A TÉRGÖRBÜLET LEHETETLENSÉGE
(Egy klasszikus tudományos pongyolaság)

Széles körben elterjedt tévhit a fizika világában, miszerint a gravitáció elgörbíti a teret maga körül. A nagy tömegű égitestek tömegvonzása állítólag "horpadást" okoz a téridőben, egyfajta gödröt, aminek mérete a közepén lévő tömeggel arányos. A részecskék (anyag és fény) guruló golyók módjára viselkednek a térben, amiket magába húz a gödör.
A gond ezzel a tetszetős elképzeléssel csupán az, hogy a fizikusok szerint a térnek nincs szerkezete. Tehát egy jellemzők nélküli, folytonos és végtelen semmiről van szó, amit épp ezért lehetetlen hajlítgatni, görbítgetni. Aminek van szerkezete, belső struktúráltsága, az deformálható az elemeinek egymáshoz képesti elmozdításával (amit a topológiában gyurmázásnak hívunk). A tér, mint puszta, jellegtelen üresség tehát nem görbíthető. A térben lévő tárgyak vagy akár a gravitációs tér görbítése, sűrítése (összenyomása) nem görbíti el a teret, hisz a tér a metrika alapja. Ha a tér görbülne, a benne lévő dolgok, s így a mérőberendezések (vonalzó) is vele torzulna, tehát mérhetetlen maradna a torzulás. Ha nincs torzulás, nincs görbület, tehát a gravitáció nem képez semmiféle gödröt a forrása körül.
Tételezzük fel, hogy a térnek szerkezete van. Akkor lehet görbíteni, deformálni, bizonyos szabályok figyelembevételével. A 3D-ből nézve egy 2D-s síkot, annak görbítése a 3D-ben látható, a 2D-ben (a síkban) nem. Ebből következik, hogy a 3D-t csak a 4D-ben lehet görbíteni és csak a 4D-ben látható a dolog. Ez minden dimenziószintre érvényes szabály.
Ha a 2D-ben nyomjuk össze a síkot, akkor ez csak akkor érzékelhető a síkban, ha a tér szerkezete kvantált. Folytonos térnél nincs jelentősége annak, hogy mekkora a beágyazási környezetéhez (ahonnan a szemlélő nézi) viszonyított belső pontsűrűsége, hisz az végtelen. Kvantált térnél viszont értelmezhető a sűrűségváltozás, de annak meg forrása kell, hogy legyen. Aminek szerkezete, formája van, az valamilyen, valamiből keletkezett, valamikor és valahonnan származik. Az, hogy a tér mindig is volt, van és lesz, elég gyermeteg magyarázat.
Mielőtt valamelyik észlény kitalálná, hogy a tér részecskékből áll (téronokból), le kell szögezni, hogy az efféle erőlködésnek nem sok értelme van. Már korábban sem jöttek be az ilyen ötletek, amikor kitalálták a fotont, graviton, éteront, fonont, infont és más szégyenletes butaságokat. A materializmus, mint részecskecentrikus világkép már vagy száz éve totálisan elavult elképzelés (ha valaki esetleg nem tudná). Magától érthetődik viszont, hogy a magyar nyelvben van pontos szakszó a megoldásra: hullámtér. Mert a tér hullámszerű.
Ami hullámzik, annak van forrása (térforrás), kiterjedési iránya (skaláris azaz gömbszerű), terjedési sebessége (kb. fénysebesség), frekvenciája (nagyon nagy), modulációja (kvázi végtelen), doppler effektusa (a forrás mozgása miatt), stb. És ezzel máris eljutottunk a klasszikus időfizika posztulátumaihoz.
Ha a 3D-s anyag gravitációja mégis képes lenne a 4D-s térgörbületet előidézni, amit semmi sem indokol, akkor legalább 4D-snek kellene lennie. De akkor miért érzékeljük a 4D-s anyagnak (amiből a testünk áll) csak a 3D-s metszetét? Másrészt a 4D-ben elgörbülő 3D-s közeg, térgörbület észlelhetetlen a 3D-s fény számára, azt nem téríthetné el. Kivéve, ha a fény is 4D-s, de akkor meg minden 4D-s a világban (és 4D-ben kellene látnunk), amire meg nem utalnak az eddigi dimenziógeometriai kutatásaink. Főként azért nem, mert ezzel a problémát csak eltoltuk egy dimenzió szinttel följebb, de nem oldottuk meg.

Készült: 2006.12.20.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz