KÖZLEKEDÉS AZ UNIVERZUMBAN

A jelenlegi ismereteink szerint alapvetően öt féle módja van a térbeli helyváltoztatásnak a teremtésben. Ezekből az emberiség egyelőre csak az egyiket ismeri és használja, a másik négy megvalósítását pedig régóta kutatja, kevés gyakorlati eredménnyel. Az alábbiakban ezen lehetőségeket foglaltuk össze, egyfajta előszóként az Eseményhorizonton rövidesen publikálásra kerülő kutatási anyagok számára.

1. MOZGÁS A TÉRIDŐBEN

Minden hagyományos elmozdulás és deformáció a téridőn belül történik, az azt uraló fizikai törvényeknek alávetve, amik erősen limitálják a fizikai tárgyak által elérhető maximális sebességet és gyorsulást. A sebesség például nem érheti el és főként nem haladhatja meg a fény határsebességét. A gyorsulás határértékét még nem ismerjük, mármint azt a korlátot, ami fölött már annihilálódnak az anyagi részecskék az önkeltési rendszerük drasztikus torzulása miatt.
Az emberiség által eddig használt mozgási módszerek meglehetősen primitívek, rossz hatásfokúak, amik nagy energiabefektetést igényelnek. Ilyenek a két lábon való járás, a csúszás, gördülés, a reaktív hajózás vízen, levegőben vagy a vákuumban. Közös jellemzőjük, hogy csak kis léptékű helyváltoztatásra alkalmasak, tehát nem lehet velük csillagközi vagy galaxisközi távolságokba utazni. A reaktív meghajtási módok (rakéták) fő hátránya, hogy bármilyen reakcióval érik is el a mozgatóerőt (kémiai égéssel, magreakcióval vagy annihilációval), a jármű tömege mindig csökkenni fog, vagyis üzemanyagra van szüksége az előrehaladáshoz. Nagy távolságokon ez számos problémát vet fel, amik erősen lekorlátozzák az alkalmazhatóságot.
Ezzel ellentétben a zárt inerciarendszerű meghajtási módok sokkal előnyösebbek, mivel nem kell a jármű fedélzetén a helyet és a súlyt üzemanyagra pazarolni. A hajtómotor a fizika általános törvényszerűségeit hasznosítja, kiaknázva az időhurok rendszerek hullámtereinek kölcsönhatásait. Ennek alapelve a Földön antigravitáció név alatt közismert. De bármilyen gazdaságos is legyen a téri meghajtás, a sebességi korlát miatt csak kisebb távolságokon (pár százmillió kilométeren belül) és egy adott dimenzióvilágon, téresszencián belül lehet és érdemes alkalmazni.

2. MOZGÁS A TÉREN KÍVÜL

A téridőn kívüli helyváltoztatás közismert neve térugrás. A térugrás nem tekinthető valódi mozgásnak, mivel tényleges fizikai elmozdulás nélkül valósítja meg a helyváltoztatást, mindenféle gyorsulás és folytonos mozgás nélkül. Éppen ezért nem korlátozzák a mértékét (ugrási sebességét) az általános fizikai törvények, tehát általa lehetőség van a téridőn belüli határsebesség meghaladására, vagyis a több száz vagy ezerszeres fénysebességgel történő helyváltoztatásra. A Földön kívüli civilizációk idelátogató járműveinek megfigyeléséből nyert adatok felhasználásával már jó húsz éve folyik a térugrás fizikai és matematikai alapjainak kutatása a világ számos pontján, bár a témáról eddig nem sok publikáció látott napvilágot. A jövőben ez remélhetőleg változni fog.
A térugrás lényege, hogy az űrhajót ki kell léptetni a téridőből a nemtér-nemidőbe, ahol mások a fizikai körülmények, mint az általunk ismert világegyetemben. Itt egy térsűrítésnek nevezett módszerrel torzított lokális téridőt kell létrehozni az űrhajó számára, amiben a legkisebb fizikai elmozdulások is relatíve felerősödnek, felszorzódnak a téridő hullámteréhez viszonyítva. Így a visszalépéskor a jármű nem ott lesz, ahová arányosan eljutott a saját téridejében, hanem jóval távolabb, mintha átugrotta volna a térbeli távolságot, tényleges mozgás és időbeli késedelem nélkül.
Maga a folyamat igen bonyolult és sokkal fejlettebb technológiát igényel, mint amivel jelenleg rendelkezünk, de fizikailag megvalósítható és célirányosan használható a nagy távolságú közlekedésben. Mint mindennek, úgy ennek is megvannak a maga korlátai, mellékhatásai, veszélyei és gyengeségei, mégis nagyságrendekkel hatékonyabb módját jelenti a közlekedésnek makro méretekben.
A térugrással nem csak térbeli helyet, hanem helyzetet is lehet változtatni és mellékhatásként mindig fellép az időcsúszás jelensége, ami a jármű sajátidejének eltorzulásából következik. Ez korlátozott mértékű időutazást okoz, a körülményektől függően a múlt vagy a jövő irányába, amit a fellépő paradoxonok miatt célszerű kiküszöbölni trimmelő ugrásokkal. Gyanítjuk, hogy a térugrás továbbfejlesztésével valósítható meg a tényleges időutazás, tetszőleges irányban és mértékben, de ennek fizikájáról és matematikájáról még nagyon keveset tudunk.
Lényegében a térugrás folyamata csak annyi időt vesz igénybe az utazó sajátidejéből, amennyi a hajtómű számára kell a téridőből való kiszinkronizálódáshoz, a nemtér-nemidőben végzett térsűrítési műveletekhez és a visszaszinkronizálódáshoz. Ezzel a módszerrel nem csupán a saját téridőnkön belül tudunk hatékonyan mozogni, hanem az összes szomszédos dimenzióvilágon belül is. Ezek a velünk párhuzamosan létező univerzumok a miénkkel azonos komplexitásúak, csupán a keltésükben eltérő fázisúak (aszinkron terek). Az összes hiperterek, mint további paralel téridők is közéjük tartoznak.

3. MOZGÁS A DIMENZIÓSZINTEK KÖZÖTT

Az univerzumunk térideje a keltésének fizikai sajátságai miatt egymástól szeparált szintekre, kiterjedésekre tagolódik. A vízszintesen tagolódó világokat nevezzük párhuzamos univerzumoknak, a függőleges tagolódást egymásba ágyazott dimenziószinteknek. Az egyes szintek között is lehet közlekedni speciális térugrással vagy dimenzió konvertáló hajtómű segítségével, ami a járművet kiemeli a magasabb dimenziószintre. Az ott uralkodó fizikai törvények persze erősen eltérnek a mi három dimenziós terünkben megfigyelhetőektől, aminek rengeteg veszélyes mellékhatása van. A négy dimenziós túltérben utazni a 3D-s lények számára sokkal veszélyesebb, mint végig ugrálni az összes párhuzamos 3D-s kiterjedést. Elvileg lehetőség van arra is, hogy a 3D-s járművet mindenstől 4D-ssé alakítsuk, de ez annyira bonyolult, hogy talán sosem leszünk rá képesek.
A magasabb kiterjedési szintek segítségével szintén lehet a fénynél sebesebben mozogni, de ez valószínűleg nem olyan hatékony módszer, mint a klasszikus térugrás. A témában nemrég jelentek meg cikkek az Eseményhorizonton a matematikai anyagok között.

4. MOZGÁS AZ IDŐSZÁLAKON

Az egy dimenziós időszálak a másolati időforrásokat kötik össze a keltőjükkel, létrehozójukkal, időtlen információs kapcsolatot biztosítva közöttük. A szálakon való információ átvitel felhasználható arra, hogy beszkennelt tárgyakat juttassunk át rajta a túloldalra, ahol teremtőgéppel összeállítható, eredeti formájában. Ez megfelel a fantasztikus irodalomban népszerű teleportációnak, de csak akkor használható, ha a két végpontnál megvannak hozzá a szükséges berendezések.
Az időszál nem tekinthető alagútnak, tehát valójában semmiféle konkrét dolog (anyag, fény, lélek, időforrás) nem továbbítható rajta keresztül. Viszont képes közvetíteni a beszkennelt (digitalizált vagy analizált) tárgyak informetriai jellemzőit, amik alapján a másolata összeállítható. Az indulási oldalon beolvasott tárgy meg is maradhat eredeti állapotában, ekkor a rendszer másolóként, klasszikus teremtőgépként működik vagy lebontható, annihilálható ha nincs rá szükség. Az érkezési oldalon összeállított másolata fizikailag nem azonos vele, csupán a térbeli szerkezetében, összetételében nagyon hasonló hozzá. Így jogi szempontból élőlény átküldése a rendszeren mindenképpen gyilkosságnak minősül, akkor is, ha végeredményben létezik az eredeti lényről egy szubatomi pontossággal megegyező, kvázi teljes másolat.
A lélekkel nem rendelkező lények (fénylények), teljesen transzcendens intelligenciák használják ezt a módszert közlekedésre az univerzumban (vagy az univerzumok között), mert nekik nincs testük, amit elveszíthetnének a transzportáláskor. Elvileg lehetségesnek tartjuk, hogy az Életfa időszál rendszerén keresztül az istenek képesek gyakorlatilag bárhová azonnal eljutni a teremtésükben, és a célnál tetszőleges testet maguk köré generálni, amennyiben magát a teremtőgépet is át tudják juttatni valahogy a szálon, egyfajta önkicsomagoló programként, ami a szál túloldalán felépíti önmagát (települ). Az átvitelkor jelentkező információ vesztés, torzulás kiküszöbölésére többszörös jeltovábbítást alkalmazhatnak, ami révén gyakorlatilag kiküszöbölhetők a hibák.
A módszer annyiban hasonló a térugráshoz, hogy nem jár fizikai mozgással és ugrásszerűnek tekinthető az áthelyeződés a két végpont között. A dimenziószintek közti átlépéshez pedig annyiban hasonlít, hogy megfelel egy lekonvertálási folyamatnak az 1D-s száluniverzumba. A mi számunkra ez az átvitel valószínűleg sosem lesz használható, de nem is kell foglalkoznunk a fejlesztésével, mert szerencsére létezik más módja is az átvitelnek, jóval egyszerűbb formában. Ez a térablak technológia.

5. MOZGÁS TÉRABLAKON KERESZTÜL

A térablak egy olyan stabilan fenntartott bilokációs téranomália, amin keresztül minimális térbeli mozgással, tényleg szó szerint egy ablakon való átlépéssel lehet közlekedni szinte tetszőleges távolságra a téridőben. Ez valódi alagútként működik, bár nincs tényleges hossza, ezért nem hívjuk téralagútnak vagy féregjáratnak. A kapu két vége fizikailag a 3D-ben két helyen van, míg a magasabb téridőben egy helyen van. Az anomália fenntartásához hardverre, bonyolult és valószínűleg energiaigényes berendezésre van szükség, amit valahogyan el kell szállítani a célállomáshoz (térben, térugrással vagy másik térablakon keresztül).
Minden ablak csak egyetlen helyre vezet, ahol a párja éppen található. A köztük lévő kapcsolat folyamatos és megszakadása az ablak megszűnését eredményezi, ami nem visszafordítható. Az ablak mindkét oldala átjáróként viselkedik, tehát folyamatos kétirányú kapcsolat biztosítható rajta keresztül az ütközés veszélye nélkül. Felületén (vagy térfogatán) keresztül minden akadálytalanul átmegy, anyag, fény, lélek, időforrás és transzcendens hullámok egyaránt. Fontos korlátja a technológiának, hogy csak egy közös felsőbb térhez tartozó alterekben használható, tehát nem lehet a felsőbb téren kívülre elvinni, mert akkor azonnal megszűnik létezni. Az univerzumban a fejlett civilizációk a térablakokat használják általánosan a nagy távolságú közlekedésre, mivel a telepítése után folyamatos és biztonságos összeköttetést nyújt, amit a két kapu közti térben zajló események nem befolyásolnak.

Készült: 2003.02.24.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz