1. ELŐSZAVAK
Az Eseményhorizonton korábban megjelent írásokban szó van arról, hogy a térbúra egy olyan 2D-s felszínpajzs a Naprendszer határán, jóval túl a Plútó pályáján, ami elhatárolja a benti 3D-s kiterjedést a kinti 4D-s univerzumtól. Ezt a fenntartó istenségek generálják a 3D-s tér védelme érdekében, és transzcendens, rugalmas védőburokként akadályozza a lelkeket, űrhajókat és aszteroidákat a térből való kijutásban.
Az n dimenziós időmatematika kutatási eredményei alapján ez az elképzelés apróbb módosításokra és pontosításokra szorul. A Naprendszer határán húzódó térbúra, mint gömbszerű fal valójában a 3D-s teret választja két részre, míg a szeparátor, mint dimenziófal a 3D-s teret zárja le két oldalról a 4D irányában. Ezért az alábbiakban megpróbáltuk összefoglalni a témával kapcsolatos nyilvánvaló kérdéseket, és a rájuk adható logikus válaszokat, hogy kijavítsuk a korábbi téves elképzeléseket.
Kezdjük azzal, hogy pontosítjuk a szóhasználatunkat, újradefiniálva a szükséges kifejezéseket. A magyar nyelvben szerencsére minden fogalomra megvan még a megfelelő szavunk, legfeljebb eddig nem értettük a mögöttes jelentését. Amikor az őseink beköltöztek a Naprendszerbe, s letelepedtek a Földön, még pontosan tudták és értették az univerzum törvényeit és minden jelenségre megvoltak a megfelelő szavaik. Ezek jelentése a mögöttes tudás elvesztésével eltorzult, módosult, de szerencsére még visszaállítható, ahogy újra felfedezzük a nyilvánvaló igazságokat.
Az éghajlat szó szerint nem más, mint a téridő görbülete, hajlása. Ebből következik, hogy az ég szó magát a téridő hullámterét jelenti. Ami azért ég (mint a tűz), mert a térszerán forrásai tachionként (TŰZ) körbemásolódva árasztják magukból a görbült hullámterüket. Ezen hullámtér gömbszerűen görbült határolófala az égbolt, aminek boltozata a térbúra. A tér búrája az, ami körbe, pontosabban gömbbe burkolja a teret. A búra falát nevezzük falvédőnek, síkuniverzumnak, ami lokálisan 2D-s. A szeparátor ezzel ellentétben a 4D-s túlvilágtól zárja el a 3D-s teret két oldalról, azzal párhuzamosan létezve, láthatatlan dimenziófalként.
Ebből következik, hogy a bolygónk gázburkát helyesebb légnek nevezni. Nem légkörnek, mert nem kör alakban veszi körül a Földet, hanem vékony gömbhéjként, térbeli rétegként. Tehát a fejünk felett a léggömb (helyesen: atmoszféra) található, amin túl van az ég, újabbkori nevén a világűr (kozmosz). Az ég mint hullámtér mindenhol ott van, ezért állandóan benne vagyunk, akkor is, ha a földön (a bolygó felszínén) élünk.
2. A KOZMOSZ LÁTVÁNYA
Ha a térbúra egyszerűen csak a 3D-s kiterjedést határolná két részre (egy gömbre, amin belül a Naprendszer található), akkor nem lehetne rajta kívül (a falvédő másik oldalán) 4D-s túltéridő. Mivel a 4D-s kiterjedést csak egy 4D-s vagy 3D-s kiterjedés képes elhatárolni, 2D-s nem. De még ha így is lenne, akkor is felmerül a kérdés, hogy (mi, 3D-s lények) miért látjuk teljesnek a kinti csillagvilágot?
Elvileg ebben az esetben a 4D-s csillagok, porfelhők és galaxisok 3D-s metszetét kellene látnunk, ami nem azonos egy önálló 3D-s világegyetem képével. Főként azért, mert az égitestek 4D-s mozgása miatt egyes csillagoknak el kellene tűnniük nyomtalanul az égről, másoknak pedig újonnan kellene megjelenniük más helyeken az űrben, ahogy éppen metszik a 3D-s alteret. Még akkor is látnunk kéne ilyet, ha a csillagok csak nagyon lassan mozognak, évek alatt szelve át az alteret. Ebből a felismerésből kiindulva vegyük sorra a lehetséges magyarázatokat, hátha szolgálnak valami alternatív megoldással.:
1. A 4D-s túltéridőből érkező fény egyfajta vetített képet szolgáltat a 3D-s térbúrán belüli szemlélők számára. Ennek nyilvánvaló hibája, hogy mindig fellép egymásra vetülés, amikor például két galaxis részben vagy egészben fedi egymást vagy a közeli csillagok ugyanott látszanak, áthaladnak egymáson minden hatás nélkül. Ez azonnal kiderülne, arról nem szólva, hogy a vetítés beesési szögei is sokfélék lesznek (nem egyirányúak), ami szintén rengeteg kezelhetetlen (kimagyarázhatatlan) optikai anomáliát okozna.
2. A térbúra valójában teljesen átlátszatlan és mi csak egy trükkösen rávetített képet látunk a falvédőn. Amit a fenntartó istenségek generálnak belülről, kívülről vagy a 4D irányából elképzelhetetlen módszerekkel a mi megtévesztésünkre. A gond ezzel az, hogy egy ilyen sík képen nem lehetne megmérni a közeli csillagok parallaxisát, kiszámítva belőle a térbeli távolságukat. Ha a kép egy 3D-s hologram, álmélységgel rendelkező látvány, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy az istenségek miért fárasztják magukat ilyen hihetetlenül részletes, bonyolult és széles spektrumú, folyton változó felvétel generálásával? Mert az, hogy a földi csillagászokat becsapják, mint ok eléggé valószínűtlen.
3. A térbúrán kívül is létezik 3D-s tér, ami a 4D-s túltér altere és ugyanúgy szeparálva van a túltértől, mint a benti világ. Ha a külső 3D nyitott a 4D-re, akkor látnunk kellene a keresztirányú mozgásokat, áthatolásokat rajta. Ha a külső 3D zárt, akkor a térbúra nem a dimenziószinteket szeparálja, hanem a 3D-s kiterjedésben képez egy gömböt. Ekkor viszont valószínűleg át tudunk rajta jutni valahogy (térugrással vagy erőszakkal) és simán űrhajózhatunk a 3D-s kozmoszban.
3. A SZEPARÁTOR ÉS A TÉRBÚRA
Mivel ez utóbbi (harmadik) lehetőség tűnik matematikailag és fizikailag is a legvalószínűbbnek, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a szeparátor és a térbúra valójában két különböző dolog. Más-más célokat szolgálnak és a tulajdonságaik is teljesen eltérőek. Az egyik (a térbúra) a 3D-s teret osztja a 2D-s gömbfelszínével kintre és bentre, a másik (a szeparátor) pedig a 3D-s teret választja el a két 3D-s falával a párhuzamos 3D-s kiterjedésektől és végső soron a 4D-től. Erről korábban már volt szó a Szeparátorok n dimenzióban című időmatematikai írásban.
Logikus következtetés, hogy ha a 4D-s univerzum csillagai áthatolhatnak a 3D-s univerzumon, átszakítva az azt védő szeparátorokat valamelyik irányból, és ezzel égszakadást idéznek elő, akkor ez téranomáliákat okoz az altérben. Talán egyes szupernóva robbanások is ennek köszönhetők, amikor a 4D-s csillagok vagy nagybolygók átmenetileg lyukat ütnek a dimenziófalba. Ilyenkor a 4D-ből bejut a fény a 3D-s kozmoszba és napokig tartó vakító fényjelenséget, valamint téranomáliákat okoz egy időre. Ha az áthatolás kozmikus ütközéssel párosul, például a betüremkedő égitest beleszalad egy 3D-s csillagba vagy bolygóba, akkor az jókora robbanással (és pusztítással) jár.
Mindezek miatt érdemes volna mielőbb föltérképezni a 4D-s világűr csillagait és bolygóit. A túltérben valószínűleg sokkal több csillag és más égitest található az univerzumban, mint a 3D-s térben, mivel ott a gravitáció köbösen gyengül a távolsággal. Továbbá a csillagképek is teljesen mások a 3D-s hipergömbtérfogaton. Az is elképzelhető, hogy a 4D-ben egyes csillagok, bolygók (Marduk) és üstökösök jóval közelebb vannak hozzánk, mint a 3D-s égitestek. Ezeket mégsem látjuk az irányuk miatt. Ha viszont a 4D-s túltérben akarunk majd űrhajózni, feltétlenül szükségünk lesz legalább a Naprendszer környékének ismeretére, nehogy beleszaladjunk egy-egy ilyen égitestbe.
Azt nem tudjuk, hogy a szeparátorok mennyire erősek, vagyis mekkora égitest közeledését képesek elhárítani és megakadályozni az égszakadást. Nyilván az égitestek mozgásáért felelős istenségek igyekeznek távol tartani az alterektől a csillagokat és nagybolygókat, de balesetek (vagy szándékos szabotázs akciók) mindig történhetnek. Ugyanezen módon valószínű, hogy a 4D-s kiterjedésekre is veszélyt jelentenek a hiperégszakadást okozó 5D-s égitestek. A 4D-s párhuzamos téresszenciákat elválasztó szeparátorok egyébként 4D-sek, míg a 4D-s Naprendszer határán található falvédő 3D-s és szintén három rétegből kell, hogy álljon.
Az égszakadás fordított változata, a kitüremkedés eléggé valószínűtlen eseménynek tűnik. Az, hogy a 3D-s kiterjedés objektumai szakítsák át valamiért a szeparátort és jussanak át valamelyik szomszédos 3D-s térbe vagy ki a 4D-s túltérbe. Ennek ugyanis komoly fizikai akadályai vannak. Egy anyagi rendszer a térnek csak azon irányaiba képes elmozdulni normál körülmények között, amely irányokban létezik. Mivel az őt érő erőhatások is arra a kiterjedésre korlátozódnak. Így a saját kiterjedésből kilépni csak kívülről jövő (4D-s) erőhatásra lehetséges, ami a felsőtérből éri a tárgyat.
Ilyen erőhatás még akkor sem hozható létre a 3D-ben, ha térmanipulációval lokális 4D-s túlteret keltünk, mert az sem szakítja át a szeparátort, csak egyfajta dudort képez alatta (zsákszerű kiterjedést). A dudorba kerülő tárgyak viszont elfordulhatnak a 4D-ben és tükröződhetnek, ami annihilációs robbanást okoz, de még ez sem lyukasztja át a szeparátort. Az égszakadáshoz egy egész bolygót kellene lokális 4D-s téranomáliába vinni és nagy erővel meglökni a 4D irányába (például robbantással). Ennek viszont van egy alapvető akadálya, a térmanipulációs hullámfront deportációs zónájának korlátozott hatósugara. Valószínűsítjük, hogy szabvány térmanipulációs technikákkal nem lehet akkora tömegű égitestet megmozdítani, ami már elég nagy hozzá, hogy áttörje a dimenziófalat, így gyakorlatilag semmi esély a kitüremkedéses égszakadás szándékos előidézésére.
A térugrás nem okoz égszakadást, mivel szó szerint átugorja a szeparátort egyetlen lökéshullámfront segítségével, ezért ehhez nem kell nagy energiát befektetni. Így egyetlen szerinó manipulációjával könnyedén átvihető egy több ezer tonnás űrhajó a párhuzamos 3D-s terekbe vagy a hozzájuk tartozó nemtér-nemidőbe. Itt különbséget kell tennünk a 3D-s téresszenciák mellett létező nemtér-nemidő réteg és a 4D-s téresszenciák mellett létező között, mert a 3D-s változat az alfatéren belül létezik, gyakorlatilag az egyik 4D-s téresszenciában. Így 3D-s technikával mi nem tudjuk elhagyni az univerzum alfaterét, csak a saját lokális terünket, de a térsűrítéses technika valószínűleg itt is működni fog. Ettől függetlenül az űrhajóinknak szükségük lesz saját megtartó térszeránra a létben maradáshoz, mert enélkül nem lehet teret váltani.
A fentiekből következik az is, hogy a térszinkron váltás folyamata (egy űrhajó vagy lélek számára) lényegében nem más, mint merőleges mozgás a beágyazótér összes belső irányvektorára, (kiterjedési irányára) nézve. Egy 3D-s tárgy számára tehát a térváltás elmozdulás a 4D irányába. Emiatt minden térugrásnál 4D-s téranomáliák fognak jelentkezni egy adott hatósugáron, a deportációs zónán belül. A témával részletesen a térugrás folyamatát tárgyaló írásokban foglalkozunk majd.
Arról egyelőre nem sokat tudunk, hogyan generálják az istenek (megtartó térszeránok) a különféle szintű dimenziópajzsokat. De az alapelv ugyanaz, mint a Mindenható által keltett 4D-s alfatereket elválasztó szeparátorok esetében, tehát a létük a generáló térforrás működéséből következik, illetve annak precíz manipulációjával állítható elő. Ez szubatomi, sőt szubkorpuszkuláris pontosságú technológiát igényel, amilyen nekünk egy jó darabig még biztosan nem lesz. A témával részletesen az erőtérpajzsok elméletét tárgyaló írásokban foglalkozunk majd.
A 3D-s terek a 4D-s téresszencián belül egy-egy önálló, párhuzamos és összefüggő aluniverzumot alkotnak. Ez annak köszönhető, hogy a lokális térforrások mindenhol egymással szinkronban működve keltik őket. A jelenlegi ismereteink szerint öt darab párhuzamos 3D-s tér létezik egy 4D-s téresszencián belül (plusz a nemtér-nemidő rétegük), vagyis a forrásrendszere monász típusú. Valószínűleg az alfatér szerkezete nem teszi lehetővé, hogy ezt diásszá vagy triásszá bővítsék térszorzással, ezért a további 3D-s tereket a párhuzamos 4D-s univerzumokon belül találhatjuk meg.
Érdekes térzárvány lehet a 4D-s kiterjedést hipergömbbe záró 3D-s falvédő, aminek elvileg a benne tartózkodó 3D-s lények számára önmagába záródó tórusztérnek, véges térhuroknak kellene látszódnia (térbörtön). A gyakorlatban azonban ez nem így van, mert a 3D-s normál tereket nem metszi a hipergömbtérfogat, azok szeparátorai miatt. A 3D-s falvédő így két önálló félhipergömbtérfogatból áll.
A párhuzamos 3D-s terek keltésének folyamatát nyilván egy vezérlő térforrás, a Mindenható valamelyik másolata irányíthatja az univerzum közepéről. A helyi megtartók (galaxis és csillag térszeránok) pedig az ő hullámteréhez igazodnak az alfatéren belül. Ettől függetlenül lehetőség van rá, hogy egy megtartó önkényesen elforgassa a saját hatáskörzetébe tartozó rendszerét a 4D-ben, az összes párhuzamos 3D-s terével együtt, mintegy kilépve az egyetemes szinkronból, amit égindulásnak nevezünk. Erről korábban már volt szó a Kozmikus katasztrófák című írásunkban (a 2006-os év anyagai közt).
4. A TÉRBÚRA ÁTLÁTSZÓSÁGA
A 3D-s teret kintre és bentre elhatároló 2D-s falvédő gömbszerű pajzsa teljesen átlátszó, vagyis akadálytalanul átjárható a fénykvantumok számára. Ha nem így lenne, akkor a csillagok látszólagos fényessége kisebb lenne a számított fényességüknél, sokkal nagyobb mértékben, mint amit a csillagközi térben található ritka por és gázfelhők elnyelése indokol. Ellenben a 3D-s teret a párhuzamos terektől és a 4D-s túltértől elhatároló szeparátorok teljesen átlátszatlanok, rajtuk sem az anyag, sem a fény nem juthat át egyik irányba sem. Ha nem így lenne, akkor fantomképszerűen láthatnánk a 4D-ből beszűrődő türkizzöld fényt, illetve folyamatosan szökne a fény a terünkből, rejtélyes módon eltűnve a szemünk elől.
Ebből következik, hogy a Naprendszer határán túli 3D-s világűr valóban olyan fekete, amilyennek látjuk. A 4D-s világűr pedig (a sámánok elmondása szerint) ragyogó világos, türkizzöld színű, mivel a magasabb dimenziószinteken valamiért sokkal több fény található, mint nálunk. Valószínűsíthető, hogy ennek megfelelően lefelé, a 2D-s síkuniverzumban még sötétebb van, mint nálunk, amiről korábban már volt szó az Érzékelés n dimenzióban című írásban.
Azt nem tudjuk biztosan, hogy vajon a gravitációs hullámok (és a rádióhullámok) áthatolnak-e a dimenziószint szeparátorokon, de az eddigi modellek alapján valószínűnek tűnik, hogy igen. A transzcendens hullámokat semmi sem állítja meg és minden lehetséges irányba akadálytalanul terjednek. Legfeljebb a hullámrétegeik modulációjában hordozott információk gyengülnek el, illetve zajosodnak el a távolsággal arányosan. Ezért tudnak a túlvilági lelkek telepatikusan (modulált időhullámokkal) kommunikálni velünk anélkül, hogy át kellene jönniük ide. Csak kellő közelségbe kell kerülniük hozzánk a szeparátor túloldalán, hogy ne zajosodjanak el az átküldött gondolataik. Ezen a módon természetesen ők is hallanak minket, vagyis megleshetik a kisugárzott gondolatainkat feltűnés nélkül.
Érdekes kérdés, hogy akkor vajon miért nem fogunk rádióadásokat a párhuzamos 3D-s univerzumokból? A másik négy párhuzamos, 3D-s Földön vagy nem használnak rádiótechnikát (még vagy már) vagy valamely ismeretlen okból a szeparátorokon átjutva észlelhetetlenül zajossá válik az adás. A 4D-s Földön biztos nem használnak rádióhullámokat távközlésre, egyrészt mert lassú a terjedésük, másrészt mert ott a hullámok a távolsággal köbösen gyengülnek, tehát óriási adáteljesítmény mellett is csak méterekre lehet velük kommunikálni (valószínűleg).
A sámánok szerint a falvédő három rétegből áll. A két szélső a szigetelő zóna, ami visszalöki az anyagi részecskéket, a nagy sebességű fotinókat viszont átengedi, míg a közbülső a síkuniverzumnak nevezett 2D-s kiterjedés. Ezek fizikai vastagságát nem ismerjük, de a rétegeknek legalább egy térhullámhossznyinak kell lenniük.
5. ÁTHATOLÁS A TÉRBÚRÁN LÉLEKKEL
A sámánok számára a dimenziószint szeparátor olyan szürkésszínű tartománynak látszik (lélekkel), ami rugalmas, mint a gumi és a nekiütköző lélekbariont visszalöki. Mivel nem anyagi hártyáról van szó, hanem transzcendens hullámtérről, valójában az történik, hogy a lélek részecskét alkotó időforrásokat (a keltési rendszert) tolja el, exponenciálisan növekvő mértékben magától. A szeparátor működése így hasonló a fotinó orrkupakjához vagy a részecskék időtükreihez, csak sokkal hatalmasabb méretben. Ezen semmi időforrással rendelkező dolog (lélek, anyag, fény) nem tud átmenni, csak a transzcendens időhullámok.
A fenntartási rendszer angyalai, akik a 4D-s túltérből (a túlvilágról) folyamatosan figyelik a 3D-ben zajló eseményeket, képesek olyan speciálisan modulált hullámteret előállítani, ami lokálisan semlegesíti a szeparátort és egyfajta átjárót képez a lelkek számára a falon (a túlvilágba vezető "alvilági folyón" keresztül). Ez az a fénykapu vagy túlvilágba vezető alagút, amin keresztül az elhunytak lelkei átjutnak a mennyországba és amin át bevilágít hozzánk a túltér fényözöne. Eme fény színe azonban általában nem türkizzöld, hanem többnyire hófehérnek látszik, ami a túlodali fényviszonyoktól függ. A kellő szinten beavatott lelkek képesek önállóan is előállítani ezt az átjárót, modulálva a lelkük sajátrezgését, így bármikor szabadon átjárhatnak a szeparátoron oda-vissza.
6. ATMOSZFÉRA A NAPRENDSZER HATÁRÁN
A Naprendszer térbuborékán belül, a belső felszínen a napszél nyomása miatt egy valamekkora sűrűségű űrléggömb halmozódott fel az évmilliók, évmilliárdok során. Ez főként hidrogén, hélium és nitrogén gázból áll, de nyilván tartalmaz kis mennyiségű szén-dioxidot, argont, vízjeget, metánjeget és ammóniajeget is, valamint más molekulákat és port, kavicsokat, apróbb űrtörmelékeket. Ennek vastagsága valószínűleg több millió, ha nem milliárd kilométer lehet, ami lassan de biztosan gyarapodik a Naprendszer belső területeiről kisodródó anyagoknak köszönhetően.
Érdekes látvány lenne egy ember számára ez a gázfelhő, már amennyiben képes volna a szkafanderében megállni a védőpajzson. Ha nem lökné el magától a transzcendens taszítómező, akkor egy óriási felületű, kvázi síknak látszó világot látna maga körül, feje fölött a mozdulatlanul álló Nap fényes pontocskájával. Lába alatt a csillagok pontjaival körbesétálhatná a buborékot, melynek felülete több milliárdszorosa a Föld teljes felszínének. Ez a zóna (a Kuiper-övezet) sokban hasonlít a gázbolygók felsőléggömbjéhez, bár jóval hidegebb és nagyobb annál, s belsejében nyilván rengeteg üstökös, kisbolygó és jégdarab kering a gyengén megvilágított félhomályban.
Ha az övezet gázrétege elég sűrű lenne, a kozmikus háttérsugárzás szintje pedig kellően alacsony, még akár sima oxigén maszkban is sétálgathatna odakint az ember (melegen felöltözve). Igaz, gravitáció híján ez inkább lebegés volna, röpködés a jéghideg és gyakorlatilag szilárddá fagyott részecskék felhőjéből álló mezőben. A földfelszíni élőlények számára ez túlságosan ellenséges környezet a fennmaradáshoz, de más, egyszerűbb organizmusok talán éppen ezt kedvelik. Elképzelhető, hogy van élet ebben a gázban, főleg az anyagban gazdagabb régiók környékén, a plometek felszínén. Még akár óriás lufiszerű medúzák is kialakulhatnak, amik rakétaelven lökik magukat előre az űrléggömbben, mintegy úszkálva az égitestek között.
Ahogy telnek az évmilliók, egyre gyűlik a gáz a pajzs fölött. Ha semmi sem távolítja el onnan, sem bányászat, annihiláció vagy a pajzs kilyukadása, megnyitása, akkor a sűrűsége elérheti azt a szintet, amikor már jelentősen visszafogja a rajta átjutó csillagfényt és a kozmikus sugárzásokat. Fordítva pedig eltakarja a Napot a külső megfigyelők szeme elől. Az eredmény hasonlítani fog a Dyson gömbhöz, csak jóval nagyobb méretben. A Naprendszer összes anyaga, a Napéval együtt sem lenne elegendő ahhoz, hogy nagyjából egyenletes mértékben szétkenve a pajzs felszínén, egy elfogadható tömegvonzású és atmoszférájú réteget képezzen rajta.
A lakható Dyson gömbhöz jelentős mértékben csökkenteni kellene a pajzs sugarát, minimum a Földpálya méretére (vagy az alá), és az összes bolygót és holdat szét kellene kenni a belső felületén egy pár száz kilométer vastagságú rétegben a minimális gravitáció eléréséhez. Egy ekkora felszínen bőven jutna hely az életnek olyan változatosságban, amilyet el sem tudunk képzelni. Az állandó és egyenletes megvilágítás miatt azonban nagyon másak lennének a körülmények rajta. Főként a hőmérséklet emelkedne lassan, de biztosan, amennyiben nem találunk módszert a fölösleges hőmennyiség lesugárzására a gömbön kívülre. Súlyos gondot jelentene továbbá a különféle gázok szeparálása egymástól, hogy ne keveredjenek össze a talaj fölött. Védőfalakkal létre lehetne hozni oxigén-nitrogén, szén-dioxid, metán és ammónia levegőjű zónákat a felszínen a különféle metabolizmusú élőlények számára. Ez elszigetelt ökológiai övezeteket eredményezne, nagyjából ahogy most is különböznek egymástól az egyes bolygók felszíni jellemzői.
Készült: 2004.07. - 2006.08.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz