1. ELŐSZÓ
A jelenlegi társadalmi elképzelés a fiatalok képzésével, életre való felkészítésével kapcsolatban az, hogy a különféle oktatási intézményeknek kell a gyermekneveléssel foglalkozniuk. Ennek következményeként az oktatási rendszerből frissen kikerülő ifjak képzett gyermekek lesznek, nagyra nőtt kölykök, akik csak ekkor kezdhetik meg, jobbára önállóan a felnőtt életre való felkészülés nehéz feladatát. Ehhez a környezetüktől általában semmilyen érdemi segítséget nem kapnak, mivel az elvárások szerint már felnőttnek kellene lenniük. De nem így van.
Az általános és középiskola helyett ezért a főiskolákra, egyetemekre hárulna a feladat, hogy a megnőtt gyerekekből valahogyan felnőtteket neveljenek. Ezen intézmények természetesen nincsenek felkészülve semmi ilyesmire és ráadásul nem is jut el idáig mindenki. Az ősidők óta folytatott hibás gyakorlatnak köszönhetően világunk a felnőttnek látszó gyermekek társadalma lett. Részben azért, mert minden generációt arra alkalmatlan, még gyermeknek minősülő fiatal szülők és rosszul képzett tanítók nevelnek fel, tovább adva nekik hibás elképzeléseiket. Részben pedig, mert senkinek sincs épkézláb ötlete azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz valakiből felnőtt és egyáltalán, mit jelent felnőttnek lenni?
Az alábbiakban megpróbáltam erre az alapvető problémára válaszokat találni, tömören ismertetve, pszichológiai szempontból mi tesz egy intelligens lényt felnőtté, a közösségének érett egyedévé. Régen, a természeti népeknél ez még nem volt kérdéses. Mindenki tisztában volt a felnőtt lét kritériumaival, mivel a mostaha környezet hamar kiszelektálta az éretleneket és alkalmatlanokat az életből. A mai agyongondoskodó rendszerben a szelekció lényegesen puhábbá, kifinomultabbá vált, elmosva a határokat az alkalmasság és az éretlenség között.
2. A HALÁL
A felnőtt ember képes megfelelően, azaz önállóan szembenézni a halál, az elmúlás tudatával. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy megtanulta kezelni az életben elkerülhetetlen veszteségeket, kudarcokat, hibákat és az ezekkel szükségképpen együttjáró lelki és testi fájdalmakat, megpróbáltatásokat.
Az elmúlásnak, a dolgok megszűnésének két fő formája van: a visszafordítható és a visszafordíthatatlan. Egyes veszteségek és károk elvileg vagy gyakorlatilag pótolhatók, az elszenvedett sérülések gyógyíthatók. Mások viszont nem. A rossz dolgok elmúlása sosem zavar bennünket annyira, mint a jó dolgoké, amikhez ragaszkodunk. Az elmúlás elfogadása tehát lényegében a ragaszkodás feladását jelenti, az életünkből távozó dolgokról való lemondást. Ebbe beletartozik a saját életünktől és környezetünktől való megválás is, szükség esetén. Mert mindannyian halandók vagyunk és sebezhetőek.
3. A ROSSZ
A felnőtt ember képes helyes ítéletalkotással, önállóan felismerni az életben előforduló mindenféle rosszat, gonoszat, a helytelen és ártalmas dolgokat. Megtanulta távol tartani magát tőlük, s igyekszik nem elkövetni őket, valamint másokat sem vezet tévútra, csal csapdába vagy használ ki önnös érdekeit követve. Mivel ismeri a rosszat, nem hagyja, hogy mások elkövessék azt ellene. Próbál egész életében a jóra és társadalmilag elfogadott viselkedésre törekedni, és csak akkor cselekszik rosszat, ha más választása nem marad, hogy megvédje magát az őt érő támadásokkal szemben.
4. A FELELŐSSÉG
A felnőtt ember képes őszintén felelősséget vállalni saját magáért, a saját életéért és birtokolt javaiért, majd később más emberek életéért és javaiért is. Nem azt nézi állandóan, hogy lehet kibújni a rá háruló felelősség alól, de habozás nélkül kibújik minden olyan felelősség alól, amiről tudja, hogy igazából felvállalhatatlan lenne számára. Vagyis nem hagyja, hogy mások rá hárítsák a felelősséget és bűnbakot csináljanak belőle. Amit nem képes jól csinálni, azt inkább egyáltalán nem csinálja. Tisztában van azzal, hogy csak úgy lehet belőle jó szülő, ha gyermekeit felnőtté neveli, s nem pedig gyermekké, s ezt a feladatot nem bízza másokra.
5. AZ ÖNÁLLÓSÁG
A felnőtt ember képes elszakadni a szüleitől, családjától, rokonaitól és barátaitól, ha a helyzet úgy kívánja. Ennek megfelelően képes mindenféle hétköznapi tevékenységet önállóan elvégezni, ami az életbenmaradásához kell. Szükség esetén másokról is tud gondoskodni legalább átmeneti jelleggel, amíg kiszolgáltatott helyzetben vannak. Egy felnőttnek nincs szüksége állandó támogató környezetre ahhoz, hogy boldoguljon, mert közönyös és ellenséges környezetben is megtanult életben maradni, kellő éberséggel figyelve a lehetséges veszélyekre.
6. A FÉLELMEK
A felnőtt ember képes szembesülni a saját lelkében található különféle természetes és tanult félelmekkel, az elszenvedett fájdalmak és traumák emlékeivel. Ezek jobbára a gyermekkorából származnak és a felnőtté válás nehéz útján haladva gyűjti őket össze az ember. Nélkülük nem lehet helyes önismeretre szert tenni, ami önmagunk határainak, korlátainak ismeretét jelenti elsősorban. Ennek megfelelően egy felnőtt képes megküzdeni a saját belső, lelki ürességével, amit a beteljesületlen vágyak és megéletlen lehetőségek okoznak, valamint a környezet elutasítása és szeretetlensége. Mert a világ nem szeretetotthon, hanem csatatér, ahol állandóan harcolni vagy menekülni kell és semmi sem állandó, abszolút és megváltoztathatatlan.
Mindezek miatt egy felnőtt pontosan tisztában van az életének különféle ellentmondásaival és igazságtalanságaival, önnön gyengeségeivel és hiányosságaival. Tudja, hogy nem tökéletes és sosem lesz az, mégis szakadatlanul küzd önmaga jobbá tétele érdekében.
7. A VÁGYAK
A felnőtt ember képes uralni, irányítani önnön természetes vágyait és késztetéseit. Ennek megfelelően megvalósítható terveket készít önmaga számára, rövid és hosszú távra egyaránt, amiket következetesen igyekszik is végrehajtani. Tisztában van azzal, hogy kitartás nélkül általában nem lehet eredményeket elérni, ugyanakkor a befektetett munka és energia önmagában sosem garantálhatja a végeredményt és a sikert. A kudarcok éppúgy hozzátartoznak az élete munkájához, mint a sikerek és egyiket sem értékeli túl vagy alul, a másik kárára.
8. AZ EGYÜTTÉLÉS
A felnőtt ember képes segíteni önmagán és másokon, akikkel együtt él. Ide tartozik az elsősegélynyújtás, a betegek gondozása, a rászorulóknak támasz nyújtása és az életbenmaradáshoz fontos dolgok megtanítása a társainak. Egy felnőtt tisztában van az általános emberi erkölcstannal, ismeri a társadalmi együttélés szabályait és ezek fontosságát, amik nélkül nem lehet másokkal együttélni. Mindezt a gyakorlatban is képes alkalmazni és nem szorul állandóan mások tanácsaira, utasításaira, parancsaira.
Ebből a szempontból nézve a katonák, mint parancsnak engedelmeskedő bábúk, teljesen gyereknek tekinthetők, ahogyan a vallásos emberek is (a nyáj), akik lelkipásztori segítségre, útbaigazításra szorulnak az életükkel kapcsolatban.
9. ÖSSZEFOGLALÁS
Felnőtté válni nehéz feladat, ha nem a legnehezebb dolog az életben. Főként azért, mert a fentebb említett kritériumokat nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is tudni kell, napi rendszerességgel végigcsinálni, rutinszerűen.
Ha a társadalmunkban lennének felnőttnevelő intézmények, volna értelme az érettségi vizsgának és az azt követő felnőtté avatási szertartásnak, mellyel a közösség befogadja és teljes értékű tagjává választja az egyént. Enélkül csak szánalmas vicc az, amit a középiskola végén vagy az egyetemi diplomaosztón művelnek a végzősökkel, utánozni próbálva ezen fontos beavatási aktust. Az eredmény rengeteg infantilis kölyök, köztük sok sérült lelkű, félig felnőtt, félig gyerek emberkével, akik tele vannak teljesíthetetlen igényekkel, viszont szinte mindenre alkalmatlanok.
Készült: 2006.05.29.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz