Paul A. LaViolette - Az ősrobbanáson túl, Az ókori mítoszok és a folyamatos teremtés tudománya című könyve 1995-ben jelent meg nyugaton. Nálunk az Alexandra adta ki 2004-ben, 3000 Ft-ért. A teremtésfilozófiával foglalkozóknak mindenképpen érdemes elolvasni, mert kellően alapos munka, ellentétben más fizikusok gyermeteg elképzeléseivel.
A szerző évtizedeket áldozott arra, hogy összehasonlítsa a mai tudományos eredményeket az ókori mítoszokban szereplő rejtélyes leírásokkal, furcsa történetekkel. Teljesen jófelé indult el a kutatásban, s bár a megoldáshoz nem jutott el, sőt fatálisan melléfogott már az alapok tisztázásánál, mégis mindenképpen figyelemre méltó munkát végzett. A nyugati kutatók világmodelljei között (amiket ismerek) ez eddig a legjobb, leglogikusabb rendszer, ami pontosan rávilágít az ősi tudás mélységére és rejtett értékeire.
Nem akarom itt ismertetni a könyv tartalmát, mert a kiadó mindenféle jogokat fenntart magának, sikeresen gátolva ezzel a mű nagyobb publicitását. De mivel kritizálni szabad, az alábbiakban összefoglalom a témával kapcsolatos észrevételeimet.
A könyvben idézett ókori mítoszok (Ozirisz története, babilóniai teremtésmítosz, tarot és asztrológiai rendszer, Atlantisz leírása, hindu és kínai filozófiák, stb.), mint analóg leírásai a természeti törvényeknek, sokkal inkább illenek az időfizikai világmodellre, mint a szerző által kidolgozott elméletre. Az ő magyarázata sok helyen erőltetett, pontatlan és figyelmen kívül hagy fontos apróságokat, nem tudván velük mit kezdeni. Jól látható a klasszikus fizikusi gondolkodásmód és világszemlélet, ami megköti a gondolatait, mert mindenáron a materialista, anyagbogyó centrikus szemléletet erőlteti. Anyag nélküli világot egyszerűen nem tud elképzelni. Anyag alatt itt valamilyen konkrét, megfogható, részecskeszerű valamit ért, ami mindennek az alapja, alkotója és mindent ebből akar felépíteni.
Arra már rájött, hogy térbeli hullámokkal kell leírni a jelenségeket, és egy dinamikus, önszerveződő rendszerben kell gondolkodni, vagyis a folyamatos teremtésben. De továbbra is az anyagot akarja közegnek használni, a részecskék tengerében terjedő hullámok segítségével ragasztva össze a nagyméretű dolgokat. Végre visszahozta a fizikába az étert, helyesen értelmezve annak ókori fogalmát, miszerint mindent kitöltő és átható, mindenütt jelen lévő dologról van szó. Csak éppen materiális részecske tengerként képzeli el, nem transzcendens hullámtérként. Erőlteti az éteron teljesen hibás és minden alapot nélkülöző gondolatát és erre építi fel az egész világot.
A kozmogenezissel, azaz az anyag spontán keletkezésével kapcsolatos meglátásai ennek megfelelően hibás alapokra épülnek, viszont az a felfedezése, hogy az univerzumban folyamatosan keletkezik az anyag és a fény, teljesen helytálló. A csillagok és bolygók belsejében tényleg keletkezés zajlik, így ezeket tekinthetjük "fehér lyukaknak". Míg a fekete lyukakban megsemmisül az anyag és talán a fény is. A káoszban működő rendező, szervező erők és a szűznemzés jelenségének vizsgálata már jó irányba vezetnek, nyilván azért, mert ezek okozati jelenségek. Problémák mindig csak az okokkal vannak, a kezdetekkel.
Komoly hiányosságnak tartom, hogy a tarot kártya elemzésénél nagyvonalúan megfeledkezett arról, hogy minden kártyalapot végig vizsgáljon. Még a 22 főarkánumot sem nézte végig, nemhogy a mellékarkánumokat. Önkényesen kiemelte a kártyacsomagból azokat, amik szerinte bizonyítják az elképzelését és a többivel nem foglalkozott. Ez nem jelenti azt, hogy a magyarázatai nem helyesek, hanem csupán azt, hogy nem a teljes rendszer vizsgálata alapján adódnak. Érdemes lenne a tarot kártyát időfizikai szemszögből is megvizsgálni, mert biztos, hogy jobb analógiákat találhatnánk az egyes lapokhoz ennél.
Ugyanez a probléma az asztrológia jelképrendszerének elemzésével is. A csillagjegyeket önkényesen összekeverte, mindenféle magyarázat és indoklás nélkül, hogy a számára kényelmesnek tűnő megoldást adják. Egy teljesen logikátlan és bolond sorba rendezés eredményét elemzi ezután, ily módon igazolva elképzeléseit. Elég súlyos és feltűnő tudománytalanság, ennél többet nem is mondok róla.
A Fáradtfény-kozmológia alapján a teret euklideszinek tekinti, ami szintén fatális tévedése a fizikusoknak. Sok tudósnemzedéknek kell még kihalnia ahhoz, hogy ez a bolondság kikopjon a fejekből. Az euklideszi geometria ugyanis csak egy matematikai segédeszköz, koordináta rendszer, semmi több. A fizikailag létező, valóságos tér pedig valami egészen más. Fel lehet használni az euklideszi geometriát arra, hogy térbeli dolgokat modellezzünk, de ennek alapján még nem jelenthetjük ki azt, hogy a tér euklideszi.
A problémát főként az okozza, hogy a teret általában úgy tekintik, mint mindenféle tulajdonság nélküli hézagot, azaz semmit, ami épp ezért nem is görbülhet. Apró logikai bukfenc, hogy közben meg a teret kitöltő anyagról beszélnek folyton. Ha a tér semmi, hogyan töltheti ki a nem létező semmit egy létező valami? Mint mindig, úgy most is a fogalomrendszer elégtelen definíciója okozza a galibát. A semmiben nem létezhet valami. A valami csak egy másik valamiben létezhet vagy önmagában.
Ugyanígy a világűrt statikusnak és minden irányban izotrópnak tekinteni is indokolatlan dolog. Csak azért, mert izotrópnak látszik, még nem biztos, hogy az. A magasabb dimenzióknak és párhuzamos univerzumoknak így semmi helyük, létjogosultságuk nem marad, ahogy az ezek létére utaló parajelenségeknek sem.
Összességében ez a könyv tipikus példája annak, hogy valaki jófelé indul el, aztán teljesen rosszfelé kanyarodik és az eredmény egy látványos csőd lesz. Ami ugyan nagyon jól néz ki, csak semmi köze a megoldáshoz. Előnyére legyen mondva, hogy legalább megpróbálta, és a rendelkezésére álló információk alapján a lehető legkonzisztensebb modellt építette fel. Ha nem létezne időfizika, sajnos ez lenne a legjobb elképzelés, amivel eddig a földi tudósok előálltak a világ alapvető működésével kapcsolatban.
Készült: 2006.04.25.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz