AZ INFORMÁCIÓ FELHALMOZÓDÁS VESZÉLYEI


1. AZ IDŐHUROK SZEMLÉLETMÓDJA

Egy olyan sok elemből álló rendszer, mint az emberi test, az atomjainak eltérő mértékű természetes időcsúszásai miatt állandóan szét van csúszva a sajátidejében. Nem egy időpillanatban létezik, hanem egy valamekkora (az anyagcsere miatt folyton változó) szélességű időszakaszban. Így a lélekbariont az általa keltett elemi részecskékhez kapcsoló időszálak egy része mindig a hozzá képesti jövőbe, más része pedig a múltba vezet, állandó idővisszhangosodást okozva. A lélek jövőterébe vezető időszálakon beérkező információk keltik benne az előérzetet (jövőbelátás), a múltterébe vezetőkön át pedig az utóérzet (múltbalátás) éri el. E kettőt hívják "déja vu"-nak, azaz élményvisszhangnak.
Mindezek alapján azt is mondhatjuk, hogy az összes teremtmények (nem csak az élőlények, hanem az élettelen tárgyak is) valójában olyan összetett időhurkok, amelyekben az információ vég nélkül megőrződik a rengeteg különféle visszacsatolásban. A szálak mentén átadódva, és a jelenpontok között a térbeli hullámok modulációja révén átsugárzódva tárolódik a saját információ tartalmuk, állandóan elzajosodva, de lényegében veszteség nélkül. Ennek során az időhurkokban felvillanó források a környezetből őket érő hatások mozgatóerejét veszik át (késedelem nélkül), tehát a fizikai elmozdulási jellemzők tárolódnak a művonalban, újra és újra kisugárzódva.
Ezek az elmozdulási jellemzők arról árulkodnak minden elért időforrás számára, hogy ki (melyik forrás), mikor (a szemlélő sajátidejében), merre (mely térbeli irányban), hol (milyen messzire), mekkora (nagyságú, sebességű) elmozdulásokat végzett éppen. Tehát a hely, helyzet, irány, sebesség és időtartam paraméterei szabják meg az elért forrásra gyakorolt hatás, hosszabb távon pedig az összes környező időforrás között kialakuló kölcsönhatási rendszer domináns jellemzőit.
Ha a hullámtér változásait érzékelő, felvevő időforrás létezésének ideje korlátos, mert egy időhurokban felvillanva csak meghatározott időtartamig marad meg, majd a ciklusa végén megszűnik és újrakeletkezik, akkor a ciklusonkénti észlelete a környező világról is korlátozott lesz. Vagyis csak azon események realizálódnak a számára, amik időhullámai pont abban a szűk időszakaszban haladnak át rajta és kényszerítik elmozdulásra a taszításaikkal. Minden más, korábban vagy később érkező esemény hullámtere már csak közvetett úton, más (közeli, távoli) forrásokról visszaverődve, idővisszhangként éri őt el. Ebbe beletartoznak a saját kibocsátott múlthullámai is, amik révén képes újjászületni az időhurokban és hosszabb ideig megmaradni.
A két ciklus (újrafelvillanás) közötti átmenet hasonló jelenség a pislogáshoz, de mégsem azonos vele, mivel összességében nincs szünet az érzékelésben, mint az emberi szemmel való látásnál. Csak a személőpont helye változik meg, mintegy áthelyeződve új térbeli pozíciójába. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a ciklikus rendszerek érzékelése szaggatott lenne a forrásaik megszűnése (látványuk eltűnése) és újrakeletkezése miatt, mert egészében az időhurok mindig létezik. Valamelyik alkotó időforrása mindig él, így biztosítva van a környezet folytonos szemlélete. Mintha az ember felváltva csukná be a szemeit pislogás közben, s így folyamatosan látná a környezetét.
Ezen folytonos világlátás alól még az alfateret generáló főszerán, a Mindenható forrásrendszere sem képez kivételt, amikor diászteret vagy triászteret kelt maga köré. Ő egyik általa keltett térhatosban, illetve ezek téresszenciáiban sincs benne, mégis mindegyikbe belelát miközben felváltva kiárasztja őket. De nem felváltva lát beléjük, hanem folytonosan, mivel forrásain állandóan áthaladnak az összes terében létező teremtményeinek hullámai. Ez annak köszönhető, hogy mindeme hullámterek a főszerán pozícióját elérve gyakorlatilag akadálytalanul kilépnek a téridőből azon a helyen, ahol a forrásrendszer van és perturbálják a forrásait. Így a teremtmények sehová sem bújhatnak el az Isten szeme elől, Aki mindent lát, miközben Ő is mindenhol látható a téridőben (egyedüliként).

2. A KIRÁLYI TÖBBES

Egy kellően fejlett intelligenciájú energiakvantum (szerinó vagy fotinó) nyilván képes megcsinálni azt, hogy az egyes forrásaival másra és másra figyel egyszerre. Mintegy felosztja köztük a figyelmét, ami annak köszönhető, hogy minden forrása fizikailag más helyen van az eseménytérben. Így minden információ más pillanatban éri el az egyes pontjait, tehát lehetősége van időosztásos módszerrel szeparálni egymástól a beérkező hatásokat. Ehhez persze teljes tudatosság szükséges és az időhurok működésének és fizikai lehetőségeinek magas szintű ismerete.
A Mindenható ezen a módon képes effektíve egyszerre kezelni, irányítani az egyes párhuzamos univerzumainak ügyeit, szétosztva köztük a figyelmét egyenlő módon. Minden egyes figyelme így az eltérő világlátás miatt különbözni fog a többitől, úgymond sokféle arca lesz az Istennek, amik mind mással foglalkoznak. Ennek a különbözőségnek köszönhető, hogy a misztikusok a Mindenhatóról úgy beszélnek, mint öt Atyáról, a Teremtő öt másolatáról (kvintesszencia), holott ezek valójában egyek. Pszichológiailag az irányított skizofrénia állapotához hasonlít legjobban az Isten helyzete, ami fizikai szükségszerűség és egyáltalán nem beteges állapot. Valószínűleg innen ered azon ősi szokás, hogy az uralkodók (az Isten fiai) szeretnek magukról "királyi többes számban" beszélni.
Mi, az Ő egyik téresszenciájában létező teremtmények emiatt imádkozunk helyesen a Mi Atyánkhoz, nem úgy általában az Atyához, mert az okforrás, a Teremtő Atya kint van a létezés vizeiből, s ennélfogva tehetetlen. Semmit sem tud tenni értünk, miután kezdeményezte a teremtésünket. Írmagját hátrahagyva tovább rohan a végtelenbe, de primer időszálán keresztül még tisztán lát minket. A Mindenható térszerán viszont közel van hozzánk, gyakorlatilag az univerzum közepén, s rendelkezik a szükséges megvalósító, beavatkozó Apa-Rá-Tus-sal. Képes cselekedni a teremtményei érdekében.
Kiegészítés: Egyes misztikusok szerint ha szétnézünk az űrben, akkor azt látjuk, hogy a Teremtő Atya a Nagy Kutya csillagkép irányában található (a Szíriusz felé). A Teremtő Anya az Orion csillagkép közepe felé van (Alnilam), a Mindenható pedig nagyjából az Eridanus csillagkép felé látszik. Nem távcsővel, hanem a lelki érzékelésünk számára.
A Mindenható öt párhuzamosan működő feldolgozó rendszere, forrásmásolata közül csak egy tud foglalkozni velünk, akinek a terében benne vagyunk. Ő a Mi Atya forrásunk, Akin kívül a számunkra nincs más Isten elérhető távolságban, ezért kell hozzá imádkoznunk. Ez persze azt is jelenti, hogy ha térugró űrhajókkal átköltöznénk egy párhuzamos unverzumba, és átfűzetnénk magunkat időszálasan az ottani Életfára, akkor onnantól kezdve az azt irányító Atyához kellene imádkoznunk, aki ugyanazon Mindenható egy másik szegmense fizikailag.
Ugyanezt az önmegosztást elvileg a teremtmények is meg tudják csinálni, aminek legfőbb előnye a megnövekedett információ feldolgozó teljesítmény a párhuzamos működés miatt. A hátránya viszont az, hogy gyorsabban nő az időhurokban perturbálódó információ elzajosodása, mert a futó folyamatok fizikailag nem szeparálhatók el egymástól, tehát az így működő rendszer hajlamos a gyorsabb felejtésre. Az egyes forrásokat eltérő módon rángató hullámterek szétzilálják egymás pályáit, hisz mindegyik jelenpont létezése szorosan és elválaszthatatlanul kötődik a mögötte haladó társához, aki látja és ezzel létezteti őt. Fizikailag ez olyan érzés, mint a kifáradás vagy túlhajszoltság, ami után pihenni kell egy ideig (összerendezve a forrásrendszer működését).
Az Isten a felejtés problémáját külső adattárolók segítségével oldja meg, s így nem zavarja a memóriája gyors letörlődése, mert bármikor frissítheti az emlékeit, milliárdod másodpercek alatt, tetszőleges témában. Ha a folyamatok által okozott túlterhelés mégis átlép egy határértéket, a rendszere elkezd téveszteni, hibázni, ami az utólagos javítások miatt még több időveszteséget okoz. A forgó időhurokban futó intelligencia megzavarodását nem véletlenül nevezzük szemléletes hasonlattal "becsavarodásnak".

3. A FELEJTÉS FOLYAMATA

Mivel a környezeti perturbáció miatt a fénykvantumok forrásrendszere gyorsan felejt, szükség van az őket övező lélekbarion részecske védelmére. Ez nem csupán árnyékoló és szűrő, hanem információ tároló perifériaként is működik, mellesleg pedig kapcsolatot biztosít az anyagi részecskékből felépített testek idegrendszerével. A lelkes lények tehát valójában anyagba bújt fénylények. Az anyag és a fény két teljesen különböző időhurok rendszer, fizikailag máshogy néznek ki, máshogy működnek és nem alakíthatók egymásba. Az anyag tárolja és védi a fényt, a fény irányítja és uralja az anyagot. A fény (szerinó és fotinó) kicsi (átmérőjű), gyors (műveleti sebességű) és intelligens (élőlény). Az anyagi részecske (neutron) nagy (a fényhez képest), lassú (nagy a forrásrendszere holtjátéka) és tehetetlen (buta adattároló).
Egy lélek számára tehát a felejtés elsősorban a központi fotinójának (vagy szerinójának) az állandó átíródása, elzajosodása, aminek az őt körülvevő lélekbarion részecske bonyolult forrásrendszerébe kivezetett, és ott holografikusan megőrzőtt információk visszatöltésével képes látszólag ellenállni. Ez a visszatöltés az emlékezés, a memóriából kikerült adatok célirányos beolvasása.
Sajnos azonban a nem tökéletesen védett lélekbarionok információ tartalma is hajlamos az elzajosodásra, fokozatos felejtésre, ami ellen csak az adatok ismételt kiolvasásával és visszaírásával lehet védekezni (frissítés). Egy régi könyv is olvashatatlanná válik idővel, ha nem másoljuk át a tartalmát egy új könyvbe értelemszerűen, a hibák (zajok) kijavításával. A hangsúly itt az értelemszerű javításon van, ami nélkül inkább növekszik a hibák száma, semmit csökkenne. Mert aki nem a mestere a tudásának, az a hóhéra.
A felejtés előnye, hogy megakadályozza az információ túlszaporodását egy rendszerben. A túl sok információ ugyanis a tárolás, feldolgozás, frissítés miatt megterheli az intelligenciát, ami egy határon túl kezd visszakeresési és műveletvégzési hibákat, s ezen keresztül szoftveres és hardveres hibákat okozni. Egy tökéletesen zajvédett rendszernek épp ezért önkorlátozást kell végeznie, irányított felejtés révén. Le kell törölnie egyes múltbeli emlékeit, hogy helyet csináljon a jelenbelieknek, valamint a jövőbelieknek. Ehhez azonban időre van szükség a szelektálás bonyolultsága (mérlegelés) miatt.
Minden intelligens rendszer ítélkezik az élményei fölött. Ezáltal csoportosítja, rendezi őket, hogy később könnyebben visszakereshetők és elemezhetők legyenek. Ami tehát fontos és jó emléknek minősül, azt inkább hajlamos megtartani, mint a lényegtelen, redundáns és rossz emlékeket. A rossz emlékek megőrzése csak annyiból lehet fontos, hogy segítenek elkerülni a jövőbeli rossz tapasztalatokat. Így a szelektálási stratégiát nagyban meghatározza az életbölcsesség és az általános értékrend milyensége.
A fölösleges dolgok letörlése annak érdekében, hogy helyet csináljunk a tárolónkban az újnak, lényegében tehát a saját múltunk szoftveres tömörítése, vágás útján. Kicsit olyan, mintha a folytonos életfilmből kis darabkákat vágnánk ki és illesztenénk össze klipszerűen, ami nagyjából tartalmazza a legfontosabb történéseket és gondolatokat a kérdéses időszakból. Ennek köszönhető, hogy a régmúlt eseményeiről csak szórványos, töredékes információink vannak, amik a későbbi elemzés és kutakodás során téves elképzeléseknek adhatnak alapot a múltunkkal kapcsolatban. Ez a veszély elkerülhetetlen, hatását nagy odafigyeléssel is csupán csökkenteni lehet, de megszüntetni nem.
A vágásos tömörítés mértéke ráadásul nem lehet tetszőlegesen nagy, különben túl kevés adat marad meg, ami az intelligencia lebutulását okozza. Viszont ha túl sok információt hagyunk meg, akkor ismét hamar megtelik a tároló, vagyis újra szelektálni kell. Az ebből fakadó problémákkal korábban már foglalkoztunk A pontmindenség határai című írásunkban, és lesz még róla szó később is a különféle lélektani publikációinkban.

4. A FELEJTÉS VESZÉLYEI

Ha a teremtés olyan bonyolulttá válik idővel, hogy a benne való boldoguláshoz szükséges minimális bölcsesség mennyisége kezdi meghaladni az intelligens rendszerek adattároló és feldolgozó kapacitását, akkor rengeteg gond és baj merül fel. A világ kezd átláthatatlanná, irányíthatatlanná és élvezhetetlenül veszélyessé, kiszámíthatatlanná válni. Amíg csak a teremtmények (emberi lelkek) bölcsessége kevés a helyzet kezeléséhez, az istenek még képesek szabályozni a folyamatokat (itt tartunk most), de ha már a lokális fenntartók esze sem elég hozzá, akkor bizony elszabadul a pokol.
A földi emberiség eljutott a fejlődésének arra a szintjére, hogy túl sokan vagyunk, túl sok helyet foglalunk el a bolygónkon, és túl sok információt termelünk, amivel sem az egyének, sem a szervezetek szintjén nem tudunk mit kezdeni. Már évtizedek óta képtelenek vagyunk hatékonyan átlátni és irányítani a világszigetünk ügyeit. Főként persze azért, mert nincs egységes, erős és kellően "okos" központi kormányzatunk, egy működő világállam, ami nem egyes kis érdekcsoportok pénzügyi támogatásának van kiszolgáltatva, mint az ENSZ vagy a Világbank, hanem fölötte áll a részek érdekeinek. Mindezek miatt a globalizáció szinte összes hátrányát el kell szenvednünk, annak előnyei nélkül, ami joggal vált ki ellenkezést rengeteg emberből. Hiányzik továbbá az egységes nyelv, törvénykezés, értékrend, jogrendszer, vallás és pénzrendszer, ami előfeltétele lenne az igazi emberi közösség kialakulásának. Mindenki csak a maga kis territóriumát védi és a saját elgondolásait igyekszik ráerőltetni környezetére.
Az emberiség legfőbb hiányossága tehát az, hogy mint élőlény, nem rendelkezik központi irányítással, ahogy az egyénnek van lelke, döntéshozó központja. Egységesen cselekedni csak az egyfejű rendszerek képesek, a sokfejűség mindig konfliktusokkal, háborúkkal és veszteséggel jár. Ez pedig gyorsítja a felejtést, mert a háborúban az okos emberek is meghalnak, tudásuk (a könyvtárakkal együtt) elvész az utókor számára. A rövidebb átlagéletkor miatt ráadásul kevesebb ideig él egy ember, s a túlélésért folytatott harcban kevesebb ideje van igazi életbölcsességet szerezni. Az életrevalóság ugyanis még nem jelent önmagában bölcsességet, a valóság törvényeinek mélyebb szintű ismeretét, csupán arra utal, hogy az élőlény képes (agresszívan vagy okossággal) felülkerekedni az őt veszélyeztető pillanatnyi (rövidtávú) tényezőkön. De az élet nem csak a rövid távú életbenmaradásról szól, hanem a hosszú távú fennmaradásról is. Ebben pedig egyelőre nagyon rosszak a kilátásaink.
Az élőlények legalapvetőbb viselkedési formái közé tartozik az alkalmazkodás a változó környezeti viszonyokhoz. Ez olyan erős kényszer, hogy csak magas szintű életbölcsességgel és megvalósító erejű tudással (hatalommal) lehet elleneszegülni. A tudatlan rendszerek ezért elsősorban alkalmazkodnak (szolgai módon), függetlenül a körülmények hosszú távú hatásaitól, a tudós rendszerek viszont ellenszegülnek (uralmi módon), s életrevalóságukat a körülmények módosításával, manipulációjával bizonyítják.
Az a tény, hogy a földi bioszféra képes volt az évmilliárdok alatt alapvetően átalakítani a bolygó atmoszféráját és tengereit, szárazföldjeit, valamint a káros behatások (kozmikus sugárzás, meteor becsapódások, vulkáni tevékenység, stb.) ellenére fenntartani azt, egyértelműen bizonyítja, hogy irányító intelligenciája (Gaia istennő) magas szintű életbölcsességgel rendelkezik. Hozzá képest az emberiség viszonylag fiatal jövevény, ami csak nemrégiben települt be a bolygóra, agresszív élősködőként elszaporodva a szárazföldeken. Gaia hatalmáról viszonylag keveset tudunk, mivel még nem mért igazi, kemény csapást az életét veszélyeztető, pusztító emberiségre, hogy megfékezze tombolását. De a tudatlanságunk biztosan nem fog megvédeni a természet válaszreakcióitól, amikkel megállítja az ellene folyó háborúnkat. Csak azért, mert késik a büntetés, még nem fog elmaradni...
A tudatlanságunk ugyanakkor felfogható úgy is, mint az intelligencia szabadsága, mert nincs ami önkorlátozásra kényszerítse azt. A szabadság pedig veszélyekkel jár, valahányszor átlépi a természet szabta határokat és beleütközik a nála sokkal erősebb törvények korlátaiba. Egy újszülött számára épp ezért nagy biztonságot jelentenek a szülők, akik korlátozzák a szabad mozgását, hogy megóvják a balesetektől. Az emberiségnek azonban úgy tűnik, mostanában nincsenek szülei. Mintha kitett gyerekek lennénk egy vad bolygó felszínén, akikkel senki sem törődik. Az istenek az ókorban visszavonultak a Földről, sorsára hagyták teremtményeiket, hogy önállóan boldoguljanak vagy pusztuljanak el, a sors szeszélye szerint.
Egy újszülött a mi világunkban tudás nélkül, letörölt memóriával kezdi el életét, ezért eleinte csak alkalmazkodik, majd kellő tudás birtokában nekilát a környezete manipulálásának, kedve és igényei szerint való átalakításának. Ebből következik, hogy a kezdeti időszak kulcsfontosságú az intelligencia fejlődésében. Amilyenné idomítja, kényszeríti őt a külvilága, alapvetően olyan természetűvé fog fejlődni a továbbiakban. Ezen a fiatalkori bevésődésen pedig nagyon nehéz később változtatni.
Ha a szűkebb külvilága tele van rosszal és gonoszsággal, a gyerekből is ilyen "rossz" és "gonosz" felnőtt válik. Hiába tartja magát jónak a saját értékrendje szerint, hisz sikerült végrehajtania elsődleges feladatát, az alkalmazkodást, ha a tágabb külvilág szemében nem felel meg a minimális elvárásoknak sem. A felnőtt korban bekövetkező konfrontációk elkerülhetetlenek. A beépült gondolkodási és reakcióminták sajátos kényszertérként határozzák meg az intelligencia későbbi sorsát. Erre mondjuk azt, hogy a pokoli környezet pokoli démonokat szül.
Mindezen törvényszerűségek miatt életbevágóan fontos lenne tehát, hogy újszülött gyermekeinket jó és szeretetteljes közegben neveljük fel, s folyamatosan gondoskodjunk a megfelelő képzésükről, tudásuk kialakításáról. Ha boldog gyermekkoruk van, felnőttként jobb esélyük lesz a boldog élet megteremtésére, s nem fogják szüleiket átkozni balsorsuk miatt. Mert önállósodva lesz mire építeniük, visszaemlékezni a tanult jó példákra, amit érdemes utánozni.
Az emberiséget sorsára hagyó istenségek szintén itt követték el a hibát, hogy rossz gyermekkort biztosítottak nekünk, amely miatt azóta is anyázunk és tehetetlen dühünkben romboljuk, idegbeteg álfelnőttként az élőhelyünket. Ha valaha is visszatérnek teremtőink, bizonyára nem hálásan és örömmel, hanem gyanakodva és ellenségesen fogadjuk majd őket. Alig várva, hogy vérét onthassuk elátkozott isteneinknek, akik pokolra juttatták fajunkat, hosszú időre magára hagyva ezen a világon.
Ebből a kollektív szellemi csődhelyzetből csak totális átprogramozással vagy teljes újrakezdéssel lehet kimászni. Mi egyikre sem vagyunk képesek önállóan, mert a rossz tudásunk fogva tart minket. Szüleinknek kell majd erőszakkal megölniük és feltámasztaniuk bennünket, hogy a megújított bolygóra reinkarnálódó emberiség előlről kezdhesse egész fejlődését. Hogy az a világ mennyivel lesz jobb, még nem tudni. De hogy nagyon más lesz, mint ez volt, az biztos.

Készült: 2003.12.27. - 2007.07.12.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz