GYŰJTŐSZENVEDÉLY


Szinte minden ember az élete folyamán legalább egyszer végez gyűjtögető tevékenységet. A többség még gyermekkorában, de sokan felnőttként is erős késztetést éreznek arra, hogy bizonyos dolgokat összegyűjtsenek, felhalmozzanak maguknak. Nem akármiket, hanem a számukra különlegesnek, fontosnak, értékesnek vélt tárgyakat, amik sok esetben ritkák, egyediek és szépek. Birtoklásuk örömet okoz, megszerzésük sikert jelent, boldogságot nyújt, továbbá gyönyörködtet és mások számára is vonzó lehet.
Egy gyűjtemény birtoklása, legyen szó bármilyen trófeáról, őszinte büszkeséggel tölti el a tulajdonosát, aki azt féltő gonddal óvja, őrzi, ápolja és igyekszik gyarapítani, időt és erőt nem kímélve. A belefektetett munkától csak még értékesebbé válik a számára, és a gyűjteménnyel kapcsolatos tevékenységek mély lelki szükségleteket elégítenek ki, főként a birtoklás és uralás témájában. A tárgyakat sokkal könnyebb uralni, rendelkezni felettük, mint az élőlényeket, ennek ellenére mégis sokan vannak, akik növényeket, állatokat vagy esetleg embereket gyűjtenek maguk köré (színészek, politikusok, szoknyavadászok, rabszolgatartók).
Ha valamiből túl sok van, a gyűjtő válogatni kezd. Mindent nem lenne célszerű gyűjtenie, csak azt, ami különleges, valami érdekes apróságban eltérő a többi hasonló dologtól. Mindez abból a (sokszor nem is tudatos) felismerésből fakad, hogy az egyedi dolgok birtoklása a birtokosukat is egyedivé teszi, s ezzel értékessé és vonzóvá mások számára.
Az értéktelenség rombolólag hat az egóra. Ezért aki a saját személyes képességeivel nem tud kitűnni a környezetében, az mindenféle kacatokat aggat magára, hogy általuk növelje önnön népszerűségét és biztonságérzetét. Nem véletlen, hogy a gazdag emberek imádják a vagyonukat értékes tárgyakba, műkincsekbe, ékszerekbe fektetni, de a szponzorálás, jótékonykodás, mecénás tevékenység oka is innen eredeztethető. Az emberek többségének nagy szüksége van rá, hogy fontos legyen és hasznos, értékes a közössége számára. A gyűjtögetés ennek a célnak a legkönnyebben megvalósítható módozatát jelenti sok esetben.
A gyűjtés alapvetően a szerzés, a vadászat és bekebelezés aktusa. Ennek során lehetőség nyílik különféle kapcsolatok kiépítésére a hasonszőrű emberekkel, akik szintén ugyanabban érdekeltek. Velük lehet szövetséget kötni, cserélni, üzletelni, konkurrenciaharcba keveredni vagy épp lopni és rabolni tőlük. Így sokféle társas szükséglet elégülhet ki a központi téma köré szerveződve, ami igazából nem cél, hanem csak ürügy a kommunikációra és ezáltal az egó megerősítésére.
Egy gyűjtemény darabjai alapvetően a formájuk (hasonlóságuk és egyediségük), tehát az információ tartalmuk alapján kerülnek összeválogatásra. Az ember igazából információt gyűjt (lásd a múzeumokat és különféle magán gyűjteményeket) a környező világából, s ez nagyrészt független attól, hogy valóban szüksége van-e az életbenmaradásához eme információra. A lényeg maga a szerzés és felhalmozás, gondolva a bizonytalan jövőre, amikor majd hiány alakulhat ki a kérdéses dolgokból.
Tágabb értelemben minden lélek ezt csinálja egész életében, a megteremtésétől (egyedi létének kezdetétől) a megszűnéséig (visszaolvadásáig). Információkat gyűjt a világról, s a számára értékeseket, jókat megtartja, őrzi, ápolja, élvezi, míg az értékteleneket, a rosszakat eldobja, elfelejti, kizárja önmagából, tehát megsemmisíti. Élményeket és tudást gyűjtünk, hogy később legyen mire emlékeznünk, legyen mire támaszkodnunk, amiből erőt meríthetünk az élet nehézségeivel szemben vívott harcunkhoz.
A lelkek a fejlődésük során először megelégszenek azzal, hogy élményt szerezzenek, közvetlenül megtapasztalva bizonyos dolgokat, melyek felé a vágyaik és a kiváncsiságuk hajtja őket. Később, az intelligenciájuk bonyolultabbá válásával nekilátnak a tapasztalataikat feldolgozni, rendszerezni, értékelni és kivonatolni, sajátosan szubjektív szempontok alapján. Végül egyre inkább az elméleti tudást, az élmények sokatmondó kivonatát őrzik csak meg, tehát a tapasztalatok lényegét, amit később fel lehet majd használni hasonló helyzetekben.
Ez a folyamat a kincsek mennyekben való gyűjtése, ami igazából nem lopható el tőlünk. A feltudati felejtés csak az emlékezést gátolja, de nem törli ténylegesen a korábbi életekben felhalmozott ismereteket a lélekszentélyből. Ezen ismerethalmaz az, ami valóban egyedivé és különlegessé tesz bennünket, értékessé a Teremtőnk szemében. Az egó vágya valójában erre irányul: értékesnek és fontosnak lenni annak számára, aki majd befogad minket.
A lélek egyedi kincseinek gyűjteménye (a tudomás) ugyanakkor mégsem azonos a klasszikus értelemben vett mennyországgal, mert az sokkal több annál. A mennyország azon kincsek gyűjteménye és lelőhelye a lelkek számára, ahol minden igazán jó dolog megtalálható és elérhető, élvezhető. A megvalósult vágyak és lehetőségek tárháza, egyfajta kívánságműsor a kiéhezett gyűjtők számára.
Az Isten a legnagyobb gyűjtő az univerzumban. Ő az általa teremtett és szabadon engedett lelkeket gyűjti be az univerzumából, minden teremtési korszak végén, az aktuálisan futó idők végezetén. Ennek során megítéli őket, miközben összegyűjtött kincseiket magához veszi és legfőbb élvezőként igyekszik örömét lelni bennük. Innen ered a Krisna hit lényege (Isten a legfőbb élvező). Ennek megfelelően a teremtés legfőbb parancsolata így hangzik.: Gyűjts szép, élvezetes, boldogító élményeket és jó tudást az életed során, hogy az Isten örömét lelje benned. Egyszóval légy boldog.

Készült: 2005.11.02.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz