GONDOLATOK A GYILKOSSÁGRÓL ÉS AZ ÖNGYILKOSSÁGRÓL


Amikor jobban utána nézünk, kiderül, hogy nem pontosan tisztázottak társadalmi gondolkodásunkban a gyilkossággal és öngyilkossággal kapcsolatos filozófiai fogalmak, elgondolások és értékrendek. Sokan sokféleképp vélekednek az élet elpusztításáról, anélkül, hogy tisztában lennének az élet és a halál igazi természetével és az ölés jelenségének körülményeivel. Ebben az írásomban a teljesség igénye nélkül szeretném bemutatni a gyilkosság és öngyilkosság leggyakoribb megítélési formáit és a bennük rejlő ellentmondások közül néhányat.

1. A GYILKOSSÁG

A gyilkosság lényegében az, amikor egy ember megöl egy másik embert. Jogilag ez lehet szándékosan (előre megfontolt szándékból) vagy gondatlanságból elkövetett cselekmény, valamint baleset következménye. Okozható közvetlenül (saját kezűleg) vagy közvetve (más személy, élőlény vagy tárgy által), s elkövethető egyedül vagy csoportosan az áldozat ellen. A körülményektől függ, hogy a társadalom és a jogrendszer hogyan ítéli meg a felderített cselekményt és milyen büntetéssel vagy jutalommal súlytja a tettest.
Önvédelemből megölni valakit gyilkosság, amennyiben békeidőben, civilek között történik például egy összetűzés vagy bűncselekmény során. A katonák és fegyveres testületek tagjai számára önvédelemből ölni nem gyilkosság, mivel ők a munkájukat végzik. A társadalom által rájuk ruházott fontos feladatot: a rendvédelmet hajtják végre. Csupán megfelelő indoklás kell hozzá utólag, hogy felmentsék az illetőt, a felelősséget az áldozatra hárítva.
Egy háborúban megölni az ellenséget nem számít gyilkosságnak, akár katona, akár egy harcoló, a hazáját védő civil követi el azt. Sőt, sok esetben kimondottan hőstettnek minősül, és még jutalmat (fejpénzt), kitüntetést (megbecsülést) is lehet érte kapni. Feltéve, hogy az ország megnyeri a háborút, mert ha elveszíti, akkor a megszállók szemében gyilkosságnak számít és ezt többnyire szigorú megtorlással: halálbüntetéssel honorálják. Ebből is látszik, hogy a törvényeket a győztesek, a hatalmat éppen gyakorlók írják, vagyis nem létezik egyetemes, mindenki által elfogadott ítélet az emberölés témaköre kapcsán.
Egy már megszületett embert (újszülöttet, csecsemőt, gyereket, felnőttet, öreget) megölni békeidőben gyilkosságnak számít, de a magzatot elhajtani, megölni az anyja méhében nem az. Ez persze országonként és koronként változik, ráadásul önkényesen meghúznak különféle határokat is, hogy hány hónapos kortól gyilkosság az abortusz. Ezt általában (praktikusan) az orvosok szakmai véleményére alapozva döntik el, figyelmen kívül hagyva az egyházak elutasító magatartását. A fő kérdés ilyenkor az, hogy a magzat meddig tekinthető az anyai test részének, mint egyfajta szerv, és mikor válik önálló, tőle független élőlénnyé. A magzatokat (lelküket) senki nem szokta megkérdezni, hogy mit szólnak a megöletésükhöz. De gyilkosság esetén ez egyébként sem szokás. Ebben a témában rengeteg ellentmondás rejlik, amik főként az emberi lét kritériumait, és az élet mibenlétét, értékét és jogi védelmét érintik.
Mivel az élet folyamatos átmenetekből áll a különféle jellegzetes állapotok között (ivarsejt, zigóta, embrió, magzat, újszülött, stb.), nem húzható igazi, egzakt határvonal, ami egy élőlény életének kezdetét, illetve végét jelentené. Viszont ha nem húzunk határt, dönteni sem tudunk, aminek ugyanolyan komoly következményei vannak, mint bármilyen (megindokolt) döntésnek. A gyilkolás ténye tehát nem kerülhető el. Arra vagyunk kényszerítve, felépítésünkből következően, hogy gyilkolnunk kell, rendszeresen és elkerülhetetlenül.
A táplálékul szolgáló élőlények elpusztítása szintén ide tartozik, bár azt senki sem tartja gyilkosságnak, csupán ölésnek, hisz biológiai szükségszerűségről van szó. Az egyik élőlény a másik élőlény halála árán tartja fenn önmagát. A más fajba tartozó élőlények megölése tehát nem gyilkosság. Ez a kategória szigorúan csak a fajtársak közötti cselekményekre van fenntartva. Mintha az erkölcs és morál csakis az ember kiváltsága lenne, s állatot, növényt, mikrobát megölni semmilyen körülmények között nem volna bűn. Így akár egy egész faj elpusztítása, kiírtása sem gyilkosság, ahogy az sem, ha kimondottan pusztító szándékból végzünk más élőlényekkel (élősködőkkel), az önvédelem, kárelhárítás, egészségmegőrzés sajátos ürügyével.
A fő kérdés tehát igazából az, hogy a különféle körülmények között, különféle ürügyekből elkövetett gyilkosságok közül melyek legyenek azok, amiket tolerálunk (szemet hunyva felette) vagy szankcionálunk (büntetünk). Itt nyilván a praktikus szempontok fognak dominálni. A társadalmi hasznosságot kell szem előtt tartani. A filozófia, vallás, morális és erkölcsi szempontok szükségképpen háttérbe szorulnak, másodlagossá válva. A közösség által szabályozott és elismert módokon végrehajtott gyilkosságok így megbocsátást nyernek, mint az élet szükségszerű velejárói.
Ennek köszönhető, hogy a klinikai halál beállta után abbahagyni a beteg újraélesztését nem számít gyilkosságnak. Ellenkező esetben az orvosok nem vállalnák az ilyen betegeket, akik biztosan meghalnának, esélyük sem maradna a halálközeli állapotból való visszatérésre. Ráadásul a börtönök is hamar megtelnének orvosokkal, akikből gyorsan nagy hiány alakulna ki a kórházakban. Ugyanígy nem számít bűnnek az sem, hogy kiszedik a kvázi halott emberből a még élő, működő szerveit. Pedig ha az illető egy része még él, akkor azt kiemelve teljesen halottá válik. Igaz, ezáltal a szerv átültethető valaki másba, tehát a rész megmenthető, miképpen a befogadó páciens is (egy gyilkosság árán).
Az örökítőanyag pusztulása vagy elpusztítása nem számít gyilkosságnak, holott abból lesz az újabb élőlény. Nem gyilkosság a menstruáció és a magömlés sem, mint természetes folyamat, miként az önkielégítést sem tekintené senki tömeggyilkosságnak. Az élet roppant pazarló módon bánik önmagával, veszni hagyva a fölösleget, de ha mi válunk fölöslegessé, a halál árnyékában mégis méltatlankodva kiáltunk gyilkost. Ezt teszi az egó káprázata az emberrel, aki merő önhittségből mindenki másnál feljebbvalónak képzeli magát ezen a bolygón, mintha nem a természet része lenne, hanem ura és irányítója.
A vaszektómia (ondóvezeték elkötés), kasztrálás, sterilizálás, petefészek eltávolítás annak ellenére nem számít gyilkosságnak, hogy ezzel egy kvázi halhatatlan élőlény élete fejeződik be véges idő alatt. Ezen élőlény a mindannyiunkban jelenlévő DNS, ami folyton megújulva, rekombinálódva él tovább évmilliókon át az utódokban. Az egyedek ugyan halandóak, de a gének halhatatlanok. Feltéve, hogy hagyjuk őket állandóan új és új testekbe költözni, mintegy reinkarnálódni. Ebből a szempontból a DNS sokkal inkább élőnek tekinthető, mint az egyed, amely hordozza, mégsem becsüljük meg kellőképp a jelentőségét az életünkben.
Egy jogerősen elítélt bűnözőt kivégezni a börtönben szintén nem számít gyilkosságnak, mert ekkor a társadalom nem egy másik embercsoport, hanem egy lázadó személy (a belső ellenség) ellen visel háborút. Ezért a végrehajtót nem gyilkosnak, hanem hóhérnak nevezik. Bár azt meg kell jegyeznünk, régen a hóhérnak is egy estét a börtönben kellett töltenie a feladata végrehajtása után, mint elítéltnek, s csak másnap kapott felmentést a hivatali tette után.

2. AZ ÖNGYILKOSSÁG

Az öngyilkosság lényegében az, amikor egy ember megöli saját magát. Jogilag ez lehet szándékosan (előre megfontolt szándékból) vagy gondatlanságból elkövetett cselekmény, valamint baleset következménye. Okozható közvetlenül (saját kezűleg) vagy közvetve (más személy, élőlény vagy tárgy által), s elkövetheti a tettes egyedül vagy csoportosan az áldozat ellen. Mint a gyilkosság esetében, úgy itt is a körülményektől függ, hogy a társadalom és a jogrendszer hogyan ítéli meg a felderített cselekményt és milyen büntetéssel vagy jutalommal súlytja a tettest.
Ha valaki megkér egy másik embert, hogy ölje őt meg, akkor az gyilkosságnak számít, amit egyes esetekben (szemérmesen) eutanáziának hívnak. A kegyes halál társadalmi elfogadását nagyban nehezíti az egyének önzése és félelme a halállal szemben, valamint az a tény, hogy senki sem szívesen vállalja magára a "hálátlannak" bélyegzett feladatot. (Egy sült csirkecombot szinte bárki képes jóízűen megenni, node ehhez elvágni a csirke nyakát és megkopasztani, feldarabolni már piszkos munkának számít.) Holott az eutanázia bevezetése esetén minden végrehajtó (gyilkos) joggal számíthatna rá, hogy munkáját a közösség azzal hálálja meg, hogy amikor őrá kerül a sor, akkor őt is lesz aki átsegíti a halálba.
Ha a társadalomban az öngyilkosság elfogadott és "népszerű" eltávozási forma lenne, akkor az eutanázia problémája valószínűleg fel sem merülne, mert a haldoklók önállóan is véget tudnának vetni az életüknek, amikor jónak látják. A fő gond itt megint az önzés és félelem, hogy az öngyilkosságot betegségnek, kóros viselkedésnek tekintjük, ezért harcolunk ellene. Bár a páciens erőszakos életben tartásának következményeit már nem vagyunk hajlandóak felvállalni, elviselni. Ennek köszönhető, hogy az ember életének kezdete és vége egyaránt méltatlan és ellentmondásos módon zajlik le, igazából civilizálatlan körülmények között. Kórházban születni, orvosok által kikényszerítve, majd "kezelve", elválasztva az anyától ugyanolyan borzalmas élmény az újszülöttek számára, mint a végsőkig kezelve és kínozva, nyomorultul elpusztulni egy kórházban, orvosokkal és ápolókkal (idegenekkel) körülvéve.
További sajátos értékrendi válságot tükröz, hogy ha valaki cserben hagyja a másikat (holott segíthetne) és hagyja meghalni (bármilyen okból), az gyilkosságnak számít. Míg hagyni valakit, hogy megölje magát, azaz szemethunyni felette és elfordulni - többnyire nem az. Ez persze a körülményektől és a jogrendszertől is függ, nomeg az önpusztítás módjától. Ha valaki közvetlenül megöli magát, gyorsan és határozottan, az öngyilkosságnak minősül. Ha viszont szándékosan életveszélyes hülyeséget csinál, például balesetveszélyesen vezet, rendszeresen dohányzik, iszik, kábítószert fogyaszt, veszélybe sodorja magát extrém sportokkal, akkor az nem számít öngyilkosságnak, csupán elnézhető ostobaságnak.
Ha valaki balesetet okoz és emiatt meghal, az nem öngyilkosság, mivel feltételezhető a gondatlanság vagy felelőtlenség, hibás helyzetfelismerés a részéről. Ha dohányzással és alkohollal mérgezi éveken, évtizedeken át a testét, az sem öngyilkosság, mivel feltételezhető, hogy megszokta, függővé vált vagy nincs tisztában a rá váró következményekkel (bár mindenki tudja, hogy ez nem igaz). A rövidtávú előnyök hajszolása a hosszú távú életminőség kárára meglehetősen elterjedt viselkedésnek számít, amit szinte mindenki elkövet. Ha ez öngyilkosság lenne, akkor az egész emberiség egyénileg és kollektívan is diliházba való, mert bárkinél megtaláljuk az erre utaló nyomokat. Az életigenlés elfogadott ténye és természetessége mellett állandóan ott van, letagadott mostohagyerekként a haláligenlés szégyenlősen takargatott ténye.
Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy öngyilkosságnak főként az a viselkedés számít, amikor valaki szándékosan, "emberileg rövid idő alatt" elpusztítja magát. Hosszú idő alatt csinálni vagy nem kellő tudatossággal csinálni nem minősül annak. Kérdés, hogy az emberileg rövid idő alatt mekkora intervallumot kell értenünk. Egy másodpercnél, egy percnél, egy óránál, egy napnál, egy hétnél, egy hónapnál, egy évnél húzzuk meg a határt? Itt megint beleütközünk abba a problémába, hogy a dolgok folyamatos átmenetet mutatnak és csupán praktikus okokból húzunk közéjük határvonalat. A nem kellő tudatossággal ugyanez a baj. Micsoda egyáltalán az emberi tudatosság? Hogyan lehet mérni, meghatározni vagy legalább felbecsülni? Egy gyerek tudatlannak számít pusztán azért, mert kevés az információja a világról, melybe beleszületett? Egy felsőfokú végzettséggel rendelkező ember tudatosnak számít csak azért, mert iskoláit elvégezte és felnőttnek minősül a társadalom szemében? Csupa érzékeny kérdés, amire valószínűleg sosem tudunk majd egzakt válaszokat adni.
Aki másokért feláldozza a saját életét, hogy megmentse őket vagy segítsen nekik, az sem számít öngyilkosnak, holott szándékos és gyors volt a tette. Az ilyen ember hősnek és bátornak minősül, a "hagyományos" (önmagát menteni próbáló) öngyilkos közben megvetendő, bűnös, elítélendő, bolond és gyáva, stb. Pedig gyakorlatilag semmi különbség a kettő között, főleg ha a mentőakció nem sikerül és az áldozat is meghal. De még ha túl is éli (akit megmentettek), akkor is meghal: csak valamivel később. Mivel mindenki halandó. Így az életmentés valójában nem más, mint a halandó lény életidejének meghosszabbítása. Ha ez mások életidejének megrövidítése révén történik (áldozat), akkor úgymond életidő átadás történik. Valaki megrövidíti az életét azért, hogy másét meghosszabbíthassa.
A katonák, testőrök, titkosügynökök, rendőrök, tűzoltók, mentők, stb. hivatásszerűen kockára teszik az életüket másokért, tehát rendre az öngyilkossággal játszanak. Sokan közülük még élvezik is a rendszeres életveszélyt, tehát nótórius halálkeresőnek (bolondnak?) tekinthetők.
Az, hogy az emberiség masszívan szennyezi környezetét, és ezzel folyamatosan sok millió ember halálát okozza, kollektív bűnösségnek (népírtásnak) tekinthető. Végsősoron az egész faj és az otthonául szolgáló bioszféra pusztulásával fog járni, mégsem minősül gyilkosságnak, sem öngyilkosságnak a dolog. Mert ha nincs senki az emberiségen kívül, aki megítélhetné, akkor nem is számít annak. Kérdés, hogy kell-e egy független, pártatlan bíró az ítélethez vagy mi is megítélhetjük magunkat helyesen? Mert magamat olyannak állítom be, amilyennek akarom. Magyarázatot, mentséget, indoklást mindenre lehet találni, meg az ellenkezőjére is.

3. A REINKARNÁCIÓ

A reinkarnáció lényege, hogy a lélek testet ölt az anyagi világban, és ennek érdekében aláveti magát a feltudati törlésnek. A szándékos felejtésnek, ami a túlvilági személyisége halálával jár. A szellemi világ felől nézve tehát megszületni öngyilkosság. Bár a törlés nem érinti a tudatalattit, amiben rejtve megmaradnak az emlékek és a személyisége, később ahhoz nem fér hozzá, tehát mintegy elveszett a számára az összes korábbi információja. Mindent elölről kell kezdenie, ordító, tudatlan újszülöttként.
Amikor pedig valaki meghal és lelke elhagyja a testét, odaát újra öntudatára ébred. Mintegy feltámad, megszületik a túlvilágon. Ismét hozzáfér a tudatalattijában őrzött régi emlékekhez, mintegy egyesülve önmaga tágabb, nagyobb részével. Valójában semmiféle halál és születés nem történt, csak átmenet egyik állapotból a másikba, praktikus okokból. Van-e értelme ilyen körülmények között egyáltalán gyilkosságról és öngyilkosságról beszélni?
A lélek tényleges halála általában akkor következik be, amikor hosszú útja végén visszaolvad a teremtőjébe. Megszűnik önállóan tevékenykedő intelligencia lenni és része lesz egy magasabb tudatosságnak. Ebből a szempontból a lélek születése a teremtőjének halála, aki mintegy a teremtményébe reinkarnálódik. A lélek halála pedig a teremtőjének feltámadása, újjászületése. Mert minden csak nézőpont kérdése.
Ha a halál fogalma alatt pusztán az információ törlődését, pusztulását értjük, függetlenül az azt hordozó fizikai struktúrától, akkor a teremtésben soha, senki nem hal meg. Hisz az információ örökké megmarad az egészben, a morfogenetikai hullámtérben, más néven a világéterben. Ezen belül is a lelkek információ tartalma tovább őrződik az akashában, az istenek által működtetett adatbankban. Egy lélek fizikai pusztulása így azt jelenti, hogy nem fut tovább programként (aktív élőlényként), mivel elvesztette a futáshoz szükséges forrásrendszerét. Ez persze megfelelő eszközökkel újrakelthető és az információ visszatölthető belőle az akashából.

4. A KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG

A gyilkosság és öngyilkosság megítélésekor fel kell tennünk a következő fontos kérdést.: Hogyan határozzuk meg a cselekedetek, tettek és események rossznak megítélt következményeivel kapcsolatban felmerülő egyéni és kollektív felelősséget?
Ha ítélkezünk, mindig lesz rossz és bűn, tehát bűnöző is, aki bűnös. Mivel az ítélkezés lényege, hogy a dolgokat jó és rossz csoportokra választjuk szét. Ez mindig csakis önkényes és pontatlan lehet. A valóság ugyanis komplex rendszerek egymásra épülő és elválaszthatatlan összessége. A sejt, az ember, a társadalom, a Lélekfa, az egész univerzum és a minden létező így (valamilyen mértékben) egyaránt felelős mindenért. Ugyanakkor mindenki ártatlan is, hisz cselekedeteit a környezet kényszerterei uralják, melybe beágyazódva éli életét. Hol lehet akkor meghúzni a határt a részek között? Ki a felelős és ki nem a történtekért?
A határ meghúzását (az ítélkezést) mindig az aktuálisan praktikus szempontok szerint végezzük el. Annak megfelelően, hogy éppen mi a kényelmes a számunkra (a bíró és nem az elítélt számára). Ez mindig szubjektíven történik, és ezért elkerülhetetlenül önző és hibás módon valósul meg, függetlenül attól, hogy a döntést törvényekkel szentesítettük-e vagy sem.
A társadalom számára sokkal könnyebben kezelhető a konkrét személyre korlátozott bűnösség, mint a csoportra kiterjesztett. Egy embert könnyebb elítélni, mint egy nem pontosan meghatározható létszámú országot vagy népet, folyton változó összetételű csoportot. Bár erre is bőven láthatunk (mindenki által igazságtalannak ítélt) példákat. Mintha egy ember konkrétabb létező lenne, mint egy csoport. Pedig ahogy a csoport tagsága változik, úgy az ember sem marad állandó. Folyamatosan cserélődnek a testét alkotó atomok, változik a lelkének információ tartalma, egyszóval átalakul, újraszerveződik. Ha hét év alatt teljesen lecserélődik egy ember testének minden atomja, akkor vajon milyen alapon ítéljük el az illetőt a hét évnél régebbi cselekedeteiért? Hisz elvileg neki ahhoz már semmi köze: a tettes rég szétoszlott a bioszférában.
A bűnösség megítélése tehát roppant problémás kérdés. A gyilkos vagy öngyilkos valóban bűnös-e tettében? Vagy inkább a közössége, környezete az, ami olyan körülményeket teremtett a számára, hogy azzá legyen? Ha valakit a környezete elítél, kiközösít, életét ellehetetleníti, és ezzel mintegy kikészítik, öngyilkosságba kergetik, az furcsa módon nem minősül gyilkosságnak, ahogy a lincselésnél sem lehet sokszor "tettest" találni.
Érdekes lenne azt látni egyszer, hogy az öngyilkosok családját, barátait bíróság elé állítják gondatlanságból elkövetett gyilkosság vádjával. Sőt, ha tovább megyünk, akkor a munkahelyén dolgozó kollégáit, főnökeit, az iskolai tanárait, a lakóhelye polgármesterét és a közintézmények hivatalnokait (magát a bírót is), továbbá az orvosait, szomszédait, sőt az ország politikusait is (meg mindenkit még feljebb a létezési létrán) felelősségre kellene vonni (az Istenig bezárólag). Persze ilyenkor mindenki bőszen tagadná, hogy bármi köze van a dologhoz. Nem vállalna semmilyen felelősséget (érthető okokból) a történtekért és a tettes szabad akaratára hivatkozna. Amit valamekkora részben ő maga is csorbított folyamatosan a tevékenységével, közvetlenül vagy közvetetten.
Ebből a szempontból nem az abortuszt választó anya (a beleegyező apa) és a végrehajtó orvos lenne a gyilkos, hanem a magzat lelke. Mert ugyan miért bújt bele egy olyan nőbe, akinek aztán nem kellett? Valószínűleg meg sem kérdezte, hogy akarja-e őt gyermekének a nő. Aztán ha durván kiebrudalják az anyaméhből, fel van háborodva, mint ártatlan és tehetetlen áldozat, pedig őt és a születés angyalait kéne "lecsukni" emiatt a túlvilágon. Hisz ők, tágabb tudatosságuk révén elvileg lehetnének okosabbak a felsőbb dimenzióban, mint az a buta, kihasználható nő, akire próbáltak rátelepedni, betolakodni az életébe.

5. A BŰN ÉRTELMEZÉSE

A kollektív felelősség kérdéséhez feltétlenül hozzátartozik a kérdés, hogy pontosan micsoda a bűn, amit ítélni szeretnénk? Filozófiai szemszögből nézve a bűnnek, mint cselekedetnek csak akkor van értelme, ha valaki olyat csinál, ami kvázi visszafordíthatatlan károkozással jár mások érdekszférájában. Vagy visszafordítható, de csak akkora erőforrás ráfordítással, ami meghaladja a tettes lehetőségeit, tehát gyakorlatilag jóvátehetetlen.
Jóvátehetetlen történés az, ami helyettesíthetetlen, kifizethetetlen, összeragaszthatatlan, meggyógyíthatatlan, feltámaszthatatlan, stb. Ebből következik, hogy csak egy gyenge, tudatlan, és a környezeti kényszereknek (sorsnak, végzetnek) kiszolgáltatott közösségben van értelme a rossznak és a bűnnek. S persze a velük együttjáró haragnak, gonoszságnak, háborúnak, veszteségnek és szenvedésnek is.
Fogalmilag ez a lényege a bűnös dolgoknak. Az emberiség a fizikai világban nem elég erős hozzá, hogy tetszése szerint uralja az anyagot, irányítsa és alakítsa a természetet. Nincs hozzá elég tudásunk, sem egyénileg, sem kollektívan. Bár folyamatosan törekszünk rá, hogy (önző módon) fölébe kerekedjünk a környezetünknek, talán sosem leszünk rá képesek, hogy igazi urai legyünk az általunk belátható világnak.
A szellemi fejlődésünk idővel megszűntetheti majd ezeket a bajokat és végül meghozza a népnek a mennyországot. A boldog, paradicsomi állapotot, amitől a jelenlegi rosszléti társadalmaink még nagyon messze vannak sajnos. Bűn tehát ott nincs, ahol mindenki halhatatlan (megölhetetlen), boldog (élvezi az életet) és mindene megvan (bármit megteremthet) amit csak szeretne.

6. TOVÁBBI PROBLÉMÁK

Vajon gyilkosságnak minősülne-e egy idelátogató földönkívüli élőlény megölése? Akár intelligens, akár nem, nem számít embernek! Elvileg így egy kalap alá kerül az állatokkal és növényekkel. Nincsenek személyiségi (emberi) jogai, s emiatt felelősségre sem vonható tetteiért a mi törvényeink alapján. Ha végre hivatalosan is bekövetkezik ez a pillanat, s nem csupán titokban, lopva látogatnak bolygónkra mindenféle idegenek, akkor sürgősen át kell majd értékelnünk az eddigi jogi normáinkat, hogy megoldásokat találjunk a kapcsolatból következő problémákra.
Ha egy ember testének szerveit fokozatosan lecseréljük mesterséges szervekre, kiberorganikus részekre, akkor meddig számít még embernek? Hány százalékban kell a testét az igazi, élő sejtjeinek alkotniuk? Ha az embert, mint élőlényt elsősorban értelmes lényként határozzuk meg, s nem mint puszta organizmust, akkor számít-e, hogy normál agysejtjei vannak vagy beültetett idegi implantjai? Van-e jelentősége annak, hogy valaki az emlékeit és a személyiségét az agyában (valójában lelkében) tárolja vagy egy beültetett szuperszámítógépben? Ahonnan elvileg kimásolható (megsokszorozható) lesz: törölhető, módosítható, másokba áttölthető, stb.
Mikortól nem gyilkosság lekapcsolni egy "haldokló" kiberlény életfunkcióit? Amíg igazi az agya? És ha tudunk majd olyan mesterséges interfészt csinálni, amire rákapcsolódhat egy lélek, akkor egy teljes egészében gépi testű "valami" majd élőlény státusszal bír vagy nem? A halál elvileg az a romlási folyamat, ami nem visszafordítható. Egy kikapcsolt memóriájú, vezérlésű kiberlény bármikor visszakapcsolható, amíg a központi egységének információ tartalma sértetlen (vagy legalább egy példány van belőle valahol). Így nem számít ténylegesen halottnak, tehát a "megölése" sem lehet jogilag gyilkosság. Ha ebbe az irányba fog haladni az emberiség fejlődése, végül teljesen értelmetlenné válik majd a halál és gyilkosság fogalma, s persze ezzel együtt az életet is alaposan át kell értékelnünk. De ez még odébb van, szerencsére. Az emberiség roppant lustán fejlődik, így a filozófusoknak és jogászoknak bőven lesz idejük a problémákon rágódni.
Ha a lélek teszi az embert, akkor gyilkosság az, ha egy lelkes lényt ölünk meg? Mert lelke az állatoknak, növényeknek is van. Hasonló, de nem teljesen ugyanolyan. Vagy csak az emberi típusú lélekre vonatkoztatjuk a szabályt? De akkor egy isteni léleknek, aki közénk reinkarnálódik és teljesen másmilyen (méretű, szerkezetű, programozású) lelke van, a megölése gyilkosság lesz-e? Hisz ő ugyanúgy nem "ember". Mondhatnánk erre azt, hogy az állatoknak állati, a növényeknek növényi, míg az embereknek és a közéjük leszülető isteneknek emberi teste van. Így a test (genetikai felépítése) dönti el a dolgot.
De akkor mi a helyzet egy test nélkül létező, szabad lélek (esetleges) elpusztításával? Elvileg ez gyilkosság lenne, bár nem ölünk meg semmiféle élő organizmust, sejteket. A túlvilágon létező lelkek erre a kérdésre nyilván pontos válaszokat tudnának adni. Maga a lélekbarion egy nagyon komplex felépítésű rendszer. Centrumában egyetlen fotinó van, ami kelti és fenntartja az egészet. Elvileg ez a fénykvantum a barion nélkül is életképes. Akkor a barion elpusztítása, lebontása a fotinóról gyilkosság? Vagy egy fotinót nem tartalmazó, ún. üres lélekbarion megszüntetése? Vagy egy szabad, lélekbarion nélküli fotinó megszűntetése?
A kérdések messzire vezetnek, jelenlegi tudásunk határain túlra. Bármi legyen is a helyes, egy biztos: az utánunk jövő nemzedékeknek, lelkeknek is lesz min töprengeniük bőven. Egy olyan univerzumban, ami végtelen változatosságban tartalmaz halandó élőlényeket.

Készült: 2006.05.12.-26.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz