Az idő és a tér két olyan praktikus leképzése a valóságnak, melyekkel a létező dolgok egyszerűen meghatározhatók és kezelhetők a modellezés érdekében. Az idő és a tér kiterjedése egymással ugyan duálpárt alkot fizikailag, elméletben mégis lehetőség van rá, hogy szétválasszuk őket. Ebben az esetben érdekes következtetésekre juthatunk. Az alábbiakban egy ilyen gondolatmenettel szeretnénk megismertetni az Olvasókat.
Vegyünk egy két elemből álló rendszert, melynek lehetséges állapotait egy bittel ábrázoljuk. Ha a két elem egyben van (fedi egymást), akkor a bit értéke 0, ha viszont külön vannak (nem fedik egymást), akkor 1. Az ábrázolást két számmal végezzük, ahol az első az időre vonatkoztatott állapot, a második a térre vonatkoztatott állapot. Ekkor 4 lehetőségünk van: 00, 01, 10, 11. Próbáljuk meg ezeket szövegesen is megfogalmazni.
00: A pont. Ha a két elem egy időben és egy helyen van, akkor teljesen fedik egymást, vagyis azonosak (egyek). A két elem megkülönböztetése csak másfajta leképzéssel lehetséges. Ilyen rendszer például a két pontból álló létező, a puszta megnyilvánulás.
01: A statikus tér. Ha a két elem egy időben, de két helyen van, azaz elkülönülnek a térben (itt és ott), akkor kötött állapotban vannak. Ilyen az időszál két végén létező jelenpont vagy a térablak bilokációs felülete.
10: Az időpont, a létezés. Ha a két elem az időben két külön pillanatban létezik (ekkor és akkor), de a térben egy helyen vannak, akkor kötött állapotban vannak. Ilyen a forgó pont képe, ami egy helyben létezik vagy a térszál, ami az időszál duálpárja. Szemléletes példája ennek az, ha két elem azonos útvonalon mozog, egymás nyomában.
11: Az észlelt valóság, a dinamikus téridő. Ha a két elem az időben és a térben is külön létezik, kvázi önállóan, akkor már tényleges kiterjedést alkotnak. A 01 és 10 állapotok nem tekinthetők tényleges kiterjedésnek (dimenziónak), mert a két elem bármilyen fedése azzal jár, hogy közvetlenül szomszédosak. Két pont pedig még nem kiterjedés, csak három. Az 11 állapot épp ezért csak akkor valósulhat meg, ha a két elem között feltételezünk legalább egy harmadikat, ami térben és időben egyaránt elválasztja őket. Ilyenek a téridőben létező, egymástól elszeparáltnak és önállónak tűnő dolgok.
Most fogalmazzuk át a fentieket, más irányból közelítve a leképzéshez. Ha a két elem egyben van, akkor elkülöníthetetlenek, tehát nem léteznek egymás számára (egy elemnek számítanak). Ha külön vannak, akkor megkülönböztethetők, tehát létezni tudnak egymás számára. A négy lehetőségünk ekkor a következőképpen alakul.:
00: Ami sem az időben, sem a térben nincs, az nem létezik, csak van (megnyilvánulatlanul). Mivel nincs kiterjedése, nem mozoghat, nem változhat és csakis szimmetrikus lehet. Ilyen a pont, amire nem mondhatjuk, hogy létezik, de azt sem, hogy nincs ilyen, mert van, de önmaga és más pontok számára megnyilvánulatlan (Mandu).
01: Ami az időben nincs, de a térben van, az valójában nem létezik. A mozgás csak térben, idő nélkül megfelel a térugrásnak, vagyis nem tekinthető igazi mozgásnak. Ilyen helyváltoztatást tesz lehetővé a térablak (két helyen levés) vagy az időszál két végén késedelem nélkül megnyilvánuló információ.
10: Ami csak az időben létezik, de a térben nincs, az maga a puszta létezés. A létezés a sajátidejében mozog, önmagához képest, miközben pontja egy helyben egzisztál.
11: Ami az időben és a térben is létezik, az megfelel a hagyományosan észlelt dolgok kritériumainak. Mozog, változik, aszimmetrikus, kiterjedése van és emiatt rengetegféle további paraméterrel ruházható fel.
Ebből a duális leképzési módszerből számos hétköznapi feladat megoldása adódik triviális módon. Amikor például egy fizikai objektum helyét, térbeli és időbeli pozícióját akarjuk meghatározni (önmagunkhoz, mint origóhoz képest), akkor a következő módszerek, technikai eszközök állnak a rendelkezésünkre.:
1. Az időbeli pozíció meghatározása: Mivel az időben létező pont csak foroghat, minimálkört vagy minimálszakaszt alkotva, ezért a helyét kör alakban (óra) vagy egy egyenes mentén (naptár, időskála, időegyenes) lehet kijelölni.
2. A térbeli pozíció meghatározása: A térben kiterjedő objektumok minimális kiterjedése szintén a minimálkörre vagy minimálszakaszra vezethető vissza. A szemlélőhöz képesti helyét egy külső viszonyítási ponthoz képesti elfordulási irányszöggel (iránytű), illetve a tőle való távolsággal (vonalzó, távmérő) határozhatjuk meg egy egyenes mentén.
Tehát mindkét módszer (körkörös és egyenes) mindkét esetben használható a pozicionálásra. Mivel a két dolog (idő és tér) elválaszthatatlan egységet alkot.
Készült: 2003.09.10.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz