a számunkra, ha az űrhajóink kommunikációját időszálakon keresztül akarjuk megvalósítani. Nem az a baj, ha az űrhajó számítógépe a bázison marad és onnan irányítja a hajót, hanem ha a forgalomirányítás a térfigyelő (radar) rendszerén látott gépet az időszálakon keresztül akarja irányítani, utasítani. Egy példa, hogy világosabb legyen a gond.: Az irányítótiszt látja a visszatérő űrhajót adott sebességgel, adott irányba mozogni. Utasítja a hajót (az időszálas kommunikátoron keresztül), hogy csináljon (vagy ne csináljon) valamit. Ha a hajó őhozzá képest a jövőben van, késve kapja meg (felőle nézve) az üzenetet. A késedelem balesetveszélyes lehet bizonyos esetekben. Ha a hajó a múltban van, hamarább kapja meg, minthogy elküldte volna, ami szintén meglepetéseket és kommunikációs félreértéseket, irányítási problémákat okozhat.
A problémára szerencsére léteznek különféle megoldások, bár ezek technikai megvalósítása sok fejtörést fog még okozni a fejlesztőknek és kivitelezőknek.
3. AZ IDŐTRIMMELÉS
A hazatérő űrhajót az anyabolygó (űrkikötő) sajátidejéhez kell visszaszinkronizálni valahogyan. Ez a korrekció történhet például célirányosan kivitelezett téridőugrásokkal, azaz időtrimmeléssel, hogy eltüntessük a különbséget.
Mivel a nagy pontosságú atomórák nagy, drága és súlyos szerkezetek, nem célszerű a kisebb űrhajók fedélzetére telepíteni őket, hogy hazatérve megállapítható legyen velük az időcsúszás mértéke. Ehelyett lehet egy sokkal olcsóbb módszert használni, aminek lényege, hogy a jármű visszaérve megáll orbitális pályán a bolygó körül, egy bemérő bója mellett. Ez pontosan leméri az érkező kronodivergenciáját a következőképpen.
Az űrszonda először megméri, milyen messze lebeg tőle a hajó. Ezután egy "ping" jelet küld a saját időszálas kommunikációs vonalán a flotta fővezérlő számítógépének, ami ezt azonnal (pontosan ismert késedelemmel) továbbítja időszálon az űrhajónak. Annak fedélzetén el kell helyezni egy rádióantennát (lehet gravitációs adó is), ami leadja a jelet a térben. A szonda veszi ezt a jelet és a visszatérési késedelméből levonja a térbeli fizikai távolság (plusz a két időszálvonal átjátszási késedelme a fővezérlő számítógépben!) hullámfutási idejét. A két időszálon való jelátfutást nem kell beleszámolni, mert az eszményien kicsiny, az attoszekundum tört része.
Ha 0 az eredmény (az előre meghatározott pontossági korláton belül marad), akkor a hajó sajátideje kvázi megegyezik a bolygó felszíni sajátidejével (az otthoni jelen). Ekkor a jármű simán leszállhat. Ha az eredmény pozitív szám, tehát valamennyit késik a jel a várhatóhoz képest, akkor a hajó a jövőben van. Ha az eredmény negatív szám, vagyis hamarább visszajön a jel, mint elvileg szabadna (minthogy a szonda elküldte), akkor a hajó a múltban van. Tehát az időcsúszás mértéke egyenlő a mért futási késedelem mínusz a számított késedelemmel.
A pontos kronodivergencia számításhoz célszerű lenne gravitációs vagy elektromágneses hullámokat használni, mert azok fix (E=1) sebességűek, eltérően pl. a fénytől (lézeres távmérés) és jól mérhető a dopplerjük. Túl nagy időcsúszás esetén ez a módszer nem használható, mert az űrhajósoknak nyilván nem lesz kedvük napokat, netán éveket várni orbitális pályán, hogy megtudják, mennyi a csúszásuk. Ilyenkor más megoldáshoz kell folyamodni a trimmelés érdekében.
Ha ismert az időkülönbség, azt korrekciós időugrással (netán ugrásokkal, a technikai korlátok miatt) meg kell szűntetni vagy legalábbis elhanyagolhatóan csekély mértékűre kell csökkenteni. A pontossági korlátot a gyakorlati tapasztalatok alapján célszerű meghatározni, de ajánlatosnak tűnik csak az egy másodpercnél rövidebb időkülönbséget engedélyezni és szigorúan betartatni minden űrhajóval. A más bolygókról érkező űrhajókat nem kell trimmeltetni, mivel azok számára a saját bázisuk otthoni ideje a mérvadó. Gondot főként az okozhat, ha valaki saját űrhajón megy el és egy másikon jön vissza, mert ilyenkor nem csak a bolygótól, de az ahhoz igazodó űrhajójától is el fog térni valószínűleg.
Az űrhajó a szinkronizáció érdekében a saját jövőjébe ugorhat egy helyben lebegve is, térbeli mozgás, térugrás nélkül. Mert oda megy, ahol még nincs. Kívülről nézve ilyenkor a hajó eltűnik egy időre a térből, majd újra megjelenik ugyanott. A múltjába viszont csak mozgással kombinálva ugorhat, valahová távolabbra, nehogy ütközzön önmagával és katasztrófát, időparadoxont idézzen elő a megsemmisülése. És persze az sem szerencsés, ha az egy időben két példányban létező űrhajó személyzete önmagával kezd társalogni az érdekesség kedvéért.
Hogy mekkora időtávolságra lehet ugrani egyetlen vagy több szándékos térugrással, (időgépként használva az űrhajót), azt nem tudjuk, de nyilván vannak objektív korlátai, ahogy a trimmelésnek is. Ez a téma sem fér bele ebbe a rövid összefoglalóba.
4. AZ IDŐSZÁLAK ÁTFŰZÉSE
Ha az ugrással végzett időtrimmelés nem valósítható meg bármely okból, van egy alternatív megoldás a probléma kezelésére. Ez a fraktális átfűzés. Minden időszálat, ami az űrhajót és rakományát, személyzetét a honi kikötőhöz, bolygóhoz kapcsolja, valahogyan el kell vágni, majd visszafűzni ugyanoda. Pontosabban át kell fűzni a más időtartományba vezető időszálakat az aktuális jelenbe. Minden szálat oda, ahová tartozik.
Itt nem lehet hibát elkövetni, mert az halálos veszélyekkel jár. Az élőanyag fraktálról leszakadó időrendszerek a szerkezetüktől függően károsodhatnak vagy annihilálódhatnak a pillanat töredéke alatt (meghal a személyzet, eltűnik az űrhajó, megszakad a kommunikációs kapcsolat, stb.). Az átfűzésnek tehát azonnalinak kell lennie. A legjobb módszer, ha előbb felfűzzük a hajót a jelenre, majd leválasztjuk a régi szálairól. Ennek technikája és mellékhatásai olyan bonyolultak, hogy külön értekezések témái lesznek a későbbiekben.
Az időszál átfűzés előnye, hogy a kevert sajátidejű rendszereket is szinkronizálja. Hátránya viszont, hogy egy nagy méretű jármű átfűzése (sok ezer tonnás űrhajó) nyilván nem lesz gyerekjáték technikailag. Erre - jelenlegi ismereteink szerint - csak a legfejlettebb idegen civilizációk és az istenek képesek megbízhatóan (párkák, nornák).
Ha idegen bolygóra utazunk, ahová semmilyen időszál nem kapcsol minket, akkor ott természetesen nem fognak fellépni az időcsúszás miatti visszhangosodási anomáliák sem. Célszerűnek tűnik viszont alaposan meggondolni, milyen anyagokat és élőlényeket szállítgatunk egyik bolygóról a másikra és vissza, a keveredés elkerülése érdekében. Ez szó szerint minden atomra vonatkozik, tehát a tüdőnkben marad idegen légkör molekuláira vagy a hajó leszállótámjaira tapadt porra is. Az idegen időszál rendszerekkel való fizikai kölcsönhatásokról és következményeikről szintén külön cikkekben foglalkozunk majd.
Készült: 2003.02.16. - 2007.10.14.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz