KOZMOGYALOGSÁG
Cikksorozat az űrhadseregről 5. rész
(A gyalogos katonák szerepe az űrhadviselésben)

Egy űrhadsereg elsődleges fegyverneme mindenképpen a flotta, mely a világűrben, a bolygók légkörében (esetleg tengereiben) és a saját univerzumunk mellett minden párhuzamos világban is képes tevékenykedni. Ettől függetlenül mindig akadnak olyan harci feladatok, amiket nem lehet az égből lecsapva megoldani. Ezen bolygófelszíni vagy űrállomások belsejében végrehajtandó bevetésekre a legideálisabb haderőnem továbbra is a (klasszikus) gépesített gyalogság marad.
A haditechnika állandóan fejlődik, változik, tökéletesedik. S bár a robotok sok helyen biztosan át fogják venni idővel az emberek szerepét a harctéren, egy darabig még valószínűleg szükség lesz jól képzett, elszánt, erős és kitartó gyalogos katonákra. Akik a harcjárműveik segítségével képesek bárhová gyorsan eljutni, leküzdeni a levegőből elérhetetlen célpontokat és megütközni az ellenség élő erejével.
A jövő hadműveleteiben a gyalogságra egyértelműen a legnehezebb terepeken való küzdelem feladata fog hárulni. Ahol nem lehet bevetni a nehézfegyvereket, ahová nem képesek eljutni a harci robotok és harcjárművek, oda bizony gyalog kell menni és precíz kommandós akcióval felszámolni az ellenállást. Ilyen terep a lakott terület, az erős légvédelemmel rendelkező körzet, valamint az űrállomások, támaszpontok és földalatti bunkerek világa. A gyalogság tömeges alkalmazásának ideje már lassan száz éve lejárt. A jelenben a gépesített lövész alakulatok képviselik a fő ütőerőt a nehéztüzérség mellett.
Ebben az írásunkban szeretnénk felvázolni a bizonytalanul távoli jövőben kialakuló űrhadsereg felszíni haderejének valószínű felépítését és katonáinak felszereltségét. A kozmogyalogságnak képesnek kell lennie bármilyen égitest felszínén, bármilyen időjárási körülmények között megvetnie lábát és felvenni a harcot az ellenséggel. Az űrhadsereg működésével kapcsolatos részletes információkat az olvasók megtalálhatják a következő publikációkban.: Űrstratégiai elgondolások, Katonai űrhajók felépítése és működése, Katonai űrhajó típusok és Az űrharcászat alapjai.

1. A KATONÁK RUHÁZATA

Egy gyalogos katona számára a megfelelő ruházat alapvető fontosságú. Különösen akkor, ha légkörtelen égitesten vagy mérgező atmoszférájú bolygón, illetve biológiailag veszélyes vagy radioaktivitással szennyezett terepen kell mozognia. A harci szkafandernek éppen ezért nagyon sokféle követelménynek kell megfelelnie, hogy használható legyen. Ilyen ruházatok fejlesztése már régóta folyik a fejlettebb hadseregek kutatóintézeteiben és a jövőben egészen biztosan általánossá válnak mindenhol, főként az űrhadseregben.
Ahol nincs szükség a teljeskörű védelmet biztosító szkafanderre, ott a katonáknak nyitott ruházatban könnyebb harcolniuk (például lakott területen), aminek lényegesen könnyebbnek kell lennie. Ennek szintén rendelkeznie kell mindazon technikai kiegészítőkkel, mint a harci szkafandernek, néhány képesség híján. Ilyen a sugárvédelem és oxigén ellátó rendszer mellőzése (gázálarcra viszont ekkor is szükség van), valamint a gyengébb testpáncélzat.
Az alábbiakban felsoroljuk a harci szkafanderek legfontosabb követelményeit, amiknek meg kell felelniük a bevetéseken.:
1. Önsúly: A szkafander súlya üresen, kiegészítő felszerelések nélkül minél kisebb kell, hogy legyen (20 kg alatt). A súly döntő részét a páncélzat teszi ki, ami csökkenthető azáltal, ha csak a törzsre, lábakra és a fejre korlátozódik. A kiegészítő technikával, fegyverekkel, munícióval együtt a teljes bevetési felszerelés súlya nem lehet több annál, amennyit egy átlagember fel tud emelni az 1 g-s gyorsulású bolygón állva. Ez kb. 50-60 kg, ami izomerő növelő aktuátorok nélkül szinte lehetetlenné teszi a hatékony mozgást a terepen.
2. Páncélzat: A szkafander anyagának a kézifegyverek többségével szemben védelmet kell nyújtania az egész testen, de legalább a törzsön és a fejen. Ide tartoznak a könnyű lőfegyverek, a szúró és vágó hidegfegyverek, a gyalogsági aknák, kisebb lézerfegyverek és ütőeszközök. Kiegészítő páncélzat viselésének csak külváz használata esetén van értelme, aminek legegyszerűbb formája a golyóálló pajzs, bonyolultabb változata a szkafanderre fölcsatolható külső (lovagi) testpáncélok.
3. Sugárvédelem: A szkafander anyagának teljesen védenie kell a viselőjét a mikrohullámú sugárzástól, a radioaktív sugárzásoktól és a rövidebb idejű hősugárzástól (tűzállóság). Képesnek kell lennie ellenállni a gyengébb lézersugaraknak és szigetelnie kell az infra és ultrahangoktól, valamint a harc közben hallható erős hangoktól.
4. Hordhatóság: A szkafander anyagának kellően hajlékonynak kell lennie ahhoz, hogy a katona akadály nélkül mozoghasson benne állva vagy fekve és minél többféle testhelyzetet fölvehessen. Az eséstől, ütődésektől védő belső párnákkal kell rendelkeznie a vállnál, könyöknél, tenyérnél, hátgerincnél, fenéknél, térdeknél, lábaknál. A bakancsnak kellően rugalmas talpbetéttel és speciálisan recézett talppal kell rendelkeznie az egyenetlen terepen való járás, futás megkönnyítésére.
Fontos továbbá, hogy a szkafandert önállóan, könnyen és gyorsan föl lehessen venni vagy ki lehessen bújni belőle. A ruha sisakjának széles látómezővel kell rendelkeznie (120-180 fok között), valamint többféle golyóálló és fényszűrő szemellenzővel (radioaktív pajzs, vakításvédő szűrő). Kétoldalt külső mikrofonokra van szükség, amikkel a gyenge, emberi fül számára már nem hallható hangok is észlelhetők. A szkafander külsejére csatolható kiegészítő felszereléseknek és fegyvereknek könnyen elérhetőnek kell lenniük, nem akadályozhatják a futást, mászást, kúszást és nem zöröghetnek mozgás közben.
5. Álcázás: A szkafander külső és belső oldalát egyaránt megfelelő rejtőszínekre kell festeni, a bevetési terület viszonyainak megfelelően. Ennek alapvetően két módja van. Az egyik, ha minden harctérre külön szkafandere van a katonáknak (sivatagba sárgásbarna, erdőbe zöldesbarna, éjszakai terepre fekete, űrbeli körülményekre szürke, havas területre fehér, vízi terepre kék). A másik, ha a ruházat képes a színét és mintázatát parancsra megváltoztatni a beleépített számítógép utasításainak megfelelően.
Ugyanilyen álcázással kell ellátni a nyitott ruházatot, a gyakorlóruhát és az összes hadfelszerelést, harcjárművet is. A sisakok szemellenzői között kell lennie olyannak is, amelyik csak belülről átlátszó és nem engedi ki az üvegre belülre vetített képeket, állapotjelzéseket.
6. Légzés: Normál atmoszférájú bolygón a külső levegőt szűrve kell a szkafander sisakjának beengednie, mérgező légkör vagy vákuum esetén pedig egy könnyű, háton viselhető oxigén tartályból kell levegőhöz jutnia a katonának legalább 2 órán keresztül. Az oxigén tartály nehéz változatának 12-24 órán keresztül kell levegőt biztosítania. A szkafander kiegészítő felszerelései között lennie kell egy könnyű légkör analizátornak, ami parancsra vagy adott időközönként méri a levegő összetételét és felismeri a mérgező gázokat. Ez adatait a ruha számítógépének és a parancsnokságnak továbbítja.
7. Komfort: A szkafandernek lehetővé kell tennie a katona számára, hogy űrbeli körülmények között is órákig vagy napokig életben tudjon maradni benne, teljesen elszigetelve a környezeti veszélyektől. A katonának képesnek kell lennie enni, inni, üríteni, aludni a ruhában, valamint önállóan levegő tartályt, légszűrő betétet és energiacellát (vagy tápgenerátort) cserélni. A szkafanderen belül viselt könnyű ruházatnak nedvszívónak és kényelmesnek kell lennie, ami nem okoz bőr irritációt (vakarózási kényszert).
A ruházatba épített berendezéseket energiával ellátó tápegységnek kicsinek, könnyűnek és hosszú élettartamúnak kell lennie, akár akkumulátorról, akár energiatermelő berendezésről (például üzemanyagcelláról) van szó. A vezérlő számítógépnek a hálózatra kapcsolt rendszerek fogyasztását is állandóan figyelemmel kell kísérnie és kijelezni a lemerülésig hátralévő időt a sisakmonitoron. A katona feladata az energiafelhasználást a körülmények ismeretében szabályozni, lekapcsolni vagy készenléti (takarékos) módba állítani egyes rendszereket.
Az ember és a szkafander számítógépe közti kommunikáció nem oldható meg hagyományos módon, felkarra vagy a törzsre szerelt billentyűzettel, kapcsolókkal, esetleg a pupilla mozgását (látási fókuszt) figyelő érzékelőkkel, de még hangos utasításokkal sem. Harci körülmények között ugyanis az ember kezét teljesen lefoglalja a fegyvere és ezer más fontos dolog, a tekintete pedig ugrál a külvilág és a sisakmonitoron lévő kijelzések között. A társaival való beszédet megkülönböztetni a számítógépnek adott utasításoktól szintén problémás, ahogy a suttogás is, ha muszáj csöndben maradni, nem beszélve a különféle harctéri háttérzajok zavaró hatásától. Mindezek miatt a legjobbnak a sisakba szerelt telepatikus interfész használata tűnik a jövőben, amikor a gép és az ember gondolatokkal kommunikál - gyakorlatilag fénysebességgel. A módszer előnye, hogy a képeket és fontos taktikai információkat így a sisaküveg helyett egyenesen a katona tudatába is lehet vetíteni, tehát semmi sem fogja takarni a látómezejét.

2. A RUHÁZAT KIEGÉSZÍTŐI

A további fontos kiegészítők, technikai felszerelések, amik feltétlenül kellenek egy korszerű harci szkafanderhez a következők lesznek.:
1. Életfunkciók: A szkafanderen belül viselt könnyű ruházatba be kell építeni biometrikus nyomkövetőket, amik mérik a légzést, az agyhullámokat, a szívritmust és a vérnyomást. Adataikat a szkafander számítógépének és az alakulat egészségügyi tisztjének közvetítik és szükség esetén riasztanak (szanitécet hívva). Emellett a ruházatba be kell építeni egy automatikus elsősegély berendezést, ami a számítógép vagy az egészségügyi tiszt utasítására képes különféle vegyületeket fecskendezni (vákuumos belövellővel) a testbe. Ilyenek a fájdalom és láz csillapítók, serkentő és nyugtató szerek, vérmérgezés elleni védőoltás és antibiotikumok, vitaminok és táplálék kiegészítők.
2. Kommunikáció: A szkafandernek biztosítania kell, hogy a katona képes legyen a terepen kapcsolatot tartani a társaival, parancsnokával, más alakulatok tagjaival, a civilekkel és az ellenséggel. A külső mikrofonoknak képesnek kell lenniük a gyenge hangokat fölerősíteni, hogy a katona hallása még élesebb legyen, mint sisak nélkül, ugyanakkor védeniük kell az erős hanghatásoktól, zajoktól, tompítva azokat. A belső mikrofonnak nem csak a sisakrádióba kell közvetítenie a beszédet, hanem egy külső hangszóróba is, amivel beszélni vagy kiabálni lehet kifelé.
Az időszálas kommunikátornak két csatlakozó dugasszal kell rendelkeznie. Az egyik az alakulat parancsnokának irányító számítógépéhez kapcsolja a katonát, a másik az otthoni főparancsnoksághoz. A kommunikációs lánc így csillag topológiájú és nem csak a beszélgetések, hanem a navigációs és egészségügyi adatok, valamint a taktikai információk is ezen át továbbítódnak.
3. Felderítés: A katona tájékozódását a terepen számos műszerrel lehet megkönnyíteni. A legfontosabb ilyen eszköz a sisak oldalára szerelt kamera, ami egybe van építve egy lézeres távmérővel felszerelt távcsővel (optikai és digitális zoommal), fényerősítő éjjellátóval, infravörös érzékelővel és esetleg röntgen érzékelővel vagy (a távoli jövő izgalmas lehetőségeként) gravitációs vizorral.
A felvevőnek páncélozottnak, ütés és vízállónak kell lennie, valamint védettnek a lézeres elvakítással szemben. Ez a képet a sisak ellenzőjének belső oldalára vetíti (ha nincs benne telepatikus interfész), az egész látómezőre vagy külön kis téglalapra a beállítástól függően, valamint átküldi a jelet az alakulat parancsnokának és a főparancsnokságnak is. A vezérlő számítógépnek képesnek kell lennie pár órányi anyagot rögzíteni és visszajátszani szükség esetén a felvett hanggal és biometriai adatokkal együtt.
A sisak másik oldalára irányítható fényű lámpát kell szerelni, ami nem csak a látható spektrumban működik, hanem képes infrafényt is sugározni, megkönnyítve a kamera dolgát. Kell továbbá a szkafanderre egy radioaktív sugárzásmérő és mikrohullámú sugárzás érzékelő, hogy a katona azonnal észrevegye ha ilyen veszélyeknek van kitéve.
4. Navigáció: A szkafandernek rendelkeznie kell egy földrajzi helymeghatározó rendszerrel, ami az űrben keringő saját hadihajók és robotszondák pozícionáló jelzései alapján képes egy méteres pontossággal bemérni a saját helyzetét és megjelölni azt a sisakba kivetített három dimenziós, nagy felbontású térképen. A térképet a parancsnokság közvetíti a katonáknak, szükség esetén frissítve azt a számítógépükön, a katonák navigációs rendszere pedig visszajelzi a helyzetüket.
Az egy alakulatba tartozó katonáknak továbbá látniuk kell a társaik helyzetét is a térképen, valósidőben, hogy jobban összehangolhassák a mozgásukat. A parancsnok a felderítési adatok alapján bejelölheti emberei számára a térképen az ellenség valószínű pozícióját és az ajánlott megközelítési irányokat.
5. Azonosítás: Minden szkafandernek rendelkeznie kell beépített idegen-barát felismerő rendszerrel, ami a saját fegyverek érzékelői számára azonnal jelzi a kilétét, hogy ezzel elkerülhetők legyenek a baráti tűz miatti veszteségek. Ennek a felismerő rendszernek nem csak a kézifegyvereken kell működnie, hanem a harcjárművek nehézfegyverein és az űrflotta hadihajóin is, nehogy a vadászgépek a saját kozmogyalogos csapatokra mérjenek csapást a levegőből.
Továbbá a szkafandereket olyan jelzésekkel kell ellátni, amik alapján műszeresen (a látható fény tartományában vagy infravörösben) felismerhetők az alakulat tagjai és név szerint azonosíthatók az emberek szinte bármilyen irányból (állva vagy fekve, szemből, oldalról vagy hátulról egyaránt). Ezt természetesen úgy kell megoldani, hogy az ellenség érzékelői minél nehezebben vegyék észre. Nagy segítséget jelent a katonák számára, ha rossz látási viszonyok között elég egy pillantást vetniük a kamerájukkal valakire és a számítógép azonnal kiírja a sisakmonitorra, hogy kicsoda az illető.
6. Külváz: A harci felszerelés nagy súlya (30-60 kg) miatt a katonák fizikai erejét exoskeleton szervórendszerrel kell megnövelni. Az ideális külváz aktuátorai legalább két-háromszoros erőkifejtést tesznek lehetővé, miközben könnyűek és gyorsan, pontosan követik a mozdulatokat. Az izomszervókkal futni, verekedni, hegyet mászni, kúszni, nagy súlyt emelni egyaránt lehet. Főleg a nagy gravitációjú bolygókon van jelentősége, valamint a nehezen járható terepen. Az exoskeleton nem zavarhatja a katonát a mozgásban, és kikapcsolt állapotban is engednie kell az embert mozogni.
Két változata lehetséges: az egyik a szkafanderbe beépített, a másik az önállóan felvehető, amit a nyitott ruházatra lehet csatolni. A külváznak saját áramforrással kell rendelkeznie, ami könnyen cserélhető és összekapcsolható a szkafander saját energiaellátó rendszerével. A vezérlőrendszerének szintén kapcsolódnia kell a szkafander számítógépéhez, hogy a katona beállíthassa rajta az erőnövelés mértékét (fogyasztás) és az egyes szervók rögzítését (merevítés). Így lehetősége van rá, hogy mozdulatlan maradjon kényelmetlen vagy fárasztó testhelyzetekben is, mert a külváz szilárdan megtartja a kijelölt pozícióban ha például a fegyverét vagy pajzsát kell tartania.
7. Elhárítás: A szkafander műszereinek és számítógépének árnyékolása szintén fontos a különféle zavaró hatások ellen. Ide tartozik a működő rendszerek által kibocsátott jelek, sugárzások árnyékolása is, hogy a katona ne legyen könnyen bemérhető és nyomon követhető. A kommunikációs rendszernek emellett még lehallgathatatlannak és zavarhatatlannak is kell lennie, amire a legalkalmasabb az időszálas kommunikátor.

3. KÉZIFEGYVEREK

A kozmogyalogos katonák kézifegyverei valószínűleg a távoli jövőben sem fognak jelentősen megváltozni, inkább a meglévő eszközök további fejlődése és tökéletesedése lesz megfigyelhető. Ennek főként technikai, s nem gazdasági okai vannak, hisz a fegyverkezés egyre inkább eltolódik majd a mennyiségről a minőségre és egyediségre. A fantasztikus filmekben és regényekben ősidők óta szinte kötelező kellék a lézerfegyver (pisztoly vagy puska), de a valóság ennél valószínűleg sokkal prózaibb lesz.
Főként azért, mert a kis teljesítményű, kézi lézerfegyverek (puskák) hadrendbe állításának csak akkor van realitása, ha sikerül (majdnem) olyan könnyűre és kicsire készíteni, mint a fémgolyókat kilövő fegyvereket. A lézernyaláb átütőerejének is el kell érnie egy kritikus szintet (amire a golyók képesek), valamint egy feltöltéssel legalább annyi lövés leadására kell képesnek lennie, mint egy nagy tárú puskának. Ehhez óriási üzemi teljesítmény és vékony sugárba való koncentrálás szükséges, aminek megvalósítása mind növeli az eszköz súlyát és méretét, nem beszélve a törékenységéről és a karbantartásának nehézségeiről harctéri körülmények között.
Komoly hátránya a lézernyaláboknak a felszíni harcban, hogy füstben, ködben, esőben, hóban, illetve víz alatt nagyon rosszul vagy egyáltalán nem használhatók. A sugarak ráadásul tükrökkel, fényvisszaverő felületekkel könnyen eltéríthetők, kivédhetők és így a hagyományos lőszerek támogatására szorulnak. Ráadásul a felszíni harcban olyan kicsik a távolságok (kilométerek), amikre a katonáknak lőniük kell, hogy nem jelentkezik számottevő előnyként a lézersugár jóval nagyobb terjedési sebessége. Mindezek miatt valószínűsíthető, hogy a kis átütőerejű kézi lézerfegyverek sosem fognak elterjedni, még ha sikerül technikailag megvalósítani őket, akkor sem.
Viszont várható a hagyományos lőfegyverek és robbanóanyagok további fejlődése, az űrhadsereg speciális igényeinek megfelelően. A lövedékek alakja lehet áramvonalasabb, átmérőjük pedig kisebb, hogy sűrű légkörben vagy víz alatt is hatásosak legyenek. Inkább nyilakra vagy dobótűkre fognak emlékeztetni, mint klasszikus golyókra vagy kúpokra. Az anyaguk a rombolóerő növelése érdekében valószínűleg speciális fémötvözet vagy kevlár (kemény műanyag) lesz, aminek nagyobb az átütőereje. A lövedékek torkolati sebességét egy határig lehet még fokozni a puskapor erejének és mennyiségének növelésével, de ezen a téren nem várható igazi változás. A sorozatlövő fegyverek jelenlegi tüzelési sebessége és tűzgyorsasága szintén bőven elegendő a célpont alapos megszórásához.
A töltények súlyát sem igen lehet csökkenteni, viszont kötelező vízállóra készíteni őket. A füstmentesen robbanó puskapor elég költséges megoldás, helyette inkább a csőre szerelhető füstlefolytó tűnik jó ötletnek. A lövedékekre festett nyomjelzőknek valószínűleg új típusai is megjelennek, amik szabad szemmel egyáltalán nem láthatók, csak a fegyver infravörös távcsövével vagy a katona speciális érzékelőjével. Az extra felszerelések közé fog tartozni még a hagyományos fegyverekből is kilőhető altatólövedék, ami méreggel is megtölthető szükség esetén, valamint a tömegoszlatáshoz és célmegjelöléshez használható festékpatronos, puha gumigolyók.
A tárak méretét sorozatlövő puskáknál és pisztolyoknál nem célszerű túlzottan növelni a súly és a méret miatt, viszont a golyószórók, nehéz gépfegyverek esetén csak a végteleníthető hevedertáraknak van értelme. A nagy sebességű tüzelés miatt gyorsan felmelegedő csöveket nagy hővezető képességű és nagy felületű fémötvözettel kell beburkolni, ami gyorsítja a levegőbe történő hőleadást. A hőtágulásból fakadó problémákat a legegyszerűbben az adott hőmérsékleti és időjárási viszonyokra optimalizált fegyverekkel lehet csak megoldani, így minden katonának legalább négyféle puskája lesz a menetfelszerelésében (a csapatszállító űrhajón). Egy a hideg éghajlatra, egy a forróra, egy a közepes hőmérsékletű vidékekre (ennek víz alatt is működnie kell), valamint egy a vákuumban, szélsőséges (hőmérsékleti és sugárzási) viszonyok között való használatra.
A puskákra szerelhető hangtompítóval egybeépített lángrejtő valószínűleg általános tartozékká válik idővel, ahogy a füstlefolytó, a lézeres célzórendszer, az infravörös és normál optikai távcső, valamint a célzótükör, hogy a sarkon kidugva a fegyvert ne kelljen kinézni a célzott lövéshez. Mindezek együttesen jóval csöndesebbé és rejtettebbé teszik a tűzharcot. A jövőben a harctéren nem lehet majd fegyverropogást hallani, csak halk pukkanásokat, a gellert kapó golyók pendülését és sivítását, valamint az elmaradhatatlan robbanásokat.
A kézifegyverek rossz kézbe kerülését harc közben hatékonyan akadályozni fogja a tulajdonost azonosító biometriai szenzor beépítése a markolatba, ami a lövéseket engedélyezi. Ennek akkor is működnie kell, ha az illetőn szkafanderkesztyű van és észre kell vennie, ha egy halott (levágott) kezet nyomnak hozzá. Az azonosítót célszerű úgy beállítani, hogy a gazdája mellett az alakulatának tagjai is használhassák a fegyvert (de a szenzor memóriája eltárolja a használó személyét, a használat időpontját és az általa kilőtt lövedékek számát).
Az összecsukható puskatus, szurony és célzólámpa mellett hasznos extra kiegészítő lesz még a távcsöves fegyvereken a töltény számláló, ami a tárban maradt lövedékek számát kijelzi a távcső optikájában (a célpont távolsága mellett). A kozmogyalogosok rohampuskáját mindezek mellett valószínűleg a cső alá szerelt gránátvetővel is felszerelik, hogy növeljék a rombolóerejüket. A hasonló páncélozott harci szkafandert és pajzsot viselő ellenséggel szemben ugyanis a puskalövedékek gyakorlatilag használhatatlanok lesznek, így az ellenfelet a legkönnyebben célzott gránáttűzzel lehet majd megsebesíteni vagy megölni.
A kozmogyalogosok a puska mellett természetesen pisztollyal, rohamkéssel és kézigránátokkal is föl lesznek szerelve. A kézigránátok a mikroelektronika fejlődése miatt többek lesznek egyszerű eldobható robbanóanyagoknál. A kibiztosító rendszerük időzítővel lesz ellátva, amin az eldobás előtt beállítható, hány másodperc múlva robbanjon. A minimum várhatóan 3, a maximum 30 másodperc lesz. Emellett valószínű, hogy a gránátok beállíthatók lesznek távirányított robbantásra is a katona szkafander számítógépétől kapott rádiójel segítségével. Így a gránátok részben gyalogsági aknaként is használhatók lesznek.
A kézi páncéltörő rakétavetőket saját komputerrel fogják ellátni, ami képes összekapcsolódni a kezelő katona számítógépével. Attól megkapja a célterület navigációs térképét a megfigyelő kamera által közvetített látvánnyal együtt, ami alapján képes önállóan kiszámolni (három dimenzióban) a megadott kilövési hely és a célpont között vezető optimális útvonalat a levegőben. Amelyen haladva a rakéta ki tudja kerülni az esetleg útban lévő tereptárgyakat és megtalálhatja a fedezékben lévő ellenséget. Az útvonalat ezután áttölti a csőre töltött rakéta vezérlőjébe, ami az indítás után önállóan végigmegy rajta és becsapódik. Így a hagyományos, egyenesvonalú tüzeléssel sérthetetlen ellenség is megsemmisíthető a fedezék biztonságából.
A kozmogyalogos alakulatoknál rendszeresített mesterlövész puskákra szintén további tökéletesedés vár. Az irányzó rendszerük képességei gyakorlatilag azonosak lesznek a sisakon lévő kameráéval (lézeres távmérő, optikai és digitális zoom, infravörös és fényerősítős éjjellátó, lézeres vakításvédelem, röntgensugaras vagy gravitációs érzékelő), hogy annak sérülése esetén is használható maradjon a fegyver. A lövedékek valószínűleg rakéta pótmeghajtással lesznek felszerelve, hogy képesek legyenek több kilométerről átütni a hagyományos személyi páncélzatot, a házak betonfalát és más akadályokat.
További egzotikus kézifegyverek lesznek még a gyalogság számára a lángszórók, ultrahang sugárzó fegyverek, mikrohullámú bőrégető fegyverek (tömegoszlatáshoz), gáz és füstgránát vetők (a gáz lehet büdös, könnyeztető, maró, altató vagy mérgező), valamint a kis hatósugarú tézerpisztolyok (elektrosokk fegyverek). Víz alatti vagy sűrű légkörben való lövöldözéshez továbbra is a leghatékonyabbak a nyílpuskák (számszeríjak) lesznek, automata felhúzórendszerrel ellátva.

4. FELSZÍNI HARCJÁRMŰVEK

A gyalogságot a felszínen gumikerekes, páncélozott csapatszállító harcjárművekkel és könnyű légköri repülőgépekkel lehet a leggyorsabban mozgatni. Ezeknek az űrvadászgépekhez és kompokhoz hasonlóan sokfeladatúnak kell lenniük, továbbá elég könnyűnek ahhoz, hogy az űrbeli szállításukra tervezett deszantszállító hajók akár egy 2 g-s gyorsulású bolygó felszínéről is fel tudják vinni őket a nagy csapatszállítókra.
A nehéz páncélosok és lánctalpas harcjárművek nem igazán praktikusak a gyors hadműveletekre optimalizált kozmogyalogság számára. A páncélvédettség növelése a korszerű gyalogsági páncéltörő fegyverek fejlődése miatt nem lehet cél hosszabb távon. Így a harcjárművek páncélzatát csupán akkorára kell méretezni, hogy képesek legyenek a személyzetet megvédeni a könnyű kézifegyverekkel (lövedékek, gránátok, repeszek), aknákkal, radioaktív és mikrohullámú sugárzással, ultrahang és infrahang fegyverek rezgéseivel, valamint a vegyi és biológiai veszélyekkel szemben.
A járműveknek légmentesen zártnak kell lenniük, saját levegő ellátó rendszerrel. Vákuumban, hidegben és forróságban is működniük kell, és főként minél gyorsabban kell mozogniuk a terepen (szárazföldön 100-140 km/h, vízen úszva 10-15 km/h). A sok kerekes futómű ebből a szempontból könnyebb és előnyösebb megoldás, mint a lánctalp, ezért a jövő harcjárművei valószínűleg a gumikerekes páncélautók lesznek (20-25 tonnás önsúllyal).
Egy nyolc kerekes, kétéltű csapatszállító átlagos mérete a jövőben sem lesz más, mint napjainkban (2-2,5 méter magasság, 2-2,5 méter szélesség, 7-8 méter hossz, 30-35 centiméter hasmagasság). A hajtóműve viszont nagy valószínűséggel elektromos motor lesz (összkerék meghajtással), amit a fedélzeti rendszerekkel együtt egy térenergia kicsatoló generátor fog táplálni. Ez majdnem korlátlan hatótávolságot biztosít a számára. A technikai felszereltsége nagyjából ugyanolyan lesz, mint egy gyalogos katonának, vagyis a kommunikációs, felderítő, navigációs, azonosító és elhárító rendszereit külön fedélzeti számítógép fogja irányítani. Mindezek lehetővé teszik majd a pilóta számára, hogy úgy manőverezzen a járművével a terepen, mint valami űrhajóval.
A kerekes és repülő harcjárművek belső terét zsilipelésre alkalmassá kell tenni, hogy légkörtelen vagy mérgező atmoszférájú égitesten is biztonságosan lehessen ki és beszállni. Ennek leghatékonyabb módja a levegő visszatartó erőtér buborék hártyák generálása a hátsó ajtónál és a tetőnyílásokon. Az utasok számára a belső teret úgy kell kialakítani, hogy teljes felszereléssel, háti tartályos szkafanderben is kényelmesen elférjenek (ülve) a fegyvereikkel együtt. A nagyobb helyigény miatt valószínű, hogy egy (felszíni vagy légi) csapatszállítóban a pilóta mellett csak nyolc vagy tíz katona fog elférni (elég szorosan).
Az ilyen könnyű harcjárművek nem alkalmasak rá, hogy önálló páncélos erőként megütközzenek az ellenség tankjaival és nehéz tüzérségével, csupán a gyalogságot szállító és támogató feladatokra képesek. A kozmogyalogság deszantezredei így nem fognak tankokkal rendelkezni és a tüzérségük is korlátozott erejű lesz. A nehézpáncélosok és tüzérségi állások (ágyúk, rakétavetők) elleni harc emiatt az űrflottára hárul, aminek a légifölény kivívása után kell megpuhítania a felszíni erőket, felszámolva az ellenállás gerincét, beleértve a bunkereket és erődítményeket is. Csak ezután lehet (légifedezet mellett) letenni a felszínre a deszantosokat és a maradék, szórványos ellenállás leküzdésére küldeni őket. A nagy méretű, tömeges felszíni hadseregek (szárazföldi és tengerészeti) ideje tehát egyértelműen lejárt, helyüket és szerepüket az űrflotta veszi át, mint a jövő elsődleges fegyverneme.
Fontos kiegészítői lesznek a kerekes harcjárműveknek a kis méretű felderítő robotok, amik önállóan vagy távirányítással előre küldhetők a felszínen (kerekes gépek) vagy a levegőben (minirepülők) a veszélyes helyekre. Különösen akkor jönnek jól, ha nincs a felszínen harcoló alakulatnak légifedezete (légi megfigyelőkkel). A járművek és katonák fölé küldött felderítő repülőgépek pontos helyzetképet adhatnak az ellenség mozgásáról, a terep akadályairól. Ezeket ugyanolyan érzékelőkkel kell felszerelni, mint a harcjárműveket és a kozmogyalogosokat. Adataikat az irányítótisztjük és az alakulatuk tagjai mellett a parancsnokságnak is továbbítják, így tűzvezetésre is alkalmasak lesznek.
A harci robotok fejlődésével nyilván megjelennek majd az embert részben vagy teljesen helyettesítő gépek, esetleg biorobotok, amik önállóan vagy távirányítással tudnak mozogni a csatatéren. A rendkívül nehéz és kifejezetten öngyilkos küldetésekre ezeket fogják előre küldeni, de szélsőséges viszonyok között (vákuumban, fertőzött zónában) is előnyt élveznek majd az emberekkel szemben. A kompatibilitás érdekében valószínűleg ugyanolyan fegyverekkel és érzékelőkkel lesznek fölszerelve, mint a kozmogyalogosok és talán a méretük is hasonló lesz, hogy beférjenek a szállítójárművekbe.
A könnyűpáncélos harcjárművek valószínűleg egyetlen járműcsaládot fognak alkotni, melynek típusai (különböző feladatokra módosított változatai) praktikusan a következők lesznek.:
1. Parancsnoki irányítókocsi: Egy szakasz katonának és járműveinek irányítását végző egység négy fős személyzettel (pilóta és három tiszt), ami több kis felderítő robotot (autót és minirepülőt) visz magával a tetején és a rakterében.
2. Csapatszállító: Egy teljesen felszerelt rajt (tíz katonát) szállító jármű.
3. Teherszállító: A tartalék fegyverzet, muníció, sátrak, élelem, ivóvíz, alkatrész utánpótlás és egyéb felszerelések szállítására alkalmas.
4. Lövegtornyos tüzérségi egység: Földfelszíni célok ellen könnyű sorozatlövő ágyúval vagy lézerágyúval van felszerelve, három fős személyzettel (pilóta és két lövész).
5. Rakétás tüzérségi egység: Földfelszíni vagy légi célok ellen mozgatható rakéta kilövő konténerrel van felszerelve, három fős személyzettel (pilóta és két lövész).
6. Sebesültszállító jármű: Négy hordágyon fekvő sebesült szállítására alkalmas, három fős személyzettel (pilóta és két szanitéc).
7. Utászkocsi: Teherdaruval, vonócsörlővel és aknamentesítő ekével van felszerelve, egy pilótával.
8. Építőjármű: Földgyaluval és markolókanalas árokásóval van felszerelve, egy pilótával.
A gyalogság kisebb távolságokra való légi szállítására és támogatására könnyű légköri repülőgépekre lesz szüksége a kozmogyalogságnak. Ezeket ugyanúgy a deszantszállító űrhajók vagy egy teherszállító komp fogja a felszínre juttatni, mint a kerekes járműveket. Helyből felszálló, könnyű páncélzattal és a sztenderd kiegészítő technikával felszerelt gépek lesznek. Nem aerodinamikai elven fognak repülni, hanem téri (antigravitációs) hajtóművekkel, mint az űrhajók, így szükség esetén vákuumban is boldogulnak és a világűrbe is képesek lesznek lassan fellebegni. Főként azért van rájuk szükség, hogy az űrflotta vadászgépeinek és naszádjainak fedezete nélkül is képes legyen a gyalogság korlátozott légi hadműveletekre a nehezen járható területeken.
1. Csapatszállító: A pilóta mellett egy teljesen felszerelt rajt (tíz katonát) képes szállítani (fegyvertelen gép).
2. Harcigép: Két pilótával repül, mozgatható és rögzített gépfegyverekkel, légi és földi célok elleni rakétákkal van fölszerelve. Több kis felderítő robotot (minirepülőt) visz magával.

5. A DESZANT ALAKULATOK FELÉPÍTÉSE

A kozmogyalogság alakulatainak felépítése a katonákat szállító felszíni járművek kapacitásához fog igazodni, amik az őket szállító deszant kirakó űrhajók teherbírásához igazodnak majd. Ez szükségszerű és elkerülhetetlen változás, ami már a jelenben is megfigyelhető trend számos fegyvernemnél. A múltban a technikát igyekeztek a fejlesztők a katonai egységekhez méretezni. A jövőben ez megfordul és a technikai lehetőségekhez kell a csapatoknak igazodniuk. Az alábbiakban az alakulatok szerveződési szintjeit és összetételét próbáltuk részletezni nagy vonalakban.
Egy csapatszállító járműben tíz katonának van hely, így ők alkotnak egy önálló harcra képes rajt. A rajban a katonák öt párt alkotnak, amik a harctéren igyekeznek együtt mozogni és támogatni, segíteni egymást. Minden párban az egyik katona hagyományos fegyverzettel rendelkezik (sorozatlövő rohampuska gránátvetővel), míg a társa a leküzdendő céloknak megfelelő fegyvert visz magával. Ez lehet golyószóró, páncéltörő rakétavető, füstgránátvető, lángszóró, mesterlövész puska, ultrahang sugárzó, mikrohullámú sugárzó vagy tézerpisztoly.
Négy raj alkot egy szakaszt. Hat szakasz egy deszantszázadot, aminek három fajtája van (feladatuk szerint).:
1. A rohamszázad járműparkja áll: 4 parancsnoki kocsiból, 24 csapatszállítóból, 2 lövegből és 2 rakétás egységből (összesen: 32 jármű). Ez a pilótákkal együtt 292 katonát jelent.
2. Az ellátószázad járműparkja áll: 4 parancsnoki kocsiból, 16 teherszállítóból, 4 sebesültszállítóból, 4 utászkocsiból és 4 építőjárműből (összesen: 32 jármű). Ennek az alakulatnak a létszáma 52 fő.
3. A légiszázad járműparkja áll: 16 csapatszállító és ugyanennyi harcigépből (összesen: 32 repülőgép). A pilóták létszáma 64 fő. Az ő dolguk a rohamszázad tagjait felvenni, ha a kerekes járműveik nem alkalmasak a terep leküzdésére. Emellett még utánpótlás szállítására, kisebb kommandós akciókra, felderítésre, légitámogatás nyújtására és sebesült szállításra is használhatók.
Egy századot a csapatszállító űrhajó által hordozott 8 deszanthajó egyszerre képes levinni a célbolygó felszínére. A repülőgépek a levegőben is kidobhatók a landolóegységekből, a kerekes járművek pedig másodpercek alatt kigördülhetnek a raktérből a szilárd talajra vagy a vízfelszínre.
Egy csapatszállító űrhajó a fedélzetén egy deszantezredet képes magával vinni. A deszantezred áll: 4 rohamszázadból, 1 ellátó és 1 légiszázadból (összesen: 160 felszíni jármű, 32 repülőgép és 1284 katona). A harcoló csapatok mellett az ezredhez tartozik még egy, az űrhajón maradó kiszolgáló személyzet is, akik gondoskodnak a technika és az emberek felkészítéséről a bevetés előtt (karbantartók, szerelők, tartalékos pilóták és orvosok, összesen: 116 fő). Így az ezred teljes létszáma eléri az 1400 főt.
A kozmogyalogság legnagyobb csapatteste a deszanthadosztály, ami 4 ezredből áll. Ennek szállításáról egy önálló flottakötelék gondoskodik, amit külön harci kötelékeknek kell fedezniük a földreszállás közben.

Készült: 2006.10.18. - 2007.02.03.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz