GONDOLATOK A JÓSLÁSRÓL


1. A BIZONYTALAN JÖVŐ

A bizonytalan jövőben lévő dolgok két módon ismerhetők meg előre. Az egyik, ha szándékosan megvalósítjuk őket, tehát ráerőszakoljuk az akaratunkat a valóságra, és teszünk róla, hogy az általunk kívánatosnak tartott jövő valósuljon meg. Ez a teremtő akarat működésének folyamata (deus ex machina: isteni beavatkozás), az istenítélet. Ha ember csinálja, akkor diktátornak, zsarnoknak hívjuk, az események urának.
A másik módszer a nehezebb, amikor összpontosítás segítségével a vizsgált jövőbeli dolgot próbáljuk meghatározni, az annak kialakulását irányító domináns attraktorok mozgásának pontos kiszámításával. Ez a jövő igazi előrejelzése, a klasszikus jóslás, ami sokkal nehezebb, mint a jövő megteremtése. Mivel a létezés gráfjában minden pont jövőbeli állapotát nem csak a vele közvetlenül kapcsolatban álló dolgok határozzák meg, hanem azok is, amik mindezen dolgokkal kapcsolatban állnak, tehát lényegében az egész gráf minden eleme. A szemlélő, aki a számítást elvégzi, szintén része a vizsgált rendszernek, és amivel a számítást végzi (számítógép) szintén. Tehát ilyenkor valójában önmagát számolja és vizsgálja a rendszer. A jövő jóslása így az önmegismerés legnehezebb formája.
A kérdés, amit egy filozófusnak muszáj feltennie, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi? Képes-e a kiismerhetetlenül kaotikusnak látszó létezés önmagáról determinisztikus érvényességűnek látszó ismeretre szert tenni? Azaz az Isten abszolút önismerettel rendelkezik vagy nem?
Másképp megközelítve a kérdést: képes-e az Isten a saját akaratát teljesen ráerőszakolni önmagára, azaz a teremtésére? Ha igen, akkor a rendszer determinisztikus, mert mindig az történik, amit ő akar. Ekkor viszont nincs akarata, mert amit akar, azt is ő erőszakolja magára (paradoxon). Ha nem, akkor az Isten is csak elszenvedi a saját teremtését és folyton küzd vele, de sosem fog rajta felülkerekedni. Sosem tudja majd teljesen uralni, így állandóan meglepetések érik (a teremtési gráf komplementere részéről). A jövő ekkor előre jelezhetetlen, a világ nem determinisztikus, és az összpontosítással sem lehet minden információt teljes bizonyossággal kinyerni belőle.
Ennek a kérdésnek a vizsgálatakor találtam az egészben egy másféle megközelítést is, ami szerint lehetséges, hogy a rendszer egyszerre determinisztikus és sztochasztikus is. A két lehetőség közti határt a kölcsönhatási attraktorok bonyolultsága szabja meg. Amely dolog bekövetkezését egyszerű attraktorok szabják meg, az determinisztikus lesz, amit bonyolult attraktorok, az kiismerhetetlen. Így minden hatalom és uralom korlátos a rendszerben, mert az azt uraló attraktorok által generált bizonytalanság korlátjába ütközik. A kettő közti átmenet nem éles, hanem fokozatos, ezért nehéz pontosan meghatározni a kiterjedését.

2. A JÖVŐBELÁTÁS

A jövő jóslása lényegében arról szól, hogy próbáljuk előre meghatározni, hogyan fog viselkedni, azaz mozogni egy pont vagy ponthalmaz a beágyazási környezetében egy adott időpontban. Ez a pont térbeli helyének meghatározását jelenti adott időpillanatban.
A távolbalátás: a kvázi jelenidőben (a szemlélő jelenében) meghatározni, hol van a térben egy pont. A jövőbelátás: a jövő egy pontjában (a szemlélő jövőjében) meghatározni, hol lesz a térben egy pont (milyen állapotot fog felvenni: fej vagy írás?). Tehát mindig a helyet akarjuk meghatározni az előrejelzéseinkkel. Az sokkal ritkább, amikor a mikorra kérdezünk rá, hogy egy adott helyen egy adott állapot (a pont mozgása, azaz megintcsak a helye!) mikor, melyik időpillanatban fog bekövetkezni.
Így a jövőbelátásnak két fajtája van:
1. Mikor lesz egy konkrét pont egy konkrét helyen?
2. Hol lesz egy konkrét pont egy konkrét időben?
Ebből négy lehetőség adódik, attól függően, mit szeretnénk pontosan vagy pontatlanul megismerni.:
1. Az időt és a teret pontosan akarjuk ismerni.
2. Az időt pontosan, a teret pontatlanul akarjuk megismerni.
3. Az időt pontatlanul, a teret pontosan akarjuk tudni.
4. Az időt és a teret pontatlanul akarjuk ismerni.

3. A TEREMTÉS MEGERŐSZAKOLÁSA

Az ellentmondásokat a teremtésben az okozza, hogy ugyanazon dolgok más pontokból szemlélve másmilyennek látszanak. Más az információ tartalmuk: a formájuk, felületük, térfogatuk és kölcsönhatási rendszerük. Gondoljunk itt arra, hogy egy tárgy másmilyennek látszik különböző irányokból, különböző módszerekkel (látható fényben, röntgen tartományban, gravitációs spektrumban, stb) szemlélve.
Ha az Isten, mint szemlélő elszeparálja egymástól az egyes szemlélőpontjait, azaz önmagukat különállónak képzelő teremtményeket hoz létre, akkor ezek az eltérő tapasztalatok miatt eltérő véleményen lesznek és ez konfliktusokhoz vezet közöttük. Ha a teremtmények információs mátrixai egybe olvadnak (egy szemlélő rendszert alkotva), akkor az ellentmondások eltűnnek és a látott világ visszanyeri konzisztenciáját.
A teremtés uralását, valamilyenre történő megteremtését (megerőszakolását) főként az akadályozza, hogy mások mást akarnak benne. Ha nincsenek mások, csak az egy létező van (egységes az Isten, nem teremtményekre szabdalt), akkor nincs ellenvélemény, nincs ellentmondás és a dolgok maximális hatásfokkal megvalósíthatók. A kérdés csak az, hogy az egy létező önmagát ettől determinisztikussá teszi vagy nem?
Azt tudjuk, hogy a léleknek csak a feltudati részében futó információs mátrixa van információsan elszeparálva a többi lélektől. A tudatalattijában lévő mátrix viszont be van kapcsolva a Lélekfa egységes rendszerébe, az isteni köztudatba. Tehát valójában most is egy létezőt alkotunk mindannyian, csak nem tudunk róla, mert ezt a tényt gondosan eltakarjuk önmagunk elől.
Az egység állapotában sokmindent meg lehet valósítani az egyetlen akarat miatt, de csak sorban egymás után. A sok akarat állapotában ugyanígy sokmindent meg lehet valósítani, akár párhuzamosan is, de ez csökkenti a teremtőképesség hatékonyságát (gyengíti a megvalósulásokat), mert az egymásnak ellentmondó teremtések ütközni fognak és rombolják, akadályozzák egymást. És mindig az erősebb, ügyesebb, életképesebb, szerencsésebb győz, letiporva a konkurrenciát.
Mivel a mozgás időben történik, ezért az időpont meghatározása (időzítés) többnyire nem olyan fontos a számunkra (speciális esetektől eltekintve), mint a helyzet (helyezkedés) meghatározása. A dolgok információ tartalma alapvetően a térbeli alakzatukban van: milyen a formája, felülete, térfogata és kölcsönhatási rendszere. Ezek a paraméterek mind az időben változnak. A konkrét információ keresése tehát időben széthúzható, ha a térbeli alakzatot keressük.
A ponthalmazok térbeli alakzatát a pontok mozgása határozza meg, amit a környezeti hullámtér irányít, befolyásol. Ha képesek vagyunk a halmaz pontjait tetszőlegesen mozgatni, akár a környezeti hullámtér ellenében is (megerőszakolva a rendszert), akkor a halmaz bármilyen formát, és ezzel bármilyen információ tartalmat fölvehet.
Ez a beavatkozás egyenértékű azzal, ahogy az Isten az akaratát képes ráerőszakolni a saját teremtésére, azaz önmagára. Bármely pontjának mozgását képes befolyásolni, így bárminek a bekövetkeztét előidézheti. Hatalma van önmaga fölött, így kellő munkával bármit megvalósíthat. Ugyanakkor ha nem avatkozik be a rendszer működésébe, akkor az kiismerhetetlenül és kiszámíthatatlanul kezd viselkedni és egyre jobban eluralja az entrópia effektus. Rendezetlenné, kaotikussá válik, végül összeomlik (ez a teremtési ciklus vége, amit a kereszténységben úgy ismernek, mint az idők végezetét).
Ez viszont azt is jelenti, hogy a teremtés nem determinisztikus, mert manipulálni akkor és ott kell, ahol nem tetszik az Istennek a kialakuló helyzet. Ilyenkor a szabad akaratával beavatkozhat a folyamatokba. A teremtés tehát olyan kvázi kaotikus rendszer, ami képes önmagát bizonyos korlátok között determinálni, irányítani, uralni, s ezáltal rendezetté tenni. Ettől lesz élőlény (disszipatív struktúra).

Készült: 2007.03.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz