1. "Ha keresed a bajt magadnak, a társaságban megtalálod."
Minden kapcsolat (másokhoz való viszonyulás) elkerülhetetlenül együtt jár különféle konfliktusokkal. Ezek során a résztvevő felek deformálják egymás információs, energetikai és anyagi struktúráját, azaz kárt okoznak a másiknak, és közben ők maguk is megsérülnek, különböző veszteségeket, károkat szenvednek el. Eme csatározások következménye a karmikus kapcsolat, mely leróvandó adósságok, bosszúállás és más kötöttségek formájában alakítja ki az illetők életúját, befolyásolva későbbi sorsukat.
A megbocsátás elvileg azt jelenti, hogy az ember kinyilvánítja, nem vár kártérítést a másiktól a veszteségei miatt. Nem akar bosszút állni az ellenfelén, vagyis nem érzi szükségét a kiegyenlítésnek, az igazságtételnek. Tudomásul veszi az elszenvedett helyzetet és nem törekszik szándékosan a fennálló aszimmetria megszűntetésére. Ez a tudatos lemondás a szemet szemért elv alkalmazásáról.
A megbocsátásnak csak ott van értelme, olyan teremtési környezetben, ahol a teremtmények képesek egymásnak vagy egymás birtokainak, perifériáinak, érdekszféráinak kárt okozni. Ahol az elszenvedett sérüléseket, veszteségeket önerőből nem tudják a teremtmények gyorsan és könnyen pótolni. Ahol az emberek nem tudnak szabadon megteremteni bármit és tetszőlegesen közlekedni, helyet változtatni. A mennyországban mindezen dolgok könnyen megvalósíthatók, így elvileg ott nincs konfliktus, sem bűn, sem karma, sem szenvedés.
A bűnnek és bosszúnak tehát csak a szükség világában van értelme, létjogosultsága, ahol a teremtmények mindenféle korlátok közé szorítva kénytelenek élni sebezhető, szánalmasan korlátozott életüket. Ahol az egyik ember bebörtönözheti, kizárhatja, korlátozhatja, szegénységben és nélkülözésben tarthatja a másikat. Ahol kiszolgáltatottak vagyunk egymásnak, és ugyanakkor semmi sem kényszerít rá minket arra, hogy tekintettel legyünk a másikra és gondoskodjunk a jólétéről.
Az ilyen pokolian rossz életkörülmények elhárítására számos módszer született már a történelem folyamán. Ennek ellenére tény maradt, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása, a törvények és a jóléti társadalom intézményei csupán csökkenthetik ezen kiszolgáltatottságot, de nem képesek teljesen megszűntetni azt. Mivel a teremtésben mindig létrejönnek olyan helyzetek, amelyekben elkerülhetetlenek a konfliktusok. Amikor könnyebb harcolni, mint békét kötni és engedni a másiknak.
2. "Nem tanulni, hanem felejteni jöttünk a Földre."
A megbocsátás nem jelent felejtést. Akivel korábban konfliktusom volt, annak megbocsátani helyes dolog, mert így elengedem magamból a visszavágás kényszerét. Nem kötöm az életemet hozzá az igazságtevés kényszerével. Ugyanakkor elfelejtenem a történteket ostobaság lenne, mert mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a következő alkalommal, amikor hasonló helyzetbe kerülök vele (vagy mással), újra ugyanaz a rossz (veszteség) megtörténhet velem (velünk).
Aki tehát elfelejti a múltban megesett tapasztalatait, az nem tanult a történtekből, így ismétlésre van kárhoztatva. Legközelebb újra hasonló helyzetbe kerülhet és kezdődik minden előlről. Aki viszont emlékszik, az a tudása miatt bizalmatlanná, paranoiássá, gyanakvóvá válik mindenkivel szemben. Ez végül odáig fajul, hogy kerülni kezdi a környezetével a kapcsolatot, mivel ez a legegyszerűbb módja a konfliktusok elkerülésének. Végül az illető remetévé válik és teljesen egyedül marad.
Mivel a teremtés nem csak aszimmetrikus, hanem ellentmondásos is, a bizalmatlanság természetes és szükségszerű jelenség minden intelligens rendszer számára. Így a bölcs lelkek mindig remetévé válnak a tudásuk miatt. Aki viszont egyedül marad, az életképtelenné válik, mert kilép a közösségből, mely gondoskodhatna róla és megvédhetné más veszélyektől. A tudás tehát, mely segít életben maradni és elkerülni a konfliktusokat, végül halálos csapdává válik és megöli hordozóját. Ennek következménye, hogy a halál elkerülhetetlen. Még a legnagyobb bölcsek és tudósok sem válhatnak soha halhatatlanná, mivel az öröklétre nem létezik recept.
Az olyan közösség, melynek tagjai nem ismerik a megbocsátást, az állandó igazságtétel (revans) miatt pokollá teszik egymás életét. Végtelen szenvedésre ítélik egymást (zéró tolerancia elve) és ez végül megöli őket, szétbomlasztva a közösséget. Az ilyen csoportban senki sem képes huzamosabb ideig megmaradni. Jó példát nyújtanak erre az erőszakos társadalmak, melyek ciklikusan ismétlődő erőszakos belháborúkkal tizedelik meg saját népességüket, folyamatosan felőrölve belső rendszerüket.
Az olyan közösség, melynek tagjai ismerik és gyakorolják a megbocsátást, folyamatosan kerülik a konfliktusokat, az agressziójuk kinyílvánítását egymás felé. Úgy tűnik, ezzel mennyországot valósítanak meg, pedig valójában csak a pokol egy másik formáját hozzák létre stratégiájukkal. Az állandóan eloldott karmikus kötelékek ugyanis oda vezetnek, hogy mindenki kerülni igyekszik a másikkal való újbóli kapcsolatot. Az általános bizalmatlanság végül teljesen felbontja az ilyen közösséget, mert ha nincs konfliktus, nincs kapcsolat sem. Atomjaira (egyedeire) esik szét a társadalom és mindenki magányos remete (szingli) lesz. Így viszont nem lehet egy közösséget működtetni, fenntartani. Az élet is értelmetlenné válik mindenki számára és a lelkek megérnek rá, hogy feladva azt meghaljanak (előbb testben, majd lélekben). A lelkek halála az a folyamat, amikor visszaolvadnak a teremtőjükbe.
Láthatjuk tehát, hogy mindkét véglet (stratégia a konfliktusok kezelésére) pusztuláshoz vezet, amennyiben sikerül megvalósítani. Mint oly sok más esetben az életben, úgy itt is a középút jelenthet megoldást, a reakciók ellentmondásos keverése. Szükség van rá, hogy legyenek olyan dolgok, bűnök, melyek nem megbocsáthatók és muszáj őket megbosszulni. És fontos, hogy tudjunk felejteni, megszabadulva a régi rossz tapasztalatainktól, melyek távol tartanak minket az élet konfliktusokban gazdag áramlásától.
Talán ezért kell felejtéssel reinkarnálódniuk a lelkeknek, folyton új testbe, új környezetbe, új díszletek közé, hogy ezzel is lassuljon a megvilágosodási folyamatuk sebessége. Különben nagyon gyorsan a végére érnének a fejlődésüknek és kiszabadulnának az élet körforgásából. Az Isten, mint élőlény számára a hosszú élet, a teremtés sokáig való fenntartása az előnyös, így neki érdeke, hogy minél tovább tartson a lelkek útja a rendszerében. Így a megvilágosodás útján haladva a legfőbb akadály, amit a lelkeknek le kell győzniük, az maga az Isten, a rendszer, amely ellenáll a halálos szintű bölcsességnek, tudatosságnak, folyamatosan butítani próbálván önnön részeit.
Készült: 2006.05.25.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz