1. BEVEZETÉS
A pont az egyenest geometriailag két részre osztja. Az egyenes a síkot osztja két részre, a sík a teret, a tér pedig a túlteret. A kettéosztott beágyazási környezetek nyitottak maradnak, miként az osztójuk is, tehát a végtelenségig nyújthatók a kiterjedésük mentén. Ellenben a szakaszkör az egyenest egy belső és egy külső részre osztja. A kör a síkot szintén egy belső és egy külső részre osztja, ahogy a gömb a teret, a hipergömb pedig a túlteret. Ebben az esetben az osztó mérete véges (önmagába zárt), a beágyazási környezetet pedig egy nagy végtelen és egy kicsi véges részre osztja. Ennek köszönhető, hogy az önmagukba zárt határolók bentre és kintre osztják a közegüket, mindig görbék és valódi falként viselkednek. Bármit bezárni, elszigetelni csak ilyen határok képzésével lehet, amiket elforgatások segítségével állíthatunk elő a legegyszerűbben, ezért nélkülözhetetlenek bármiféle dinamikus, élő teremtés létrehozatalához.
A teremtésben ugyanis minden élőlény közös jellemzője, hogy kiterjedése véges és korlátok, határok közé szorított. Ilyen határ a lény burkolata (bőre) mellett az élőhelyének (mozgási zónájának) kiterjedése is, térben és időben egyaránt. Ha az univerzumot, mint a Mindenható térszerán kiterjedését élőlénynek tekintjük, akkor fel kell tételeznünk, hogy a szervezetén belül az egyes szerveknek, részeknek ugyancsak vannak határai, védőzónái, amik megakadályozzák vagy legalábbis lekorlátozzák az átjárást közöttük. Konkrétabban megfogalmazva: a párhuzamos kiterjedések és az egymásba ágyazott dimenziószintek mindegyike között szeparátoroknak kell működniük, amik természetes körülmények között magukba zárják az egyes világokat. Ezen védőfalak fizikai szerkezetével és működésével még sokat foglalkozunk majd a későbbi írásainkban, itt most csak a téma alapjait rakjuk le bevezetésképpen.
2. TERMÉSZETES SZEPARÁTOROK
Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy a megszokott 3D-s fizikai környezetünkben fölöttébb ritkán történnek téranomáliák, dimenziófizikai parajelenségek. Csak elvétve fordul elő, hogy valaki olyasmit észlel, ami 4D-s hatásra, áthatolásra enged következtetni vagy egy alsóbb dimenziószintű létező (sík objektum) jelenik meg a térben.
Kínában évekkel ezelőtt sokan láttak egyszer valami síklapszerű ufót az égen haladni, ami jó egy kilométer élhosszúságú volt, korom fekete és lassan mozgott a táj felett, eltakarva a Napot. A ráküldött vadászgépek gépfegyverei nem tudták kilyukasztani az eszményi vékonyságú lemezt, ami végül eltűnt a belső ázsiai sivatagban. Talán egy erre tévedt 2D-s civilizáció járműve volt az, nem tudjuk. A Merőleges áthatolások n dimenzióban című írásunkban viszont részleteztük, hogy efféle jelenségeket a mi kiterjedésünkből kilógó tárgyak is okozhatják. Tehát lehetett az ufó egy 3D-s tárgy is, ami a 4D irányából közel merőlegesen hatolt át a mi terünkön.
Ha minden dimenzióvilágot a saját hullámtereinek behúzási tartománya szeparál a szomszédaitól, akkor az egyes univerzumok gyakorlatilag olyan potenciálgödrök lesznek a téridő komplex kiterjedésében, amik magukba szívják és tartósan bent tartják a (bennük keletkező vagy máshonnan beugró) ciklikus rendszereket. Ehhez nincs szükség energiára, mert maga a transzcendens hullámtér kényszerítő ereje idézi elő a dolgok (anyag, fény, lélek) térszinkronban maradását. A potenciálgödrök pereme nem csak a párhuzamos kiterjedések irányába szeparál, hanem a felsőbb dimenziószintek felé is, mivel ezek lényegében az alsóbb kiterjedések összegzésének eredményeként keletkeznek. Az öt 4D-s téresszencia együttese alkotja a térhatos 5D-s külterét, s ennek megfelelően az öt 3D-s téresszencia is együtt tölti ki (valószínűleg nem teljesen, hanem csak részben) a 4D-s túlteret.
A lokális téridőt keltő térszeránok forrásrendszerét érő szokatlan perturbációk, zavaró hullámterek megfelelő körülmények között előidézhetnek olyan átmeneti téranomáliákat, amik megzavarják a párhuzamos kiterjedések hullámtereit. Részleges vagy teljes fedéseket, kitüremkedéseket okozhatnak, amik lehetnek egészen rövidek (pikoszekundumokig tartók) vagy hosszabbak (több másodpercesek, esetleg órásak). Az univerzum fenntartói (az istenek) nyilván gondosan védik a saját térgenerátoraikat, megelőzendő az efféle galibákat, de mindig előfordulhatnak balesetek, előre nem látható behatások.
Ugyanígy a tértechnológiával meggondolatlanul kísérletező teremtmények, fejlettebb civilizációk berendezései is megkavarhatják a természetet, főleg ha kifejezetten erre a célra tervezték őket. Ilyenkor egyfajta hidak képződhetnek a szomszédos világok között (dimenzióablakok, dimenziókapuk), amiken át oda-vissza keveredhetnek a dolgok (részecskék és hullámtereik). A térháborgások tulajdonságaival és fajtáival később részletesen foglalkozunk a térugrás mellékhatásait tárgyaló emanikai írásainkban.
3. MESTERSÉGES SZEPARÁTOROK
A fejlettebb intelligenciák technológiája valószínűleg lehetővé teszi, hogy egyes kiterjedések megerősített védelme érdekében mesterséges szeparátorpajzsokat, védőfalakat hozzanak létre. A földi szakirodalomban ezekre többnyire a dimenzióbuborék címszóval utalnak, mindenféle pontosabb meghatározás nélkül.
Matematikai szempontból az efféle védőpajzsoknak a katonai alkalmazásokon kívül főként az alterek biztosítása érdekében van jelentősége, mivel az ezekkel történő kontrollálatlan kölcsönhatások okozhatnak annihilációs robbanásokat. Tehát a mi 3D-s terünket a Naprendszert fenntartó isteni erőknek fokozottan védeniük kell a 4D irányából érkező áthatolásokkal szemben. Vizsgáljuk meg, hogy az egyes dimenziószinteken mit, hogyan kell védeni a felülről érkező veszélyes behatásoktól.
A 0D-s pontot az 1D-s beágyazási környezetben érdemes két darab, szintén 0D-s pontulati pajzzsal védeni két irányból. Ha a pajzs jó, a pontba bejutni csak a 2D irányából lehet.
Az 1D-s szakaszt a 2D-s beágyazási környezetben érdemes két darab, szintén 1D-s szálpajzzsal védeni két irányból. Ekkor a szakaszt vagy a 3D irányából lehet elérni vagy a két végpontja felől. Ez utóbbi megakadályozására érdemes a szakaszt körré formálni és két körvonali pajzzsal védeni.
A 2D-s síkfelületet a 3D-s beágyazási környezetben érdemes két darab, szintén 2D-s felszínpajzzsal védeni két irányból. Ekkor a síkot vagy a 4D irányából lehet elérni vagy a széle felől. Ennek megakadályozására érdemes a síkot gömbbé formálni és két felületi pajzzsal védeni.
A 3D-s térfogatot a 4D-s beágyazási környezetben érdemes két darab, szintén 3D-s térfogatpajzzsal védeni két irányból. Ekkor a teret vagy az 5D irányából lehet elérni vagy a felszíne felől. Ennek megakadályozására érdemes vagy a felszínét pajzzsal lezárni vagy a teret hipergömbbé formálni és két térfogati pajzzsal védeni.
A 4D-s túltérfogatot az 5D-s beágyazási környezetben érdemes két darab, szintén 4D-s túltérfogatpajzzsal védeni két irányból. Ekkor a túlteret vagy a 6D irányából lehet elérni vagy a térfogata felől. Ennek megakadályozására érdemes vagy a térfogatát pajzzsal lezárni vagy a túlteret extragömbbé formálni és két túltérfogati pajzzsal védeni.
Az 5D-s kültérfogatot a 6D-s beágyazási környezetben érdemes két darab, szintén 5D-s kültérfogatpajzzsal védeni két irányból. Ekkor a külteret vagy a 7D irányából lehet elérni vagy a túltérfogata felől. Ennek megakadályozására érdemes vagy a túltérfogatát pajzzsal lezárni vagy a külteret ultragömbbé formálni és két kültérfogati pajzzsal védeni.
Mindezekből tisztán látható, hogy könnyebben védhetők az n dimenziós kiterjedések akkor, ha n+1D-ben elgörbítve körré (zárt kiterjedéssé) vannak deformálva. Ekkor ugyanis megszűnik az n-1D-s határolójuk és a kétoldali pajzsaiknak köszönhetően teljesen zárttá válnak minden n+1 dimenziós vagy alacsonyabb kiterjedés irányából. Csak n+2D-ből maradnak nyitottak, ami relatíve már jó védettséget jelent az engedély nélküli áthatolásokkal szemben. Ennek az időtopológiai szabálynak aztán messzemenő következményei vannak az egyes teremtési rendszerek átjárhatóságára nézve, nem beszélve az örök elvárásról, a hadsereg megkövetelte (védelmi és támadó) igényekről.
4. VÉDŐPAJZSOK A NAPRENDSZERBEN
Mivel még csak az elméleti alapok kidolgozásánál tartunk, most ne foglalkozzunk azzal, hogy lehet efféle mesterséges dimenzió szeparátorokat készíteni és megbízhatóan üzemeltetni, valamint megbírkózni a működésükből fakadó mellékhatásokkal. Vizsgáljuk meg inkább a parafelderítéssel foglalkozó sámánjaink összegyűlt tapasztalatait, esetleírásait, amiket a Naprendszer bejárása közben szereztek. Mert tágabb hazánkban, a Napisten által irányított Solaria rendszerben is bőven találhatunk különféle mesterséges védőpajzsokat, amik egyrészt védenek minket a külső behatásoktól, másrészt elzárnak az univerzum alaposabb megismerésétől.
A mi világunkban az intelligens teremtmények alapvetően kétféleképpen szoktak közlekedni a téridőben. Vagy gyorsan és könnyen elmennek egyik helyről a másik helyre a lelkükkel (testen kívüli élmény során) vagy lassan és nehézkesen cipelik magukkal a fizikai (esetleg asztrális) testüket is. A lélekben történő utazás kényelmes és hatékony módja a helyváltoztatásnak, míg a hozzá tartozó perifériák (test, ruházat, eszközök) szállítása és fenntartása (például egy űrhajóban) sok nehézséggel jár még csúcstechnika használata esetén is. Ahhoz, hogy a Solaria Fenntartási Rendszer angyalai távol tarthassák tőlünk az idegen lelkeket és űrhajókat, akik látogatóba jönnek hozzánk (kutatni, menedéket kérni vagy hódítani), a védőpajzs rendszereknek mind a járműveket, mind a lélekbarionokat gátolniuk kell a be és kijutásban.
Így persze mi sem tudunk csak úgy meglépni a kozmitóriumunkból, hogy külföldön csatangoljunk, de ez az elmúlt évezredekben nem jelentett problémát az emberiség többségének. Akik ide reinkarnálódnak, azok megelégszenek a bolygófelszíni élettel, technikánk pedig sokáig nem volt az űrhajózáshoz. Egyedül a jógik, sámánok, varázslók és mágusok ütköztek bosszantó akadályokba, amikor testen kívüli élményeik során próbálták elhagyni börtönszerűen jól védett otthonunkat.
Mivel az anyagi részecskékből (atomokból) felépülő tárgyak fizikailag ugyanolyan tulajdonságokkal bírnak, mint a barionsorozatba tartozó lélek részecskék, ami az egyiket képes megállítani, az a másikat is visszatartja a rohangálástól. Az emberek többsége még azt sem tanulja meg rövidke élete során, hogy kell kilépni a fizikai testéből és közlekedni a térben vagy az asztráltérben, míg az öregebb lelkek számára a különféle szeparátorok legyőzése jelenti az elsődleges problémát. Az alábbiakban ezért közzé teszünk néhány ezoterikus titkot a testben élő lelkes kutatók számára, hogy könnyebb dolguk legyen amikor magánkívül vannak...
A beavatottak azt eddig is tudták (évezredek óta), hogy a Földet körülveszi egy paravédelmi rendszer, aminek feladata visszatartani a kóborló lelkeket (kísérteteket és zöldfülű sámán tanoncokat) az űrbe való kijutástól. Egyrészt nehogy eltévedjenek (megfelelő navigációs ismeretek híján), másrészt nehogy bajba kerüljenek (veszélyekből olyan sok van, hogy fel sem soroljuk őket). De van egy további lélekvisszatartó rendszer a Naprendszer határán is, jóval a Plútó keringési pályáján túl, amit térbúrának, terembúrának vagy falvédőnek hívunk magyarul. Ez a mi 3D-s terünk búrája, határvonala, gömbszerű égboltozata, amin túl már a csillagközi (nemzetközi) űr kezdődik és ahol más szabályok és törvények érvényesek, mint a Napisten fennhatósági zónáján belül.
Az eddigi kutatási eredményeink arra utalnak, hogy a görbültre keletkező téridő hullámtere a végtelenségig terjed kifelé a keltő forrásától, ezért időtopológiailag egy nyitott kiterjedésként modellezhető. Tehát a 3D-s terünk nincs a 4D-ben meggörbítve és hipergömbtérfogatként összezárva, mert akkor bármerre néznénk az űrben, mindenhol a Naprendszert kellene látnunk a körbeterjedő fény miatt. Ehelyett a teret egy adott sugáron mesterséges 2D-s felszín zárja le gömbszerűen, a falvédő. A hipertér irányába pedig két természetes, 3D-s dimenzió szeparátor akadályozza meg az átjutást oda-vissza. A témával részletesen foglalkoztunk Az n dimenziós kör definíciója című írás 4. fejezetében.
A falvédő részben természetes, részben mesterséges képződmény, mert a csillagászaink is látják. A két oldalán feltűnően összesűrűsödik a kifelé igyekvő napszél és a befelé törekvő csillagközi gáz, jól látható felhőt alkotva (heliopauza). Ez a pajzs visszatartja az anyagi részecskéket, az elektronoktól kezdve a molekulákon át a lélekbarionokig és üstökösökig. Normál körülmények között sem űrhajóval, sem robbantással nem lehet rajta áthatolni, bár teljesen átlátszó. Egy nagyobb bolygó tömege kell hozzá, hogy a tömegtehetetlenségével átlyukassza az oldalát. Ezt hívjuk égszakadásnak, amiről korábban már több publikációban volt szó. A fény és a gravitációs hullámok ellenben akadálytalanul áthatolnak rajta, ezért tudunk kilátni a búrából a távcsöveinkkel.
A falvédő nem anyagból készült, hanem egy teljesen transzcendens hullámtérről van szó, ami olyan interferenciát kelt, ami az anyagi részecskéket keltő időhurkokat rendre eltorzítja és ezzel távolodásra kényszeríti. Gyakorlatilag taszít, rugalmasan és egyre növekvő erővel, ami ráadásul roppant kellemetlen érzés, ha az ember lelke nekimegy véletlenül. Ki lehet próbálni, de senkinek nem ajánljuk a rajta való "ugróasztalozást". A terünk búrájának forrása a Nap belsejében található az Aranyvárosban, ami a Napisten székhelye és amit szintén speciális dimenzióbuborékkal védenek a csillag forró anyagától.
Annyit tudunk a pajzs belső szerkezetéről, hogy három rétegből áll, melyek közül a két szélső a tényleges szeparátor, a középső pedig a síkuniverzum, ahol egy síkanyagból és síklelkekből álló furcsa világ működik. A felületbe integrált térkonverziós berendezések (isteni mágiatechnikák) teszik lehetővé, hogy a síklények térbeli struktúrát kapva kilépjenek a mi kiterjedésünkbe és ide reinkarnálódjanak. Ezért mondják az öregebb lelkek, hogy "nem most jöttem a falvédőről".
A 4D irányában létező természetes védőpajzsok, hullámtéri potenciálhegyek hasonló felépítésűek. A tér két oldalán helyezkednek el (két párhuzamos térfogat, amik a mi számunkra a 3D-ből láthatatlanok) és ugyanígy taszítják az anyagot és a lelkeket. Ezen szeparátorokon viszont sima térablak nyitásával is át lehet menni, tehát nincs szükség a lélek térkonverziójára, mivel az ide reinkarnálódó lelkek már eleve 4D-sek (a feltudati részük). Ezen ablakokat (irányított lokális téranomáliákat) hívják a misztikusok fényablaknak, fényajtónak, fényalagútnak, amin keresztül az elhunytak lelkei távoznak az alvilágból a felvilágba (4D-s túlvilágba, mennyországba). Ezeket a fenntartási rendszer angyalai (határőrök) nyitják meg odaátról (mágikusnak nevezett csúcstechnológiáról van szó), és azért világítanak, mert a túltérben sokkal több fény található, mint a 3D-ben. A mennyországból nézve az anyagi világ tényleg elég sötét egy hely. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is.
A Naprendszer 4D-s túlterét szintén dimenziópajzs zárja le gömbszerűen, ami nagyjából ugyanott van, ahol a 3D-s térbúra. Ez a túltérbúra azonban nem egy felszín, hanem egy térfogat és célja a mi lokális mennyországunk védelme, így a lelkek itt sem tudnak elgrasszálni akárhová. Ennek szerkezetét még nem vizsgáltuk, de valószínűleg hasonló az alsóbb kiterjedési szinten lévő változatához. Tehát a belsejében egy 3D-s körbezárt világ (tórusztér) létezik a két térfogati pajzs között, feltehetően saját élővilággal.
Ha egy profi sámán ki akar menni a csillagközi űrbe, meglátogatni például egy másik bolygórendszert, akkor vagy a nemtér-nemidő irányába kell kiugrania a lelkével (mint egy térugró űrhajó) vagy az 5D-s kültér irányába kell elmozdulnia, hogy megkerülje a térbúrát. Mindkét módszer nagy körültekintést és gyakorlatot igényel a navigáció és a pontos belépés miatt. Ezt csak az teszi lehetővé, ha az illető 4D-s feltudatában perturbálódó információs mátrixa (személyiség programja) szorosan együttműködik az 5D-s tudatalattijában perturbálódó információs mátrixával (felsőbb személyiség programjával). Az efféle produkciókhoz viszont minimális követelmény a megvilágosodás mellett némi időmatematikai és időfizikai tudás elsajátítása.
A fenntartási rendszer természetesen működtet térkonvertereket a 3D és 4D között is, valamint a 4D és 5D között, de ezek az istenek (szakangyalok) irányítása alatt vannak, így mi nem használhatjuk őket. Viszont építhetünk majd efféle berendezéseket ha odáig jutunk az alkalmazott kutatásainkban - a távoli jövőben. Az intelligencia evolúciója, fejlődése a magasabb dimenziószintek irányába zajlik, tehát a lelkek migrációja alapvetően egy irányú, miként az univerzumon belül a teremtés fejlődése is. A jelenlegi ismereteink szerint fölfelé a 6D-s kiterjedésig tartanak a természetes téridők, de Földön kívüli látogatóktól hallottunk olyan csúcstechnikákról is, amik maximálisan 11D-s mesterséges kiterjedés keltésére alkalmasak (katonai célokból).
Minden felkonvertálódás n+1D-be minőségi bővülést jelent az átkelő rendszer (lélek, anyag vagy fény) számára, ami információ bevitelt igényel a térkonverter részéről. Ennek szabályait majd későbbi írásokban ismertetjük az informetriai kutatásaink keretében.
A térkonverterek mellett az egyes dimenziószintek között sima átjárók, lokális térkapuk is működnek több helyen. Nem csupán azért, hogy a holtak lelkei felmehessenek a mennyországba vagy lejöhessenek testet ölteni, hanem hogy a fenntartási rendszer tagjai könnyebben közlekedhessenek az egyes régiók között (akár űrhajóval is). Ezek az ablakok mind jól őrzöttek, kívülállók számára rejtettek és határőrállomásként is működnek, mert a kezelőik (kapuőr angyalok) ellenőrzik az utazókat (van-e engedélyük átlépni) és joguk van megakadályozni a tiltott dolgok átvitelét. Ebbe beletartoznak egyes információk is, tehát nem lehet bármilyen tudást lehozni például a mennyországból a fizikai Földre (isteni jóváhagyás nélkül). Ezekkel az érdekességekkel azonban majd a későbbi, lélektani írásainkban foglalkozunk részletesen.
5. TÉRMANIPULÁCIÓS TECHNIKÁK
A tér fizikai szerkezetének működéséből következik, hogy ha készítünk a 3D-s térben egy lokális térdimenziószám növelő berendezést (4D-s szerinót), ami irányított téranomáliát (túlteret) kelt maga köré, akkor az nem fogja átszakítani a természetes 3D-s terünket a 4D-s beágyazási környezet felé. Mivel a téridő nem valami gumiasztal, amit nyújtani meg deformálni lehet, hiszen hullámtere a forrását elhagyva már nem változik meg és nem változtatható meg.
Helyette a lokális túltér kitüremkedésként fog viselkedni, furcsa zsákot képezve a természetes szeparátorok között. Anélkül persze, hogy azokat a 4D felől nézve felpúposítaná vagy eltorzítaná. Egy kiterjedési szinttel alacsonyabb hasonlattal élve ez olyan lesz, mintha a síkuniverzum lényei 3D keltő gépet építenének, ami lokálisan térfogatot generál a számukra. Viszont kívülről, a 3D irányából ez nem tenné észrevehetően vastagabbá a falvédőt, mint egy dudor a felszínpajzsok bőre alatt. Ellenben a síkvilágon keresztülhatolva egy 3D-s ember csodálkozva állapíthatná meg, hogy kényelmesen elfér ebben a zsákban, amíg fenntartják ezt a síktudósok. Minden attól függ tehát, honnan nézzük a kiterjedéseket.
A kitüremkedésekre elsősorban a térugrásnál és a térablakok gyártásánál van nagy szükség, de sok egyéb izgalmas technológiai fejlesztéshez is nélkülözhetetlenek lesznek (teremtőgépek, erőtérpajzsok, anyagmegmunkáló gépek, térzárvány képzők, stb). A nem megfelelő alkalmazásuk természetesen tükröződést és annihilációs robbanást okozhat, valamint olyan egybeolvadási anomáliákat, amikben az Eldridge cirkáló balszerencsés matrózainak is részük lehetett 1943-ban a philadelphiai katonai kikötőben.
Mivel a téridő hullámai a forrásukat elhagyva változatlanok maradnak a végtelenségig, minden mesterséges téranomália leárnyékolhatatlanul szétterjed az egész univerzumban. Ettől semmiféle szeparátor nem képes megvédeni minket, hisz transzcendens jelenségről van szó. Szerencsére az anomáliáknak is van egy deportációs zónája, mint a térváltást előidéző transzporthullámnak, így annak sugarán túl nem jelentenek (halálos) veszélyt a dolgokra. Csupán megdobálják, megrázzák az időforrásokat, perturbálva mozgásukat az időhurokban. Ilyen anomália például a balos csavarodású antitér vagy egy drasztikus térsűrűség változás. A témával részletesen a térugrás mellékhatásait taglaló írásokban foglalkozunk majd.
Az univerzum távoli részeiből érkező és rajtunk alkalmanként áthaladó különféle téranomáliák, amik eredhetnek természetes és mesterséges forrásból egyaránt, gyakorlatilag nem jelentenek ránk veszélyt, mert hullámterük szépen beleolvad a világegyetem háttérzajába. A biztonságunkat (itt a Földön) az is fokozza, hogy a fenntartási rendszer pót térerősítőket, lokális téridő stabilizátorokat működtet a bolygó körül (stacionárius pályán a 4D-s világűrben). Ezek a saját, jól szabályozott hullámterükkel mintegy felülírják, túlkiabálják a távolból érkező zajokat, alig észrevehető mértékűre csökkentve perturbáló hatásukat.
A nagyon komoly (és pláne közeli) veszélyek kivédésére pedig a térbúra határánál külön térműködés nyomkövető rendszer van felállítva (rengeteg kihelyezett szondával), ami képes időben (több órával az érkezése előtt) figyelmeztetni a hatóságokat (isteneket) a bajra. Ilyenkor nekik lehetőségük van különféle speciális technikákkal beavatkozni a rendszerünk működésébe, hogy megelőzzék a katasztrófát, de ezt a bonyolultsága miatt egyelőre nem akarjuk részletezni.
A térbúra két oldalán felgyülemlő heliopauza többek között azt a célt is szolgálja, hogy az alkotó atomjainak saját gravitációs hullámterével elzajosítja a kívülről érkező különféle hullámokat, rászuperponálva a saját rezgését, ami befelé a nagyobb görbülete miatt folyamatosan felülírja a háttérzajt. Ennek van aztán egy olyan mellékhatása, hogy a szomszédos csillagrendszerekben élő fejlettebb civilizációk lelkeiből kiáradó komplex tudás (gondolatok és érzelmek) nem képes átadódni nekünk. Magyarul az okosság nem jut el hozzánk a zajtól a világegyetem morfogenetikai terén (a világéteren) keresztül.
Ez visszafelé is védi a szomszédainkat a földi emberiség hülyeségeitől és erőszakosságától, amivel már régen kiérdemeltük magunknak az alvilági barbarizáció megnevezést. Így aztán nem csoda, hogy a többi népcsoport nem igazán töri magát, hogy idejöjjön az űrhajóival és felvegye velünk a kapcsolatot. A kulturált viselkedést még nagyon sokáig tanulnia kell a 3D-s emberiségnek, mielőtt egyáltalán szóba állnának velünk.
6. AZ UNIVERZUM HATÁRA
A világtojásunk határa, amit a csillagászok Nagy Vonzó néven ismernek a Szűz csillagkép irányában, gyakorlatilag egy hatalmas fekete lyuk. Egy neutronpáncél, ami gömbszerűen (pontosabban forgásellipszoid alakban, hisz tojásnak hívjuk) körbeveszi az általunk belátható kozmoszt és nagyjából 70 milliárd fényév lehet az átmérője egyes számítások szerint. Csak a legközelebbi pontját látjuk, ami felé a mi galaxisunk is sodródik, még innen a középpontjából kivezető útja felén. A világbuborék közepén található a Mindenható térszerán (valószínűleg az Eridanus csillagkép felé), aki az egészet kelti és irányítja az idősemmiben, mint valami túlméretezett káoszjáró űrhajót. A falon belüli téridő részt hívjuk alfatérnek, a külsőt omegatérnek.
A jelenlegi világkorszakban, amikor a rendszerünk triász univerzumként működik, a neutronfal minden 4D-s téresszenciában megfigyelhető és elzárja a bent élő civilizációkat a végtelenbe nyúló külső világtól. A neutronfalban keletkező természetes téranomáliák miatt az anyag valószínűleg kitüremkedik a nemtér-nemidő rétegbe is, tehát térugrással sem lehet megkerülni. Valószínűleg átlóg a természetes szeparátorok között is részben vagy egészen, ezért az 5D-ben is jelen van. Előzetes elképzeléseink szerint csak a 6D-ben lehet áthatolni rajta és kijutni az omegatérbe, feltéve, hogy a Mindenható nem telepített oda mesterséges védőpajzs rendszert ennek megakadályozására.
Az elszigetelődés oka ugyanaz, mint Solaria esetében. Megvédeni a bent lakókat a külső hatásoktól, más univerzumok felderítőitől, illetve bent tartani a nem kellően fejlett civilizációkat, nehogy bajba kerüljenek a felségterületen kívüli zónában. Ezzel a témával is foglalkoztunk már korábban A teremtés evolúciója című kozmológiai áttekintésben és később is lesznek még hasonló írásaink.
Készült: 2003.03.28. - 2005.11.26.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz