1. A TELEVÍZIÓ ÉS SZÁMÍTÓGÉP VIRTUÁLIS VILÁGAI
Sok ember számára okoz gondot, hogy meditáció közben vagy álmában nem tudja eldönteni, hogy az éppen észlelt világ micsoda valójában. Amit tapasztal az valódi (fizikai) környezet vagy virtuális (pszichikai)? Ha valódi, akkor testen kívüli élményben van része vagy távolba látást végez-e a lelke? Ha virtuális, akkor azt vajon ő maga teremti meg, állítja össze magának a szellemében vagy mások (szellemi vezetők, felsőbb létezők) vetítik neki (vízió, hallucináció)? Ebben az írásunkban megpróbálunk szemléletes válaszokat adni az efféle gyakori kérdésekre, amik segítségével egyértelműen eldönthető ott helyben (valósidőben), hogy milyen természetű az észleletünk.
Kezdjük először a hétköznapi, anyagi világunkban tapasztalt fizikai és pszichikai jelenségek meghatározásával. Egy televízió adásról mindenki meg tudja állapítani (aki a mi társadalmunkban nőtt fel "a tv előtt"), hogy nem valóságot lát a dobozban, hanem kivetített képet. Az üveglap mögött nincs más, csak műszaki berendezések, amik a technikai varázslatot szolgáltatják. A kép lehet élő (valósidejű) adás vagy előre felvett (késleltetett) műsor. Készülhet fizikai dolgokról (valós dolgok felvétele) vagy virtuálisakról (rajzos vagy számítógépes animáció, filmtrükk). Kellő gyakorlattal (ha már sokmindent láttunk, például "így készült" filmeket is) meg tudjuk különböztetni a képeket egymástól, vagyis nagyjából tisztában vagyunk vele, mi a valóságos (emberileg) és mi a fikció (illúzió). Tehát tanult (és fejleszthető) képességről van szó. Az újszülöttek számára minden valóságos, amit a tv-ben látnak, ezért hatnak rájuk fokozottan a filmek és reklámok.
Főként azért tudjuk megkülönböztetni a filmeket a fizikai valóságtól, mert a valóság 3D-s és megfogható (az anyagi része legalábbis), míg a filmek csak 2D-s vetületei a valóságnak. Megfoghatatlanul jelentkeznek valahol a monitorüvegen vagy vetítővásznon. Mindezek mellett a valóság színhű, valósághű, egyenletes sebességű, időben előrefelé mozgó és interaktív, míg a filmek csak színesek, sokszor valótlanok, változtatható a lejátszási sebességük, időben előre és hátrafelé is mozoghatnak az események és nem interaktívak. Nem lehet a monitorba nyúlni, hogy megfogjuk a dolgokat és kedvünk szerint változtassunk rajtuk, illetve a film nem reagál a jelenlétünkre értelemszerűen.
A számítógépes virtuális valóság szimulációk célja az érzékelt valóság utánzása, lemásolása, egyes jellemzők kidolgozásával. A programok fejlesztői azon dolgoznak, hogy a látott virtuális világ minél élethűbb, színhűbb és részletgazdagabb legyen, valósidőben mozogjon és interaktív legyen legalább részben. Ilyen a dolgok megfoghatósága, mozgathatósága, deformálhatósága, a fizikai törvények szerint való reagálása, valamint a hangeffektusok hozzárendelése a folyamatokhoz.
A számítógépes művalóság fejlesztése persze még gyerekcipőben jár, de idővel biztosan el fog jutni odáig, hogy az ember minden testi érzékszervét valósidőben, nagy pontossággal ki tudja szolgálni. Tehát egy 3D-s, színes, mozgó, interaktív, hangos, szagos, ízletes, tapintható világ lesz a végeredmény, ami akár össze is téveszthető a fizikai valósággal. Itt nem csak a mostani ál három dimenziós képekre gondolunk, hanem valódi 3D-s kivetítésekre is (térben lebegő fényhologramokra), amik a jövőben megvalósulhatnak.
Ha az ember belekerül egy ilyen virtuális világba, alapvetően az apró részletek kidolgozottságának megfigyelése révén ismerheti fel, hogy nem a valóságban van. A virtuális világ utcáin járva látható, hogy nincs kosz, por, mindenféle szemét az úton. Nem kopottak, töröttek a téglák, nincs kitaposva, letaposva a fű, nem mászkál több tucat különféle rovar a fűszálak közt, és a virtuális emberek bőrének textúrája sem olyan részletgazdag, mint az igaziaké (pattanás, májfolt, heg, szőrszál, anyajegy, bőrredő, stb).
A természet hihetetlenül részletgazdag, aprólékosan kidolgozott és élethű megnyilvánulás, az Isten által teremtett virtuális világ. Részletességét az alkotóelemeinek köszönheti (sejtek, molekulák, atomok, elemi részecskék, energiakvantumok, hullámterek, időforrások). Egy számítógép memóriájában ezt lehet utánozni, de minél jobban próbáljuk megközelíteni a valóságot, annál nehezebb dolgunk van. A végtelenségig megnő a számítási kapacitás, ezért szinte lehetetlenül nagy munka porszemnyi vagy atomi pontossággal kidolgozni egy virtuális valóság programját. Az egész univerzum precíz szimulálásához pedig akkora bonyolultságú számítógép kellene (legalább), mint maga az univerzum.
Ahogy minden virtuális világnak, úgy a televízióban látott filmeknek is van egy felbontása, képélessége (pixelméret), amit még ki lehet venni a megjelenítőn. A kép élességét praktikus szempontok alapján határozzuk meg, amikor filmet készítünk. A történetet akarjuk látni, a nagy léptékű eseményeket. Arra senki nem kíváncsi, hogy a szereplők mögötti háttérben hány fűszál hajladozik a szélben és mennyi bogár mászkál, röpköd a mezőn vagy hány porszem van a járdán. Ennek megfelelően a számítógépes virtuális valóságok felbontása sem fog a tökéletességig növekedni, hanem megáll egy határnál a minőségük. Utána csak mennyiségi és szerkezeti változások, fejlesztések várhatók a felhasználók igényeinek megfelelően.
2. A LÉLEK VIRTUÁLIS VILÁGAI
Az univerzumban a lelkek által alkotott lokális köztudatok (mint például a földi emberiség kollektív tudata) szintén képesek létrehozni különféle virtuális valóságokat a valódin belül. A lelkek képzelegnek, fantáziálnak, vagyis elképzelnek, kigondolnak dolgokat és ezeket képesek kivetíteni egymás számára, megteremtve a pszcihikai tereket. Minél gyakorlottabbak a lelkek (mesterek, angyalok, isteni lelkek), annál élethűbb, pontosabb képeket, interaktív szimulációkat képesek csinálni, amikkel megtéveszthetik a tapasztalatlanabb szemlélőket. Ennek bizonyítására íme egy idézet az egyik sokat látott kollégánktól.:
"Még fiatal tanuló voltam, épp csak a beavatásaim kezdetén, amikor az egyik meditációm során alaposan megleptek a feletteseim. A szobámban feküdtem a földön lehunyt szemmel ellazulva. Egyszer csak, minden átmenet nélkül megjelent egy másik környezet a tudatomban, ami pontosan ugyanolyan élethű és valóságos volt, mint a szobám. Azt érzékeltem, hogy egy lejtős réten állok, körben fák sorakoznak, meleg van, süt a nap és darazsak döngicsélnek körülöttem. Teljesen élethű volt ez a világ minden érzékszervem számára, tehát láttam, hallottam (szélsusogást, zümmögést), szagoltam (virágport), ízleltem (nyálamat), tapintottam (a bőrömre szálló darazsak lábainak és szárnyának finom érintését), valamint éreztem a gravitáció testemre gyakorolt vonzását is.
Furcsa élmény volt szembesülni azzal, hogy két helyen vagyok egyszerre. Egyszerre állok is meg fekszem is. Nyomban elkezdtem erősen figyelni, hogy kiválasszam az igazi valóságot, de bárhogy koncentráltam, nem tudtam dönteni köztük. Mindkét világ teljesen egyenértékű és élethű volt. Nem nyitottam ki a szemem a földön fekve, csak a réten, s közben a lelkemmel is kiláttam a fejemből, úgy figyeltem a szobát és a rétet is. A szemmel és lélekkel látott valóságok között nem volt különbség.
Hamar rájöttem, hogy itt egy próbáról van szó. A tanítóim meg akarják mutatni, hogy a valóság nem olyan biztos, eleve adott dolog, mint azt mi emberek képzeljük. Valahogy éreztem (tudatosították bennem), hogy nem bilokációban vagyok, tehát nem két valóságos helyen létezek egyszerre, hanem ez egy szimuláció. Igen ám, de melyik az igazi?
A problémát az okozta számomra, hogy ha két teljesen különböző világot észlelek egyszerre, amik közt nem tudok dönteni, akkor hogyan fogok mozogni? Ha a réten futni kezdenék, akkor ha a testem a szobában létezik valójában, ott fog kapálózni a földön és meg is sérülhetek, belerúghatok valamibe. És fordítva: ha a rét a valóságos, akkor a darazsak megcsíphetnek ha nem mozdulok, mert tovább akarok feküdni a földön, ami igen kellemetlen lenne. Korábban már történt velem olyan, hogy három darázs is megcsípett egyszerre és csúnyán feldagadt a képem tőlük.
Az észleletek részletességének vizsgálata nem hozott eredményt, mert mindkét valóság egyformán pontos volt, porszemre valóságos és interaktív. A darazsak odébb rebbentek, ahogy elhajtottam őket. Közben éreztem a padló keménységét a hátamban. Az élmény kezdett kényelmetlenné válni, mert idegesített, hogy nem tudok dönteni és fogalmam sincs, mihez kezdhetnék a kialakult extrém helyzettel. Szóval jól benne voltam a pácban.
Végül támadt egy ötletem. A fizikai valóságomról tudom, hogy folytonos, tehát valósidőben, állandóan létezik. Nem úgy, mint a filmek, amik össze vannak vágva különböző jelenetekből. A valóság nem szokott térben és időben ugrálni, hogy mindig a legjobb szögből vehessem az eseményeket. Így ha visszaemlékezem a korábban történtekre, azaz visszamegyek az időnyomon, sorra felidézve, hogy mi történt velem az elmúlt percekben, órákban, akkor kapok egy folytonos életfilmet. Ebben az emlékfolyamban lesz egy pillanat, amikor a virtuális valóság bekapcsol, létezni kezd a számomra. Ezt kell megtalálnom és máris eldönthetem, hogy melyik volt az igazi. Tényleg egy réten állok, ahová valahogy idejöttem, például egy kirándulás alatt vagy otthon fekszem a földön és meditálok?
Mikor ez lefutott bennem és felismertem, hogy a földön fekszem, rögtön megnyugodtam. Nem fognak megcsípni a darazsak, legfeljebb virtuálisan bánthatnak, mint egy rosszul sikerült álomban. De nem fog feldagadni tőlük a képem. A tanítóim, akik figyelték a reakcióimat, ezzel befejezettnek tekintették a gyakorlatot és azonnal kikapcsolták a szuggesztiót, eltűntetve a rét világát a tudatomból."
Az efféle tapasztalatokat hívjuk illúziónak, hallucinációnak vagy álomnak - jobb híján. Szinte mindenkinek vannak ilyen tapasztalatai az élete során legalább néhány alkalommal. De nem igazán szoktunk beszélni róluk, mert ez is a kényes témák közé tartozik, mint a szexuális életünk, a tudati működésünk zavarai vagy az elkövetett kínos hibáink, bűneink. Így az életünk számos fontos kérdésében nem tudunk hová fordulni a kérdéseinkkel, s általában meg kell várnunk a halálunkat, hogy a túlvilágon kapjuk meg a kései válaszokat.
A meditáló buddhista szerzetesek nagyon korán felismerték, hogy a látott képek csak illúziók és nem szabad komolyan venni őket, mert megtévesztik az embert. A felsőbb vezetők vagy kísértők nyilván többször bolonddá tették a régi mestereket a kiképzésük során, élvezve, hogy előnyben vannak a testbe reinkarnálódott, tudatlan lelkekkel szemben. Ezért a mesterek jobb híján úgy döntöttek, hogy az egész jelenséget megtagadják. Mást nem tudtak tenni vele, minthogy káprázatnak minősítsék és eltanácsolják tanítványaikat az efféle misztikus tapasztalatok komolyan vételétől. Az indián varázslók hasonló eredményre jutottak, ahogy a kereszténységben és iszlámban sem látják szívesen az ilyen látomásokról beszélőket. A mai pszichológusok meg egyenesen tablettákat adnak rájuk, mintha ez valami betegség lenne és szintén próbálják leszoktatni róluk az embereket.
Egyedül a sámánok, médiumok, misztikusok és kábítószer élvezők veszik komolyan a pszichikai világokat, nem utasítva el őket maguktól, viszont többnyire ők sem tudják megkülönböztetni és helyesen kezelni, értelmezni az élményeiket. Mindenféléket mondanak róluk a fantáziájuktól, neveltetésüktől, kulturális beállítottságuktól vagy a használt hallucinogén anyagtól függően. Egyszóval az emberiség a mai napig igen éretlenül és gyermeteg módon viszonyult a virtuális valóságok jelenségéhez. Ezen a helyzeten lassan ideje lesz változtatni...
Egy profi meditáló, legyen akár buddhista, keresztény, indián vagy bármi más, arra van trenírozva, hogy ne vegye komolyan a tudatában felbukkanó képeket, látomásokat. Egy indián varázsló akár az Istent vagy az ördögöt is megpillanthatja az orra előtt, akkor sem fog vele foglalkozni, mondhatni a szeme sem rebben tőle. Az ilyen tartózkodó hozzáállás persze biztonságos, mert nem hagyja magát beugratni semmibe. Nem fogja magát médiumnak, prófétának, földre szállt Istennek képzelni csak azért, mert egy látomás mindenféléket mond neki. Hanem szépen kiüríti a tudatát és tovább küzd a lelki béke és a belső üresség megvalósításáért.
A dolog hátulütője, hogy ezzel a meditáló kizárja magát a megismerés lehetőségéből. Nem fogja felhasználni a virtuális valóságokat a valódi világ kutatása érdekében, nem merészkedik veszélyes vizekre. Kicsit olyan ez, mintha lenne egy televízió készüléke, amit nem merne bekapcsolni, nehogy a belőle áradó információk megzavarják a tudatát. A mesterek eltiltották a tv-től, tehát nem nézi. Pedig csak meg kellene tanulnia használni a berendezést és az őt érdeklő csatornára kapcsolni. Ez a folyamat a lelki látás része, s mint ilyen, segíthet a teremtés megismerésében.
Sok lélek eljut a megvilágosodása során az egyhegyűség állapotáig, amikor az Isten szemszögéből, a Teremtő pontjából szemléli a világot. Ekkor a mindentudás állapotában van (gnózis), mert mindent azonnal, egyszerre és egy helyen lát, tud, ért, amit az Isten. Viszont az információk teljessége nem azonos a konkrét információkkal. Ha a mindentudásból valamit ki akarok emelni a magam számára, hogy visszahozzam a felejtési gáton keresztül a feltudati énem számára (információ bányászat az akashában), akkor ehhez látnom és tudnom kell, mit keresek. A témát részletesen lásd: Az univerzum nagy könyvtára: az akasha című írásban az Eseményhorizont 2002. évi anyagai között.
Minél több tudással rendelkezem tehát, és minél profibb látó vagyok, annál több mindent tudok kiemelni az egészből és asszociatívan becsatolni a saját ismereteim mátrixába, hogy használható és értelemmel kifejezhető legyen a számomra. De mindent persze nem lehet kiemelni és becsatolni, csak sokmindent meg mégtöbb mindent. "Akinek van, annak adatik. Akinek viszont nincs, attól az is elvetetik, amilye lehetne."
Ezért aztán a mindentudás teljessége nem hozható le az emberi tudatba, vagyis a buddhák nem válnak olyan fajta "mindentudóvá", amilyet a buta emberek képzelnek erről. A tudásért bizony keményen meg kell dolgozni, mintha egy iskolában tanulna vagy az interneten böngészne az ember. A mesterek egymás között azt szokták mondani erről, hogy a tudást lehozni a Földre olyan, mint kávéskanállal nekilátni elhordani a Himaláját. Meg lehet csinálni, csak fárasztó és sokáig tart.
Meglátásunk szerint sajnos a Földön rendkívül kevés az olyan megvilágosodott, aki bármire is használja a képességét, tehetségét. Azt, hogy hozzáfér a mindentudáshoz és tanulni tud belőle. A többség beéri azzal, hogy eljutott odáig és boldog ezzel. Elidőzik benne, meditálgat az ürességen és elvan magában, mint a befőtt. Ott a kezében a kincses kamra kulcsa, be is tud menni, de eszében sincs bármit is kihozni onnan, hogy hétköznapi javakra (aprópénzre) váltsa az életében.
Egyrészt azért, mert nem tudja, hogy a kulcsot erre is lehet használni (ajtónyitás). Másrészt nem ismeri föl, hogy a kamrában kincs van (tudás, válasz szinte minden kérdésre). Harmadrészt pedig nem tudja, hogy lehet ezt visszahozni (emlékezni rá a visszatérés után) és racionalizálni (értelmezni, bekötni az asszociációs mátrixba), hogy hasznot húzhasson belőle (ami jobbá teszi az életünket). Megelégszenek azzal, hogy a mindentudás valami nagy, szent és megfoghatatlan dolog és boldogan élnek és halnak meg úgy, hogy szinte semmi konkrétumot sem hoztak át belőle az ostoba emberiség tanítása, okosítása érdekében. Na, ez komoly baj...
3. A MEGKÜLÖNBÖZTETÉS MÓDSZEREI
A lelkek által készített virtuális szimulációk általában ugyanazon fogyatékosságaik alapján ismerhetők fel, mint a filmek és számítógépes szimulációk. Nem színhűek, nem részletgazdagok, nem interaktívak, valamint lehetőség van bennük a fizikai törvények áthágására. Ilyen szimulációkat minden lélek készít saját magának is, amikor álmodik. A jelenség a lélek információ feldolgozó és kiértékelő folyamatainak mellékterméke.
Álmunkban újraélünk nap közben történt eseményeket, esetleg új valóságokat rakunk össze kíváncsiságból vagy önmagunk elszórakoztatására. Máskor viszont nekünk vetítenek a felettes létezőink vagy egyéb lelkek (tanítók, barátok, kísértők, ellenfelek) mindenféle szimulációkat, manipulatív szándékkal (legyen az jó vagy rossz). Az is előfordul, hogy a kollektív tudatból töltünk le magunknak információkat, élményfilmeket. A virtuális világok között vannak filmszerűek, amiket csak végignézni, átélni lehet, és vannak interaktívak, amik rugalmasan alkalmazkodnak a szemlélőhöz és intelligensnek látszó módon reagálnak annak beavatkozásaira.
A szimulációk tehát az eddigi tapasztalataink alapján kétfélék lehetnek a generáló forrásuk szerint osztályozva. Kívülről vagy belülről származóak. Kívülről a térből vetíthetők, amikor egy másik lélek küldi, szuggerálja őket nekem (belém) telepatikusan. Másrészt a vetítés megoldható az időszálaimon keresztül is, igaz ekkor az információt az operációs rendszeremnek konvertálnia kell, hogy az térbeli hullámképként jelenjen meg a feltudatomban. Másrészt belülről is futtathatok ilyesmit, közvetlenül, amit én csináltam vagy letöltöttem magamnak.
Egyes szimulációkban a szemlélőpont rögzítve van, tehát csak egy bizonyos helyről nézhetők az események, másokban tetszőlegesen lehet ugrálni, áthelyeződni bárhová. Ha több ember szerepel bennük, menet közben bármelyikből megnézhető, mit lát és gondol az illető éppen a dolgokról. Ahogy az Isten is bármelyik teremtményén keresztül megnézheti a teremtésének bármely részét, mint korlátlan jogokkal rendelkező rendszergazda.
Számos virtuális világnál megfigyelhető, hogy egyáltalán nem valósághű. Hiányoznak belőle különböző dolgok: tárgyak, természeti törvények vagy érzékszervi élmények. Nincs benne meg a tapintás, szaglás, ízlelés élménye. Ezek némi odafigyeléssel azonnal észrevehetők. A programozó spórolt a munkával, csak a lényegre (kép és hang) koncentrálva.
Másrészt az interakciók valósághűsége, realitása is sokszor korlátozott. Nem hihető módon reagálnak a dolgok (élőlények, tárgyak) a beavatkozásokra. Bajok vannak a mozgásokkal (sebesség, pályagörbe, deformáció), a virtuális személyek intelligenciájával (beszélgetéskor ez sokszor kiderül), valamint a közeg futási sebességével (gyorsabb vagy lassabb a fizikai világénál). Gondoljunk itt arra, hogy 8 óra alvás alatt megélhetünk álmunkban akár több heti cselekményt is vagy órákig álmodhatunk néhány másodpercnyi eseményt. Mindezek mellett különféle okságsértések is előfordulnak a szimulációkban, ami a programozó hanyagságáról árulkodik. Tárgyak tűnnek el és jelennek meg, maguktól megváltoznak a dolgok, hivatkozások (linkek) vannak nem létező, hiányzó dolgokra, amik sokszor kívül vannak a szimuláció határán, stb.
Ezek a realizációs hibák pontosan olyanok a virtuális világokban, mint a fizikai valóságban megfigyelhető parajelenségek és csodák. Sértik a valóság konzisztenciáját a kritikus szemlélő számára. Ráébresztik a megfigyelőt, hogy bajok vannak az észlelt valóság korrektségével. A világ nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárnánk tőle a hagyományosan megszokott természeti törvények alapján.
A tudósok, kutatók dolga, hogy kellő éberséggel, odafigyeléssel kiszúrják az efféle "programozási hibákat", a teremtés pontatlanságait. Mert ezek vezetnek az új, még nem ismert jelenségek világába. Amit ugyanis megismerünk, azt egyben meg is teremtjük, hisz létezni kezd a számunkra. Erre utal a következő mondás: "Amiről senki nem tud, az nem is létezik." Egy szemléletes példa: a kémikusok újfajta vegyületeket hoznak létre, amik a természetben nem léteznek. Ezzel bővítik a "valóságos" dolgok körét, tehát teremtenek, valóra váltják a lehetőségeket.
A buddhista tanítások szerint pont ennek köszönhető, hogy a teremtésben semmilyen észlelt valóság nem tekinthető abszolút valóságosnak és kizárólagosnak, eleve adott és feltétlenül elfogadandó dolognak. A teremtés az Isten álma, illúziója. Messze tökéletesebb, mint az általunk készített szimulációk, de nem hibátlan. Az igazi valóság az, hogy az Isten, mint pont lebeg a teretlen, időtlen semmiben és nem csinál semmit. Nincs fény, nincsenek irányok, csak a puszta, információtlan és értelmetlen létezés van. Erre mondják azt a bölcsek, hogy minden forma lényege az üresség.
A mennyország, paradicsom ebből a szempontból nem más, mint a lelkek (istenek és emberek) által kollektívan keltett, futtatott és élvezett ideális szimuláció, ahol mindenki kedvére kiélheti magát. Egy virtuális közeg a túlvilágon, amiben valóra válnak a vágyak. Ahol ismeretlen dolog a szükség, nincs lehetetlen és minden pont olyan, amilyennek szeretnénk. Persze ennek az ellenkezője is létezik, a pokol szimulációja, de a valóság azért ennél picit bonyolultabb. Így ezt a témát később külön írásban fogjuk részletesen kifejteni, a lélek működésével kapcsolatban.
4. A TUDATOS ÉRZÉKELÉS
Az emberi lélek arra lett teremtve, hogy mint szemlélő az Isten által generált fizikai valóságban fusson, működjön. Ezért hozzá van hangolva a környezetéhez, alapértelmezésben valóságosnak tartja azt, amit érzékel. Az érzékszervei kompatibilisek az érzékelt környezettel, hisz kifejezetten ahhoz lettek tervezve. Csakhogy az embernek több érzékszerve van annál, mint amennyit tudatosan használ. Amikről nem tudunk, azok is működnek, de észleleteiket közvetlenül a tudatalattiba közvetítik (a lélekszentélybe), ahonnét csak jógagyakorlatok vagy hipnózis révén lehet előcsalogatni őket. Hogy miért így működünk, azt hosszú lenne elmagyarázni, de a lényeg, hogy a jelenségből sokféleképpen lehet hasznot húzni.
Az anyagi valóságon belül létrehozott (számítógépes vagy lelki) virtuális valóságok általában (extrém kivételektől eltekintve) csak a tudatos érzékszervi ingerekre vannak korlátozva. Ezek a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, gravitáció iránya (egyensúly) és a testi közérzet (sejtközi kommunikáció és hormonháztartás). Így nem vetítenek élményt a tudatalattiba író érzékszerveknek, amikkel a lélek még rendelkezik. Ilyen például a lelki látás és hallás (a gravitációs hullámok érzékelése), a gondolatolvasás (telepátia), az időszál univerzum rezdüléseinek érzékelése (a Lélekfa zengése) és persze a szexuális szaglásunk is (az orrunkban).
Ha nem tudjuk eldönteni, hogy a környezetünk valódi vagy szimulált-e, akkor meg kell nézni, mit mondanak róla a tudatalattiba író érzékszerveink. A legegyszerűbb és legegyértelműbb megvizsgálni a tárgyak gravitációs hullámképét. Ha nem látjuk az atomokat, vagyis a tárgyak nem kitöltött, belül tömör objektumok, hanem csak felületek, akkor üres képeket (vetítést) látunk. Hiába tűnik megfoghatónak, tömörnek tapintásra, ha az érintés élménye is szimulálva van. Ezt a módszert használják a profi látók, indián varázslók a "látomások" kiszűrésére, elkülönítésére az igazi "látványtól".
Ha bekapcsolja az ember a lelki érzékelését az álomvilágban, rögtön látni fogja, hogy a tárgyak anyagtalanok, üresek. Ez segít megkülönböztetni az álom módosult tudatállapotában a virtuálisat a valódi, testen kívüli élménytől (az asztráltéri tapasztalatoktól).
Az álombeli szimulációk sok hasznos dologra is felhasználhatók. Befejezésként leközlünk három szemléletes példát a kollégáinktól.
Első történet:
"Én nem dohányzom. Viszont egyszer szerettem volna megtudni, miért nem képesek az emberek leszokni a füstölésről. Miért függenek tőle? Ezért álmomban az emberiség köztudatából letöltöttem magamnak egy dohányos ember valóságélményét és futtattam magamban egy darabig. Vagyis azt álmodtam, hogy erős dohányos vagyok és próbálok leszokni.
Hát, nem nagyon ment a dolog. Az egész testemet betöltötte az őrült, mardosó, kínzó nikotinvágy, ami komoly fizikai szenvedést okozott. Nem szólva a rágyújtási kényszerről, a lelkembe beleivódott mozdulatsor sürgető erejéről, hogy rendszeresen hajtsam végre ezt a programot. Cigit elővenni, rágyújtani, leszívni, élvezni, kifújni, lesni a füstöt, hamut leverni, csikket elnyomni, új cigit szerezni.
Egyből megértettem, hogy mit jelent függőnek lenni és milyen iszonyú, kőkemény küzdelem erőszakkal leszokni az ilyesmiről. Az emberek többsége egyszerűen gyenge hozzá. Nincs meg benne az a fajta egészséges agresszió, fanatikus elszántság, hogy megharcoljon a kényszerprogrammal és felszabadítsa lelkét a hatása alól. A nikotin mérgezésen a test sokkal könnyebben képes túltenni magát, mint a megszokáson a lélek. A születésünk óta kialakult megszokásaink, civilizációs programjaink foglyai vagyunk és mester legyen a talpán, aki képes ezek fölébe kerekedni.
Miután töröltem magamból a programot, igazán jó érzés volt felébredni ebből az álomból és tudni, hogy nekem nem kell ezzel az átokkal megküzdenem. Az más kérdés, hogy vannak helyette másfajta megszokásaim, amik hasonló gondokat okoznak."
Második történet:
"Nekem gyerek korom óta tériszonyom van. Valószínűleg előző életemből hoztam magammal ezt a fóbiát, hogy szédülök és vadul félni kezdek a magasságtól. A dolog érdekessége, hogy akkor is félni kezdek, ha nem látom a mélységet magam alatt. Például egy hídon megyek át vagy emeletes házban vagyok. Az aurám érzékeli, hogy űr van alattam, a beton és az acél alatt. Mivel az aura gömbszerűen körbevesz, normálisan belelóg a talajba. Más érzést kelt bennem az, ha nincs alattam föld, mert valahogy elveszítem az energetikai kapcsolatot vele.
A fóbiát lélekben gyorsan sikerült leküzdenem, így tudatosan a háztetőkre is fel tudok mászni vagy a fákra és nem félek a körhintán vagy az óriás vízi csúszdán sem ha arra kerül a sor a strandon, de a testem sejtjei sokkal félősebbek. A rettegésreakció, ami a mélység érzékelésekor elfogja őket, a lábamból indul és fölfelé terjed, sokkszerűen elárasztva az egész testem. Ezt erővel le tudom nyugtatni, kiszorítani magamból, de nem könnyű megküzdeni a sok milliárd rettegő sejttel, amik félnek a zuhanástól és sérüléstől.
Végül fogtam magam és álmomban futtatni kezdtem zuhanásos szimulációkat. Nekiláttam háztetőkről, toronyházak tetejéről leugrálni, és igyekeztem teljes pontossággal megélni a zuhanás élményét. Nem azért, hogy átéljem a becsapódást, ahogy szétzúzódik a testem és kiszakad belőle a lelkem a hirtelen lassulás miatt, hanem mert fokozni szerettem volna a biztonság érzetemet. Ezért aztán a felszínhez érve mindig lefékeztem és megálltam, többnyire lábra érkezve, mint egy Szuperman. Némelyik szimuláció teljesen Mátrixos volt, nagyon bírtam a mutatványokat. Végül már le sem estem, hanem röpködtem a városok fölött, élvezve a szabad mozgást.
Az volt a tervem, hogy a tapasztalatot információsan átírom a testem sejtjeinek is, hogy megtanuljanak nem félni. Mivel álmodás közben a lelkem a testemben van, folyamatos kapcsolatban vele, amit érzékelek, azt pszichoszomatikusan át is tudom adni a sejtjeimnek. Ilyen szimulációs szoktatással végül teljesen meg lehet szabadulni a fóbiától - reményeim szerint. Persze bungee-jumpingozni nem fogok, mert jól érzem magam a földön, két lábon állva is."
Harmadik történet:
"Ebben az életemben férfi testben élek, de emlékszem rá, hogy régen éltem nőként is, itt a Földön és más bolygókon is az elmúlt évezredekben. Mindkét nem képviselőjeként teljesen jól szoktam érezni magam, szóval nekem nincsenek nemi identitás zavaraim meg szexuális orientációs problémáim, ahogy azt manapság finoman mondani szokták az átoperálósokra meg a homoszexuálisokra. Könnyen tudok alkalmazkodni a fizikai test jelentette korlátokhoz és gyorsan átveszem a velük járó nemi szerepeket.
Ettől függetlenül egyszer észrevettem, hogy férfiként mennyire nem tudom megérteni a nőket. Talán ez a lelkibeteg társadalom teszi, de annyira idegbetegnek látom őket magam körül. Mellesleg a férfiak többségét is. Amennyire emlékszem, én nőként nem voltam ilyen bolond. Talán mert egészségesebb társadalmakban éltem, amik pszichikailag és fizikailag jobban voltak programozva, kialakítva. Úgyhogy úgy döntöttem, lefuttatok magamban egy női élet szimulációt egyik éjszaka, alvás közben.
Kiválasztottam az egyik szőke nő ismerősömet, akiről tudom, hogy kissé lökött, de jószándékú asszony és a fizikai, valamint pszichikai jellemzőim elcseréltem vele. Gyakorlatilag belebújtam a bőrébe és egy héten keresztül nőként éltem. Pont, mint a filmvígjátékokban. Hát, olyan is volt eleinte. Ez az egy hét egyetlen éjszaka alatt futott le bennem, tehát gyorsított kiképzés volt, de egész jól bírtam a tortúrát.
Az első ami kiderült, hogy a karcsú női testnek magasabban van a súlypontja, mint a masszívabb férfi testnek. A különbség alig egy arasznyi, de mégis egész máshogy kell egy női testben járni, mozgatni, egyensúlyozni vele, mint a férfi testtel. Eleinte kissé ügyetlenkedtem, amíg megszoktam az új test irányítását és tudatosan konvertáltam magamban a mozdulatokat, hogy ne essek el járás közben. A dolgot nehezítette, hogy tűsarkú cipőben kellett mászkálnom, ami egyrészt kényelmetlen és fájdalmas a láb számára, másrészt nagyon esetlen és szinte alkalmatlan a biztonságos mozgásra. Aki kitalálta a magas sarkú cipőket, biztos a pokol legmélyebb bugyraiban fog főni majd az elvetemültsége miatt.
Aztán jött a többi őrület, a viselkedés, a nőies mozgások, gesztusok átvétele, majd a fésülködés (hosszú, loboncos szőke haj!), a sminkelés naponta többször, meg a menstruációs vérzés "kezelése", és persze a kismillió társadalmi játékszabály, hogy kinek hogy kell köszönni, mikor nyitják ki előttem a férfiak az ajtót, stb. Plusz a háztartás vezetése, a bevásárlás és a cipekedés a gyenge kis testemmel, hogy majd leszakad a karom a megpakolt szatyortól, és végül a szex. A pasimmal lefeküdve gyorsan kiderült, hogy pontosan olyan jó és élvezhető a szex, mint férfitestben, szóval az anatómiai különbségek nem jelentenek hátrányt a nők számára. A csikló pontosan olyan érzékeny szerv, mint a makk. És ki lehet bírni, ha rám nehezedik a férfi a nagyobb testével, szóval nem fog agyonnyomni.
A szimuláció végén mindenesetre jó érzés volt megszabadulni a női testemtől és annak felébredni, ami éppen vagyok fizikailag. Most már legalább látom, hogy tényleg őrült dolog nőnek lenni és megértem, hogy miért olyan dilisek a csajok."
Készült: 2006.12.11.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz