A TEREMTMÉNYEK ELPUSZTÍTÁSA
(Gondolatok a lélekölő munkáról)


1. A ROSSZ DOLGOK FELELŐSE

Az ellentmondásos teremtés egyik fájó következménye, hogy a világ mindig igazságtalan. Bár folyamatosan törekszik az igazságosságra, azt sosem érheti el. Emiatt a teremtmények mind bűnössé, hibássá válnak, illetve áldozattá és nem menekülhetnek a szenvedés elől. Ez független attól, hogy milyen stratégia szerint akarják élni, vezetni az életüket, mert az aszimmetriából fakad, ami a teremtés egyik alapvető tulajdonsága.
A rossz dolgok elszenvedése természetes reakcióként agressziót kelt a lelkekben és ellenséges magatartásra kényszeríti őket egymás ellen. Ha végigmegyünk azon logikai láncolaton, ami megmutatja a kialakuló konfliktusok okait (legvégső eredetét), akkor azt fogjuk látni, hogy minden rosszért alapvetően a Teremtők okolhatók. Akiktől ered a világ, azok felelnek minden következményért a világban.
Mivel azonban az okforrások teljességgel elérhetetlenek és sérthetetlenek az összes teremtmények számára, nem lehet őket felelősségre vonni soha semmiért. Ők csak kezdeményezték a rendszert, majd tovább álltak, magára hagyva művüket az Isten háta mögötti helyen (az őskáoszban). Akikből minden kiárad, azok egyszerűen ártatlanok mindenféle igazságszolgáltatás számára. Bár teljesen dilettáns módon hozták létre a világegyetemet, s dekadens módon tartják azt fenn, mégsem hibáztathatók a teremtményeik problémáiért.
A bűnbak keresés folyamatának viszont az a következménye, hogy az összes rossz szándék (harag, átkozódás, indulat) az Istennél csapódik le. Az adott univerzumot keltő és fenntartó főszeránnál, Brahmánál, akit Mindenhatónak is szoktunk nevezni. Ő a Teremtők legelső gyermeke, alkotása, a Fiú, aki (szerinó lévén) a téridőt kelti az őskáoszban. Nála följebb nem lehet jutni az Életfán, amikor elérhető okot keresünk a felelősségrevonáshoz. Az Isten bent van az univerzumban, elérhető távolságra minden teremtményétől, hisz az egészet ő kelti és tartja meg létében. Az, hogy bent van, persze nem jelenti azt, hogy benne van a téridőben, bárki által tényleg elérhető módon. Az Isten forrásrendszere az őskáoszban van, és ott kelti, folyamatosan maga köré a téridőt, az univerzumot. Amelyért Ő felel, bár igazából felelősségre vonhatatlan mások részéről. A többi univerzum, különféle világbuborék keltője olyan messze van tőle, hogy nem igen szólhat bele a dolgaiba. Az Isten így valódi önkényúrként, kvázi korlátlan diktátorként uralkodhat a mennyei királysága fölött.
Tehát az univerzumban megjelenő rossz és igazságtalan dolgok miatt szükségszerű, hogy a teremtmények a Mindenhatót okolják. Jól mutatja ezt az is, hogy a leggyakoribb káromkodásaink és átkozódásaink mind az Istennel kapcsolatosak, miként a fohászaink, könyörgéseink és kéréseink is neki szólnak. Tőle várjuk, hogy rendet tegyen, igazságot szolgáltasson és segítsen a bajainkban.
Csalódni az elvárásainkban szoktunk. Még a Mindenható sem elég ügyes ahhoz, hogy mindig mindenki összes elvárásának, lehetetlen kérésének megfeleljen és teljes egyensúlyban tartsa az alárendelt rendszerét. Így az Isten a működése során elkerülhetetlenül, folyamatosan kitermeli magából, magának az ellenségeket, akik haragszanak rá a legkülönfélébb okokból. Ezek aztán ellene fordulva el akarják őt pusztítani, hatalmát meg akarják szerezni, illetve zsarolni, kényszeríteni és kínozni akarják az alkotójukat. Viszonzásul az elszenvedett sérelmekért, veszteségekért. A témáról szép és pontos leírások olvashatók a Krisnás szakirodalomban.
Aki közel van a háborgóhoz, azt könnyebben tudja háborgatni. Miután az agresszív teremtmények önmagukat és egymást kellőképp szétkínozták, agyon szadizták, indulatuk a felettes létezőjük felé fordul. Ez szükségszerű, mivel a szenvedés nem szüntethető meg a bosszúállás révén. A szemet szemért elv csupán arra alkalmas, hogy megduplázza a bajokat a rendszerben és ezzel tovább rontson a helyzeten. A haragvó teremtmények más célpontot egyébként sem találhatnának maguknak az Istenen kívül, hacsak nem egy másik univerzum Mindenhatóját (egy idegen Istent) és teremtményeit (akik idegen Istent imádnak).

2. ÚJRAHASZNOSÍTÁSI LEHETŐSÉGEK

Mint minden disszipatív struktúra, úgy a főszerán is kitermeli önnön szemetét, salakját, ami utána mérgezi őt. Lásd: Az entrópia effektus című írást az Eseményhorizont 2005. évi publikációi között. Ezt vagy újra kell hasznosítania vagy biztos helyre elzárni, távol tartva önmagától, ahol nem okozhat további gondokat. És ha nincs más lehetőség, muszáj megsemmisíteni a hulladékot. Az alábbiakban vizsgáljuk meg ezen isteni hulladék kezelő eljárások főbb módozatait.
1. A teremtmények újrahasznosításának számos módja van.
1.1. A reinkarnáció új élet és új személyiség lehetőségét kínálja a testben élőknek. A feltudati felejtéssel kitörlődnek a régi, rossz emlékek, szándékok, szokások és elképzelések, míg a jó dolgok célirányosan visszaírhatók.
1.2. Az átprogramozással a lelkek célirányosan megváltoztathatók, információ tartalmuk szelektíven felfrissíthető.
1.3. Üdültetéssel regenerálhatók a sérült személyiségrészek a mennyországban, ami egyfajta lélek-szanatórium szerepét tölti be. Ott ugyanis mindenki megkapja mindazt, amit szeretett volna, így megszabadulhat a nélkülözéstől.
1.4. Visszaolvasztással a lelkek újra egyesíthetők az alkotójukkal a hosszú életút végén. A helyükbe új, tapasztalatlan lelkek teremthetők. Ez gyakorlatilag egyenértékű a lelkek teljes, 100%-os hardveres és szoftveres letörlésével, illetve az információ tartalmuk háttértárolóba mentésével. Feltéve, hogy egyáltalán megoldható a visszaolvasztás fizikailag, mert ha nem, akkor marad a lelkek nyers elpusztítása. A jelenlegi tudásunk alapján valószínű, hogy ez a lehető legtökéletesebb módszer a teremtés megtisztítására. Egyedül ezen a módon garantálható, hogy új, romlatlan és tiszta lelkek kerüljenek a rendszerbe, akik a tapasztalatlanságuk és naivitásuk miatt jó darabig nem fognak gondot okozni a megtartójuknak. Ráadásul így nem léphetnek fel információs szivárgások, ami elkerülhetetlen a sima reinkarnációs törlés és átprogramozás esetében.
2. A megrontott, megromlott teremtmények elzárása a legegyszerűbb, bár ideiglenes módszer a helyzet kezelésére. Ennek is több módja van, attól függően, milyen börtönben helyezik el őket az isteni fenntartási rendszer angyalai. A fogdát nevezhetjük pokolnak vagy lélekcsapdának is. A lényeg: ide könnyű bekerülni, de nehéz belőle kikerülni.
2.1. A legegyszerűbb természetes lélekcsapdák a neutroncsillagok és fekete lyukak, melyek oly hatalmas gravitációs térrel rendelkeznek, hogy felszínükről még a roppant mozgékony lélek részecskék sem tudnak megszökni. Aki bekerül egy ilyen csapdába, az az univerzum teremtési ciklusának végéig ott is marad, kvázi megszöktethetetlenül. Az istenek valószínűleg rendelkeznek olyan technikákkal, melyekkel még innen is kiszabadítható valaki, de önerőből kijutni gyakorlatilag lehetetlen.
2.2. Léteznek olyan mágikus technológiák, melyek révén mesterséges lélekcsapdák is készíthetők. Ezek rövidebb idejű bebörtönzésre vagy fogolyszállításra használatosak és kívülről elvileg feltörhetők.
2.3. Szükség esetén az egymástól elszeparált dimenzióvilágok, térkiteljesedések valamelyikébe is át lehet költöztetni a rossz lelkeket. Amennyiben nem tudják, hogyan kell tudatosan teret váltani, ott sokáig megmaradhatnak, hacsak nem nyitja meg a világukat egy téranomália, összekapcsolva azt egy másik, párhuzamos univerzummal. Legjobb tudomásunk szerint az istenek nem használnak egész dimenzióvilágokat erre a célra.
2.4. Szélsőséges esetben egyszerűen kizárhatók a lelkek a nemtér-nemidőbe, amit nem véletlenül hívnak szeparátornak, illetve tisztító tűznek. Ez egy fokkal durvább, mint a dimenzióbörtön, mert ott kvázi egy örökkévalóságon át főnek a szellemek a saját levükben. Az őskáosz arra alkalmas, hogy valaki szembesüljön önmagával, de ez még nem garantálja, hogy meg is fog javulni, mikor végre kihalásszák a sötétből és visszahozzák az angyalok.
3. A teremtmények megsemmisítése, elpusztítása a legegyszerűbb és leggyorsabb módszer. Ilyenkor gyakorlatilag kitöröltetnek az Élet Könyvéből, ami az Életfára akasztott lelkek központi nyilvántartása. A gyakorlatban ez úgy történik, hogy vagy levágják az adott lelket a megtartó időszálairól (elvágják a sorsfonalait), megfelelő isteni eszközökkel vagy lélekromboló fegyverrel megsemmisítik. Az efféle lélekölő munkára Brahma külön teremt speciális képességekkel rendelkező istenségeket: Sivát és Kálit. Az ő dolguk ezt a (piszkos) munkát elvégezni, ami lényegében az Életfát betegítő káros burjánzások szakszerű visszametszését jelenti. Az ilyen hatalom természetesen óriási veszélyt jelent mindenkire, ezért a halál uraival nem tanácsos ujjat húzni. Az ősi szent iratok szerint Siva még Brahmát is meg tudja ölni elvileg és csak Krisna parancsol neki (az okforrás).

3. A LÉTEZÉS SZÜNETELTETÉSE

Az Isten ellen támadó lelkek olyanok a számára a gondolataikkal, érzéseikkel, mint az emberben a depresszió, a rossz közérzet és az öngyilkos gondolatok. Kétségbeesés, elkeseredés, düh, gyűlölet, stb. tölti meg ilyenkor a Lélekfa adott részét. Mivel a teremtésben a rossznak is van létjogosultsága, épp úgy, mint bármely más gondolatnak és érzésnek, nem lehet teljesen kizárni, kitörölni a rendszerből. Az éltető hatású dolgok mellett így állandóan jelen vannak a halálos veszélyek is az univerzumban. Ha Brahma nem tud velük megküzdeni, és eluralkodnak rajta, akkor legyőzik és meghal. S vele pusztul az egész univerzuma, menthetetlenül (mivel őrá van felfűzve).
Aki életet kelt és vet, annak gyomlálnia, aratnia is kell, elkerülhetetlenül. A szenvedést így Brahma sem ússza meg, legyen bármilyen jó dolga (védett, szeparált helyen) a privát mennyországában, ahová elbarrikádozza magát. Hiába óvja a saját szellemét és forrásrendszerét körkörös védelemmel (testőr kerubokkal), gondosan rejtve önmagát minden teremtményétől, akkor is sebezhető marad. Még totális paranoiával és maximálisan éber gyanakvással sem tud minden rosszat kizárni az életéből. Az önvédelem mellékhatásaként végül Ő válik az elefántcsont toronyba zárkózó magányos fenséggé, aki hiába várja szabadítóját. A kulcs ugyanis ott van belül a zárban.
Ha nincs más megoldás, legvégső esetben Brahma szüneteltetheti egy időre az univerzumának teremtését, keltési folyamatát. Erről korábban volt már szó a Létszünet című írásban (lásd: a 2002-es év anyagai között).
Valószínűleg az univerzum megtisztítása céljából szokott a főszerán ciklikusan létszüneteket kezdeményezni, hogy letakarítson minden rossz lelket és rossz teremtést magából. Ilyenkor talán még az akashát is szelektáltan törli, önmagát is részleges felejtésre ítélve, hogy könnyítsen a saját magára nehezedő nyomáson. A tudás súlyán, ami pesszimistává és elöregedetté teszi a szellemét. A hardveres öncsonkítás mellett tehát szoftveres fertőtlenítést is végeznie kell, hogy biztos legyen a végeredményben.
A téridő tisztára söprésével az idegen életfák beékelődött teremtményeit is megsemmisíti, amik megtelepedtek a mi világtojásunkban. Ha ezt egybeköti egy szakaszos, a létszünetet követő törléssel, és levagdossa a saját Életfájáról a problémás lelkeket, akkor jó eséllyel megszabadulhat minden információs fertőzéstől. Azoktól a gócpontoktól, amik később súlyos bajokat okozhatnának az új rendszerében. Ezt a folyamatot nevezzük Istenítéletnek. Ilyenkor szigorúan megszűri, megítéli a saját istenségeit, angyalait is, a helyi fenntartókat, tehát a teremtési ciklus végén mindenkinek ítélet napja van és teljes elszámolás (leltár).
Brahma a nagytakarítás után dönt a következő teremtési ciklusáról, az univerzumának reinkarnációjáról. Arról, hogy legközelebb hogy kellene csinálni a rendszert, hogy elkerülhető legyen a korábbi problémák java része.

4. A JÓK MEGTARTÁSA

A rendszergazda tisztában van vele, hogy a rossz dolgokat soha nem kell sehol megőriznie, elzárva egy biztos helyen. Információs zárványban (akasha tárolóban) például, mert a rossz mindig megjelenik a teremtésben, a polarizáció, ítélkezés és aszimmetria következményeként, mint eredő jelenség. Csak azt a tudást kell megőriznie (a jót), hogy hogyan lehet és kell a rosszat kezelni, gyógyítani, korlátok közé szorítani, elpusztítani, stb. A hadsereget és a hadtudományt meg kell őrizni a győzelem után, az ellenséget nem.
A tisztán jó teremtés kevéssé dinamikus, mert nem feszülnek benne nagy erők, amik mozgatnák az eseményeket. Ha viszont rossz dolgokat viszünk bele, abból szenvedés, betegség, baj származik, ami megmozgatja, kifárasztja a rendszert, s végül ha eluralkodik rajta, akár meg is ölheti. Erre mondjuk azt, hogy elszabadul a pokol. Az egészséges egyensúly fenntartásának tehát az a lényege, hogy a rossz legyen csak csipetnyi a világban. Ízesítőnek, izgatószernek kell használni, vigyázva arra, nehogy túladagolódjon és tönkretegye a bulit. A rossz tehát változatosabbá és életerősebbé teszi a rendszereket, serkentve azok védekező rendszerét.
Tapasztalati tény, hogy az olyan perverziókat évezzük a legjobban, amik felizgatnak, de nem okoznak szenvedést. A fantázia a megszokott rend pervertálása. Mivel pedig a kreativitás nem létezhet fantázia nélkül, szükségszerű, hogy a teremtmények önállóan (isteni segítség nélkül) is megteremtsenek minden elképzelhető rosszat a maguk számára.
A Földdel, mint a rossz dolgok egyik gyűjtőhelyével a galaxisunkban jelenleg épp az a fő baj, hogy a Sátán, a helyi uralkodó nem képes szabályozni a gonosz, rossz erőket, amiknek ura kellene, hogy legyen. Így azok túlburjánzanak (a szorgalmas beosztottaknak hála) és megölik őt és a terveit. Látszólag ez jó a rossz erőknek, de valójában pont rájuk jelenti a legnagyobb veszélyt, nem a jó lelkekre. Ahogy a rákos sejtek is akkor veszítenek, amikor legyőzik az élő szervezetet, amin élősködnek. Öngyilkos módon elpusztítják a tápláló, fenntartó otthonukat. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha konszolidáljuk az emberi bűnöket, a rendszer globális és lokális bajait egyaránt. Ez pedig életmentő és jó (Istennek tetsző) cselekedet.

Készült: 2003.05.22. - 2006.07.13.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz