TEREMTÉS ÉS PUSZTÍTÁS


Minden teremtménynek vannak különféle vágyai, szükségletei, igényei, amik a formájából és a környezetének állapotából, adottságaiból fakadnak. A szükséglet az, ami nincs, de kellene, hogy legyen. Ezért szeretnénk megvalósítani. Ami ugyanakkor van, azt szeretnénk szabályozni, élvezni, uralni, jobbá tenni, megsokszorozni, növelni, fokozni, stb.
Ami jó az életben, az hiányzik ha nincs és öröm ha bővében vagyunk. A jót folyton be akarjuk vonzani az életünkbe vagy a már meglévő dolgokat szeretnénk úgy átalakítani, hogy jók legyenek a számunkra. Ami rossz az életben, az nem hiányzik ha nincs és szomorúság (baj) ha van belőle. A rosszat folyton el akarjuk távolítani az életünkből vagy úgy átalakítani, hogy az eredmény jó legyen. Az élet legfőbb feladata tehát az, hogy önmaga számára minél több jó dolgot teremtsen meg és elpusztítsa a rosszat.
Ha egy teremtménynek sikerül önmagát valamiképpen teremtővé teremtenie, akkor nincs többé kiszolgáltatva a környezetének. Nem kényszerítheti és zsarolhatja, ugráltathatja többé a környezete a vágyainál és szükségleteinél fogva. Egy teremtő képes önállóan kielégíteni (boldoggá és elégedetté tenni) magát. Ez pedig neki jó, mert szabaddá teszi, önmaga urává. Logikus tehát, hogy a teremtésben a teremtmények evolúciója a teremtővé válás irányába halad.
Mivel kezdi egy lény a teremtővé válását? Természetesen először megnézi, mi a rossz a személyes világában (a saját határain belül) és azt eltávolítja (kidobja) vagy átalakítja (megjavítja). Vagyis a teremtést, az alkotást a meglévő állapotok egy részének az elpusztításával kezdi. Letakarítja a környezetét, hogy helyet csináljon az újnak, a jobbnak. A teremtő tehát elsősorban öl, rombol és pusztít, s csak ezután, másodsorban kezd el alkotni valamit. Ez neki jó dolog, míg a rossz dolgoknak és azok teremtőinek rossz dolog.
Az alábbi történet a földi próféták között képezi szóbeszéd tárgyát egy ideje. Azért ismertetem itt, mert pontosan ábrázolja a teremtés és pusztítás konfliktusát ellentmondásos világunkban.
Sok évvel ezelőtt a Napisten úgy döntött, hogy kiválaszt tíz magas szinten beavatott lelket, akik épp testben éltek a Földön. Különleges gyógyító képességeket adott nekik, hogy segíthessenek embertársaikon. Elvileg még arra is képesek voltak, hogy nagy távolságból bárkit meggyógyítsanak bármilyen betegségből, vagyis igazi csodákat tegyenek a közösségük érdekében. A tíz beavatottból hét azonban gyilkolással kezdte a munkáját. Elkezdték megölni maguk körül eme varázslatok segítségével a nekik nem tetsző embertársaikat. Aki ugyanis gyógyítani tud, az ölni is. Nem véletlen, hogy a gyógyszerészekből lesz a legjobb méregkeverő és a rendőrök a legprofibb bűnözők.
A Napisten által várt, remélt csodatételek többsége sajnos elmaradt. Efelett érzett őszinte csalódásában a helyi fenntartó úgy döntött, hogy többet nem ad az embereknek ilyen tudást, mert egyszerűen nem alkalmasak rá, hogy helyesen éljenek vele. Ha a beavatottak ennyire pusztító hajlamokkal bírnak, mit csináltak volna az egyszerű emberek a helyükben? Úgy tűnik, az emberiség másra sem képes, csak rombolni és gyilkolni, kárt okozni a világnak.
Milyen nyilvánvaló következtetések adódnak a történtekből? Egy teremtő képességű lény számára a világában lévő embereket mindig könnyebb megölni vagy elzavarni, mint változásra bírni, azaz rájuk kényszeríteni a saját akaratát. A pusztításnál már csak egy könnyebb dolog létezik, az elzárkózás. Ha a teremtő elbújik, elmenekül mások elől, akkor ezzel elkerülheti a szükségszerű konfliktusokat. Az elzárkózás persze sosem valósítható meg tökéletesen, csupán korlátosan, mert a létezés egységes, elemei teljesen elszeparálhatatlanok egymástól.
A magányos teremtő elvileg szabadon alkothat. Megteremthet magának minden jó dolgot, amit csak akar. Így a belvilágában csupa jó fog létezni, míg a külvilágban (amitől elzárkózott) lesznek az összes többi dolgok. A jó, közömbös és rossz dolgok vegyesen. A teremtő emellett azzal fogja tölteni az idejét, hogy a rossz dolgokat kitakarítja a belvilágából (disszipálja, exportálja a környezetébe) vagy megcsinálja, kijavítja. A lényeg, hogy mindez hatékonyan működjön, amihez az ítélkezésének gyorsnak és pontosnak kell lennie. Mert ez alapján képes a cselekvéshez szükséges döntéseket meghozni.
Miután a teremtő megalkotta a saját kedvére való világát, a következő lépése az lesz, hogy árnyalni, finomítani kezdi a meglévő dolgait. Ami jó a számára, azt próbálja még jobbá tenni, míg a rossz dolgok eltávolítását igyekszik minél ügyesebben, kifinomultabban, cselesebben elvégezni. Ha ez nem megy, akkor minél nyíltabban, brutálisabban és erőszakosabban. A teremtésének evolúciója tehát a minőségi fejlődés irányába fog elmozdulni, ahogy tökéletesíteni igyekszik a rendszerét.

Készült: 2003.01.25.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz