1. FÖLDINDULÁS
Ha a Föld közelében elhalad egy nagy tömegű égitest, például egy nagy méretű, kóborló hold vagy egy másik bolygó, az a gravitációjával földindulást okoz. A kataklizmához nem kell becsapódnia, sőt súrolnia sem a felszínt. Bőven elég, ha túl közel repül el mellettünk, már képes a tömegvonzásával totális katasztrófát okozni. A közelség alatt a csillagászok általában 1-3 millió kilométert értenek, ahonnan egy Földnyi méretű égitest már szabad szemmel is korong alakúnak látszik. Az igazi veszélyt azonban a Holdpályán belülre kerülő objektum jelentené, érkezzen bármilyen irányból.
Ahogy a betolakodó közeledik, egyre nagyobb lesz a felszínre gyakorolt vonzó hatása. Először a légkört, majd az óceánokat fogja maga felé húzni, dagályt és szélviharokat, légköri anomáliákat okozva. Ezt követi a kontinentális kéreglemezek elmozdulása, megcsúszása, ami sorozatos földrengésekkel, vulkánkitörésekkel, földcsuszamlásokkal és cunamikkal jár a szuperdagály által már amúgyis elpusztított tengerparti területeken.
A Föld forgása az egyenlítőnél 463 méter/másodperc, vagyis jóval a hangsebesség fölött van. Ez azt jelenti, hogy miközben az égbolton kvázi egy helyben áll az idegen égitest, alatta a felszín a hangsebességnél gyorsabban fordul el. A gravitáció viszont a dagályt próbálja egyhelyben marasztalni, a két planéta között. A hangsebességnél gyorsabban mozgó árhullám tehát naponta egyszer teljesen körbesöpri a felszínt, s nagyságától függő mértékben elönti a szárazföldeket. Egy valóban közeli és nagy bolygó esetén ez több száz méter magas hiperdagályt is jelenthet, amit képtelenség megállítani és gyakorlatilag teljesen letakarítja a felszínt. Elmossa a városokat, erdőket, minden mozdítható dolgot. Lesodorja még a termőtalajt és a kisebb sziklákat is a dombok, hegyek tetejéről, és máshol lerakja, totálisan átrendezve a tájat maga után.
A Föld a Nap körül kb. 30 kilométert tesz meg másodpercenként. Ha a közeledő objektum hozzánk képesti sebesség különbsége csak 5-6 kilométer másodpercenként, ami egyáltalán nem sok, akkor a Holdpályát kb. két nap alatt fogja átszelni. A dagály mérete így nem lesz mindenhol egyforma nagy, hisz tényleges földközelben csak néhány órát fog tartózkodni az égitest. Más a helyzet, ha nagyon lassú az elhaladás (1-2 km/s) vagy ha nagyon gyors (30-50 km/s). A gravitáció Földre gyakorolt rántása, kényszerítő ereje eltérő lesz. Persze mindkettő egyaránt pusztító, de nem mindegy, hogy a közvetlen rombolás csak a felszín egy kis részére korlátozódik vagy többszörösen végigdúlja az összes kontinenst.
Egy ilyen elhaladás kilyukaszthatja a Föld mágneses mezejét, összezavarva és átmenetileg kioltva azt. A magnetopauza a Nap irányában mintegy 100-120 ezer kilométerre terjed ki az űrbe és eltéríti a töltött részecskéket, mielőtt elérhetnék az atmoszférát, ionizálva azt. Enélkül a kozmikus sugárzás akadálytalanul bombázhatja a légkört és a felszínt, akár évtizedeken vagy évszázadokon át, sterilizálva a felszíni élőlényeket. Csak a tengeri állatok és növények vannak valamelyest biztonságban, feltéve, hogy túlélik az árhullámokat, tenger alatti vulkánkitöréseket és a légkört elsötétítő hamufelhők miatti jégkorszakot.
Közben történhet pólusátfordulás is, megváltozhat a bolygó keringési pályája és sebessége, forgási ideje és a forgástengely dőlésszöge is. Mindezek tartós éghajlat változást eredményeznek, ami az aktivizálódó vulkáni tevékenység miatt szinte biztosan jégkorszakkal kezdődik. Egy ilyen kataklizma során valószínűleg a Föld összes vulkánja ki fog törni, ahogy a kéreglemezekre ható változó gravitációs nyomás átpréseli az alattuk fortyogó folyékony köpeny anyagát minden lehetséges résen és lyukon. Ez több ezer teljes erővel működő vulkánt jelent, amik annyi port és hamut fognak a légkörbe juttatni, hogy gyakorlatilag évszázadokra eltakarják a Napot előlünk.
Abban az esetben, ha a betolakodó súrolja a légkört vagy a felszínt, a pusztítás maximális lesz, mivel magával rántja az atmoszféra és a tengerek egy részét az űrbe. Még a nagyon lassú elhaladás is legalább hangsebességgel való mozgást jelent egymáshoz képest, ami iszonyú légköri viharokat, tomboló légörvényeket okoz. Nem olyan piciket, mint egy tornádó vagy hurrikán, hanem ezerszer nagyobbakat. A súrlódás miatt minden felizzik az ütközési zónában, a hirtelen extrém nyomásváltozás miatt, ami felperzseli a felszínt és elgőzölögteti az óceánokat sok száz vagy ezer négyzetkilométeren. Az egész csak néhány percig, maximum egy-két óráig tarthat, s közben mindkét égitest megrázkódik a gravitáció deformáló erejétől. Rázkódás alatt itt a teljes felszínen érezhető 8-as, 9-es erősségű szakadatlan földrengés sorozatot kell érteni.
Távozáskor a betolakodó magával visz némi anyagot a Földről, főleg levegőt és vizet, ahogy onnan is átkerül ide sok százezer tonna jéghideg vagy tűzforró kőzet, nagy területen szóródva el az érintési zónában. Amennyiben a két égitest elektromos töltése eltérő, a közvetlen közelség idején óriás villámok csaphatnak át közöttük, a gőzfelhők miatt vezetővé váló atmoszféra segítségével. Az összezavart magnetoszférában egyébként ekkor már mindenhol intenzív sarki fényjelenségek lesznek megfigyelhetők, még a betolakodótól elforduló oldalon is, míg el nem takarják őket a felhők.
Ha mindezek közben vagy után még a Hold pályája is drasztikusan megváltozik, további mellékhatásokkal számolhatunk. Annak persze kicsiny a valószínűsége, hogy a betolakodó ütközzön a Holddal, de leszakíthatja rólunk és Nap körüli pályára állíthatja, ahol később állandó veszélyt fog ránk jelenteni, amennyiben időnként túl közel repül el mellettünk.
Egy, a Naprendszer külső területeiről közelítő nagy tömegű objektum persze el fogja téríteni az útjába akadó összes kisebb aszteroidát is, befelé jövet és kifelé menet egyaránt, új pályákra kényszerítve őket. Ez főként a sok ezer Földsúroló kisbolygó esetén jelent közvetlen veszélyt, amik egy része a későbbi években, évszázadokban, évezredekben bármikor eltalálhatja a Földet. Az ilyen utólagos katasztrófák aztán azt is elpusztítják, ami esetleg a korábbi csapásokat túlélte valahogy és megakadályozzák az esetleges újjáépítést.
Ha az idegen égitest nem túl nagy és kicsi a sebességkülönbsége, még az is megtörténhet, hogy itt ragad és elliptikus, szabálytalan Föld körüli pályára áll. Ekkor akár ütközhet is a Holddal, ami további veszélyeket hordoz magában. Főleg akkor, ha valamelyik égitest darabokra törik és törmelékzáporral árasztja el a Föld körüli űrt. Ez sok százezer kisebb-nagyobb kődarabot jelent, amik a következő napokban, hónapokban, évtizedekben fognak lepotyogni a Földre, járulékos katasztrófákat okozva.
Ha úgy adódik, hogy a betolakodó stabil pályára áll a Föld körül, méghozzá a Hold pályáján belül, akkor erős és gyors dagályhullámot fog kelteni a méretétől függően, ami akár állandósíthatja is a felszíni kataklizmákat. Ez évezredekre, ha nem évszázezredekre lakhatatlanná tenné a felszínt, miközben apró darabokra tördeli a kőzetlemezeket és gyakorlatilag mindent elpusztít a felszínen. Anélkül, hogy becsapódna vagy akár súrolná a légkörünket. Az állandó vulkáni tevékenység a baktériumokat kivéve minden élőlényt elpusztítana ebben az esetben, és a lávafolyások miatt elgőzölgő tengervíz sűrű felhőzetbe burkolná az egész bolygót, a Vénuszhoz hasonló körülményeket teremtve rövid idő alatt. A Föld gyakorlatilag visszasüllyedne abba az állapotába, ahol az élet keletkezésekor lehetett.
Amennyiben elég nagy a közelben elhaladó égitest, a tömegvonzása maga felé húzhatja a Föld szilárd magját is, elmozdítva azt a folyékony köpenyhez képest. Ilyenkor maga a köpeny is elmozdul, óriási vulkánkitörések formájában szakítva át nagy területeken a vékony szilárd kérget. A bolygómag elmozdulása azonban azzal a mellékhatással jár, hogy a mozgás irányában összepréselődő anyag az óriási nyomás miatt kavitálni kezd. Tonnaszám semmisül meg, szó szerint annihilálódik a kőzetolvadék, és az ilyenkor felszabaduló neutronsugárzás a felszínt elérve még azokat az élőlényeket is elpusztítja, amik egyébként túlélték a többi katasztrófát. Ettől egyedül a vízköpeny védheti meg az élőlényeket, főként a tengerekben és óceánokban lévőket (vízi élőlények és a tengeralattjárók személyzete). A szárazföldön ellenben minden élőlény elpusztul, még a mikrobák is, mint egy neutronbomba robbanás után.
Miután a betolakodó eltávozott, a vulkánok még hetekig, esetleg hónapokig, évekig működni fognak és tovább okádják a légkörbe a port és hamut. A levegő gyakorlatilag belélegezhetetlenné válik a különféle gázoktól és gőzöktől, és évekig, évtizedekig tartó sötétség borul a felszínre. Így a tűz és víz után a jég fogja elpusztítani az esetleges túlélőket. Évszázadokba, ha nem évezredekbe fog telni, mire újra meg lehet kezdeni a felszín betelepítését élőlényekkel.
Legutóbb kb. 13 000 éve történt a Földdel ilyen jellegű kozmikus katasztrófa, ami majdnem minden életet kiírtott a felszínen és csaknem 7000 évig tartó jégkorszakot okozott. A fennmaradt írásos emlékek és a parafelderítő sámánok által végzett kutatások szerint a Hold akkoriban érkezett a Föld közelébe. Egy idegen civilizáció irányította szándékosan a Föld felé, nagy távolságból, hogy összeütközzenek és a bolygónk elpusztuljon. Ha eltalált volna minket, az ütközés ereje darabokra szakítja mindkét égitestet és most csak egy törmelékmező lenne a helyén.
Mivel akkoriban volt egy fejlett, űrutazó civilizáció a felszínen, ez megpróbálta elhárítani a katasztrófát. Ennek érdekében, a Naprendszert fenntartó istenek segítségével óriás oktaédereket építettek a bolygó felszínén, gyakorlatilag hónapok alatt. A kőépítmények félig a talajba süllyesztve állnak a mai napig, s piramisoknak ismerjük őket. Ezek hangolható térrezonátorok voltak, amiket általunk még nem ismert technikával összekapcsoltak a Naprendszer egyes bolygóival. A rendszer feladata az volt, hogy lassan, de biztosan áthangolják a rendszerünk bolygóinak pályaelemeit a piramisok áthangolásával, és így a Föld pályáját kis mértékben módosítsák. Csak néhány évük volt a beavatkozásra, és nem csinálhatták túl gyorsan, mert akkor az is szökőárakat és földrengéseket okozott volna. Ahhoz nem volt elegendő a beavatkozók tudása és technikai eszközei, hogy a Holdat térítsék el vagy robbantsák szét. Ráadásul akkor a sok millió törmelékkel is meg kellett volna küzdeniük. Ezért választották a legegyszerűbb módszert.
A Föld eltérítése csak részleges sikerrel járt, tehát majdnem sikerült. A Hold végül nem ütközött a Földdel, de nem is kerülte el, hanem súrolta a légkört. A mai Atlanti-óceán területe fölött, a Kanári-szigetektől kezdve, fel egészen Izlandig. Ennek következtében sok millió tonna jéghideg holdpor zúdult át a Földre, azonnal megfagyasztva maga körül mindent, s közben óriási szökőárat okozott és földrengéseket. Atlantisz szigete, rajta a civilizáció központjával megsemmisült és órák alatt elsüllyedt a holdportól iszapossá váló óceánban. Az iszap csak évezredek alatt ülepedett le a fenékre, ezért nem volt sokáig hajózható a Gibraltáron túli vidék.
A két égitest között óriási villámok csapkodtak, a mágneses pólus átfordult és eltolódott a forgástengely, tartósan megváltoztatva a globális éghajlatot. Szibéria területe ekkor vált órák alatt jeges, kietlen pusztasággá, ami a mammutok és sok más faj kipusztulásához vezetett. Az égitestek közti sebesség különbség viszonylag kicsi volt, így több alkalommal is körbeszáguldott a hiperdagály a felszínen, mire a Hold kellően eltávolodott tőlünk, elliptikus pályára állva és itt maradva.
Újdonsült kisérőnk felszínén máig látható a déli féltekén az a felszíni sérülés, ahol a földi légkör felkavarta a holdport. Ez a déli pólustól húzódik egészen a Mendel kráterig. A Földön a Zöld-foki-medence árulkodik a pusztításról, valamint az Azori-szigetek, ami Atlantisz szigetének egyetlen felszínen maradt része. A rázúdult holdi kőzet és por teszi szikláit szürkés színűvé és terméketlenné a mai napig.
A Hold a későbbiek során még egy alkalommal nagyon közel jött a Földhöz, mielőtt a mai pályájára állt volna. Ekkor újabb katasztrófát, második özönvizet okozott mintegy 5000 évvel ezelőtt, bár még csak nem is súrolta a Földet. A második katasztrófa semmisítette meg az ezer évvel korábban betelepült ataiszi hun kultúra szigetét a Csendes-óceán délkeleti területén, a Húsvét-szigetek és Hawaii között.
A korábbi földi civilizációk tehát mindkét kataklizma után lehanyatlottak, nem tudván fennmaradni a több hullámban bekövetkező globális pusztítások ellenében. Bár a két csapás közti időszakban, amikor nagyjából normalizálódott a helyzet, több csillagrendszerből is telepítettek be ide embereket és másféle fajú lényeket, végül a mostoha körülmények, háborúk, járványok és egyéb katasztrófák miatt ezek lehanyatlottak. Az emberiség túlélői pár generáció alatt szinte mindent elfelejtettek, őskori szintre süllyedve vissza. Az emberiség másik, szerencsésebb része, amelyik a Marsra költözött, illetve földalatti kaptárvárosokban húzta meg magát, máig fennmaradt és technikailag tovább fejlődött az évezredek során. Így a fajunk fejlődés szétvált és most több önállónak mondható civilizáció osztozik a bolygón, ahol mi, felszíniek vagyunk a primitívebbek, elmaradottabbak.
2. ÉGSZAKADÁS
Amikor a Naprendszert övező dimenzióbuborékot átszakítja egy nagyobb égitest, ami behatol a térbúrán át a belső, három dimenziós téridőbe, netán kilép a külső négy dimenziós téridőbe, égszakadás történik. Kilyukad a terembúra, ami valahol a Plútó pályáján túl húzódik az űrben. A több ezer kilométeres résen keresztül, intenzív téranomáliák és térháborgások kiséretében bevilágít a négy dimenziós kozmosz türkizkék fénye. Akkora erővel, hogy közeli szupernóva robbanásnak látszik a Földről, mintha új Nap jelenne meg az égen.
Miután az égitest áthaladt a falon, mögötte az isteni fenntartási rendszer befoltozza a lyukat, helyreállítva a dimenzió szeparátor integritását. A kisebb üstökösök és aszteroidák, illetve űrhajók nem képesek ezen áthatolni, mert rugalmasan visszlöki őket a transzcendens felület, mindkét oldalról. A pajzs felülete közelében ezért halmozódik fel kívül a csillagközi gáz, míg belül sűrű porfelhő, heliopauza övezi a Naprendszert. Egy több száz kilométeres hold, plomet, bolygó vagy csillag viszont túl nagy impulzusnyomatékkal rendelkezik és ezért átszakítja a védőpajzsot.
Az égszakadás nem jelent közvetlen veszélyt a Földre és a belső bolygókra nézve. Viszont ha az éjszakai égbolton jelenik meg, akkor bevilágítja azt, akár több napra is, míg be nem foltozzák a lyukat. Amennyiben a mellékhatásként beszűrődő négy dimenziós téranomáliák elérik a Földet, mindenféle furcsa zavarokat okoznak, amiket gyakorlatilag nem lehet elhárítani. A négy dimenziós téridő azonnal módosítja a három dimenziós anyagokra vonatkozó fizikai törvényeket. Megváltozik az anyagok atomrács szerkezete, s emiatt a sűrűsége, halmazállapota, elektromos vezetőképessége. Mindenféle deformációk jönnek létre, egyszóval azonnal tönkremennek a technikai berendezések, a hatás erősségétől a típusától függően ideiglenesen vagy végleg.
Még azt sem tudjuk, milyen káros hatásai vannak a téranomáliáknak a három dimenziós élőlények szervezetére nézve. Az emberek és állatok aura látóvá válhatnak, meg gondolatolvasóvá, egyesek megőrülhetnek, megbénulhatnak, tájékozódási zavarok léphetnek fel a részben vagy teljesen négy dimenzióssá váló téridőben. Megváltozik az élőlények észlelése, tudati működése, valamint sok olyan előre nem látható baj és zavar történik, amit most még elképzelni sem tudunk (ökológiai és időjárási változások).
A parafelderítők vizsgálatai szerint a Naprendszernek van egy csellengő nagybolygója, amit az ókori sumérok Marduknak hívtak. Ez nagyjából akkora, mint az Uránusz. Elnyúlt elliptikus pályán kering a Nap körül és a perihéliuma a Mars vagy Föld pálya közelében lehet nagyjából, míg naptávolban, aféliumban messze kívül van a térbúrán. Nagyjából 3600 évenként tesz meg egy kört a Nap körül, és ilyenkor mindig betör a térbúrába, megzavarva a külső és belső bolygók mozgását egyaránt. Még akár össze is ütközhet velük és számos aszteroidát eltérít a pályájáról.
Ilyen katasztrófa történt nagyjából 5000 évvel ezelőtt is (a legutóbbi özönvíz idején), amikor a Marduk egyik kisérő holdja frontálisan ütközött a Tiamat bolygóval. A Tiamat a Mars és a Jupiter között keringő lakott bolygó volt, igen hideg éghajlattal a felszínén. A rajta lévő civilizáció megsemmisült, a túlélők a Marsra és a Földre költöztek, amiket szintén érzékenyen érintett a katasztrófa a későbbiekben, mert több meteorbecsapódással járt mindkét égitesten.
A Marduk jelenleg is közeledőben van hozzánk, nagyjából az északi sarkcsillag irányából, de egyelőre nem tudjuk milyen messze lehet és mikor ér ide. Műszeresen ugyanis még nem tudtuk megtalálni az égen. Nyilván messze van még és kicsi az albedoja. A parafelderítők sem tudták pontosan meghatározni a pályaelemeit. Valószínűleg azért nem látjuk a távcsöveinkkel, mert a négy dimenziós kozmoszban van és egyelőre nincs rálátásunk abban az irányban. Meglehet, hogy váratlanul, mintegy a semmiből fog majd felbukkanni, mikor már elég közel lesz hozzánk. Lehet, hogy csak az égszakadás pillanatában vesszük észre, amikor bekerül a mi három dimenziós téridőnkbe.
Ha a Marduk a térbúrán kívül a négy dimenziós téridőben halad, akkor elképzelhető, hogy a Naprendszer határát nem kint, a térbúránál fogja áttörni, hanem belül. Valahol bent, a három dimenziós űrben szakítja át a mélyszíni védőfalat egy óriási felvillanással, és a következő pillanatban megjelenik kvázi a semmiből a bolygó a holdjaival együtt. A távozása is történhet ugyanígy, minden átmenet nélkül, hogy egy villanással eltűnik a szemünk elöl, mint valami fantom. Ez pedig azt jelenti, hogy esetleg csak perceink, óráink, napjaink maradnak a felkészülésre, mielőtt a tömegvonzása Földközelben hiperdagályt okozna és földindulást.
A Naprendszer története bővelkedik komoly kozmikus katasztrófákban. Az élet ebben a búrában egyáltalán nem olyan békés és eseménytelen, mint azt sokan szeretik hinni. Csupán az események nem emberi léptékben, hanem kozmikus mérce szerint követik egymást viszonylag nagy sűrűséggel. Az univerzum vagy akár a Föld számára néhány évezred csak futó pillanat, miközben nekünk egész civilizációk felvirágzását és hanyatlását jelenti.
Az emberiség kollektív emlékezete sajnos a primitív technológiai fejlettség miatt elég rövid. Alig vannak emlékeink, feljegyzéseink a pár ezer évnél régebbi eseményekről és a tudósaink merő önhittségből még ezeket sem hajlandók kellő komolysággal venni, megvizsgálni és okulni belőlük. Ha újra bekövetkezik egy ilyen méretű kataklizma, mert például a Marduk ismét belép a térbúrába, arra senki nem fog felkészülni.
Az őseink hiába hagytak hátha egyértelmű figyelmeztetéseket, üzeneteket, hogy vigyázzunk, mert ezek a vészhelyzetek megismétlődhetnek és próbáljunk meg felkészülni rájuk, ma már senki nem veszi komolyan a dolgot. Egészen addig, míg bekövetkezik és már késő lesz tenni bármit is. Jelenleg még messze nincs elég tudásunk, hogy el tudjunk hárítani egy globális katasztrófát vagy akár csak esélyünk legyen elmenekülni előle az űrbe, netán valahogy túlélni itt a felszínen, akár évszázadokon keresztül is a mostoha körülmények ellenére. A mai felszínlakó emberiség gyakorlatilag teljesen védtelen az ilyen méretű katasztrófákkal szemben és ráadásul még tudatlan is.
3. ÉGINDULÁS
Csupán a dimenziógeometriai alapkutatásaink során fedeztük fel, hogy a Naprendszer térbúráját egy égindulásnak elkeresztelt csapás is sújthatja nagyritkán. Ilyenkor az egész három dimenziós rendszer mozdul el a környező négy dimenziós téridőben.
A folyamat könnyen megérthető egy alacsonyabb dimenziószintű modell segítségével. Képzeljünk el egy két dimenziós papírlapot, amit a térben elmozdítunk. A síkvilág lakói számára a lap szélén túli világ, ami a három dimenziós téridő metszete, a felismerhetetlenségig megváltozik.
Most, amikor kinézünk a világűrbe, a távoli csillagokat adott konstellációban látjuk, körben a világűrben. Ezek könnyebb felismerése érdekében rajzoltuk meg a csillagképeket, amik a nem összetartozó, de egy irányban látszó csillagok képzeletbeli összekapcsolásával keletkeznek a számunkra.
Ha valamiért a Naprendszer három dimenziós része elfordul a négy dimenzióban, a köröttünk látható csillagok hirtelen, szó szerint percek, órák alatt elmozdulnak, igen drasztikus módon. Egyes csillagok eltűnnek, máshol új csillagok jelennek meg a semmiből. Bizonyos csillagok látszólag a fénysebesség többszörösével kezdenek mozogni az űrben, mindenféle doppler hatás nélkül és gyorsan átvándorolnak az űr egy másik pontjára, majd ott hirtelen megállnak. A mozgásuk lehet egyenes vonalú vagy ívelő pályájú, gyors vagy lassú. Gyakorlatilag teljesen összevissza történhet vagy valamilyen geometriai szabály szerint, de mozoghatnak csoportosan is. Ez csak attól függ, merre és milyen gyorsan mozdul el a térbúra, illetve mekkora mértékben és végül hol állapodik meg (hány fokos szögelfordulás után).
Nem tudjuk, milyen téranomáliákkal jár a folyamat, mennyi idő alatt játszódik le, de akár percek alatt is bekövetkezhet a dolog vagy órákig, napokig elhúzódhat. Közben megzavarhatja a bolygók pályamozgását, különböző mértékben, valamint a Nap működését, a benne zajló fizikai folyamatokat.
Mellékhatásként a térbúránk több plomettel ütközhet, amik eddig nem voltak láthatóak a számunkra, mert kívül tartózkodtak a három dimenziós téridőnkön. Ezek a semmiből bukkannak fel, látványos égszakadások kiséretében, szinte bárhol a búrán belül, és ha nem mozognak velünk együtt, ugyanígy el is tűnhetnek újra egy második égszakadás kiséretében valamivel később. Ahogy a papírlapot is átszakítja a toll hegye.
Az égindulás bekövetkezhet természetes kataklizma eredményeként, ha például egy nagy tömegű égitest megzavarja a Napot, kibillentve azt az egyensúlyából. Ilyen lehet egy másik csillag a közelünkben vagy barna törpe, illetve a Marduk ha túl közel kerül a Naphoz. Másrészt történhet szándékosan, ha a Napisten valamiért el akarja mozdítani maga körül a térbúrát. Például, hogy a Nap, a Föld vagy valamely más bolygó kikerüljön egy ütközést a négy dimenzió felöl érkező égitesttel. Talán pont a Mardukkal, ami így láthatatlanul elzúghat mellettünk vagy ha erre nincs lehetőség, akkor egészen máshol fogja átlyukasztani a térbúrát.
Az égindulás mellékhatásaként az új pozícióba beálló Naprendszer körül teljesen másmilyen lesz a csillagos világűr képe. Akár totálisan kicserélődhetnek a csillagok, minden eddig ismert csillag és égi objektum eltűnhet és teljesen mások jelenhetnek meg a helyükön. De nem egy új univerzumot fogunk látni, hanem ugyanannak egy másik három dimenziós vetületét, metszetét. Így újra fel kell majd térképeznünk az égboltot és új csillagképeket kreálni, hacsak vissza nem forgatják a kedvünkért a térbúrát korábbi helyzetébe.
A csillagászok persze vajmi keveset fognak érteni az egészből, így mindenféle butaságok és dezinformációk árasztják majd el a hírközlő szerveket, az általános pánik mellett. Hacsak általánosan ismertté nem válnak a dimenziógeometriai kutatási eredmények, senkinek nem lesz fogalma sem a történtekről. Többek között épp ezért publikálunk számos eredményt az Eseményhorizonton, hogy megkönnyítsük az emberiség számára legalább a helyzet megértését. Mást úgysem tehetünk majd, hisz csak porszemek vagyunk a biliárdasztalon guruló golyók egyikén.
4. A KATASZTRÓFÁK MELLÉKHATÁSAI
Mellékhatások alatt most nem a közvetlen fizikai pusztításra gondolok, hanem például a karmikus változásokra. Az egész Naprendszer és az emberiség sorsa is megváltozik ilyenkor. A meglévő társadalmak összeomlanak, felmorzsolódnak, megsemmisülnek, szétesnek. Romjaikon idővel új közösségek alakulnak a túlélőkből vagy máshonnan betelepülőkből. Ezek a pusztítás mértékétől függően lehetnek nagyon elmaradott és ostoba csoportok vagy megőrizhetik a csapás előtti fejlettségüket és egészen más irányokba indulhat tovább a tudományos és lelki fejlődésük. Általában azonban az szokott történni, hogy a technika nélkül maradó, egymástól elszigetelődő túlélők csoportjai gyorsan elfelejtik múltjukat és lebutulnak az ősemberek szintjére, alig néhány generáció alatt.
Egy égindulás után a csillagképek megváltozásával együtt változnia kell az asztrológiának is. Az újfajta asztrológiai hatások a bolygópályák megváltozása esetén még sokkal drasztikusabbak lehetnek. A katasztrófák tehát több szempontból is töréspontot képeznek az intelligencia fejlődése és a lelkek evolúciója szempontjából és új irányokba kényszerítik a fejlődést.
Azt tudjuk a közeljövő eseményeire irányuló parakutatásokból, hogy az emberiség valami ilyen globális katasztrófához közeledik ezekben az évtizedekben. Minden előrejelzés és prófécia, parafelderítés eredménye azt mutatja, hogy a jelenlegi trend, uralkodó világmodell nem fog sokáig folytatódni. Rövidesen megdőlnek a jelenleg a Földön működő különféle diktatórikus rendszerek, elnyomó és tudatlanságra építő rosszléti társadalmak és jelentős pusztítást követően más irányokba kanyarodik a túlélő emberiség kollektív fejlődése. Ez nyilván nagyon sok ember halálával és sok szenvedéssel, sok értékes dolog elvesztésével fog járni. A felhalmozott tudásunk jó része is odalesz, városok, ipari létesítmények, műkincsek semmisülnek meg, összeomlik az infrastruktúra, megszűnik a közlekedés, az ipari és mezőgazdasági termelés és a kommunikáció. A kevés számú, talán csak néhány milliós vagy ezres túlélő csoportoknak roppant nehéz körülmények között kell folytatniuk és gyakorlatilag csak magukra számíthatnak.
Totális pusztulás esetén, ha senki sem éli túl a csapást, az isteneknek kell majd stabilizálniuk a helyzetet és újrateremteni a Földet, rendbehozni az elpusztult felszíni élővilágot. Ekkor egy másik, genetikailag feljavított emberiséget fognak letelepíteni a felszínre, hogy a lelkek újra reinkarnálódhassanak. Még nem tudjuk pontosan, mi fog történni, hisz mint korábban, úgy most is kevés a megbízható információnk. Az emberiség egyedeinek többsége gyakorlatilag teljesen tudatlanul, a körötte zajló makroszintű változásokról mit sem tudva fogja elszenvedni a folyamatot.
Az a tény, hogy az életkörülmények ennyire változékonyak és instabilak a Naprendszerben, a fizikai világban, biztosítja a gyors változásokat, átalakulásokat. Ha évszázezredekig semmi sem történne itt, akkor ennek megfelelően az élet és az intelligencia sem változna annyira gyorsan. A környezet változásai tehát serkentőleg hatnak az értelem fejlődésére, mert muszáj folyton alkalmazkodni hozzájuk és a rosszul felépített társadalmainkat gondosan letakarítja a kozmosz, hogy lehetőséget adjon egy új, jobb világ felépítésére. A nagy háborúk járnak még ilyen mélyreható, alapvető társadalmi változásokkal, új irányokba kényszerítve egyébként meglehetősen lusta és maradi civilizációcskánkat.
Készült: 2005.09.26. - 2006.07.14.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz