Cikksorozat az űrhadseregről 4. rész
Az űrharcászat azon tevékenységek összessége, melyek egy űrflotta kialakításával, kisebb csoportokra tagolásával, irányításával és csatában való vezetésével kapcsolatosak. Egy űrháború megnyeréséhez nem feltétlenül elegendő az, ha korszerű és nagy létszámú flottát állítunk ki. A csapatokat mozgatni, irányítani is tudni kell, az éppen aktuális (és folyton változó) körülmények figyelembe vételével, hogy optimálisan lehessen fölhasználni a rendelkezésre álló erőforrásokat. Jó flottavezetéssel és megfelelő taktikai elgondolásokkal még a túlerőben lévő ellenséget is le lehet győzni vagy megfutamítani, illetve kemény ellencsapást lehet mérni rá.
Mivel a világűr, mint harctér az adottságaiban igencsak eltér a földfelszíntől, tengertől vagy a légtértől, szükség lesz rá, hogy újfajta taktikai elgondolásokat dolgozzunk ki a hadihajók irányításához. Olyanokat, amik rugalmasan alkalmazhatók a meglévő haditechnikával és annak fejlődésével együtt módosíthatók. A gyakorlati, háborús taktikát persze döntően az ellenség módszerei fogják meghatározni, amennyiben nem tudunk előnyös helyzetbe kerülni, megszerezve a kezdeményezést.
Ebben az írásunkban a jövő űrhadseregei által valószínűleg használt általános taktikai eljárások alapjait, egyszerűbb manővereit mutatjuk be. Munkánk közben nagy mértékben támaszkodtunk az Eseményhorizonton megjelent korábbi írásokra a katonai űrhajózás témakörében. Ezek címe: Űrstratégiai elgondolások, Katonai űrhajók felépítése és működése, Katonai űrhajó típusok.
1. AZ ŰRFLOTTA MÉRETE
Egy űrflotta mérete - vagyis, hogy hány és milyen típusú űrhajóból áll - alapvetően három fizikai tényezőtől függ.:
1. Mekkora flottát tud építeni a civilizáció, aminek szüksége van rá. Egy technikailag kellően fejlett faj bármennyi hajót építhet magának teremtőgépek segítségével, tehát nem korlátozzák az elérhető nyersanyagok a beruházást. Amennyiben magas szinten robotizálja a hadseregét, az élőerő (katonák) létszámával sem lehet gondja. Sőt mi több, valószínű, hogy a fejlettebb űrhadseregek létszámának javát (akár 90-95%-át) a különféle robotok vagy duploidok (klónozott biorobotok) teszik ki az univerzumban. Ezek gyorsabbak, kitartóbbak, engedelmesebbek, önfeláldozóbbak és feláldozhatóbbak az embereknél (idegen lényeknél), ráadásul könnyebb őket pótolni is.
A flotta méretének fontos jellemzője még az is, hogy mekkora a legnagyobb és legkisebb űrhajók mérete, valamint milyen arányban alkotják a flottát a különböző méretű járművek. Ez egyrészt a technikai és mérnöki képességek, másrészt az ellenséges erők nagyságának függvénye.
A méretskála egyik végén a legkisebb önjáró (tehát saját hajtóművel felszerelt) hajók valószínűleg a robotszondák lesznek, egy-két méteres átmérővel. Az ennél kisebb, borsószem vagy porszem méretű pixelsatok, mikro megfigyelő berendezések belsejébe nincs értelme törpe hajtóművet építeni, így ezek csak lebegni és sodródni fognak az űrben vagy az égitestek légkörében. A legalsó mérettartomány pedig egyértelműen a nanorobotoké, a bárhová kiszórható, szabad szemmel nem is látható parányoké, amik főként felderítésre alkalmasak. Mikrometeorokra vagy nagyobb űrhajók burkolatára tapadva szinte bárhová eljuthatnak a kidobási körzetükből. Rajokban működve komplex feladatok elvégzésére is képesek lehetnek (szabotázs) és az időszálas kommunikátoraikon keresztül folyamatos jelentést adhatnak a környezetük viszonyairól.
A méretskála másik végén a legnagyobb átmérőt a több kilométeres nehéz csatahajók és harci űrállomások fogják képviselni. Ezek elméleti nagyságát főként a térugró hajtóművek kapacitása korlátozza le döntően. Pontosabban az a sugár, ameddig a térváltómű aktív deportációs zónája tart a berendezés körül. A térváltást előidéző szerinó transzporthullámát a váltómű antennarendszere valószínűleg felerősítheti, de nem korlátlanul. A földönkívüliektől kapott értesüléseink szerint a galaxisunkban használt legnagyobb és legkorszerűbb hadihajók átmérője eléri az 1386 kilométert, vagyis akkorák mint egy kisbolygó. Ennél nagyobb összefüggő tömeget technikai és fizikai okokból nem lehet (állítólag) térugrással mozgatni. Hogy a deportációs zóna sugara erősítés nélkül mennyi, azt sajnos nem tudjuk, de kísérletekkel könnyen kideríthető lesz. A primitívebb térugró hajtóművek képességeit valószínűleg ez fogja meghatározni, az űrhajók méretével együtt.
2. Mekkora kozmitóriumot kell megvédelmeznie a hadseregnek. Hány fényéves körzetben, hány dimenziós kiterjedésben, mennyi csillagrendszer, bolygó, hold, űrállomás és támaszpont számára kell biztosítani a reálisan szükséges védelmet. A terület nagysága és a védendő égitestek egymástól való távolsága persze csak addig játszik jelentős szerepet, míg az űrhajóknak térugrással kell közlekedniük közöttük. A technikailag fejlettebb fajok a térablakok segítségével gyakorlatilag kiküszöbölhetik ezt a problémát. Így a távolság lényegtelenné válik, helyette a védendő objektumok darabszáma lesz a fontos.
Minél szétszórtabb a térben egy civilizáció, annál nehezebb egyforma védelmet biztosítani az egyes részei számára. Ennek következtében muszáj lesz a csillagrendszereket, bolygókat, városokat, ipartelepeket és űrlétesítményeket a stratégiai fontosságuk szerint rangsorolni. Az űrflottának háború esetén a kulcsfontosságú területeket kell oltalmaznia, védelem nélkül hagyva a peremvidékeket, kisebb településeket, amik feláldozhatók lesznek a győzelem érdekében.
3. Mekkora a civilizációt fenyegető külső és belső veszélyek, ellenfelek nagysága. A veszély persze számtalan tényező együttes hatásának eredménye, amik mindegyikét ismerni kell a meghatározásához. Általánosságban mégis elmondható, hogy egy hadsereg mérete praktikusan a lehetséges vagy konkrét ellenfél hadseregének nagyságától függ. Ennek ismeretéhez elengedhetetlen a folyamatos felderítő tevékenység, kémkedés a szomszédos civilizációk területén. Abban az esetben, ha a technikai fejlettség a harcoló felek között nagyjából azonos, mint például egy belháború során, a mennyiségi szempontok (anyagcsata) és stratégiai elgondolások (irányítás) válnak döntővé.
A fenyegetettséget növelik a következő tényezők.: Az ellenség közelsége a védett zónákhoz (a szomszédok közti területi viták a leggyakoribbak). A támadásának valószínű sebessége (a térugrások sebessége és a térablakok áteresztő képessége). Az egyszerre támadható területek száma és kiterjedése (a kozmitórium kiterjedése). Az ellenség pusztító erejének nagysága (a fegyverzet rombolóképessége). Az ellenség szövetségre lépése más csoportokkal (civilizációkkal, belső ellenzékkel).
Minél több potenciális ellenfele van a civilizációnak, annál nagyobb területet kell a hírszerzésnek szemmel tartania, s az űrflottának annál nagyobbnak kell lennie a sikeres védekezés érdekében. Az ideális készenlét az, ha akkor is meg tudja védeni a kozmitóriumot, ha az összes ellensége összefog ellene és egyszerre támad minden irányból. Ugyanakkor békeidőben, amikor nem fenyeget támadás veszélye, a flotta nagyságának csak a védendő területek méretéhez kell igazodnia. A védelmi stratégiát úgy kell kialakítani, hogy minden objektumot egyszerre fedezni tudjon egy minimális erővel a meglepetésszerű támadások ellen. A minimális erő a gyakorlatban azt jelenti, hogy képesnek kell lennie addig kitartani, amíg az erősítés meg nem érkezik máshonnan vagy a hadiipar le nem gyártja az utánpótlást a hadigazdálkodásra való átállás során.
2. AZ ŰRFLOTTA ÖSSZETÉTELE
Az alábbiakban egy olyan korszerű űrflotta összetételét vázoltuk fel, a nagyságának konkrét meghatározása nélkül, ami a számunkra elvileg elérhető és a belátható jövőben rendelkezésünkre álló technikával megépíthető lesz. A flotta tényleges méretét döntően az fogja meghatározni, hogy a Naprendszer (később pedig a galaxis) mekkora részét hódította meg az emberiség. Hány csillagrendszerben, bolygón, holdon, aszteroidán létesítettünk (védelemre szoruló) telepeket. Egy ilyen flotta hatékonyan képes lenne megvédeni a lakott égitesteket egy kívülről érkező idegen támadástól vagy belső polgárháború esetén fenn tudná tartani a rendet.
A teljes űrflottát (sok száz vagy ezer hadihajót) célszerű számos kisebb, állandó összetételű és önállóan tevékenykedő flottacsoportra (kötelékre) felosztani. Egy csoportnak hat vagy hét nagy hajóból és az általuk szállított kisebb egységekből kell állnia. Nagy hajótípusok alatt a cirkálókat, hordozókat és csapatszállítókat értjük. Ezekről részletes információk olvashatók a Katonai űrhajó típusok című írásban.
A hat nagy hajó a térben egy oktaéder csúcspontjain elhelyezkedve (gyémánt alakzatban) tud a leghatékonyabban védekezni a támadások ellen. A hetedik űrhajónak az oktaéder középpontjában jut hely, ami a legbiztonságosabbnak mondható. A leginkább védelemre szoruló járművet (járműveket) ide kell beterelni, a konvoj közepére. A harci alakzatok optimális kialakításáról a következő fejezetben lesz szó.
A csoport hajóinak összetétele az elvégzendő feladatoktól függően alapvetően négy féle lehet. Az alábbiakban felsoroljuk ezeket és fő tevékenységeiket.:
1. Csapásmérő flotta: Hat vagy hét cirkálóból áll. Alkalmas bolygók, űrállomások, ellenséges űrflották elleni harcra vagy ezek oltalmazására. Elsődleges feladata megütközni az ellenség főerőivel és megpuhítani azt a hordozókról induló kisebb gépek számára.
2. Hordozó flotta: Két vagy három cirkálóból és négy hordozóból áll. Alkalmas bolygók, űrállomások, ellenséges űrflották elleni harcra vagy ezek oltalmazására. A hordozókról induló vadászgépek és naszádok a csapásmérés és oltalmazás mellett felderítésre is alkalmasak egy bolygórendszeren belül. Invázió esetén feladatuk megpuhítani a védelmi rendszert, kivívni a légi és űrifölényt és fedezni a csapatszállító és deszantszállító űrhajókat, valamint támogatni a felszínen harcoló kozmogyalogos csapatokat.
3. Deszant flotta: Két vagy három cirkálóból és négy csapatszállítóból áll. Alkalmas kozmogyalogos deszantezredek (egy hadosztály) kirakására bolygók felszínén vagy űrállomásokon. A témát részletesen lásd a Kozmogyalogság című írásban.
4. Vegyes flotta: Két cirkálóból, két hordozóból és két csapatszállítóból áll. Alkalmas gyakorló feladatok elvégzésére, a katonák kiképzésére, a különböző fegyvernemek tevékenységének összehangolására, felderítésre és járőrözésre, valamint bolygók, űrállomások megtámadására vagy védelmére.
3. KÖTELÉKREPÜLÉSI ALAKZATOK
Egy több űrhajóból álló kötelék egységei különféle formációkat vehetnek föl, amikor a térben vonulnak valahová vagy egyhelyben várakoznak. Az alakzat kinézete elsősorban attól függ, hogy védekezni, védelmezni vagy támadni akarnak. A világűrben nincsenek kitüntetett irányok, mint a földfelszíni harc során, vagyis az ellenség bármilyen irányból érkezhet. Emiatt a védekezés legoptimálisabb módja a sündisznó alakzat (gömbszerű elhelyezkedés), míg a támadásra az ellenség irányába fordított ék alakú harcrend a legjobb. Az űrcsatában kialakítható támadó és védekező formációkat és manőverezési taktikákat az utolsó fejezetben részletezzük.
Az alábbiakban azon térbeli alakzatok felsorolása következik, amiket az űrhajók számától függően célszerű a köteléknek fölvennie az optimális (gömbkörös) védelem érdekében. Ezek alapvetően a szabályos testek geometriáját követik, ezért könnyű kialakítani őket és a lehető legellenállóbbak a deformációval (támadással) szemben. (1. ábra)
3 hajó: A haladási irányra fekvő vagy arra merőleges háromszögben helyezkedhet el optimálisan.
4 hajó: Ha egyforma típusúak, egy tetraéder csúcspontjain helyezkedhetnek el. Ha három véd egyet, akkor a védett jármű körül a haladási irányra fekvő vagy arra merőleges háromszögben helyezkedhetnek el a többiek.
5 hajó: Négyen egy tetraéder csúcspontjain és egy a közepén.
6 hajó: Egy oktaéder csúcspontjain.
7 hajó: Egy oktaéder csúcspontjain és egy a közepén.
8 hajó: Egy kocka csúcspontjain.
9 hajó: Egy kocka csúcspontjain és egy a közepén.
10 hajó: Sierpinsky alakzatban, ami egy tetraéderbe helyezett oktaédernek felel meg.
11 hajó: Sierpinsky alakzatban és egy a közepén.
12 hajó: Három tetraéder alakzatban a haladási irányra fekvő vagy arra merőleges háromszögben. Ikozaéder csúcspontjain ha közel gömb formát akarnak fölvenni.
13 hajó: Ha tizenkét hajó véd egyet, akkor egy ikozaéder csúcspontjain és egy a közepén.
14 hajó: Duális alakzatban, vagyis egy oktaéderbe helyezett kocka csúcspontjain.
15 hajó: A tizennégy hajós alakzat közepén egy hajóval vagy három öthajós alakzatban a haladási irányra fekvő vagy arra merőleges háromszögben.
16 hajó: Négy tetraéder tág Sierpinsky alakzatban.
17 hajó: A tizenhat hajós alakzat közepén egy hajóval.
18 hajó: Három oktaéder a haladási irányra fekvő vagy arra merőleges háromszögben.
19 hajó: A tizennyolc hajós alakzat közepén egy hajóval.
20 hajó: Négy öthajós alakzat tág Sierpinsky alakzatban.
Az ennél nagyobb létszámú konvojok formájának kialakításánál ezekből az egyszerűbb alakzatokból célszerű építkezni, mindig középre terelve a védendő űrhajókat. Ha túl sok jármű szorul védelemre és kevés az oltalmazó hadihajó, vagyis nem lehet gömbkörös védelmet kialakítani, akkor a harci egységek számára a legoptimálisabb két ernyő formációban a flotta élére és végére állniuk, mintegy közrefogva a köteléket. Ha támadás éri a csoportot, az érkezési irányvektorához közelebb lévő ernyő hajói az ellenség és a konvoj közé állnak, míg a másik csoport széthúzza a formációját és félgömbszerűen körbeveszi a flottát a másik irányból.
Bolygófelszíni célpontok elleni támadáshoz a térbeli harcrend nem a legideálisabb, amennyiben a flotta megszerezte a légi és űrifölényt, mert nem tud minden hajó tisztán tüzelni a társai miatt. A kvázisík felszín lövetéséhez, bombázásához a vele párhuzamos sík alakzat felvétele a kedvező, például a V formáció, egyszerű vagy több lépcsős változatban.
4. AZ ALAKZATOK MÉRETE
A világűrben rengeteg hely van. A távolságok és méretek nem emberi léptékűek, s ezt még elképzelnie is nehéz egy földi viszonyokhoz szokott elmének. A világűr végtelensége annyit jelent a gyakorlatban, hogy nem kell az űrhajóknak összetömörülniük, szoros alakzatba, ahogy az minden fantasztikus filmben általános hibaként látható.
Egy szárazföld vagy tenger lehet kicsi, szűkös a manőverezéshez. A légtér is kevésnek bizonyulhat a repülőgépek számára a felszín és az elérhető legnagyobb magasság (15-20 kilométer) között, ha túl sokan vannak. De a kozmoszban még egy parányi bolygórendszeren belül is ezerszer, sőt milliószor több hely van. És nincsenek a mozgást komolyan akadályozó, megkerülhetetlen objektumok (például magas hegyek). A bolygók és csillagok, sőt az aszteroidamezők is olyan kicsik, és annyira ritkán (óriási térközzel) helyezkednek el, hogy simán kikerülhetők (vagy átjárhatók), pláne egy térugrással közlekedő flotta számára.
A tág formáció megkönnyíti az egységek és az egész kötelék térbeli manőverezését, irányváltását és kitérését egy támadás esetén. Elegendő helyet hagy a térugrás során a belépési pontatlanságból eredő tércsúszásoknak, így nem kell attól tartani, hogy a flotta tagjai egymásba rohannak. Tömegpusztító fegyverrel (nukleáris vagy annihilációs bombával) nem lehet olyan könnyen kisöpörni az űrből az egész konvojt. És főként az elhárító fegyverzet számára megkönnyíti a munkát, mert a szomszédos hajók nem töltik be a tüzelési szektorokat és nem takarják el a közeledő ellenséget.
A gyakorlatban persze csak akkorára szabad növelni a hajók közti távolságot, hogy még egymás fegyvereinek hatósugarában maradjanak és fedező tüzet tudjanak nyújtani a szomszédaiknak, ha azok rászorulnának sérülés vagy erős támadás esetén. Ez a térköz legalább tíz-húsz hajóátmérőt jelent nagy hajók esetén, míg kis hajóknál húsz-ötven hajóátmérő is lehet minimálisan. Ennek következtében egy népesebb konvoj akár ezer kilométer átmérőjű is lehet. Űrcsatában még jobban széthúzható az alakzat tíz-húsz ezer kilométeresre, hogy ne lehessen olyan könnyen bekeríteni a flottát.
Ekkora térközök esetén természetesen az ellenség simán beékelődhet a formációba, szétszakítva a harcrendet, ami a flották elkeveredéséhez és párharcokhoz vezet. Így ezt a stratégiát csak akkor érdemes alkalmazni, ha a saját hajók vélhetően erősebbek és nagyobb a tűzerejük a hajó-hajó elleni küzdelemben.
Amennyiben az ellenség szoros alakzattal támad és megpróbálja feldarabolni a konvojt, hogy egyenként bánhasson el a hajókkal, a tág formáció megkönnyíti a bekerítését. A hátrányos helyzetből tehát könnyű előnyt kovácsolni, vagyis az űrharcászatban nincsenek minden szituációra egyformán használható stratégiák. Mindig az adott körülmények között legcélszerűbb irányítási elveket kell követni, rugalmasan alkalmazkodva az ellenség manővereihez. A harc közbeni kötelékirányítás lehetőségeit a következő fejezetben részletezzük.
5. MANŐVEREZÉS ŰRCSATÁBAN
Miután az egymással háborúzó civilizációk űrflottái felvonultak a fronton és felderítették egymás erőit, valamint túl vannak az ilyenkor szokásos puhatolózó összecsapásokon, megtévesztéseken és stratégiai helyezkedésen, eljön a pillanat, amikor a főerőknek föl kell venniük a harcérintkezést. Az ütközet megvívása a világűrben a technikai képességeken (mozgékonyság, fegyverzet), a bevethető erők nagyságán és az elérendő célon kívül alapvetően csak manőverezés kérdése. A flottaköteléket megfelelő térbeli alakzatba kell rendezni, majd úgy irányítani a hajókat, hogy a lehető legkisebb kockázattal és veszteséggel a lehető legnagyobb csapást mérhessék az ellenségre. Mivel a csata menetét rendkívül sok tényező befolyásolja, csupán nagy általánosságban lehet stratégiai elveket megfogalmazni a flotta helyes vezetésével kapcsolatban.
Kezdjük az egyszerűbb feladattal, a közvetlen támadással. Egy csapásnak mindig van iránya, ezért a legegyszerűbb és legcélszerűbb alakzat az ék vagy kúp alakú formáció. Ez lehet hegyes vagy lekerekített csúcsú, tompa vagy hegyes palástú, az űrhajók számától, tűzerejétől, manőverező képességétől és egyéb harci képességeitől függően. A kúp alakú harcrend a legalkalmasabb rá, hogy betörjön az ellenséges alakzatba és mélyen felszakítsa azt, kisebb csoportokra tördelve a flottáját. Annak érdekében, hogy ne legyen könnyen hátba támadható, célszerű a kúp hátát félgömb alakzattal lezárni, így a kötelék egy tachion formájába rendeződik. (2. ábra)
A támadó csoport egységeinek ajánlatos kis térközzel elhelyezkedniük az alakzatban, hogy koncentráltabb legyen a tüzük és ezáltal nagyobb az ék áthatolóképessége. Menet közben a paláston haladó űrhajóknak mereven követniük kell az élen haladó egységet, hogy az ellenség ne tudja szétzilálni a formációt és "letörni a kúp hegyét". A sérült hadihajókat amint lehet, vissza kell vonni a kúp belsejébe és a helyükre azonnal másik hajót állítani a belül várakozók közül. Abban az esetben, ha sikerült az ellenség flottáján keresztül hatolni (éket verni bele), az alakzat tágítható, formája hengerré módosítható a rés növeléséhez. Vagy több kisebb kúpra osztható, hogy ezek oldalirányban tovább szabdalják az ellenség erőit. A további manővereket az aktuális körülmények szabják meg.
A védelemre felsorakozó kötelék feladata ennél némiképp bonyolultabb, még akkor is, ha egyértelműen látható, melyik irányból érkezik a támadás. Ha több azonos típusú hajó van a csoportban, például csak vadászgépek, akkor egymást kell védeniük szimmetrikus alakzatban. Egy vegyes összetételű konvojnál viszont az oltalmazásra szoruló járműveket kell a kísérő hadihajóknak körülvenniük. Védelemre szorulnak a fegyvertelen civil hajók, a gyengén fölfegyverzett hordozók és csapatszállítók, valamint a lassú és sérült járművek.
A védekezés legjobb módja a rendszeres kitérés a támadók elől, majd új harci alakzat fölvétele máshol. Amikor nem kell egy konkrét helyet megvédeni, például egy bolygót vagy űrállomást, praktikusabb kitérni a túl erős támadás útjából és megkímélni a saját erőket a felmorzsolódástól. A helyhez kötött védekezés hátránya, hogy a köteléket bekeríthetik, majd beszoríthatják egy számára előnytelen pozícióba. Ezért ilyenkor ajánlott megelőző csapást mérni az ellenségre, elébe küldve a flottát és a védett objektumtól távol megütközni vele.
A térbeli manőverezés sokkal bonyolultabbá válik, ha a hadihajók időnként térugrást is használnak az előnyösnek tűnő pozíciók elfoglalására, illetve több párhuzamos univerzumra kiterjed a csata, megosztva a rendelkezésre álló erőket. A támadók simán beugorhatnak a másik fél harcrendjébe és meglepetésszerű, közeli rácsapásokkal súlyos veszteségeket okozhatnak neki, ha az nem képes időben kitérni előle. Ilyen körülmények között nagyon nehéz bármiféle alakzatot fölvenni és pláne tartani, vagyis az összekeveredő flották egységei jobbára önállóan vagy kisebb csoportokban fognak egymásra vadászni. Az efféle kaotikus ütközetet a jobb technikájú fél nyeri meg vagy az, aki képes a saját taktikai rendjét ráerőszakolni a másikra és magánál tartani a kezdeményezést.
A Katonai űrhajók felépítése és működése című publikációban szó van arról, hogy a hadihajók külső profiljának kialakítása valószínűleg aszimmetrikus lesz. A támadó profilt minél kisebbre méretezik a tervezők, a védendő profil annál nagyobbra nő, könnyű és csábító célfelületet kínálva az ellenség számára. Mindezek miatt a nagy hajókat kísérő kisebb egységeket ajánlott a védendő oldalakon tartani, hogy fedezzék azt. Ennek a felállásnak előnye még, hogy a nagy hajó támadó fegyverzetének útjában nem állnak saját egységek, vagyis szabadon tüzelhet az ellenség irányába. (3-4-5. ábrák)
Egy flotta számára az a legelőnyösebb alakzat, amiben minden űrhajó képes fedezni a szomszédait, ugyanakkor a saját támadási vonalában nem áll előtte baráti jármű. Így még véletlenül sem lőhetnek egymásra a kötelék hajói. Az ilyen formáció teljesen eltér attól, amit a fantasztikus filmekben mutogatnak, ahol ostoba módon a gyenge vadászgépeket küldik előre a csatába, amik így útjában állnak a nehéz hadihajók össztüzének. A valóságban a harcrend tehát pont fordítva fog alakulni. A cirkálók mennek az élen, alattuk, fölöttük és mögöttük a védendő oldalukat fedező vadászgépekkel és naszádokkal.
Az efféle harc során minden manőver lényege az, hogy ki tudja a másikat oldalba kapni a nagy keresztmetszetű profilja felől. Ha több hajó támad meg egyet különböző irányokból, körbevehetik messziről és szétlőhetik, bármerre forduljon is. Ez ellen csak sündisznó formációval lehet valamennyire védekezni, ha ugyanígy zárt alakzatba rendeződnek a védők. A támadás és védekezés gömbkörös alakzatának optimális formája azonban érdekes módon különböző lesz.
A legegyszerűbb támadási forma a tetraéder, mert a négy csúcspontból úgy lehet a középpontot lőni, hogy a célt tévesztett lézernyalábok nem veszélyeztetik a saját hajókat. Gond nélkül tovább száguldanak a háromszög oldallapjainak közepén át a végtelenbe. (6. ábra)
Ellenben a legegyszerűbb védekezési forma nem a tetraéder, mert így egy hajóra túl széles (nagy ívű) tüzelési szektor marad, ami megnehezíti az elhárítótűz irányzását. Ha ugyanis túl nagy szektort kell védeni, a hajónak mozognia kell, elfordulva a pozíciójában, hogy a támadó profilját a mozgó ellenség felé fordíthassa. Ez annak a veszélyét vonja maga után, hogy a védtelenül hagyott irányokból betörnek az alakzatba és szétcincálják a csoportot. Ehelyett a legoptimálisabb az oktaéder formáció, ahol minden egységnek egy félgömbnyi tartományt kell védenie és belőni a három dimenziós tér hat irányába. (7. ábra) Ennél a felállásnál a szomszédos űrhajók segíthetnek egymásnak, mivel a tüzelési szektoraik részben átfedik egymást. Ha bármelyik jármű kiesik a harcrendből, a négy szomszédja átveheti a feladatát, felosztva a szektorát egymás között.
Ezen helyezkedésből nyilvánvaló, hogy a kisebb csoportokra széteső űrflotta számára az a legelőnyösebb, ha a hajók hatos kötelékekbe állnak össze és ezek a gyémánt alakzatok egymáshoz képest tetraéderes formációt vesznek fel. Így optimális pozícióban vannak a támadáshoz és védekezéshez egyaránt. A kísérő gépeknek ilyenkor az oktaéderek közepére kell húzódniuk, hogy egyrészt védve legyenek, másrészt megakadályozzák az ellenség hajóinak betörését a kötelék közepére, akár a térben, akár térugrással próbálkoznak is.
A nagyobb hajók által kiküldött kísérő robotszondák elhelyezésének és mozgatásának szabályai ugyanazok, mint az emberi személyzettel repülő gépek esetében, bár van néhány fontos különbség is, ami abból a tényből adódik, hogy feláldozhatóbbak. Amikor a kötelék támadásban van, a szondák dolga az anyahajójuk védendő profiljánál elhelyezkedni, hogy ne legyenek útban a saját fegyverzet számára. Ha védekezni kell, a szondáknak kétféle manőverezési stratégiát kell követniük. Először, amíg az ellenség messze van, a lővonalba kell állniuk a két hajó közé, hogy magukra vonják a támadók lövéseit. Ezzel megzavarják az ellenség tűzvezető rendszerét, ami kénytelen eltakarítani az útból a szondákat és csak utána képes a fő célra ráállni. Így az anyahajó időt nyer a felkészüléshez.
Ha az ellenség közel van, például térugrással hirtelen felbukkan a hajó mellett, a szondák dolga félreállni az útból, hogy ne takarják a saját elhárító fegyverek elől az ellenséget. Ilyenkor sokat segíthet, ha a szondák a fedélzeti fegyvereikkel oldalba támadják az ellenfelet és mindaddig zavarják, idegesítik, megosztva a nyomkövető rendszereinek figyelmét, amíg a közelben tartózkodik vagy meg nem semmisül a tűzharcban. A robotszondákat ilyenkor úgy kell mozgatni, mint egy darázsrajt, ami kaotikusan kering a célpontja körül és folyamatosan csipkedi, valamint igyekszik lekötni az ellenség szondáit, hogy ne tehessék ugyanezt.
Amint az látható az eddigiekből, az űrcsatákban rengeteg taktikai módszer bevetésére van lehetőség, a körülmények változásának megfelelően. Minél többféle manőver és stratégia szerepel a flottát irányító számítógéprendszer memóriájában, annál rugalmasabban képes alkalmazkodni az előálló különféle helyzetekhez. Mivel azoban valószínűleg minden formációval és támadási tervvel szemben létezik (legalább egyféle) optimális elhárítási módszer, az ideálisan mozgó flották összetűzése során ismételten előáll az a helyzet, hogy a csatát a jobb technikával rendelkező fél nyeri meg.
Készült: 2006.10.18. - 2007.02.03.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz