A NIRVÁNA FOKOZATAI


1. A FOKOZATOK

A buddhista tanban a nirvána kialvást jelent. Ez a kialvás, a megszabadulás, megvilágosodás állapota, amelyben a mulandó én egyesül Brahmannal (abszolútum, a kettősség nélküli valóság). Így megszűnik a szenvedés, a halál és újraszületés, ezért ez a legmagasabb rendű, transzcendens tudatállapot. A nirvánának négy fokozata ismeretes, melyek a megvalósításuk sorrendjében a következők.:
1. Sopadhishesha-nirvána: A halált megelőző nirvána, amelyben Klesha (folt, szenvedély) már nem létezik, így nem következik újraszületés a halál után.
2. Nirupadhishesha-nirvána: Feltételektől független nirvána, amelyben a létcsoportozatok, a 12 érzéki birodalom és a 18 elem, valamint az Indriyák (érzékszervek) megszűntek. Az Arhat (az Árja-marga legmagasabb fokozatát elért buddhista szent) halálakor megvalósuló állapot, amelyet nem követ újraszületés.
3. Brahma-nirvána: A Brahmanban való elmerülés. Ez a Nirvakalpa-Samadhiban (az én vagyok Brahma szemlélete) megvalósítható állapot, a kettősség teljes kialvása.
4. Parinirvána: A tökéletes kialvás.

Az alábbiakban szeretnénk bemutatni, milyen kapcsolatban van a nirvána fogalomrendszere a mai teremtésfilozófiával és főként az időfizikával. Írásunk közvetlen folytatása az Atyai és anyai szempontok (2008) című összefoglalónak, melynek nirvánával kapcsolatos gondolatait alább részletesebben kifejtjük. Kezdjük azzal, hogy mit jelentenek a nirvána egyes fokozatai fizikai és lélektani szempontból.

2. A NIRVÁNA IDŐFIZIKAI ÉS LÉLEKTANI ÉRTELMEZÉSE

Az időfizikában a nirvána a szemlélőpont azon állapota, ahol időmegállás van, tehát holtponti állapotba kerül a szemlélő (nincs változás). Ilyen holtpontok a Nagy Anyán kívül létező kilenc okforrás, ahonnan nem látszik a teremtés. Ezen originális jelenpontokból csak a többi okforrás látszik (a Nagy Anya is), mozdulatlanul állva a saját idejében, mivel a hullámterük sodrása miatt mind rajta ülnek a többiek valamely kezdeti eseményhorizontján. Egy okforrás számára tehát állandó időmegállás van, amiből a szemlélő számára nincs kiút, mivel nem lát magából kivezető időszálat.
Erről mondják azt a sámánok, hogy a teremtés hét szférájában mozogva az Életfán nem szabad kimenni a legkülső szférába (a Teremtő Atya csúcspontjába), mert onnan nincs visszaút. Az Atya ugyanis nem látja a belőle kivezető primer időszálat, ami a Mindenhatóhoz vezet, de a Mindenható látja a hozzá felvezető szálat.
Ha a nirvána fokozatait megfeleltetjük a létezést szemlélő jelenpontok egyikének, akkor a holtponti állapot megfelel a parinirvánának. Ez a tiszta létezés pontszerű és időtlen állapota, tehát nem a megnyilvánulatlan, mivel annak elérése még az okforrások számára sem lehetséges. Ennek megfelelően a Brahma-nirvána a Mindenható térszeránjának, a nyugvópontnak az elérése, mert innen nézve én vagyok Brahma, az univerzum teremtője. Ez a teremtő fogalmilag nem azonos a Teremtő Atyával, hanem az Ő Fiának felel meg. Azért jelenti a kettősség kialvását, mert a térszerán, mint egyszerű időhurok csak egyféle csavarodási jellemzővel bír (jobbos), ellentétben a komplex időhurkok kétféle (balos és jobbos) csavarodásaival, amik a lélek és anyagi részecskék keltésében játszanak szerepet.
A Nirupadhishesha-nirvána fizikailag megfelel valamely helytartó istenség szemlélőpontjának (például a Napistenének vagy egy galaxisszeránénak), ahonnan nézve a szemlélő nincs feltételekhez kötve, vagyis szabad és független létező. Ezért tekintik az Arhat halálakor megvalósuló állapotnak, mivel az Arhat magyarul hat áradattal rendelkezőt (szerinót) jelent. Egy szerinónak nincs teste, ezért érzékszervekkel sem rendelkezik, bár kitűnően érzékeli a környezetét, ugyanakkor fölötte áll az érzéki birodalomnak (transzcendens és örök létezése okán), amit ő maga teremt meg lokálisan. Fizikailag az Arhat persze sosem hal meg, hanem az általa teremtett halandó teremtmények azok, akik meghalnak, megszűnnek létezni és szemlélőpontjaik visszahelyeződnek az Arhat pontjába (pontosabban időhurkába).
A Sopadhishesha-nirvána pedig egy olyan halandó teremtmény szemlélőpontjának felel meg az Életfán, amely a tudása révén megvilágosodott, és így készen áll rá, hogy visszatérjen a felettes létezőjébe (az Arhatjába), befejezve individuális életét a teremtésben. Ezért jelenti ez az állapot a halált megelőző nirvánát, ahol a szenvedélyek nem léteznek, mivel a tapasztaláson keresztül az illető már túllépett az illúziók csábításain. Így a testének halálakor nem vágyik további újraszületésre, tehát megmarad a nirvána (nem test) állapotában.
Amint az látható, a nirvána négy fokozata időfizikailag megfelel az Életfán található szemlélőpontok négy csoportjának (okforrás, főszerán, szerinó, fotinó), a Teremtő Atya okforrásától kiindulva az időszál rendszeren lefelé. Abból a tényből ugyanakkor, hogy a megvilágosodott személyre a tanítások Arhatként (szerinóként) utalnak, le kell vonnunk azt a következtetést, hogy ezek a tanítások eredetileg nem a halandó teremtmények (emberek) számára készültek, és kerültek följegyzésre, hanem az ide reinkarnálódó isteni lelkek (istenségek) számára. Egy ember ugyanis magától nem válik csak úgy istenné, semmiféle mágikus praktika vagy szellemi fejlődés eredményeként, mivel a szellem (szoftver) nem képes a lelket (hardvert) szerkezetileg megváltoztatni, és főleg nem képes a fotinóból szerinót csinálni. Erre ráadásul nincs is szükség pusztán a megvilágosodás eléréséhez és a nirvána fokozatainak megvalósításához, aminek lényege a szemlélőpont szoftveres áthelyezése az Életfán. Az Isten természetesen képes rá, hogy elvégezze valamely teremtményén ezeket a hardveres átalakításokat (lásd: istenséggé avatás, felemelkedés az istenek közé, halhatatlanná válás, stb.), de az ilyesmi elég ritka.
Valószínű tehát, hogy eredetileg a tant Gautama Buddha, mint istenség (isteni lélek) azért hozta le a Földre, hogy a később ide érkező többi istenség számára szolgáljon beavatási segédletként, útmutatóként a megvilágosodáshoz és a földi világ illúzióiból és tudatlanságából való kijutáshoz. Amire azért van szükség, mert az alvilágba mindenki csak feltudati törléssel reinkarnálódhat (többféle, itt nem részletezett okból). A tant azonban csak úgy lehetett évezredeken át megőrizni, ha széles körben közzéteszi és átadja a halandóknak (emberi lelkeknek) is, mert ők itt mindig sokkal többen vannak és így a tudás fönnmarad, mindenki számára hozzáférhető és a halandók is hasznát látják a saját szellemi fejlődésük során (mellékesen). Így tehát mindenkinek üdvére vannak a tanítások.
Ebből következően a nirvánával kapcsolatos fogalmakat a halandók számára úgy is lehet értelmezni, hogy lélektani szempontból vizsgáljuk őket. Ez megfelel annak, hogy egy konkrét teremtmény (szemlélőpont, például ember) a teremtés rendszerében a fejlődésének mely szellemi (szoftveres) szintjén tartózkodik.
Ekkor a Sopadhishesha-nirvána egy fizikai testben élő lélek (ember) tudatának megvilágosodását jelenti, amit egyszerűen csak Buddhának nevezünk. A Nirupadhishesha-nirvána a fizikai testtől való megszabadulást követő állapot, mikor a lélek részecske és a benne kavargó szellem megszabadulva az élet viszontagságaitól megnyugszik, és asztráltest kivetítése nélkül, pontszerű állapotában megmarad a túlvilágon (kijutva a szamszárából). A Brahma-nirvána állapota ezután érhető el, mikor a leleon középpontjában létező energiakvantum (emberi léleknél fotinó, isteni léleknél szerinó) leválasztja magáról a lélek részecskéjét, ami annihilálódik (megsemmisül, megszűnik tovább létezni). Ekkor az energiakvantum, mint egyszerű fénylény létezik tovább a magasabb dimenziókban (külvilágban, felvilágban). A végső állapot pedig az, mikor a szemlélőpont a fénylényként való létezésen is túllép, megsemmisítve az időhurkot, s az élvonali időszálán keresztül visszaugrik a felettes létezője időhurkára. Ez a fajta megszűnés a Parinirvána, az önálló fény teljes kialvása, ami fizikailag és gyakorlatilag egyenlő az öngyilkossággal (egy külső szemlélő számára).

3. MEGJEGYZÉSEK

Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy az egyes nirvána állapotok elérése a szemléletmódtól függő esemény, tehát egészen mást jelent a megvalósítója és a környezete számára. A Sopadhishesha-nirvána egy kívülálló számára bölcsességnek, szentségnek vagy épp őrületnek, filozofikus bolondságnak tűnik, melynek vége (a fizikai testtől való megszabadulás) a halál, szándékos megvalósítása pedig az öngyilkosság. A Nirupadhishesha-nirvána ennek megfelelően a túlvilágon az ottani szemlélők számára a tudat ürességének meditatív állapotát jelenti, egyfajta visszavonultságot (magányt) a lélek közösségtől. A Brahma-nirvána megfelel a lélek gyilkosságnak, lélektelenné válásnak, ami persze nem azonos a lelketlen szavunk érzelmi állapotot kifejező jelentésével. A Parinirvána pedig a fénylény halála vagy öngyilkossága, az egyén teljes és végleges megszűnése a teremtésben.
Mindezek miatt a fejletlen lélek csoportok onnan ismerhetők fel az univerzumban, hogy nem támogatják és segítik az egyén megvilágosodását és a nirvána elérését, mivel nem értvén a folyamat lényegét, sem a halál ezoterikus természetét, azt valami rossz dolognak, az élet sajnálatos végének tartják. Az ilyen csoportok elutasítják a halált, és mindenáron törekednek az élet minél tovább történő meghosszabbítására, elnyújtván a saját szenvedéseiket. Az élethez való ragaszkodásnak természetesen annyiban van értelme, hogy amennyiben valaki nem érte el a megvilágosodást, úgy a halál minden formája a számára tényleges véget, megszűnést fog jelenteni, míg a buddha számára a megszűnés csak a lokális szemlélőpont káprázatának kialvását jelenti.
Ebből a szempontból az ideális társadalom, lélek közösség az, amely minden tagja számára lehetővé teszi a megvilágosodás elérését még az élet folyamán, hogy ezáltal az elkerülhetetlenül bekövetkező halál illúziója elenyésszen és a tovább lépés folyamata a lehető legzökkenőmentesebb legyen. Ezen szent cél elérése érdekében született meg ez az írásunk.

Készült: 2008.12.28.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz