KÖLCSÖNHATÁSOK A PÁRHUZAMOS VILÁGOK KÖZÖTT

A különféle kiterjedések, hétköznapi nevükön párhuzamos univerzumok közti kölcsönhatások vizsgálatával számos parajelenségnek találhatjuk meg a matematikai és fizikai magyarázatát, s egyben lehetőségünk nyílik ezek szándékos előidézésére is. A jövő a térmanipulációs tudományok fejlődését fogja magával hozni, aminek haszna és veszélyei ma még beláthatatlanok. Az alábbi elképzelések megértéséhez az Olvasónak ismernie kell a korábbi időmatematikai publikációkat.

1. HULLÁMTÉRI HATÓERŐK N DIMENZIÓBAN

A dimenziószám növelésével a beágyazási környezetben mozgó ciklikus időrendszerek forrásai egyre szabadabb pályákat írhatnak le egymáshoz képest. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy bonyolultabb görbék mentén mozoghatnak, egyszerre többféle másodlagos és harmadlagos rotációkra kényszerülve a hullámtérben. A témát részletesen lásd A tér fizikai szerkezete című írásban.
A térszerán például 3D-ben mozogva kelti a párhuzamos 4D-s téresszenciákat, amik együttesen egy 5D-s külteret alkotnak. A térszorzás során a szerinó forrásai már 4D-ben mozognak (4D-ben végez másodlagos forgást az időhurok), emiatt jönnek létre a túltéri térhatosok, együttesen egy 6D-s hullámteret keltve. Ez a modell megfelel az attraktorok dimenziószámával kapcsolatos kutatási eredményeinknek, amivel egy külön írásban már foglalkoztunk.
A dimenziószám növekedésének fontos következménye, hogy az ugyanazon forrásrendszer által kisugárzott hullámtér hatóereje adott távolságban hatványozottan gyengül. Vagyis ha a 3D-ben négyzetesen csökken a gravitációs erő, akkor a 4D-ben köbösen fog csökkenni. Ez fölveti annak a lehetőségét, hogy ha a 4D-s Föld tömege és forgási sebessége, meg átmérője azonos a 3D-s Földével, akkor a 4D-s Földnek kisebb lesz a tömegvonzása, (a felszíni gyorsulás kisebb 1 génél). De persze valószínűleg a 4D-s Földnek teljesen más a tömege és belső sűrűsége, mégha az átmérője és forgása közel azonos is a 3D-s vetületével. Mindez azért, mert a 4D-s atomok közti kötési távolságok is eltérőek lesznek (egyeseknél nagyobbak, másoknál kisebbek vagy közel azonosak).
A 4D-s Föld átmérője és forgása azért azonos a 3D-s Földével, mert a kettő egy rendszert alkot, tehát ugyanazon objektumról van szó. Egy kör átmérője nem nő meg attól, hogy felkonvertáljuk (kiterjesztjük) 3D-s gömbbé vagy 4D-s hipergömbbé, mert az átmérő 1D-s hosszúság, ami minden kiterjedési irányban azonos marad (a térkereszt szálai mentén). Ennek megfelelően a forgásidő sem változik magasabb dimenziószinteken, mert a 2D-s körvonalnak (adott sugár esetén) ugyanannyi időre van szüksége fix sebesség esetén a körülforduláshoz, mint a 3D-s gömb felszíni egyenlítőjének vagy a 4D-s hipergömb térfogati egyenlítőjének.
A skalárisan kiáradó hullámok görbültsége tehát csak az 1D-s sugár függvénye, ami minden dimenziószinten azonos marad. A gravitációs hullámok tangenciális sodró hatása így minden kiterjedésben megfigyelhető 2D-től fölfelé. Ennek ereje azonban igen csekély, ezért hívjuk érintőleges hatásnak.
Kiegészítés: A 4D-s Föld létezésére és a 3D-s Földdel való szoros kapcsolatára (összekapcsoltságára) utal az a nyelvi lelemény is, hogy a magyarban nincs olyan szó, hogy túlföld, csak külföld és felföld. Van helyette túlvilág, aminek a túlpartjára az alvilági folyón (Acheron, Eridanusz) keresztül jutnak el a lelkek az ókori mitológiákban. A túlvilág ez esetben a túlsó szárazföldet jelenti, ami a szeparátoron túl van. Tehát a 4D-s Föld azonos a 3D-ssel, ahogy egy folyó sem választja szét két önálló, független részre a szárazföldet, ellentétben a tengerrel vagy óceánnal. Ugyanígy a szeparátor sem választja szét a párhuzamos Földeket és a magasabb dimenziószámú Földet, ellentétben a világűrrel és a nemtér-nemidő réteggel.

Mindebből következik, hogy a külföld szavunk nyilvánvalóan egy másik földszerű világot (bolygót) jelent, ahogy a belföld a mi 3D-s világunkat, a felföld és alföld pedig ennek egyes részeit jelenti. Továbbá a 4D-s Földnek a 3D-s (párhuzamos) Földek a részei, úgy mint a földrészek ezen szó másik (ezoterikus) értelmében. Az már csak érdekes egybeesés, hogy a mi 3D-s Földünkön pont öt földrészen laknak emberek (Eurázsia, Afrika, Észak-Amerika, Dél-Amerika és Ausztrália), ahogy öt párhuzamos 3D-s Föld létezik, míg a hatodik földrész, az Antarktisz a mostoha viszonyai miatt lakatlan, akárcsak a 3D-s nemtér-nemidő réteg.

2. A PÁRHUZAMOS VILÁGOK KEVEREDÉSE

Ha az egymással párhuzamos dimenziók működését úgy modellezzük, hogy hullámtereik egymáshoz képest eltérő fázisban rezegnek és modulálódnak, akkor mindnek van egy sávszélessége, amin belül oszcillál a kiterjedése. Ahhoz, hogy ezek ne zavarják egymást a teljes téridőben, üres rétegeknek, csendzónáknak kell húzódniuk közöttük. Ezek a szeparátorok, amikről már volt szó a Szeparátorok n dimenzióban című írásunkban.
A dimenzióháborgás az, amikor egy adott dimenzióvilág lokális térforrása úgy modulálódik, hogy amiatt elcsúszik a hullámterének fázisa és rétegei kezdenek belelógni (részben vagy egészben) a szomszédos kiterjedésekbe. Ez mesterségesen is előidézhető térmanipulációs technikákkal, amik kifejlesztésének most jutottunk el a határára. Ezért nem árt tisztában lennünk vele, milyen következményekre számíthatunk ha belekezdünk a kísérletezésbe.
Súlyos veszélyeket rejt magában, ha a párhuzamos világokban létező dolgok fizikai kölcsönhatásba kerülnek egymással. Például átfolyik, átkerül az anyag és a fény az egyik helyről a másikra (bedől a tengervíz a megnyitott ablakon). Összekeverednek az atomok (légkör, víz, kőzetek, élőlények), amik a hatás megszűnésekor (ablakzáráskor) úgy maradnak. Még ha nem is történik összeolvadás (visszafordíthatatlan anyagkeveredés az átfedés miatt), akkor is komoly problémákat okozhatnak az idegen kórokozók és kémiai vegyületek a biológiai környezetben.
Ami mindenképpen megtörténik még, az az információs szennyeződés a két rendszer között. A transzcendens időhullámok (gravitációs hullámok, rádióhullámok) jutnak át legelsőként az ablakon és fénysebességgel szétáradva kitörölhetetlenül rászuperponálódnak az új környezetük részecskéire, időforrásaira. Amivel drasztikusan belekiabálnak a helyi morfogenetikai tér szerkezetébe, kiszámíthatatlan módon perturbálva azt. Fizikailag ez nem tűnik nagy veszélynek, de hosszabb távon mindenféle furcsa mellékhatásai vannak, amikkel jóformán az Isten sem tud mit kezdeni.
Az időforrás rendszerek keveredése maga után vonja természetesen az időszál rendszereik összegubancolódását is. A két párhuzamos univerzum kvázi önálló Életfája kölcsönhatásba lép egymással, de nem történik köztük közvetlen, spontán összefonódás. Ezek az Életfák felül, a Mindenható térszeránban összeérnek, tehát közös a gyökerük, csak a leágazási rendszerük, "lombozatuk" eltérő. Magától ugyanis nem fűződnek át a fenntartó időszálak egyik megtartóról a másikra. Inkább úgy kell elképzelni a dolgot, mintha az erdőben két szomszédos fa (mondjuk bükk és hárs) lombkoronája összeakadna egy erős szélvihar során, ahogy az ágak hajladoznak. Az igazi fák később maguktól szétválnak, az Életfák azonban nem.
Az ablaktól eltávolodó fotinókat, elemi részecskéket, atomokat egyesével összeszedegetni és visszatuszkolni a saját univerzumukba szinte lehetetlen. Az Életfa karbantartását végző angyaloknak ezért két könnyebb megoldás közül kell választaniuk. Vagy átfűzik az idegen részecskéket a saját Életfájukra (ez a gyakoribb) vagy hagyják, hogy az első arra áthaladó térszünet során megsemmisüljenek a nemtér-nemidő rétegben. Mivel térszünetek csak több milliárd évenként fordulnak elő az alfatérben, ezért ez nem igazán praktikus megoldás. Az összekeveredő rendszereket szétfésülni meg túl macerás lenne, főleg ha a térváltó űrhajók és térablakok rendszeres (tömeges) használata során egyébként is minden nap milliárd (billiárd?) számra történnek ilyen keveredések szerte az univerzumban.
A Don Juan tanításai könyvsorozatban szereplő köztes világ, ami az indián varázslók szerint az egyes valóságok között van, valószínűleg megfelel a csendzónának. Ez nem azonos a nemtér-nemidő réteggel, bár szerkezetileg hasonló hozzá abban, hogy javarészt üres és a normális tereket választja el egymástól. A Carlos Castaneda által adott leírás szerint ez a köztes hely (a kereszténységben limbó néven emlegetik, a buddhizmusban bardóként) a dimenziók természetes saját mozgásai, hullámterük kilengései miatt igen egyenetlen határúnak (hullámosnak, dimbes-dombosnak) mutatkozik. Érdemes lesz majd ide űrszondákat küldeni, mert itt teljesen más fizikai törvényeknek kell uralkodniuk, mint a téresszenciákon belül.
Ebből a hullámos dimenziószerkezetből következik, hogy a téresszenciákban található dolgok (anyagi objektumok) a felépítésüktől (forrás sűrűségüktől) függően különböző sávszélességűek lehetnek. Nyilván innen ered az a téveszme, hogy a nagy tömegű testek elgörbítik maguk körül a teret, holott nyilvánvaló, hogy minden anyag görbült tereket kelt magából. Minél nagyobb tehát a tömege, annál több görbült teret kelt, amik hatása összeadódik és a háttérzaj miatt befolyásolhatja a fázistér sávszélességét. Ez persze visszahat a megtartó térszerán önkeltési ciklusára is, tartósan vagy szakaszosan eltorzítva azt a behúzási tartományán belül.
Félreértés ne essék: a sávszélesség változást nem maga az anyag okozza, mert az mindig a téresszencián belül létezik. Hanem az anyagok hullámtere perturbálja az őket megtartó lokális térforrásokat, amik így változó sávszélességű téresszenciákat keltenek a számukra. Ezzel később még foglalkozunk a térugrást zavaró külső tényezők ismertetésekor, mivel az űrhajók ugrási pontosságát is befolyásolja némiképp.
Mindezek miatt tehát lenniük kell a saját sávjukból kinyúló, kilógó dolgoknak, kitüremkedéseknek az extrém környezetekben, mint a csillagok, neutroncsillagok és fekete lyukak belseje. A korábbi kozmológiai összefoglalókban már volt erről szó részletesen. Ezek egyrészt átnyúlhatnak a párhuzamos univerzumokba, keresztül a köztes csendzónákon, másrészt kilóghatnak a nemtér-nemidőbe is. Hívhatjuk őket szakadásoknak a téridő szövetében, melyen át szakaszosan vagy folyamatosan anyag és fény szivárog el az univerzumból az idősemmibe (rések a világbuborékon).
A téresszenciák kiáradó hullámtere ugye nem izogon, mert szabályosan váltakozó, irányfüggő szerkezetű, lásd a korábbi publikációkat. Ez adott ritmusban (térfrekvencia) tolja és taszítja (ide-oda rángatja) a benne létező időrendszereket, s ezzel bent tartani igyekszik őket a saját rezgési sávjában. Rossz hasonlattal élve a rádióhullámra ültetett jelek sem képesek függetlenedni a vivőhullámtól, mert rajta és benne, általa léteznek csak.
A kitüremkedések esetében azonban, mivel a térfrekvenciához képest relatíve nagyok az anyagi részecskék és a fotinók időhurkai, még ha ki is lökődnek részben a térből a csendzónába, akkor sem fognak lebomlani. Egyszerűen nincs rá idejük, mert túl kicsiny a fázismodulációs zavar, amit az áthaladó hullámfrontok okoznak. Másrészt a részecske térbe még belógó, bent maradó része azonnal újrakelti az egész rendszert a belső visszacsatolásai okán. Ez hasonló ahhoz, ami a nemtér-nemidőbe kerülő lélekkel történik, mivel az sem képes lebomlani abban a rétegben, viszont kellő tudás és térugró képesség híján beleragad a zónába (egy örökkévalóságon át lebeg a tisztítótűzben).
Ilyen kitüremkedések nem történhetnek normál körülmények között, például a Földön, tehát a minket alkotó anyagok az enyhe térgörbület keltésük miatt nyugodtan ellötyögnek a térben (két természetes szeparátor között). Jól bírják a téringadozásokat, mivel nem okoznak nagy téringadozásokat.
Valószínűsítjük, hogy ezek az anomáliák csak a nagy felbontású gravitációs távcsövek üzembe helyezésével lesznek felderíthetők, a távoli égitestek gravitációs spektrumának elemzése révén. Jelentőségük főként a csillagközi űrhajózásban lesz, ahol muszáj elkerülni őket minden párhuzamos térben. A távoli kitüremkedések hullámképe annyira belesimulhat a háttérzajba, hogy gyakorlatilag mérhetetlen lesz, ezért csak közelről tudjuk majd őket megvizsgálni. A csöndzónákba egyébként valószínűleg be lehet ugrani űrhajóval, de ott nem lehet térugrást végezni, mert a térsűrítést folyamatosan zavarják a szomszédos téresszenciák hullámterei.
Azt nem tudjuk, hogy a csöndzónákba kikerülő dolgokkal mi történik, meddig maradnak a pokoltornácon elszigetelve a normál közegüktől. De valószínűsíthető, hogy az angyalok időnként végignézik ezen zónákat és visszatoloncolják az ott találtakat. Amennyiben tehát a Bermuda-háromszögben korábban eltűnt hajók és repülőgépek egy része a csöndzónába esett át (lokális téranomáliák miatt), később előkerülhetnek még, vitatható állapotban (kísértethajóként, tele mumifikálódott hullákkal).

3. A PÁRHUZAMOS UNIVERZUMOK KÖZÖS OBJEKTUMAI

A párhuzamos univerzumokban létező égitestek (csillagok, fekete lyukak, bolygók, holdak) a kiterjedésüktől függően több téresszenciában is jelen lehetnek. Gondoljunk itt arra, hogy a 4D-s Föld minden 3D-s altérben ugyanúgy jelen van, ahogy a Naprendszer többi égitestje is valószínűleg. A párhuzamos 4D-s túlterek objektumai között azonban valószínűleg nincsenek olyanok, amik több esszenciában is léteznének, tehát 5D-sek lennének. Az elméleti lehetősége viszont megvan ennek, hisz a lélek elektronja is 5D-s, bár apró mérete miatt kvázi belesimul a 4D-s alterébe, többnyire a proton részén belül tartózkodva.
A legfőbb indok, ami az 5D-s égitestek ellen szól az, hogy minden anyagot a lélekbarionok szülnek, akiket az isteni lelkek teremtenek, akik a Mindenható legelső isteni lelkéből származnak. Ezt az első térszerán generálja maga köré, meglehetősen bonyolult módon, amivel később részletesen foglalkozunk majd külön írásokban. A teremtmények pedig mind ott léteznek, ahová keltve lettek, tehát egy adott 4D-s téresszencián belül. Így a forrásrendszereik is csak oda képesek bimbózni a kisebb anyagi részecskéket, amik dimenziószáma ráadásul vagy azonos a keltőjükével (4D-s) vagy alacsonyabb lehet (3D-s, 2D-s).
Viszont a nagy tömegű, téranomáliákat keltő égitestek anyaga hajlamos rá, hogy kitüremkedjen a 4D-s túltérből és párhuzamos égitestet kezdjen generálni a szomszédos univerzumokban is. Ezek valószínűleg folyamatosan össze vannak kapcsolva belül, ezért együtt mozognak és a fizikai folyamataik befolyásolják egymást. A nemtér-nemidő rétegbe kilógó anyaghalmazok (a két szomszédos univerzumból) általában rendre megsemmisülnek, hacsak nem kerül beléjük egy-két megtartó erejű szerinó, például a fekete lyukak esetében. Ilyen 5D-s kiterjedésű anyaghalmaz lehet az univerzum anyagi határát alkotó Nagy Vonzó neutronfala is, ami a nemtér-nemidőben is akadályozza az űrhajózást a világbuborékon túlra.
A téridő fejlesztése során a Mindenható önmagából, a monászból diászt, majd triászt készít térszorzással. Az Ő térforrása ennek megfelelően mindhárom térhatosban jelen van (felváltva), 16 párhuzamos Életfát generálva magából. Az egyes 4D-s téresszenciákba kelti az egyszerű monád teremtményeket (szerinókat és fotinókat), akik képesek ugyanígy térszorzással diádokká és triádokká válni térszorzással, miközben megmaradnak a saját kiterjedésükben, ki nem lógva belőle. A sajátterük dimenziószáma ugyan emelkedni fog emiatt, mégsem hagyják el az alfateret. Mivel nem látnak ki a téresszenciából, adott a világuk, amiben mozoghatnak (ezért -ádok, adottak, mint az első teremtmény: Ádám).
Az 5D-s és 6D-s kiterjedésekbe keltett vagy került teremtmények (szerinók és fotinók) azonban már monászok lesznek a megnevezésükben, mivel ugyanúgy rálátnak az egyes 4D-s téresszenciákra, mint a Mindenható (ezért -ászok, kiválóak, legmagasabb értékűek). Ők szintén képesek térszorzással diászokká és triászokká válni, miközben megmaradnak a saját kiterjedésükben. Ezzel a témával és az egymásba ágyazott terek szerkezetével később még részletesen foglalkozunk majd több írásunkban.
A misztikában az ókor óta emlegetnek triális isteni lelkeket, akik képesek megháromszorozni önmagukat (triszmegisztoszok). Ők mintegy trilokációt végezve tevékenykednek az isteni fenntartási rendszerben (három példányban, de egy információs mátrixszal), mint kerubok (végrehajtók). Ez azt jelenti, hogy a lélekbarionjukból is képesek térszorzással két vagy három példányt előállítani, amiket azonban fizikailag szét tudnak választani, mindegyikbe egy önálló szerinót másolva magukból.
Azt még nem tudjuk, hogy vajon az emberi lelkek is képesek-e a térszorzásra, nem beszélve a különféle anyagi részecskékről, de az elképzelhető, hogy az elektron kiugrása a protonjából valami hasonló jelenség, mint a térszorzás. Ugyanis miután az elektron eltávozott a protonból, annak magjában mégis tovább látszik a képe, ami olyan, mintha megduplázódott volna a részecske. Ha a neutron bomlása protonra és elektronra megfelel az elektron diáddá válásának, akkor a változó vegyértékelektron furcsa jelensége meg egyértelműen a triáddá bővüléssel lesz azonos. Később ezzel is sokat foglalkozunk majd különféle írásokban.

Készült: 2003.03.28. - 2007.10.14.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz